|
Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek
halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerõs betegség egyszer csak
eltûnik, és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül,
és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a
rokkant katonát, és küld helyette egy másikat, egy erõset. A halál is
változtatja a maga szolgaszemélyzetét.
Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha,
kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne; rázta az embereket,
vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát
megszûnt, mert hasznavehetetlen, s jött helyette az influenza.
Új seprõ jól seper: a kis Parászka községet valóságosan
megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az
utókövetkezményekben pusztult el, tüdõsorvadásban, vérszegénységben. Csak azok
menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol
fölvették magukat, húst és vért szedtek össze.
Különösen a következõ, az 1890-iki tél volt veszedelmes. Az
influenza is fiatal volt, a tél pedig bolondozott, még december elején is
nyárra játszotta magát. Minthogy azonban se a meleget, se a hideget nem eszi
meg a kutya, hát januárban aztán minden maradék hideg elõjött egyszerre olyan
erõvel, hogy az öregemberek is csodálkoztak: »Ilyen hideg lehetett a moszkvai,
mely Napóleont leteperte.«
Ekkor halt meg Kosztohay Péter, a község kilencvenöt éves
embere; Divényi Szepi bácsi, a gyerekek barátja, aki minden vagyonát bábukra,
fahuszárokra, kis bögrékre és kis kannákra költötte, nem voltak gyermekei, a
másokéit szerette; meghalt a nyugalmazott kulcsárné, a Francka néni, az
egyetlen asszony, aki még burnótozott, úgyszintén letette a kanalat Tóth István
uram, az elaggott prókátor, és Ujlaki Mihály, a legnagyobb birkózó a vidéken,
aki a száguldó bikát megkapta a szarvánál fogva és egy tapodtat sem eresztette
tovább: »Hopp, állj meg, hékás!«
Csak a nevezetesebbeket soroltam föl. És már mindegy, akik
elmentek, hát elmentek isten hírével, nagyobb baj az, hogy akik megmaradtak,
keresztülmenvén az új betegségen, csak hálni járt beléjük a lélek. Ilyen rossz
karban valának Makutyi Jánosné, a szép fiatal Bolnádyné szül. Szabó Rozália,
Veres Mihály, Nagy Károly, a felsõ soron Kuponyi József, Értelmes Imre és
Pataky Pál. Persze itt is csak a nemességet említem, a paraszt nem számít.
No, de milyen nemesség ez! Szalmafödeles házikó a kúria,
szúette rámában egy vén címer, egy keményen megvasalt griffmadaras láda, abban
egy köteg régi írás, egy vén rozsdás kard, mely lelóg a mestergerendáról (sokat
csuklik a másvilágon, aki utoljára viselte), egy ezüst, címeres gyûrû valahol a
fiókban (aranyra nem telt az õsöknek se) és húsz-harminc holdnyi föld a szent
korona testébõl a parászkai határban. Ebbõl áll az egész dicsõség.
Hanem hát jó tanító a félelem, hamar civilizál. Jézus,
Mária! mi volt az tavaly, mikor Brogly ráparancsolta a betegekre, hogy menjenek
a nyáron Gleichenbergbe. Mikor fölállította: vagy meghalni, vagy Gleichenbergbe
menni!
No, csak az kellene még! Bolond beszéd! Hol vennénk mi arra
pénzt? Majd csak hogy föl nem lázadtak a betegek. Mit keresnénk mi
Stájerországban? Lehet is a halál elõl elfutni!
Az értelmesebbek, mint például Kresztics, a szûcs, egyenesen
a doktor ellen keltek ki:
- Butaság Broglytól! Jó levegõrõl beszél? Egye meg a
tudományát! Hiszen ha a föld forog a nap körül, mindennap belefordul mindenféle
levegõbe, ez csak világos.
Ellenben a doktor javára érvelt Szlanyiczkiné, aki fiatal
korában komorna volt Pesten és sokat tapasztalt.
- Lehet a dologban valami, mert én is ösmertem egy grófot
Pesten, aki a vézna gyerekei mellé egy gleichenbergi leánykát hozatott, és a
leányka csakugyan jó volt a hektika ellen, mert a gyerekek megizmosodtak és még
a mai napig is élnek.
