A DEMOKRATÁK

1897-1898

I.
SZERVUSZ, PALI BÁCSI!

Lehetetlenség ma demokráciáról beszélni. A hivatalos lap sûrûn hozza grófok és bárók kinevezését, ami, valljuk meg magunk közt, nagy abszurdum. Mikor szinte dübörögve közeledik a szociálizmus Európa népeinek nyakára, a milliárd fejû sárkány, mely mindent összetapos, mikor nagy államtudósok feje abban fõ, hogyan lehet a nagytõkét, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni; akkor Magyarországon mintegy prémium tûzetik ki a nagytõkére - mert aki két-három milliócskára szert tesz valamiképpen (ha csúnya módon is), megkapja a hét- vagy kilencgombos koronát és a királyi meghívót a törvényhozásba.

S ha még csak a szociálizmus volna, arra még azt lehetne mondani, hogy messze van. De itt van a liberálizmus nehéz küzdelme az arisztokráciával, micsoda bolondság hát, hogy a táborunkból koronként áttesszük a legtöbb erõt összeszedett harcosainkat az ellenfélhez - hogy a fiainknak is legyen majd kivel verekedniök.

Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.

Azelõtt, meglehet, másképp festettek az emberek - de a belsejük csak ilyen volt. Én tudok egy igazi demokratát - magyar demokratát, és el is mondom a történetét.

Minthogy teljesen igaz a dolog, el kell hallgatnom a valódi nevét (hátha szégyenelné a família), de a követtársai, ha még van valaki életben közülök Szontagh Pálon kívül, tudom, ráösmernek. Vegyük, hogy Molnár Pálnak hítták - de a követek csak úgy szólították egymásközt:

- Hogy vagy, te demokrata?

- Hol jártál tegnap, demokrata?

Még Szemere Bertalan is csípõs epigrammákat faragott rá - pedig õ is úgynevezett »szabad szellem« volt.

Szegény bocskoros-nemes famíliából származott, a nagyapja állítólag csizmadia volt és nem az igazi leveleki Molnárokból való, akikrõl az a genealógiai versike van:

Molnár de Levelek,
Mutatják e levelek.

Olvasta Voltairet, Rousseaut, olyan bolond tanokat szítt föl, hogy a tekintetes vármegye megijedt tõle, veszedelmes egy fickó, ne legyen itt láb alatt, felküldte Pozsonyba követnek. Ha nem lett volna nemesember, becsukják a vármegye tömlöcébe - ezzel lett volna vége.

Híres szép fiatal ember volt ez a leveleki Molnár. Csernovics Péterrel együtt uralkodtak a pozsonyi leányszívek fölött. Csernovicsnak pénze volt sok, Molnár Pálnak szelleme.

Hogy volt, hogy nem volt - régen elhaltak már azok az öregasszonyok, akik apróra tudták -, én csak a tényeket vonom össze, hogy a Szerencsy perszonális valamelyik bálján, melyen a palatinus õfensége is jelen volt, és ahol menüettet táncoltak, leveleki Molnár Pálba beleszeretett egy grófkisasszony…

Molnár Pál nagy demokrataságánál fogva természetesen nem adott semmit a grófi származásra, mivelhogy azonban a kontesz nagyon szép volt, és Molnár Pál csak nagy demokrata volt és nem egyszersmind nagy szamár, a kedves kis kaland kinõtte magát.

A huncut kis Ámor különben is segített rajtok. Nagy esze van annak. Szerencsy akkori bálján ugyanis jelen volt egy híres francia táncosnõ, bizonyos Viganaux Mari, akiért lázban volt akkoriban az egész Pozsony, ahogy ezt Szentiványi György az õ diáriumaiban följegyzé. A szép Viganaux Mari a vendégek mulattatására szólótáncokat járt el az õ módos ingerlõ kurtaszoknyájában (azóta nevezik az ilyen kurta szoknyát viganónak.)

