EGY ÉJ AZ ARANY BOGÁRBAN

1899

Tótpelsõc igénytelen városka Zólyom megyében, alig van annyi lakosa, mint egy kisebb alföldi falunak. S ami van se városias. A pap, néhány mesterember, a boltos, a nótárius és a bíró járnak kaputban. A többi egyszerû parasztság, mely nagyobbrészt angolul beszél. Mert megfordult a világ. Azelõtt latinul beszéltek a kaputosok egymás közt, hogy a parasztok ne értsék õket, most a parasztok beszélnek angolul egymás közt, hogy az urak ne értsék.

Félszázaddal ezelõtt történt itt az elbeszélendõ epizód az »Arany Bogárhoz« címzett vendéglõben, mely most is a régi karban áll, csakhogy most sárgára van meszelve és »New-York városához« neveztetik. Akkor jó bort mértek benne, most gyalázatos pancsot, ami azonban a bogarakat illeti, bogarak inkább most vannak ott nagyobb számmal, mint azelõtt - az igaz, hogy nem aranyból való bogarak. Özvegy Huszák Sámuelné, a vendéglõsné, nagy rendet és tisztaságot tartott; a három vendégszoba, mely az emeleten van, olyan volt mindig, mint a kristály, csak lent az ebédlõben panaszkodtak a vendégek a sok légy miatt, s Huszákné asszonyomnak innen maradt fenn egy mondása, amibõl nyilvánvalóan kitetszik a szellem elsõsége a többi múlandó dolgok fölött; mert Huszák Anna már harminc éve ott fekszik a völgyben, a temetõben; a kicsi, piros szobaleány, a Zsuzska, aki akkor itt sürgött-forgott kackiásan a kurta rokolyában, hasonlóképpen hamu már valahol; a poharak, tányérok, amelyekbõl akkor ittak-ettek, rég összetörtek bizonnyal, de a Huszákné mondása még mindig él, s minden nyáron felidéztetik a legyek szaporasága idején.

- Hja, a legyek, a legyek! Legjobban megmondá azt a boldogult Huszákné, mikor a vendégei zaklatták, hogy mi lesz már ezekkel a legyekkel, melyek minduntalan belepotyognak az ételekbe, italokba? Hát mi lenne - pattant fel -, õsz elején erre vándorolnak majd a fecskék nagy seregekben, s egy délután föleszik õket.

Csúfságból aztán a »fecskék vendéglõjének« nevezték el a Huszákné fogadóját, s még ma is így mondják Pelsõcön, dacára új, büszke címének.

A fecskék vendéglõje voltaképpen nagyon hanyatlott újabban, virágkorát özvegy Huszákné idejében élte és azelõtt. Most igazán csak a fecskék utaznak arra keresztül, de a régi jó idõkben lengyel urak jártak át sûrûn vadászatokra a magyar urakhoz, s itt háltak meg, néha kártyáztak is nagy pénzbe, valamint a szülõk is erre vitték leányaikat Besztercebányára s fiaikat Selmecbányára, az iskolákba. Bor- és marhakereskedõk váltig úton voltak, s gavallérmódra viselték magukat.

Azon a csikorgó éjszakán is, melyrõl történetünk szól, két lengyel úr szállt ott, akik valami örökségi ügyben utaztak, de a nagy hideg miatt nem merték az útjokat tovább folytatni. Meg kell adni, hogy mérges, kemény tél volt e tájon - ezt Görgey bizonyíthatná legjobban, aki ott közel feküdt a bányavárosokban. Mert ugyanis az 1849. év elején vagyunk, és még nem is sejtjük, hogy miképp leszünk a végén.

Hja, bizony keresett emberré vált az idén úgy a kályhásmester, Plesán József, valamint Kripuska, a szûcs.

De a szóban forgó nap (ha jól tudom emlékezetbõl, január 7.) még e borzasztó télbe se illett bele. Moszkvába való mulatság ez - hogy fújná oda az ördög! Kivált este felé még talán a farkasok foga is vacogott az erdõkben. A verebek, sármányok holtan potyogtak alá, amelyek nem voltak okosak a kazlakba és a házfedelek zsupjába bújni.