Így volt ez tavaly, de mikor az árendás Holz Lipót és Flingi
molnár (akiket egyedül sikerült rávenni Broglynak a gleichenbergi fürdõzésre)
pirosan tértek meg, olyan cipóábrázatokkal, mint a váci kanonokok, míg ellenben
a többi influenzások otthon apránkint elcsepegtek, mint a halál pitvarában
meggyújtott faggyúgyertyák, akkor beadták derekukat a parászkaiak is a levegõ
különfélesége elõtt, és az idei influenza után Broglynak veszekednie se
kellett, maguktól készülõdtek Gleichenbergbe a lábadozók. Nem kérdezték: hol
veszünk pénzt? Nem mondták gúnyosan, mint tavaly: »Majd ha a lyukas hídon
találunk.« Egyszerre nyíltak mindenféle források: Bolnádyné egy rétet adott el
a zsidónak, Veres Mihálynak az ügyvéd fia küldött Losoncról kétszáz forintot.
Pataky Pál uram a szép növésû Nyíl csikót adta el egy huszártisztnek, Értelmes
Imre a takarékból vett fel kölcsönt. Egyszóval az ember szereti a saját bõrét
és szívesen nyit valahol egy fiókot, ha a halállal kell alkudozni.
Gond erre nézve csak Kupolyiéknál volt. Az öreg pár, férj és
feleség, tisztes békében élt együtt, az Isten is szerette õket, mert hosszú,
verõfényes öregséget adott nekik, ezüst hajat, ezüst szemöldöket és arany
kedélyt, de mintha aztán egyszerre megbánná. »No, de elég is már aranyból és
ezüstbõl Kupolyiéknak«, hagyta õket szegénységben. Vagy húsz holdat mûvelt a
két kajla ökröcskéjük, de a kicsiny birtok is meg volt terhelve, csak éppen
hogy lézengtek rajta és csak úgy, hogy egyetlen unokájuk, a Pali is már keresni
kezdett a sovány földek termése mellé.
A Pali, a kis Pali. Istenem, milyen hamar megnõtt! Hogy
elszaladtak az esztendõk! A Pali apja, anyja elhalt, mielõtt még ismerhette
volna õket, s õ az öregek közt nõtt fel boldogan, mert a nagyszülõk jobban
szeretnek az édeseknél.
De milyen különös volt az a növekedõ fiú ebben a fonnyadó
környezetben, ebben az ócska házban. A tiszta, sima homloka, és mikor piros
száját kinyitotta, benne azok az újdonatúj fehér fogak. Az ember majdnem
kísértetbe jött fölkiáltani: Ejnye, mit zavarjátok az összhangot? Hiszen itt
minden öreg és minden összeillik, a gerendáktól kezdve a mohos háztetõig. A
komondor, aki sajátságosan ugat, mert sok foga hiányzik, az öreg szolga, a Pap
Vince, aki összetöpörödve, meghajolva gurul a napi foglalatosságai mellett,
mint egy gombolyag, az anyóka a fekete fejkötõben, a nyájas arcával, a nagyapó
a botosokban, az ökröcskék, akik kedvetlenül vonszolják az ekét meg a szekeret
s úgy jár a mellök, mint a fújtató a kovácsmûhelyben, ha egy kicsit dolgoztak,
és künn a kertben a vén szilvafák, melyek beszüntették már a termést és csak
arra jók még, hogy egy kis árnyékot tartsanak nyáron s utolsó istenhozzádnak
egy kis meleget adjanak az öregeknek, a kályhába jutva.
Az öreg tehénkérõl el is feledkeztem, pedig az volt a nagy
fönntartó, a Riska. Egyszer már el akarták adni, de a mészáros megnézte a
fogait: »a kutya se eszi ezt meg« s nem vette meg.
Kupolyi vígan dörzsölgette a kezeit.
- Ej, ha a húsa nem jó, a teje még mindig jó. Hát hadd
maradjon a tehénke.
- De ha már nem akar enni - ellenveté Kupolyiné.
- Semmi az, anyóka, semmi az. Fölvágjuk neki apróra a
burgundiát és megtörjük pépnek a mozsárban. Csak éljen õ szegény mivelünk.