A grófkisasszony apja, egy dölyfös oligarcha, heves szerelemre gyúlt Viganaux kisasszony iránt. A vén ló nagyobbat botlik, mint a csikó. Nemcsak szerette, de féltette is. Együtt akart vele lakni mindenáron, csak a leánya ne feszélyezte volna. A többi három leánya már férjnél volt, nagy uraknál, csak a Biri kontesz volt még itthon, a legcsinosabb, legkedvesebb. A grófnak nagyon alkalmatlan volt ez, nem is titkolta, így szólt egyszer az országház pipázójában:

- Ha az ördög eljönne érte, annak is odaadnám.

Az ördög pedig engedelmeskedik a nagy uraknak, valahogy odalökte maga helyett Molnár Pált, hogy az is hallja.

Hirtelen a gróf elé állt bátor arccal:

- Itt vagyok én, méltóságos uram. Adja nekem a grófkisasszonyt, meg fogom becsülni, és szívesen jön is hozzám.

A gróf dühbe jött, elsápadt és a hangja süvítõ lett:

- Én az ördögöt híttam, amice, de maga csak egy Molnár. Miféle impertinencia az? Megbolondult kend?

A »kend« pedig nagy sértés volt azon idõkben egy gróftól, még ha demokratának mondta is. Mert a demokrata is ilyen volt azon idõkben. Molnár Pál elvörösödött, és mint a megvadult bika rohant a grófra. Jó szerencse, elfogták erõszakkal a követtársai. Pulszky Ferenc (tõle tudom ezt a történetet) és az Esztergom megyei Kruplanitz, kinek a nevére ez a kadencia keringett:

Der Ablegat Kruplanitz

Ohne Geist und ohne Witz.

Megakadályozták a tettlegességet, de a duellumnak meg kellett lenni. Meg is történt másnap hajnalban a pozsonyi városerdõben.

Elõzõ este azonban Viganaux Marinál volt a gróf. Kettesben vacsoráltak, puncsot ittak; a Mari igen szép volt, igen pajkos, senki a világon nem tudott olyan kedvesen veszekedni, mint õ, ha a kis ökleit a csípõjére rakta, a gróf majd kiugrott ilyenkor a bõrébõl a nagy gyönyörûségtõl.

- Bizony, nagy bolond vagy, öreg kecském (a grófnak olyan szakálla, olyan arca és olyan neve volt, mint a kecskéé), minek bántod azt a fiatal embert, aki nekünk jót akar. Ha elveszi a Biri konteszt, milyen pompásan élhetnénk.

- Lehetetlen odaadni, Mari. Megmozdulnának az õseim csontjai.

- Mit törõdöl te azokkal a csúnya csontokkal, öreg kecském, hadd mozogjanak, te csak velem törõdj és légy rajta, hogy elmehessünk, elvonulhassunk valahová, például Pestre.

- Ugyan eredj, ott a Széchenyi miatt restellném.

- Hát menjünk Bécsbe, jó papa. Ott berendezel nekünk egy kis házikót, egy kertecske is lesz a végében, ott csinálok egy virágpadot s magam ásom, magam gyomlálom. Jó lesz papa?

Kedveskedõn paskolta magnetikus tenyerével a gróf állát.

- Hm, Bécsben? - dohogott a gróf. - Ott a császár miatt restellném.

- Hát egyebütt, csak menjünk, okvetlenül menjünk. Prágát se bánom. De mennünk kell. Szabadulj meg a leányodtól.

- Nem lehet, nem adhatom egy Molnárnak.

- De mikor szeretik egymást.

- Mégse lehet.

- De mikor olyan szép fiú.

A gróf felugrott a díványról s incselkedve kérdezte:

- Talán tetszik magának?

Mari elpirult egész a füléig (akkor tudott elpirulni, amikor akarta), s zavartan dadogta:

- Nem, oh nem. Esküszöm, nem.

Lesütötte a szép kék szemeit és elfordult, mintha egy nagy titok lett volna kitalálva.

A vén fõnemes meghökkent.

- Meg ne csalj, Mari. Te valami rosszban töröd a fejedet.