Az utca néptelen volt, csak egy-egy eb csatangolt odakünn, s szájából mint füstoszlop dõlt ki a meleg pára. Mindenki behúzódott a hajlékába, úgy, hogy az utazó egy kihalt városnak gondolta volna Tótpelsõcöt, ha nem füstölgött volna minden kémény, jelezve, hogy bent, a hóval borított fedelek alatt, vidám tüzek pattognak, s vacsora sül-fõl és sistereg a bográcsokban, tepsikben.

Maga az »Arany Bogár« is csendesebb a szokottnál; az ivóban, ahol a parasztok iddogálnak estenkint, teljes sötétség van. A kriminális hideg otthon tartja az embereket, pedig ha valaha, ebben az esztendõben érdemes kocsmába járni, mert ott szedi fel az ember a harci híreket. Egymást keresztezõ utasok hozzák. Akik jobbról jönnek, a német táborról tudnak híreket, akik balról jönnek, azok a magyarokról mesélnek egyet-mást. De az ivóban még sincs senki. Csak az extraszoba ablakai vannak kivilágítva, s az itt szorult utazó vendégek ülnek körül két asztalt: egy losonci família, férj, feleség és egy kisasszony, lakodalomra mennek Zólyomba, de éjszakára itt maradnak és a középsõ háromágyas szobát foglalják el az emeleten, a másik asztalnál két lengyel úr ül, akik szintén csak reggel utaznak el Lest felé.

Mindezt látni lehetne kívülrõl is, ha az ablaküvegek nem volnának erõsen bevonva jégvirágokkal, de így már csak legjobb lesz beljebb kerülni. Pompás világ ez itt egészen, derült, barátságos, nyájas arcok, nyájas gyertyafény (de a legnyájasabb a nagy zöld cserépkályha), fölséges rostélyosillat szállong a levegõben, s ingerlõ szoknyasuhogás támaszt hûs áramot, amint a szép, gömbölyû Zsuzsi leány sürög-forog, futkosva szerteszét az italokkal és ételekkel. Maga Huszákné asszonyom is ott látható, de õ legfeljebb igazít valamit a terítéken, vagy elkoppantja a gyertyák hamvát, vagy a mindenütt lábatlankodó kutyát rúgja meg: »Csiba te, Garam«. Tisztes kinézésû, katonás tartású, szikár asszony, parancsoló tekintettel, mint egy ezredes. Amellett valóságos mûvészettel tudja megbabonázni a vendégeit, hogy azok mindjárt otthon higgyék magukat. Hol ahhoz kerül, hol ehhez kerül, leül melléje, s bizalmas beszélgetésbe ered vele, legyen az bármily magasrangú uraság vagy úrhölgy. Úton, picinyke városban, ahol egyetlen vendéglõ van, senki sem elég elõkelõ arra, hogy a vendéglõsné iránt gõgös lehessen.

Ma is felváltva járta a két asztalt, magával vive a guzsalyát is. Leült a losonci famíliánál, hol a holnapi lakodalom felõl kérdezõsködött, s egy pár kedveskedõ szót mondott a csinos, fitos orrú szõke leányzónak, aki nyoszolyóleány lesz a holnapi menyegzõnél. Majd a lengyelekhez telepedett át. Közben kiszaladt a konyhába, ahol hamarosan felpofozta a szolgálókat. A lengyeleket is ismerte, s tudta, mi járatban vannak. A fiatalabbik valami gróf Kozsibrovszky, az idõsebbik nyilván a fiskálisa. Örökséget mennek felvenni Nógrádba. No, istenugyse, ráfér a szegény Kozsibrovszkyra. Csak aztán meg is kapja. Mert meghalni most könnyû, de írni nehéz. Márpedig, míg egy örökséget kikap az ember, ahhoz sok aláírás, tömérdek végzés és sok irkafirka kell.

Mindamellett gratulált a grófnak, aki kedélyes, vidám fickó volt, elõkelõ tartású, mint egy angol peer, de amellett elbájoló fesztelenséggel tudott fecsegni, mint egy párizsi gamin.

