PRAKOVSZKY, A SIKET KOVÁCS

1895-1896

I. FEJEZET
A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY

Öregapám egész héten pipázott és káromkodott; a pipázásért édesanyám haragudott, aki köhécselõ volt és a füst a torkát kaparta, az istenkáromlásért az öreganyám, aki istenfélõ volt, veszekedett rá váltig:

- Ej, János, János! Hogy nem szégyenled magad, János, úgy lebecsmérelni a legfõbb lényt, urunkat, teremtõnket. Szörnyûség hallgatni. Bizony bizony, mondom néked, beléd üt egyszer a mennykõ, János.

- Több esze van az Istennek, mint neked, meg nekem… ilyen-olyan adta! - fakadt ki az én öregapám. - Bízd te csak a dolgot ránk, kettõnkre… tudom én, mit csinálok.

S valóban, az öreg szépen ki tudott jönni az Istennel. Az Isten szerette õt, szép, hosszú öregséget adott neki s bearanyozta sok örömmel, hanem másrészt õ is megcsinálta a magáét, ha hat napig szidta az Úristent, hetednapon, vasárnap, megborotválkozott, fölvette legszebb ünneplõjét, felült a bricskára, rossz idõben, jó idõben egyaránt áthajtatott, a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lutheránus eklézsia) és egész délelõtt nagy áhítattal zengedezte az Istent dicsérõ zsoltárokat. Ami rosszat rárakott õ szent felségére egész héten, azt mind visszaszítta vasárnap, s ezzel vége. Hát iszen azért jó az Isten… éppen ebben van a jósága, hogy egy imádsággal ezer káromkodást lehet az õ fekete táblájáról letörülni.

Mikor már egy csöppet nagyobb lettem, engem is magával hordott a templomba, és én szerettem is vele járni, eleinte azért, mert az uszánci völgyben a sima úton megengedte, hogy én hajtsam a lovakat - az volt ám a nagy élvezet -, hátha még nem rontotta volna azzal, hogy elvette tõlem az ostort, mert roppantul kímélte a lovakat, a világért sem engedte volna õket trappban menni, az egész hajtás voltaképpen csak a gyeplõtartásból állt - de hát ez is valami -, néha mégis sikerült a gyeplõszíjak emelgetésével, csapkodtatásával megindítani a lovakat.

Az öreg káromkodott, szidott ilyenkor.

- Mit röpködsz? Rohanni szeretnél, he? Nem elég neked, hogy maguktól mennek a lovacskák? Adta teremtette kölyke, no nézd meg! Pelyváért kapom én a lovat? Nekem ugyan ne röpködj azzal a gyeplõvel, mert én nem akarok a világból kiszaladni.

Késõbb mint gimnazista csak a vakációkon át jártam Krizsnócra az öreggel, de akkor már a leányok érdekeltek, akik ott ültek az oltár két oldalán, a politúrozott családi padokban… a környékbeli kurtanemesség lányhajtásai, a Krúdy kisasszonyok, két szöszke, Folkusházy Vilma, a kis fitos, a deli Vér-lányok négyen, mint az orgonasípok, bogárfekete hajkoronákkal. És aki nekem a legjobban tetszett, nagy, álmatag kék szemeivel: a szarvas-növésû Gáll Piroska.

Hogy miért tetszett a legjobban? Isten tudja - a Vérleányok közt szebb is volt, hozzám illõbb is volt, de mégis csak az tetszett. Talán éppen azért, mert õ volt a legnagyobb, legerõsebb. Lehetett vagy huszonkétéves. Néztem, néztem a hosszú unalmas prédikációk alatt, s valami nevezhetetlen bizsergés futott át a véremen, néztem, örökké csak néztem és úgy éreztem, hogy száz esztendeig sem unnám el nézni. El is gondoltam magamban, hogy ha egyszer megházasodom, ez a Gáll Piroska lesz a feleségem, senki más.