Erre aztán sírva fakadt Mari és sok hímezés-hámozás után bevallotta, hogy csakugyan tetszik neki a Molnár Pali, de hogy õ hû akar maradni a grófhoz, és azért rimánkodik neki, hogy menjenek innen, hagyják itt Pozsonyt, amilyen gyorsan csak lehet.

A grófra nagyon hatott a dolog, a haján keresztül beszivárgott a szívébe, mert a kis Viganaux folyton a hajában babrált, s ez jól esett a vén kecskének, másnap, midõn a párbaj után (a gróf kapott egy kis sérülést a balvállán, Molnár pedig a homlokán) kezet fogtak, a gróf ezt mondá Molnárnak:

- Látom, fiú, mind a kettõnknek a vérét. Bizisten, semmivel se kékebb az enyém. Vedd el hát a leányomat, ha akarod.

Így lõn, hogy a pozsonyi diétán az egyetlen demokrata beleházasodott a legnagyobb, leggõgösebb fõnemesi családok egyikébe. Csúfolták is emiatt eleget a nagy demokratát, de hát szép felesége volt, s egy kis csipkedést el lehetett érte szenvedni.

*

A regényírók többnyire úgy építik fel a meséjüket, hogy az ilyen mezalliánsz nagy konfliktusokra vezet. Ne tessék nekik hinni, tisztelt olvasó - az arany feloldódik a sósavban és a salétromsavban, az ezüst a salétromsavban, a fõrangú kötelék pedig feloldódik a szerelemben - de nagyon melegnek kell lennie.

Molnárék jó házaséletet éltek, egyáltalában lehetetlenség lett volna róluk történetet írni, ha az öreg gróf meg nem hal.

Az öreg gróf azonban meghalt. Nem ugyan mindjárt, hanem vagy tíz év múlva.

Nem valami regényesen, nem is Viganaux miatt - ki tudja, hányadik határon és hányadik kézen járt már akkor a kis Viganaux! Egyszerûen meghalt cukorbetegségben. Mindég szerette õméltósága az édeset.

A halála után nagy osztozkodás következett. A felvidéken két uradalma volt, erdõségei, gyárai, az alföldön egy nagy búzaöntõ birtok, gazdag halastavak, Erdélyben egy regényes vadászterület.

Lányai, vejei egy napon összegyûltek az alföldi kastélyban, meghallgatni a végrendeletet és felosztani a vagyont. Mindegyik magával hozta az ügyvédjét is, a legszájasabbat, akit ösmer. Hát ez éppen elég volt, hogy ha a legvilágosabb is a helyzet, összevissza zavarják a disputáikkal.

Molnár Pál sohase látta még elõkelõ sógorait, a lakodalmára annak idején egy sem jött el: most álltak elõször szemtõl szembe.

Biri grófnõ mutogatta be nekik a férjét.

- Ah, maga az - mondá Z. gróf nyafogó hangon és föltette monokliját. - Áh, áh, áh!

F. báró (a Franciska grófnõ férje) leereszkedõen nyújtotta oda a bal keze két ujját.

- Szaperlott, az új sógor. Szaperlott. (Az ujjával pattantott, aztán megfordult.) No, mindegy.

Az uradalomra gondolt, ami jutni fog neki. Hát mindegy. Azután arra gondolt, hogy az új sógornak is egy uradalom jut és félhangosan dörmögte: mégiscsak szemtelenség.

A harmadik sógor, egy rõthajú fonnyadt alak, gróf Livánszky, akinek »zu kedves« a spitznameja a fõrangú körökben, hanyatt feküdt a pamlagon és a göndörszõrû fehér mopsz kutyájával játszott. A kutya ugrált a hasán, a sógor pedig csiklandozta a kutya hasát. Roppant mulatság volt az.

A bemutatásra meg se mozdult, csak a szemeit hunyta be és a fogain keresztül hápogta:

- Avnyav tyavav tyav.