- Ostobaság, nyanyuska. Jedna mucha psovi! Egy légy egy kutyának. Azaz, hogy én bennem hat kutya lakik.

- No, ezer hold szép terület - ellenveté Huszákné.

- Mit ér az, nyanyuska, egy úr kezében? - mondá a nagyzoló Kozsibrovszky az orrát fintorgatva. - Nem érdemes érte eljönni, ilyen téli idõben. De mit csináljak? Hiszen halálosan unom magam. Hát útra keltem, nem az örökség miatt - bagatell -, hanem hogy talán lõhetek azon a skvarkán valamit. Mert annyira unom magam…

- Meg kellene házasodnia, gróf úr!

- Ah, isten ments! Hiszen az asszonyok oly unalmasak (és ásított a nemes gróf, hogy az állkapcái szinte a füléig húzódtak).

- Talán a gyomra rossz?

- Nem, nem, nyanyuska - felelte a gróf fájdalmas, nyöszörgõ hangon -, egész életemben ilyen voltam. Semmi se érdekelt. Alles ist so langweilig. Már a dajkám teje is végtelenül untatott, valami mást szerettem volna tõle kérni helyette; de nem tudtam még beszélni. Ah, szaperlott! Kicsoda az a csinos izé?

- Az egy losonci gazdag sertéskereskedõnek a lánya - susogta Huszákné.

- Pfuj - borzongott meg Kozsibrovszky. - Nagyon haragszom a sertéskereskedõkre, illetõleg a sertésekre. Egyébiránt mindegy a kettõ… Ah, milyen esetem volt, nyanyuska, milyen csalódásom, azt meg kell hallgatnia. Úgy körülbelül három éve nagyon elõfogott a spleen. Tudja, egy betegség, ami az angol lordokról ragad ránk mágnásokra. Was soll ich machen? Egy ideám támad, hogy átmegyek látogatóba a nagybátyámhoz, kinek szintén én vagyok az örököse. (A barátjához fordult.) Weisst du, zum Kobelinski in Amerika. Csinos területe van ott az onklinak (megint a barátja felé fordult). Von Hudson bis Mississippi. Az onkli azonban kedvetlen és unalmas volt, mert huszonötezer lova döglött meg azon a nyáron. Csupa fajlovak. A legjobb szülõktõl, bruder. Aber noch vierzigtausend geblieben. Nem bírtam két napnál tovább nála lenni. Mondtam neki: »lass mich weg! Du bist sehr langweilig, mon cher oncle!« Fenyegetett, hogy kitagad, ha nem maradok. Hát jó, tagadj ki, de én egy óráig se tudok tovább élni egy világrészben, ahol nincs arisztokrácia. Unmöglich. Visszajöttem hát Csikágón keresztül, ahol egy pár angol barátommal találkoztam - egyébiránt egytõl-egyig unalmas fickók. Hát amint ott õgyelgek velõk az utcán, hova visz minket az ördög? Egy cirkuszba. Aber langweilig! Lovak, clownok, lovarnõk, alle sind langweilig. Már éppen menni akarunk, amikor elõvezetnek egy disznót, s az hegedülni kezd, so wie ein Csermák. Diable! Das ist sehr interessant! Hallgatom, tapsolok, s odakiáltok neki: »Jesztye Polska nye zginula«, de nem akarta eljátszani. Mindamellett grossartig az egész, s eksztázisban rohanok, hogy felkeressem a cirkuszigazgatót. Egy kopasz apró emberkéhez vezetnek. Ön a direktor? »Igen én vagyok, Smith direktor.« »Mi annak a sertésnek az ára?« »Tízezer forint uram«. Kinyitom a tárcámat, kifizetem neki a tíz ezrest, és elrendelem, hogy küldje el a sertésemet a Hotel Washingtonba, ahol szállva vagyok. »És mi szándéka van vele?« kérdi a direktor. Hát az ördögbe, mi egyéb, mint hogy megeszem, és megvendégelem belõle a barátaimat. Mert egyikünk se evett még eddig mûvészhúst… No, hát el is küldte ezek után, le is ölettem, és a szakács elkészítette másnap a dinéhez. Tudja, Schweins-Caré mit Kraut. No, mit szól ehhez, nyanyuska?