A nagymama ugyan (aki pedig bölcs volt a házassági dolgokban) másképpen szokta fölállítani a kor-arányokat. Szerinte a menyasszony félannyi idõs legyen, mint a võlegény s azonfelül még hét esztendõs. Viszontagságos gügyüi mûködésének ez a tapasztalata, mint egy leszûrt, megkeményedett aranyigazság csillogott elõtte. A harmincéves ember felesége ezek szerint legyen huszonkétéves, a negyvenévesé legyen huszonhét, az ötvenéves embernek ellenben a harminckétéves fehérszemély felel meg. Ez a jó házasság erkölcsi fundamentuma.

Igen ám, de én csak tizenhatéves voltam s a nagymama metódusa szerint csak tizenötéves leány illet meg. Kell az ördögnek ilyen tacskó!

Hét év volt tehát a differencia. De hát olyan nagy válaszfal e hét év? Ej, az idõ végtelenjében, azt mondja a történelmi professzorunk, tíz év csak egy pillanat, hét év tehát egy pillanat se. Hét évnyi differenciát egyébiránt a nagymama is lehetõnek tartott a házasságbeli boldogsághoz, bizonyos kivételes esetekben.

Egyszóval, nem volna benne semmi csodálatos, ha Gáll Piroska bevárná, míg a diplomát megszerzem. Lássuk csak, mikor lesz az? Hát körülbelül tíz év múlva. Akkor én leszek huszonhatéves, Piroska pedig lesz harminckétéves, holott a nagymama regulájával a huszonhat éves embernek húsz éves feleség kell, lesz tehát a differencia akkor tizenkét esztendõ, ami már a történelmi tanárunk szerint is több mint egy pillanat. Átkozott mathézis!… Megöl ez az örökös távolodás…

Hanem ezen nem lehetett segíteni. Mindegy, azért még ma is kedvesen emlékszem e vasárnapokra, s még ma is átmelegszik szívem, ha e tiszta homlokú falusi kisasszonyokra gondolok, akik ott ültek csöndesen, illedelmesen, pipacsvirágos kalapjuk alatt, egyszerû perkál-ruháikban, melyek mégis olyan takarosak, igézõk voltak az én szememben…

***

Lassankint megismertem a templomba járó nyáj legfõbbjeit: a kövér Csúry Mártont, aki rendesen elaludt s nagyokat hortyogott a prédikációk alatt; a buzgón imádkozó szép özvegyet, Buzinkaynét, akinek az imakönyve, amint megnyálazott ujjaival levelezett benne, tele volt száraz virágokkal és levendula-levelekkel…

A kisasszonyok imakönyvei is ilyenek voltak… Csakhogy kevesebb száraz virág volt még bennük. Ah, ezek a kedves kis kapcsos könyvek!

Még most is, hosszú évek múlva, midõn úgyszólván könyvek közt élek, egyszer csak elfog a csömör tõlük s megszáll valami csodálatos vágy egy olyan könyv után, melyben száraz levendulalevél van - nem pedig nagy ideák és nagy megfigyelések.

Talán nem is a könyv az, amire szomjazom; hanem a falu, a kis templom emléke rezeg a szívemben… Újra látom még egyszer az akkori alakokat. A sovány, nyurga Krizsnóczy Pált, a falu õs urainak utolsó ivadékát, amint címeres külön padjából legelteti szemét a falu hajadonain, kik balról állnak az oltár körül, mivelhogy leülésre csak a fõkötõ jogosítja a fehérnépet; szagos rezedacsokor van a mellükön, ahol a virágos selyemnagykendõ két szárnya összetalálkozik, hogy onnan aztán hátracsavarodjék. Színes pántlikában végzõdõ varkocsaik lelógnak hátul az ezerráncú szoknyán, némelyiké a bokáig. A fiatalúr rajtuk szemeli ki csillogó üvegkarikáján át, melyiknek az apja kap feles földeket az idén.