Minden, de minden öreg volt itt - mintha a Matuzsálem itt
hagyta volna a háztartását és az nem tudna elmúlni azóta. Vince egy hollót
fogott valahol, aztán kalitkát csinált neki s fölakasztotta az eszterhéj alá. A
holló is nagyon öreg volt már, és Vince váltig emlegette:
- Azt mondják, sokáig él, hogy kétszáz évig is elél. De már
kilesem, mondok, és azóta gondját viselem a kis semmiházinak.
A kerten keresztül is patak folyt (az volt köztük a
legöregebb), a patakra járt inni egy veréb, egy teljesen fehér, õsz veréb,
mintha bemeszelték volna; az anyókának megtetszett, s ha a kertben meglátta,
kenyérmorzsákat szórt neki. Mindig eljött ezentúl, megszerette az ingyenélést.
Késõbb aztán annyira nekibátorodott, hogy a pitvarba is bejött s egész nap ott
lábatlankodott maga is, vedlett, vén fickó, az öregek körül. Különösen az
anyókához ragaszkodott a kis bolondos. Néha a vállára is fölrepült s utána
mászkált kamrába, pincébe, mint egy kis csibe.
És olyan vidám volt ez az egész ócska kúria, ezekkel a vén
teremtésekkel benépesítve. Az udvaron orgonavirág nyílt tavasszal, õsszel
szõlõfürtök himbálóztak a lugason, és a jókedv télen-nyáron ott fénylett a
ráncos arcokon. A szegénység, az igaz, gyakran leskelõdött a kapunál, a rozzant
kerítésnél, néha a házba is belépett, de a Palihoz hozzá nem fért, mert az
öregek örökké körülötte tipegtek a szeretetükkel. S nagyerejû a szükség,
tisztelet neki, de akkora falakat, mint a nagyszülõk szeretete, még õ is ritkán
bír áthágni.
Hanem egyszer sem volt olyan víg ez a kúria, mint azon a
napon, amikor a Pali hivatalba jutott.
Mert úgy van az, hogy ami kövérséget az Isten beletett a
bánáti földbe kívülrõl, ahelyett itt, a felvidéken a vékonyabb talajt kibélelte
belülrõl kincsekkel. Egy kõszénbánya volt a szomszéd faluban, Vernyón, s
minthogy a fiatal Kupolyit iskoláztatták is egy kicsit az öregek, ameddig
tellett, némi szakértelemmel bírván, a bányamérnök mint segédjét alkalmazta a
munkánál.
Ez okozta a nagy örömet, az egész ház föl volt villanyozva,
az anyóka sütött-fõzött, segítségül hívatta a szomszédból Benáknét, aki olyan
vén volt maga is, mint a palojtai országút, de a fõztje megfiatalította a
haldoklót is. Még fûtöttek, mert kora tavasz volt, de azért a napsugár is
megtette a magáét, egész nap besütött az ablakon. Mindenki sürgött-forgott; az
öreg Vince fát vágott és hordta be a tûzhelyre. Csak úgy csorgott le a verejték
ráncos nyakán. Az anyóka kalácsot dagasztott s uram bocsáss, valami száz
esztendõ elõtti dalt dudorászott, eközben egyre jöttek a faluból meggratulálni
a gyereket az öregek kortársai, és a Sajó minden erejét összeszedte, hogy még
egyszer olyan élesen ugasson, mint valaha fiatal korában. A nagyapó maga
csoszogott le a pincelépcsõkön s öreg pókhálós üvegeket hordott föl a hóna
alatt. Tip-top, tip-top. Olyan kedves volt a nagyapó azokkal a borzasztó öreg
flaskókkal.
És milyen volt aztán a lakoma! Az anyóka ült az asztalfõn.
Mellette a Pali keresztanyja, Kelemen Miklósné, aztán a keresztapa, az öreg
Sándor István, aztán a Pali fiú, az asztal végén a nagyapó a maga elé rakott
borosüvegekkel. A kutya az asztal alatt a csontokon csámcsogott, a veréb is
bent volt és vígan ugrándozott a kemence környékén. Csak az öreg Vince ebédelt
künn a konyhában, mert hiába, a nemesemberek mégiscsak nemesemberek! Mégse
lehet beültetni az öreg Vincét, hanem azután, ebéd végén, a borozáshoz neki is
helyet szorítanak az asztalnál, mert õérte is meghalt a Jézus (de természetesen
csak félig).