A »zu kedves« arról volt nevezetes, hogy a feleségén, Fanny grófnõn kívül senki sem értette, amit mond. Csak a grimaszai és kézmozdulatai után lehetett a környezetének kitalálni. A nagy nyegleség miatt semmi emberi nyelvet nem beszélt. Különben fõispán volt egyik felvidéki megyében, s állása betöltésében nem mutatkozott semmi kívánni való.

Molnár Pálnak fejébe tódult a vére ezekre a bemutatásokra, a kiszámított szemtelen dölyfösségre, melyet a sógoroktól tapasztalt, de csak türtõztette magát, véresre harapta az ajkait; a Boriska szelíd, kérlelõ nézése lefogta a lázongó érzéseit.

A báró sógor, egy megrögzött fecsegõ, legalább szóba állt vele, de minden szavával csípte, marta.

- Hát osztozkodunk… Lesz szépen. Hm. Mi? Sok pénze fogja lenni, Herr von izé - Kovács…

- Molnár a nevem.

- No, mindegy. Also Molnár… Mit fogja csinálni, barátocskám, azzal a sok pénz? Hm. Mit?

Molnár Pál felpattant indulatosan.

- Én nem vagyok az ön barátja, hallja-e?

- Quel diable! No, és miért nem?

- Mert én nem szoktam majmokkal barátkozni.

Boriska grófnõ látta, hogy veszedelem készül. Odaszökött az urához: »Pali lelkem, ne ijessz meg, ne tüzeskedj!«

- Nem tûröm ezeket. Eredj innen.

Melle zihált, a halántékai lüktettek, minden ízében reszketett. El akarta magától lökni az asszonyt, de az a nyakába fonódott és azt súgta neki elpirulva:

- Majd meglátod, megharagszik a kis jövevény. Tedd meg a kis jövevény kedvéért, nyeld el, amit mondanak. Tudod, az orvos mit mondott, hogy nem jó lesz a kis jövevénynek, ha én megijedek.

Erre lecsillapodék Molnár Pál. Nagy úr volt az a kis jövevény, még itt se volt és már õ parancsolt. Molnár Pál még mosolygott is, az igaz, hogy keserûen. A báró sógor pedig kacagott, úgyhogy polkát járt a teremben a nagy kacagásban. Dõlöngélt jobbra-balra, mint egy részeg szúnyog.

- Hahaha! Hörst du, zu kedves! Ein Cavalier!

A »zu kedves« ásított egyet, s valami artikulálatlan hang megint hallatszott, de nem bizonyos: a kis mopsz nyiffantott-e, vagy õ.

De Molnár most már föl volt páncélozva a kitörés ellen; a meggyülemlett harag, amit a felesége belefojtott, egy hirtelen elhatározást érlelt meg benne, fogta a kalapját, távozott a terembõl.

Künn még jóformán le se szerszámozta a lovakat a kocsis, midõn egyszerre felhangzott a gazda szava:

- Fogj be, Marci!

- Még nem is ettek a lovak, tekintetes uram.

- Csak te mégis fogj be!

A teraszon ott pipázgattak az ügyvédek nagy, cifrakupakos tajtékpipákból (még akkor nem igen volt szivar) és disputáltak. Elõcsata volt ez a délutáni nagy jelenethez, mikor majd a végrendeletet felolvassák és felosztják az ingóságokat, esetleg az ingatlanokat.

Leveleki Molnár magához intette a saját ügyvédjét, Mali Pétert.

Jó prókátori név; ha magyar világ volt, az á-ra tette az ékezetet, és akkor magyarul hangzott: Málynak, ha ellenben rossz idõk jártak (s többször jártak ilyenek), az i-re tette az ékezetet, lett Mali (tótul: Kiss).

- Hát rendben van-e a meghatalmazásod? - kérdé az ügyvédtõl. - Mert én elmegyek.

- Most? Hová? - csodálkozék az ügyvéd. - Nem várod be az osztozkodást?

- Nem, az eltarthatna napokig.

- Valószínû.