De mégis leginkább a mi padunkra emlékszem. Elöl a nagyapám ült, úgy énekelt, de úgy énekelt, hogy a verejték csurgott le a halántékáról; a közvetlen szomszédja természetesen én voltam, hizlalván szemeimet az említett Gáll Piroskán; de ha õ arra felénk találta vetni a delejes tekintetét, bezzeg lesütöttem én a magamét, pedig vetette ám elég sokszor egy idõben… de errõl majd késõbb szólok. Mellettem balról Pornya József úr ült, a kasznár (a rigyi pusztáról); ott volt nyáron minden vasárnap, s a gazdasági követelmények szerint imádkozék esõért vagy szép idõért, s az isten viselkedése szerint dobott a perselybe vagy egy fényes huszast, vagy egy krajcárt, ez utóbbit néha elégedetlen dörmögéssel: »Erre a hétre ez is sok«. A kasznár után következett kék dókájában Funtyik, a kilencvenéves molnár, akit olyan köhögési roham fogott el egyszer-kétszer az istentisztelet alatt; hogy a pap kénytelen volt mindég megállni a prédikációban, míg kiköhögte magát. Egészen a falhoz jutott Prakovszky, a siket kovács, s szemmel látható ájtatossággal éneklé szép bariton hangon a zsoltárokat, de minthogy az orgonaszót nem hallotta, sem a többiek éneklését, hol elöl járt, hol hátul járt, rontva a harmóniát, mosolygást csalt a hívek ajkaira nem ritkán.

A kurátort igen bosszantá a dolog és többször megnógatta a tiszteletes urat, hogy Prakovszky uramat el kellene az énekléstõl tiltani, de a tiszteletes bele nem ugrott ezen cselekedetbe.

- Az Isten siketté tette Prakovszkyt - mondá az õ széles, világos elõadásával - és nem némává. De tehette volna némává is. Mert az neki semmibe se kerül. De nem tette, hát én se teszem, mert én csak a szolgája vagyok.

- Hm - mondá a kurátor -, meglehet, hogy tetszik neki a Prakovszky hangja. Mert átkozott szép hangja van.

- Bizony nem lehetetlen…

A kurátor ennek következtében egyet fordított a politikáján és a végén is kivitte, hogy a kántornak kellett a Prakovszky éneklése szerint orgonálni.

Mindez azonban nem hagyott volna nagyobb nyomokat sem az eklézsia történetében, sem énelõttem, ha egyszer valami olyas nem történik Prakovszkyval, amin már százszor gondolkoztam azóta s amit sohase fogok tudni megmagyarázni. Apró, nyápic emberke volt, nagy fejjel, hosszú kezekkel, a modora kiállhatatlan volt, mert mindenbe beleszólt, azért is hítták gúnyosan »mindentudó Prakovszkynak« - de igaz is, hogy szeretett olvasgatni, s tudott is majd mindent, de mindent rosszul.

Valaki, teszem azt, említette Zrínyi Miklóst. Prakovszky közbeszólt:

- Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György-téren.

Vagy, mondjuk, a nagy Napóleon felõl beszélgettek. Prakovszky abba is belekottyant:

- Az, aki Szent Ilonát vette el feleségül?

De ez egy csöppet se vont le a tekintélyébõl. Krizsnócon ezek is ismeretek. Ha valakinek sok búzája van, ha rossz is, azért az mégis búza.

Öregapám kedvelte Prakovszkyt; mindég az õ udvarán álltunk meg (szemben a templommal lakott), s istentisztelet elõtt mindég kikérdezte tõle a politikát, mert a kovácsmûhelyek azon idõben az újságokat pótolták.

Messzirõl jött utasok megálltak a kovácsmûhelyek elõtt kocsit tataroztatni, lovat patkoltatni, s ami hírt összeszedtek útközben, azt kicserélték a kovácsnál új hírekért, melyeket más országrészbõl jött utasok hagytak ott.