- Hát én csak azt mondom - kiáltott fel fejcsóválva Huszákné, ki mint minden asszony, csodálatosan tudott hívõ képeket vágni -, hogy isten ellen való vétek azt a tömérdek pénzt elszórni. Hogy van hozzá lelke?

Kozsibrovszky pedig édesdeden mosolygott, szerette, ha megbotránkoznak a pazarlásain (melyek, fájdalom, úgyis csak képzeletbeliek valának), élvezte tehát a Huszákné kifakadását, s amint az fel akart kelni, hogy távozzék, visszaerõltette a székébe.

- Várjon még, nyanyuska, várjon még. Hisz nem végeztem be. Mert hiába beszél nekem, azt a kis pénzt megérte a mulatság. Azaz, megérte volna. De tudja, mi történt velem most az õsszel? Krakkóban vagyok, cirkuszt látok hirdetve a plakátokon, megnézem este, s íme, itt is kijön egy muzsikáló sertés. Hívatom a direktort, egy fiatal embert, a páholyomba. »Hol vette ön ezt a sertést?« Elbeszéli, hogy Csikágóban vásárolta az öreg Smith direktortól. »No hát, az isten verje meg azt a pernahajdert!« kiáltok fel dühre lobbanva. Kíváncsian néz rám: hogy miért haragszom. Hát azért haragszom, mert már én ezt az ön sertését egyszer megettem. Hogyhogy? Elbeszéltem neki az egész izét, mire nevetett és így szólt: »Mr Smith okos ember, egy közönséges, laikus sertést vásárolt hirtelen, s azt küldé önnek«. Ah, nyanyuska, milyen az élet, mennyi keserû csalódáson megy az ember keresztüli

Ásított, s a krakkói asszonyokról kezdett »povedálni«, de már azt Huszákné nem várta be, kisietett rendet csinálni odakünn. Megtömték-e a ludakat, kaptak-e a sertések enni, megfejték-e a teheneket a szolgálók, és mennyit adtak? Reggelre kenyérsütés lesz, rendben van-e a tészta? Van-e idehaza élesztõ? Jó lesz egy üveg kékítõt is hozatni. Hadd menjen a kis Ancsa, de jól kösse be a füleit nagy kendõvel, és a botost húzza fel a lábaira, mert elviszi az ördög útközben. Te pedig, fiam Matykó, ne legyeskedj itt a tûzhelynél a fehér néppel, hanem eredj becsukni a kaput éjszakára.

- Hátha még vendéget kapunk, nemzetes asszonyka.

- Nem jár most jó keresztény az országúton.

- Hát a szegény katonák! - sóhajtott az Erzsa szolgáló.

- Erzsa, Erzsa, mindég katonákon jár az eszed!

Erzsa elpirult erre, Matykó pedig fülére húzta a báránybõr-sapkát, s engedelmesen kisántikált a mankóján. Kisvártatva nagy csikorgással zárult be az »Arany Bogár« szögekkel kivert kapuja. Matykó visszajött kukoricát morzsolni, s közbe vidáman hancúrozott a lányokkal, kik, míg õ a székbe vert késpenge életlen végén gépiesen húzogatta végig a kukoricacsöveket, mind foglalatoskodtak valamivel: a Borcsa elmosogatta az edényeket, az Erzsa köpült, míg a szakácsné, özvegy Klacskáné, mákot tört.

Nemsokára aztán hallani lehetett lábcsoszogásokat a lépcsõkön; tip-top, az urak mennek fel a szobáikba lefeküdni. A nemzetes asszonyka még egyszer bekukkant, kiosztván szigorú hangon a feladatokat a hajnali órákra, aztán visszavonult szobájába és hallgatván ágyában a máktörõ buzogány tompa döngetéseit, ennél a zenénél elszenderedett.