- No, én pedig ezekkel a pimaszokkal nem leszek egy óráig se egy fedél alatt, hanem itt hagylak téged, végezz el mindent a legjobb belátásod szerint.

- Történt valami?

- Nem. Csak meggondoltam. Sok nekem három mágnás. Majd elküldöm az utasításokat, ahonnan onnan, s majd megírom, hová értesíts a történtekrõl.

Mály elgondolkozott egy percig, s aztán szokott modorában kezdte fejtegetni:

- Csakugyan célszerû, ha itt nem maradsz, egyrészt, mert gyönyörû az idõ, és öröm ma utazni, másrészt, jószívû vagy és puha lélek, okvetetlenül lefõznének a sógoraid; a harmadik indokom az, hogy ha neked három mágnás is sok, ha a végrendelet végrehajtó, gróf Dessewffy, délután megérkezik, hát négy mágnás lesz; a negyedik indokom, hogy nekem magamnak elég nagy szájam van húsz gróf ellen is; az ötödik indokom, hogy te csak akadályoznál a prezenciáddal, mivelhogy néminemû machinációkkal szemben nekem is machinációkhoz kell nyúlnom; a hatodik…

- Ugyan, hagyd a pokolba! Ha nem volna egyetlen indokod, én akkor is elutaznám.

De Mályt nem lehetett megakadályozni, hogy vagy húsz indokot még fel ne soroljon. A legegyszerûbb adóssági keresetnél is, ahol világos, tiszta kontraktus bizonyította a követelést, árkusos beadványokban bizonyította a tartozás fennállását, mondván, tartozik, mert kölcsön vette a pénzt; mert kontraktus van róla; tartozik, mert maga is beösmerte az alperes, de föltéve, ha nem volna kontraktus és ha nem ösmerte volna be, akkor is tartozik a következõ okokból, s itt néha hatvan-hetven okot is felsorolt. Az adjunktusai váltig kérdezgették: »Minek az a sok hiábavalóság a keresetben, principális úr, hiszen az adóslevél maga is untig elegendõ.« Mire a híres prókátor fölényes mosollyal válaszolta: »Magok azt nem értik, amici. A szakma, szakma. És a handa-banda a szakma kiegészítõ része. A jó fiskálisnak nem elég csak az okos argumentumokkal élni, azzal a hittel kell a kérdést kezelni, hogy a bírák nagy szamarak.«

Egy huszár ácsorgott künn a folyosón, a megboldogult öreg gróf hû szolgája, akit még Pozsonyból ismert Molnár.

- Menjen csak be, János, és súgja meg a feleségemnek, hogy jöjjön ki egy percre, várom a parkban.

Molnár kezet fogott az ügyvéddel, aki iskolatársa volt Losoncról.

- Most már eredj, disputálj tovább a kollégáiddal, nekem a feleségemmel lesz egy kis beszélgetésem.

- Mikor találkozunk? - kérdé a prókátor.

- Valamikor - felelte rejtélyes mosollyal. - Majd hallasz rólam hírt.

Azzal a parkba indult. Nyár vége volt. A fák levelei fonnyadtan, sárgán lógtak alá. Az alföldi lombok más betegségben szoktak kimúlni, mint a felföldiek: ezeket a perzselõ meleg öli el, amazokat a csípõs õszi dér. De nekik az mindegy. Szép park volt, messze híres. Ki nem lehetett volna találni aranyért, hogy emberi kéz csinálta-e a kastélyhoz, vagy pedig vadon nõtt erdõnek, és a kastélyt építették hozzá? A bokrok, füvek és virágszárak mind össze voltak kötözve békanyállal, mintha pajkos tündérek játszottak volna itt, s az õ finom selyemcérnáikkal egy kötegbe csapnának mindent, ami élt és virított, hogy Tél apó aztán a vállára vehesse az egészet és elcipelje.