Prakovszky a sok mindenféle hírbõl aztán ki tudta kombinálni a háborút és békét. Az utas újságolja például, hogy náluk ennyiért és ennyiért veszik a zabot. Kutyateremtette, ez a háborút jelenti, mert különben nem vennék annyiért. Máskor másik utas beszéli, hogy a fiút hazaeresztették a katonaságtól, mert valami tályog támadt a lábán. Prakovszky fölsóhajt, mert neki is van katona fia, sóhajt, de egyszersmind konstatálja a békét.

- Quo modo valemus, domine Prakovszky? - szokta kérdezni a nagyapa.

- Valde bene, domine spectabilis.

- Quid novum?

Erre jöttek aztán a kovács közlései, amire a nagyapa ámult-bámult, káromkodott és hüledezett, hogy még nagyobb közlékenységre tüzelje.

- Magának ördöge van, domine Prakovszky. Maga mégis nagy talentum. Hol a pokolból szedi ezeket?

Prakovszky ilyenkor szerényen behúzta a nagy fejét a sovány váll-lapockái közé s azon a sajátságos, érthetetlen iparos nyelven felelte, mely a fiskálisok stílusából van összefogdosva:

- Ej no, hát csak tudja az ember a dolgok mibenlétének hátrafordulását a szándékuk szerint.

Hanem ez mind régebben történt, mikor még nem volt annyira siket; a pöröly és a kalapács zaja még jobban megrongálta azóta a fül-dobhártyáit, úgyhogy most már kellemetlen vele beszélni, sõt nem is lehet, csak nagy kiabálással. A siketségével elhanyatlott a Prakovszky jelentõsége is. Nem hallja már a patkoltató utasok elbeszéléseit, vagy ha hallja is, rosszul hallja; se õt nem kérdezik többé a helybeli kurtanemesek, mert ha kérdeznék, se tudhatna érdekeseket mondani, pedig lehetõleg szereti eltitkolni, hogy siket. Úgy rémlik neki, hogy csak az emberek hangja lett gyöngébb, mintha susogna az egész világ, s nincsen vége-hossza ha elkezd sopánkodni:

- Milyen tüdõk! Milyen hitvány tüdõk ezek a mai tüdõk!

Némelykor rászól az emberekre, akik egymással beszélgetnek: »Mit titkolóztok elõttem, beszéljetek hangosabban!« Prakovszky makacs abban a hitében, hogy õ csak nagyot hall egy kicsit, úgy mint azelõtt. S éppen azért válik nevetségessé, hogy mert a saját füle megromlott, azt mondja a világnak: »Rossz a tüdõd«. Ha megadná magát, nem volna nevetséges. A világ könnyebben megbocsát olyan gyöngeséget, amit az illetõ is elismer - de ha disputára kerül a dolog, a világnak mindig igaza lesz. Mert a világ a többség, Prakovszky pedig a kisebbség.

És még ez az alávaló Bodri is mit csinál? Ez a hálátlan kutya, amelyet fia után legjobban szeret, szintén odacsatlakozott a többséghez. Beszüntette egy darab idõ óta az ugatást, elnémult. Észrevette a Prakovszky siketségét. Szívtelen vén filozófus, így okoskodott magában: Minek ugassak én, ha a gazdám úgyse hallja? Hát bolond vagyok én, hogy egy siket embernek prézsmitáljak? A jobbik eszéhez nyúlt a Bodri és ezentúl csak a kabátját rángatta meg Prakovszkynak, ha idegent szimatolt meg a kovácsmûhely portáján.

Prakovszky rendesen megrúgta ezért a Bodrit: »Csiba, te gyalázatos!« Nehéz szíve volt rá, sohasem simogatta meg azontúl a hosszú, fehér szõrét, húsz éves barátság szakadt meg köztük amiatt, hogy a Bodri észrevette a siketségét. (Árt a túlságos okosság még az állatnak is.)