Erre tört ki aztán az igazi szabadság. Az idegen kocsisok odasomfordálnak a cselédszoba ablakai alá, s az ablakon által folynak az incselkedések, selymaságok és purparlék.

- Eresszetek be melegedni lányok!

- A farkasok is így kéredzkednek a bárányokhoz. - Istállóban a kendtek helye.

- Csak valamit szeretnék kérdezni, húgom.

- Hallom, ha bekiáltja kend.

- De az csak súgni való.

- Inkább kinyitom az ablakot, s odateszem a fülemet a szájához. De nehogy valami bolondot mondjon kend!

Becses ilyenkor, háború idején, a férfiember, a hangját is jól esik hallani. Még a Matykó is figyelemreméltó perszóna most, mert a vackor se rossz, ha nincs szerecsika-alma; éli világát a sánta lába dacára. Hanem ha épkézláb ember van, ha csak kívül az ablaknál is, mindjárt rohamosan hanyatlik az értéke. Észreveszi az ilyet Matykó, de különben is feljebb húzza a szíve, s felsántikál az emeletre, lehozni meg tisztítás végett a vendégek cipõit és csizmáit. Útközben egy kis kárpótlást szerez. A Zsuzsi szobaleány kis fülkéjében még ég a gyertya. Lehajlik leselkedni a kulcslyukon, szeme kidülled, széles szája széthúzódik, szeretné benyelni az egész látványt. Zsuzska moja, dusa moja! Hogy veszi ki hajából a tûket, s hogy esnek le vállára hollószárnyak. Aztán kikapcsolja a mellénykéjét, egy kapocs, másik kapocs, harmadik kapocs, s aztán megoldja sorba a szoknyákat, s hull le az egyik, hull le a másik… Oh, az irigy kutya! Elfújja a gyertyát, éppen mikor a legérdekesebb lett volna.

Ezalatt minden elcsendesedett köröskörül, csak a kutyák ugattak, és a szél rázogatta a fagallyakat. Matykó eloltotta az egyetlen lámpát, mely a lépesõ alján világított. S ehol ni. No, hogy az isten verje meg! Megszólal élesen a csengettyû a kapu alatt.

- Hej hop! Ki van odakünn?

- Utas. Nyissák ki!

Matykó ledobta a cipõket, csizmákat és kinyitotta a kaput.

Közönséges parasztszekeret látott: a kocsis, egy halinás tót, körültáncolta bocskorában a lovakat, hogy meg ne fagyjon; nagy haja, szemöldöke csupa zúzmara volt. A kocsi hátuljában, közönséges szalmaülésen, egy kendõbe, viklerekbe burkolt alak ült.

- Nem látok semmit - mondá a tót paraszt -, nem tudok behajtani. Nincs valami lámpátok, te sánta kutya? Az ördög ismeri a lyukatokat.

- De iszen jól lát kend - felelte Matykó -, ha az én sántaságomat is észreveszi. Csak szólongassa meg a lovakat.

S ezzel maga Matykó fogván meg a nyerges ló kantárát, beirányítá a szekeret a boltozatos kapu alatt.

- Szobát az asszonyságnak! Van-e szoba?

- Még éppen egy szoba van.

- Tehát egy, kettõ, három. Ezer öreganyád!

Matykó az elõbb kioltott lámpát igyekezett meggyújtani, mialatt lekászmolódék az asszonyság a kocsiról és egy ezüst tallért csúsztatott a markába. Mintha lelket öntöttek volna bele, egyszeribe fürge lett, megrántotta a szobaleányhoz vezetõ csengettyût, aztán berohant az ivóba, ahol a Nr. 2. kulcsa függött a szögön.

- A szobalány már lefeküdt, kérem alásan. Majd fölvezetem. Már csengettem rá, de most nincsen úgy, hogy egy szoknyát magára ránt, aztán leszalad, most egészen fel kell öltöznie, és az soká tart. Hát csak tessék utánam felfáradni.