A kuglizó fedelén egy gólyafészek ült tüskésen kiálló gallyacskáival, mint valami kozákcsalma. Az anyagólya fiai megnõttek benne, és éppen most szállította le õket, hogy aztán járni, röpülni tanítsa és mehessenek. Mert õk is mennek. Molnár sóhajtott. Hát mi is van abban, hogy elmennek? »Meg kell lenni.«

Egy szélroham futott át a gallyak között… Fázékonyan zörrentek össze, s megint lehullott vagy ezer levél. Ezek is mennek, mennek. Az anyagólya egyenkint hozta le csõrében a kicsinyeit és míg az egyikért fent járt, hogy a másik el ne szaladhasson, el ne tévedhessen, háttal fektette a gyepre, úgyhogy a fölborított ügyetlen fiók fészkelõdött, hánykolódott, de a lábas oldalára nem tudott ráfordulni. Az anyai szeretet ezekben a keskeny, agyvelõnélküli madárfejekben is megtermi a furfangos ötleteket.

Molnár Pál elmélázott. Ezek legalább itt születtek! A saját gyermekére gondolt, a jövevényre, aki már útban van.

A Boriska grófnõ léptei hallatszottak. Kip-kop. Olyan furcsán kongott a föld. Pszt, mintha mondana valamit. Pedig olyan kis lába van a Boriskának, hogy a föld talán nem is érzi. Kip-kop, kip-kop. A föld beszélni látszott, és Molnár értette. Marasztalja-e vagy panaszkodik? Mindegy, meg kell lenni.

- Mit parancsol velem az én zsarnok uram?

Meghajtotta magát, pajzánkodva, kislányosan, ahogy az apácáknál szokta növendéklány korában - pedig talán terhére is esett most, de nem a mosoly a szép kék szemekben.

- Hozd ki a mantillodat, Biri, és a holmidat, elutazunk.

- Most mindjárt?

- Mindjárt.

- Nem tréfálsz?

- Nem.

- Megharagudtál?

- Meg.

Boriska a férje vállára hajtotta a fejét, a búzaszín hajkorona a nyakát csiklandozta. Ilyenkor rendesen elszéledtek a felhõk Molnár homlokáról, akármennyire haragudott, elnevette magát. »Eredj, te kis macska.« De most még csak sötétebb lett a szép férfias arca.

Boriska elszontyolodott s szemrehányón mondá, de még mindig kedveskedve, panaszos kunkogással:

- Hát már nem vagyok kis macska? Hát már semmid se vagyok én neked?

- Ha jó feleségem vagy - viszonzá ez szomorú komolysággal -, nem okoskodol, nem kérdezõsködöl, hanem jössz.

Ez elég volt, egy szót se beszélt többet a grófné, csak beszaladt a kalapjáért, a köpönyegjéért és kivitette a táskáit, nem búcsúzott senkitõl, s egy pár perc múlva kigördült a hintó kettõjükkel a kavicsos udvarról.

Az úton se tett kérdést, összebeszéltek hetet-havat, csak errõl a gyors elutazásról hallgattak.

Este beértek Pestre, megháltak az Arany Sasban. Reggel így szólt Molnár a nejéhez:

- Útiruhát vegyél, szívem, mert Hamburgba utazunk.

- Jó.

Az egész úton, Hamburgig, valami különös idegenség férkõzött közéjük. Az asszony fölvilágosításokat várt, a férj szemlátomást kerülte a témát. Nehéz volt úgy lavírozni, hogy a jövõ valahogy szóba ne jöjjön. Egy-egy célzás elröppent a férj szájából. Az asszony inkább az ösztönével fölfogta, s kínos nyugtalanság szállott a szívébe. Lassan-lassan az egymás tekintetét is kerülni kezdték, s örültek, ha idegenek szálltak be a kupéba - pedig csak egyetlen meg nem világított pont volt közöttük. Egy emberfejnyi fénygolyó az égen megmelegít egy világot, egy körömhegynyi homály a házasságban elhidegít egy életet.