Az emberektõl szintén kezdett visszahúzódni Prakovszky. Mert az történt vele Gáll Józseféknél József-napkor, hogy a vacsoránál õt is felköszöntötte az ékesszavú Halóczy Kristóf, mondván:

- Van itt egy másik érdemes József is, mégpedig nemes Prakovszky József uram…

Amire nagy pironkodással kezdte magát szerényre illegetni Prakovszky. A selyma Halóczy azonban csak ezt az elejét kiáltotta sztentori hangon, a többinél leereszté a hangját, kezdte összeszidni Prakovszkyt hetedíziglen, fölsorolván mindennemû fogyatékosságát és megszapulván minden szennyesét; ámde Prakovszky csak mosolygott, egyre mosolygott és mikor a szónok azzal végzé: »komisz kutya kend, Prakovszky« és összecsengtek a poharak, a kovács elérzékenyülve s mégis méltóságteljesen tipegett Halóczyhoz, megszorongatván mind a két kezét:

- Szép volt, jaj de szép volt. Sohasem fogom elfelejteni a hozzám való szívességét.

No, de milyen nevetés tört ki most a vendégek közt, még a szép Piroska is kacagott, de úgy kacagott - hogy bizony a bolond is észrevehette, hogy mi volt a köszöntõ belsejében.

Prakovszky tehát elfordult neheztelésében az emberektõl, akik észrevették és kigúnyolták a siketségét, és csak vasárnaponkint mutatkozott köztük a templomban, énekelvén a zsoltárokat. (Azelõtt nem volt templomba járó.)

Az emberek ezért is kigúnyolták Prakovszkyt:

- Az Istenhez fordult, pedig az tette siketté.

De tán nem is az Isten miatt jár a templomba Prakovszky. Furcsa nyáj ez itt. Ha egy láthatatlan szellem kihajigálná azokat, akik valami másért járnak ide, nem tudom, hogy nézne ki a templom? Hát úgy, hogy a pap se maradna bent, mert az meg éppenséggel a hívek miatt jár be.

Buzinkayné a szép selyemruháit szereti mutogatni. Gáll Piroska az alabástromfogait csillogtatja, azért énekel folytonosan. Mindenki kevély valamire, s mindenki szeret irigységet kelteni a többiekben. Ez az élet. És mindenik talál magában olyan tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ez az ember. Vegyük például az öreg Funtyikot, a molnárt, annak már nincs se haja, se foga, se selyemviganója. Igen, de vannak évei. Több éve, mint a többinek, tehát kevély az éveire (mert valamire csak kell kevélynek lennie, amíg meleg). Igaz, hogy az éveket senki sem irigyli, de legalább bámulja. S az is valami. Funtyiknak a bámulat is jól esik. Kilencvenötévesnek hazudja magát, pedig csak kilencven, de gondolja magában: hadd bámuljanak még jobban!

No, és Prakovszky? Ej, hát a hangját szereti bámultatni, a szép bariton hangját, azért ül ott a falnál mindig, azért énekel, s szíve megtelik büszkeséggel, hogy neki olyan hangja van. Mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt. Milyen boldogok a többiek, hogy hallják! Az arcokról, a mozduló szájakról véli leolvasni, hogy így szólnak az emberek egymáshoz hajolva:

- Micsoda isteni hangja van ennek a Prakovszkynak!

- Kár, hogy siket szegény - teszik hozzá.

- Sose kár az, hisz õ csak a mi hangunkat hallaná, az pedig nem ér semmit, de ha mi siketülnénk meg, az lenne a nagy kár, mert nem hallanánk az õ hangját.

Persze, ez a párbeszéd csak az õ képzeletében folyik le, de mindegy, ha örömet okoz neki.

És még ez mind semmi ahhoz képest, mikor a huszár hazajön. Akkor kell a siket Prakovszkyt megnézni, szeme csillog, magatartása kevély, még piros szegfût is tûz a kabátja gomblyukába; künn az utcán félrevágott kalappal jár s a csizmaszárba legényesen bele van szúrva a kurta szárú tajtékpipa, ha talán nem volna az agyarain.