Elöl ment a lámpával Matykó, de miután a vendéghölgy nehány kérdést tett útközben, vissza-visszatekintett rá, a lámpát féloldalt tartva. Magas, termetes hölgy volt, fekete szoknyában, szürke botosokban, felsõ testét rókagalléros zöld vikler födte. Hogy idõs-e, fiatal-e, nem igen lehetett meghatározni, mert a feje kendõkbe volt bebagyulázva, csak a szemei látszottak és azoknak némi környéke, de a hideg által fölmarva.

- Meleg-e a szoba? - kérdé rekedtes hangon.

- Mindjárt befûtök.

- Hát valami harapnivalót kaphatnék-e?

- Azt majd a Zsuzsa mondja meg.

- Ki az a Zsuzsa?

- A szobalány. No, már öltözködik is.

A szobalány fülkéjébõl világosság áradt ki az ajtó üvegrészén át. Matykó megkopogtatta az ajtót.

- Vendég van, Zsuzska.

Ezzel kettõt vagy hármat elõrelépett s kinyitotta a Nr. 2-t.

- Ez az, kérem alásan.

Csinos, tágas szoba volt, két ággyal, két szekrénnyel, két mosdóasztalkával. Matykó meggyújtotta a gyertyát, mely az asztalon állt.

- Parancsol még valamit a ténsasszony a befûtésen kívül?

- Hozza fel a táskámat a kocsiból, a szobaleány pedig hozzon valami ennivalót. Az ágyat majd felbontom magam is.

S ezzel az ablak melletti ágyhoz lépett, levonva róla a takarót. Hótiszta fehér ágynemû volt, úgy látszott, meg volt elégedve vele.

- Nincs az ágyban poloska? - kérdé.

- Nem tudom. Én még nem aludtam benne - felelte a Matykó ostobául.

Aztán felhozta a táskákat, tokokat; sok retyerutyával utazott az asszonyság.

Türelmetlenül járt fel s alá, még mindig azon módon beburkolózva, még a kesztyûit se vetette le, még a muff is a nyakában volt egy zsinóron.

- Jobb most a pokolban - dünnyögte -, mert ott legalább bizonyosan fûtenek. Csak siessen, siessen!

- Mindjárt olyan meleg lesz itt is, mint a fürdõben.

A szoba kívülrõl fûlt, és a kályha mindég elõre meg van rakva, csak egyszerûen alá kell gyújtani. Kis idõ múlva vígan pattogott a tûz, s Zsuzsi is hozta tálcán a hideg pulykát és a sajtot.

Matykó a kályhánál guggolva és a tüzet piszkálva várta, míg Zsuzska kijön. Szeretett volna vele trécselni egy kicsit. Szegény Matykó huszonöt éves volt, ez az a kor, amikor még a felhõt is szoknyának nézi az ember, s amikor egy igazi szoknya minden felhõt elseper. A szikrázó, zümmögõ lángokon elmerengve hasalt ott, amikor végre kijött Zsuzska. No, ugyan soká volt odabent. De hát persze, ha két fehérszemély találkozik, mindig akad beszélni valójuk.

- Hát te még itt vagy, Matykó? - Mért nem fekszel le, csacsi?

- Téged vártalak - ugrott fel Matykó és a lefelé sietõ leányhoz csatlakozott. Vigyorogva húzta ki pitykés mellénye zsebébõl a kapott tallért. - Nos, te is kaptál egy ilyen fehér lovacskát az asszonyságtól?

- Nem mondhatnám - felelte a leány nevetve -, nekem csak az jutott tõle, amiben rendesen a férfi vendégek részesítenek.

- No, ugyan mi?

- Megcsípte a vállamat.

- Hát azt lehetetlen is meg nem csípni - és megcsípte Matykó is.

- Ugyan eredj, mert a körmödre ütök - durcáskodott Zsuzska, s egyszerre három lépcsõt ugrott.

Csinos volt, igazán kívánatos volt a hanyagul nyakába vetett kendõben, vállára esett hajával, hajladozó derekával.

- Hova futsz? - kiáltott utána a legény.

- Bort hozok fel.

- Kinek? Csak nem az asszonyságnak?