De szerencsére, sokszor voltak idegenek, akikkel mulatságos volt még akkoriban beszélgetni, tõlük kérdezõsködni - most már minden megvan a Baedeckerben. Utazni nem is érdemes -, a világ uniformisban jár. Ugyanazok az indóházak itt, amik a világ másik szélén, ugyanazok az utasok ugyanolyan sipkákkal és plédekkel. A magyar embert kiváltképpen szerették. Egzotikus ország gyermeke. Sok tarkabarkaságot tud mondani a hazájáról. Leveleki Molnár Pál följegyzé a naplójában (amely a kezeim közt van): »…Mindeneket elhittek Nékem jártomban-keltemben, csak aztat nem, hogy nálunk a juhokat fejik, és hogy a Kalocsai Érseknek háromszázezer forint évi jövedelme vagyon.«

De néhol az úton mégis magukra maradtak.

Az asszony úgy tett, mintha aludnék. Mély sóhaj szakadt föl egyszer-egyszer a keblébõl.

- Valami bajod van, Boriska?

- Semmi, semmi.

A férj közelebb húzódott hozzá és a puha kezét a maga nagy tenyerébe vette - mint ezelõtt sokszor.

- Talán valami mondanivalód van? Miért vagy bizalmatlan? - kérdé szelíden az asszonyka.

- Majd Hamburgban. Mindent megtudsz Hamburgban.

Az asszony elhúzta a kezét és újra elaludt… azaz befordította az arcát a kupé párnája felé… s a kupé párnája nedves lett, másnapra megfakult azon a helyen.

Mikor aztán megérkeztek Hamburgba, leveleki Molnár Pál elvezette feleségét a csatornához, és így szólt azon idõknek pátoszával - senki sem volt attól ment:

- Hát most már itt vagyunk, édes jó hitvesem, a válpontnál. Most már rajtad a sor dönteni, mit akarsz - velem jössz-e, vagy visszafordulsz?

- Mirõl van szó? - rebegte a grófnõ reszketve.

- Én megutáltam az országot, Biri, és elhagyom.

- A hazádat?

- Igen, a hazámat utáltam meg. A levegõjét. A sógoraidat, a nõvéreidet, és mindenkit. Én demokrata vagyok minden ízemben, és nem tudok ott élni, én megfúlok ott, megõrülök, megyek Amerikába.

- Mikor?

- Még ma!

- És mennyi idõre?

- Örökre.

- Van szíved hozzá? Rettenetes!

- Hogy rettenetes-e vagy nem, az nekem mindegy, most csak az a kérdés, hogy velem jössz-e vagy hazautazol?

- Hát haza engednél?

Molnárné letörülte a patakzó könnyeit a keszkenõjével és fölemelte a fejét, az arca izzóvörös volt, mintha megtüzesítették volna.

- Haza engednélek-e? - felelt Molnár Pál, és megremegett a hangja. - Nem tudom. Jogom van‑e, hogy visszatartsalak, hogy elszakítsalak örökre hazádtól, tieidtõl? Miképp vegyem? Erre a világra szól-e a hitvesi eskü vagy a másvilágra? Mert egy másik világba megyek. Holtomiglan ha szól, nem vagyok-e én már holt ezen a végtelen tengeren innen?

Boriska lehajtotta a fejét szomorúan. A tenger csapkodta a partokat haragosan, a beláthatatlan árbocerdõn mint színes pillangók röpködtek, kígyóztak a zászlók a szélben, a világ minden országának zászlói. Az õszies napsugár sárgás vásznakat terített ki a tenger ezüst mezõjén. Minden csak úgy folyt, éppen úgy, mintha nem is venné észre a fönséges közömbös természet ezt a kínos jelenetet.

- Ide hallgass, Boriska, jól érts meg. Nekem végre is könnyebben megy az ilyen. Elhatároztam, férfi vagyok, amit egyszer fölteszek, az szentírás. De még nekem is nagy dolog, és nem mertem neked otthon megmondani, mert hátha lebeszélsz. Ki mérte meg egy asszonynak az erejét, akit szeretünk? Féltem megmondani, míg a lábam a haza földjén állt. Te meg õ. Õ, a