Mert a huszár a nagyobbik büszkesége Prakovszkynak és nem a hangja. A huszár az õ egyetlen fia, aki, ha itthon nincs, a száztornyú Mailandban fekszik ezredével, s aki nélkül olyan egyedül állna a világon, mint az ujjam, mivelhogy több gyerek nem volt, de nem is lehetett, az egyik jött, a másik ment, hû életepárja, nemes Turtsányi Zsuzsánna, megszülte a huszárt és meghalt.

Hanem iszen nem is szült anya annál egyhamar különbet, olyan az, akár a gyertyaszál, csinos, nyalka s az a fölséges aranyzsinórzatú ruha rajta! Mert már a hadnagyságig vitte, pedig nincs több huszonötévesnél, lesz abból még talán óbester is valamikor!

Hadnagy Prakovszky Sándor minden második évben otthon, Krizsnócon töltötte szabadságidejét. Többször találkoztunk vele. Nagyapám váltig hánytorgatta:

- Ennek a mihaszna kovácsnak milyen fia van! Hát van esze a gólyának, hogy olyan helyre viszi? Szép, okos, deli legény. Ha asszony volnék, mindjárt elköhinteném magamat. (A falusi szerelemben a mesterséges köhintés jelenti virágnyelven a vágyat.) Ha pedig neked volnék (ezt nekem mondta), õt venném mintának. Pompás egy hadnagy!

Mikor így itthon van hadnagy Prakovszky, kivirágzik a sorsa idõsb Prakovszkynak; hívják névnapra, születésnapra, még a lúdölés is jogcím, s ha végigmennek a krizsnóci nagy-utcán, minden kis ablak megnyílik, amelyikben muskátli van - mintha mosolygós lányfejek nõnének egyszeribe a muskátliból… A Sándor kardja úgy csörömpöl, a nyíló ablakok úgy csikorognak, s az öreg szíve úgy dobog, hogy még õ maga is hallja.

Az Isten házába is együtt ballagnak vasárnap. A fiú egy kicsit elöl megy, az öreg szándékosan el-elmaradozik mellõle, hogy lássa, hogy gyönyörködjék benne oldalvást. A környékbeli fiatal urak, akik ott künn ácsorognak a gyepes templomudvaron, hagyván eldefilirozni elõttük a pironkodó fehérnépet, mind kezet fognak a hadnaggyal. Hogy vagy, Sándor? Isten hozott, Sándor!

Aztán a templomba lépnek. Minden szem oda néz, az asszonyok szájából kiesik az ének, még az öregje is hátrafordul, suhogás támad szerteszéjjel az asszonyi oldalon, mint mikor új lapra fordítanak az énekes-könyvben, s az egész templomban végigmorajlik a hír:

- Itt van a fiatal Prakovszky!

Ah, a fiatal Prakovszky! Milyen takaros, milyen deli. Hiába no, a huszár a legszebb katona a világon. Jó, hogy a kántor is abba nem hagyja bámészkodásában az orgonálást.

A kis öreg Prakovszky ott aprózza lépteit utána. Csak azért aprózza; hogy tovább tartson a diadalmas bevonulása, fekete, gömbölyû szemei szúrón, fönnhéjázón futnak végig a gyülekezeten, mintha mondaná: »Hát ilyen gyereket mutassanak. Azért, hogy én siket vagyok, mégis ilyen fiam van nékem«.

Nézzétek a kidüllesztett mellét az öregnek! S milyen otthonosan, fesztelenül lépked most az ekhós templomi kövezeten, még útközben belekapva a zsoltárba, ott, ahol rossz füleivel sikerült elfogni az elsõ hangot.

Aztán beül a padunkba a szokott helyére, ezt el nem hagyná a világért sem; a hadnagy nem fér be oda, õ a mögöttünk levõ padba jut, éppen az én hátam irányába.