- De bizony - felelte kedves, ennivaló grimaszt csinálva az arcával. A legalsó lépcsõrõl visszafordult:

- Várj meg a cselédszobában, Matykó, csak a bort viszem fel neki, aztán én is lejövök.

- Nem fekszel le?

- Nem még. Mondd meg a mamának, hogy tegyen föl vizet.

Matykó tehát a cselédszobába ment, ahol már akkor nagy társaság volt. Az idegen kocsisok bejutottak azóta, s nagyban flörtöltek a lányokkal. A losonci kocsis egy darab jeget hozott be a markában s beeresztette lopva az Erzse ingvállába. Ijedten kapott a melléhez. Sikoltozott, ordított, hiába intette Klacskáné:

- Ej, Erzsa, legyen eszed! Még fel találod kelteni a nemzetes asszonykát.

A lengyel urak kocsisa ellenben fölkapta a Garam nevû nagy fehér szelindeket a vállára, s az egyik kezével az elsõ lábait összefogva, járta vele a szoba közepén a kalamajkát, vadul énekelve »Cservena csapicka - moja kochanicka«.

A kutya ugatott, a fogait vicsorgatta (de persze, a szájkosár miatt nem tehetett semmit), a leányok röhögtek. Szóval fölséges mulatság volt odabent.

Matykó régi ösmerõst talált a losonci kocsisban.

- Hopsza, Gregor! Hogy kerülsz ide, öreg cimbora?

- Zólyomba viszem az uramat, a losonci Biró Istvánt, kocsis vagyok most nála.

- De hiszen kanász voltál azelõtt.

A Gregor vidám arca elborult, sõt, mintha a szemei is megnedvesedtek volna, vagy hogy még a zúzmara olvadt a pofáján.

- Borzasztó ragályos betegség ütött be köztük a nyáron. Oh, istenkém. Mind kidöglöttek. Oh, a szegény sertések. Egy hét alatt, mind, mind. Egyedül én maradtam életben.

- No, semmi az - vigasztalta Matykó. - Fogy az elemózsia, de fogynak az evõk is. Ma délután lent voltam a pincében, letettem a fülemet a földre, hallgatóztam, hát ugyancsak ágyúztak valahol nagyon messze. Sok derék legény ott hagyhatta a fogát megint. Mit gondolsz, kenyeres?

- Nem bánom már én - felelte a losonci ember bánatos, nyöszörgõ hangon -, ha õk nincsenek életben többé!

- Jó, jó, hanem azért meginnánk egy icce bort a találkozás örömére, ha volna. Ugye Gregor?

Gregor szomorúan biccentett a fejével.

Matykó kihúzta a tallért a zsebébõl és fölhajította vidáman egyszer-kétszer a levegõbe, elfogva azt, mint a lapdát.

- Nincs itt szegénység, atyámfia. Úgy élünk itt, a legyek vendéglõjében, mint a pókok. Csak jönne már az a Zsuzsi, hogy bort adjon. Igaz ni, Klacskáné nénémasszony, tegyen fel egy kis meleg vizet a tûzre, a Zsuzsi üzeni, mindjárt bejön.

A szakácsné föltette a meleg vizet, de már forrni is kezdett, és Zsuzsi még mindig nem jött.

- Mi lesz a vízzel, he? Mit tegyek bele, te Matykó? Nem mondta a lányom? (Zsuzsi a Klacskáné lánya volt.)

- Azt gondolom, herbateát akar magának fõzni.

- De hiszen nem köhög.

- Én se vettem észre, de meglehet, eltitkolja.

- Szamár vagy, Matykó. A köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

- Mit tudom én? Talán az idegen asszonyság a Nr. 2-bõl rendelt teát?

Klacskáné átöntötte a forró vizet egy nagyobb bögrébe és töltött bele egy kis hideget.

De Matykó már türelmetlenkedni kezdett.

- Elmegyek, megnézem, hol van.

Erzsa hamiskásan hunyorított Klacskáné felé:

- Benne van már a gebulya.¹⁹

Klacskáné vállat vont, de azért bosszantotta a célzás.

- Csak nem azt gondolod, fiam Erzsi, hogy értik egym&aacu