Azért mondom el apróra, mert ez hozott tévedésbe. Egyszer csak elkezdett a Gáll Piroska szórakozott lenni s lopva odatekingetni felém. Szívem izgatottan dobbant meg az új bársonymellényem alatt, melyet pünkösdre kaptam. Mindjárt akkor hittem errõl a gyönyörû mellényrõl (hiszen minden ruhadarabomtól ilyen csodákat föltételeztem), hogy nem fog neki tudni ellenállni a Piroska.

Hát csakugyan. No, végre az enyém vagy, Tündérszép Ilona, most már megfogtalak. Vágott rám a szeme s úgy össze-vissza gyújtogatott a prédikáció alatt, hogy az öregapám látván a kimelegedett arcomat, rányomta a nagy tenyerét a homlokomra:

- Nincs neked lázad, te kölyök?

II. FEJEZET
ÁMOR SZEKERÉT ÖKRÖK HÚZZÁK

Erõsebb volt a láznál és édesebb a méznél. Egész héten csak az õ tekintete volt eszemben, az a bûbájos nézés, két tûzgolyónak perzselõ csiklandozása. Nem bírtam másra gondolni, csak õrá. Hát persze, hiszen minden egyéb, ami még van a világon, egyszerû haszontalanság…

A levegõ megtelt valami csodálatos zsongással. Titkos szózatok keletkeztek az erdõkbõl, mikor hazafelé hajtattunk az uszánci völgyön.

Mintha ez nem a tegnapi világ volna már. A tegnapi még aludott, dermedten, hidegen, némán, s most minden mozdul, forr; futnak a rozsok pajkosan, nevetnek ki belõle a pipacsok kedvesen, locsog a patak vígan. (Százszor mentem én már erre, de sohasem hallottam ezt a patakot.)

Ah, milyen hosszú volt ez a hét… lassan jött a következõ vasárnap. Pedig a jövõ vasárnaptól sokat vártam, csinálván magamban vakmerõ terveket, hogy talán meg is szólítom a Piroskát. Megszólítom. Megteszem. Lesz, ami lesz. A macska fél, nem én. Csakhogy mit mondok neki?

Szép napok voltak ezek! Hja, hja, milyen fürge volt még akkor a fantáziám, csak inteni kellett neki: Hozd ide a Piroskát - és ott állott. Szakasztott úgy, ahogy volt, minden mozdulatával, amint elbiggyesztette ajkait negédesen, amint égre emelte a szemeit szeráfszerûen, amint kinyitja a száját éneklésre, mire különbözõ vonalak és mélyedések támadnak a nyakán, amelyrõl fekete zsinóron egy kis arany szív fityeg le a mellére. Látom a kék-pettyes perkál-szoknyáját, három fodorral alul, az everlasting-topánkából is kikandikál egy csücsök. Mindez valami sajátos, valami csodálatos. Hiszen a többi leányokon is van szoknya, meg cipõ, de tudja isten, nem olyan. Piroskát a gráciák öltöztetik…

S aztán egyszerre csak szerettem magam lenni. Mindenki terhemre volt. Elhúzódtam egész órákra a méhesbe és elkezdtem megfaragni az elsõ verset… Oh, istenem, az elsõ vers! Van-e még valami meleg a szívetek környékén, hogy megértsétek, mi az elsõ vers?

Hát a szerelem érkezését jelenti ez. Jön a legnagyobb potentát a világon.

Nem jelzik érkezését harsonák, mint a királyét, vagy nem jön dübörögve, mint a hétfejû sárkány, hogy elõre hazahajítja a buzogányát… hanem csöndesen, szinte lopva, megszállja a szívet valami szent bolondság, érzések bõsége bugyog, árad és forr bent, - amiket versben izzad ki a lélek, mint ahogy az erdei föld különféle gombákat hoz az esõ után, jelezvén velök, hogy meg van termékenyítve.

Hanem a következõ vasárnap még messze volt s egy igen szomorú katasztrófa jött közbe. Pénteken kiment apám a kis bricskán az aratókat megnézni s valahol útközben egy zökkenõnél eltört a bricska rúdja.

- Vigye el az ördög -