- Gyere, Vince fiam, ülj közénk te is egy kicsinyt. Hanem
elõbb vigyél ki egy kis májat a hollónak.
Hát Vince is odatelepedett, és megindult a nagy diskurzus, a
régi idõkrõl. A nagyapó pedig csak dûtötte a bort, és a szemek egyre csillogni
kezdtek a fehér hajak alatt, mint a pásztortüzek a havasokon. A pipák is
elõkerültek a zsebekbõl, meg a hólyagzacskók, megeredt a füst, s lassankint ott
reszketett, ott hajladozott fejük fölött az a kéklõ fátyol, mely nem takar el
semmit, sõt inkább jobban látnak rajta keresztül az öregek. A nagyapó beszédes
lett, a Kupolyiék régi dicsõsége kezdte feszegetni a mellét. A harmadik
pohárban benne szokott lenni. Intett is már neki az anyóka a szemével, hogy
elég lesz, de a nagyapó csak visszahunyorított hamisan, és a negyedik pohárból
kezdett szopogatni, miközben szélesen mesélte el, hogy mikor az a nagy ínség
volt a múlt század elején, Kupolyi Pál három falut adott zálogba öt kenyérért
és egy török asszonyért. No, ugyan nagy bolond volt, hogy mikor a kenyér annyit
ért, evõt is vett hozzá.
Kapott a szón Sándor István uram, mint az elejtett
kenyérgalacsinon, s ízében gyúrt belõle egy pohárköszöntõt, hogy azt mondja:
amit elpocsékolt az egyik Kupolyi Pál, visszaszerezheti a másik Kupolyi Pál, s
ha asszonyért ment el a három falu, visszahozhatja másik asszony a
hozományával, annál is könnyebben, mert a mostani Pál - »nem azért mondom, hogy
a keresztfiam« - kiválóképpen kellemetes az asszonyi személyeknek.
De már ebbõl a galacsinból meg a keresztmama gyúrt hamar egy
golyóbist:
- Az ám, hm, de akkor nem férjes asszony után kellene
szaladozni, hm.
No, ez most kipattant. Az anyóka búsan bólongatott a
fejével, a nagyapó torkát mintha fojtogatná valami, sõt a Vince szájában is
kialudt a pipa, és lehorgasztotta a gömbölyû nagy fejét. Mert hát igaz volt,
két falu nyelvén csúszkált a pletyka a vernyói szép Horváthynéról, aki
behálózta Palit. Tagadni sem lehet, csak a vakok közt, látják õket találkozni
erdõn, mezõn, a várromoknál, elõre megbeszélt helyeken.
Elvörösödött a Pali arca, okos szemeit lesütötte, talán
mondani is akart valamit, amivel elfújja, mint a könnyû pelyhet az öregek
homlokáról az odalopózott árnyékot, mikor egyszerre csak honnan, honnan nem,
odahozza az ördög Gilágót a két rajkójával a pitvarba (kiszagolja a vén
imposztor, hol öltek malacot, hol van vendég), s rárántják hirtelen a Balassa
Antal híres csárdását, s - kutyaadta teremtette, - fölugrik a nagyapó az asztal
mellõl, se szó, se beszéd, derekon csípi az anyókát, aztán uccu hopp, uccu
hopp, elkezd vele tipegni, csoszogni, egyet fordul, egyet kurjant, egyet
bokázik, az anyóka sikongat, nevet is, szidja is: »Ugyan eredj, vén salabakter,
nem szégyelled magadat!« de az öreg (mintha a vesztét érezné) úgy megrakja, úgy
megaprózza, hogy csurog róla a verejték.
- Jaj, mindjárt eltaposod a fehér verebet.
No, ez megijesztette. Sikerült az anyókának kisiklani,
kifutni a pitvarba, ahol is nagy patáliát csinált a Gilágóékkal: »Mennétek
inkább vályogot vetni, haszontalanok.«
De bár ne csinált volna patáliát, mert ezalatt ott bent a
vén gyerek, a kályha is fûtött, a bor is, a tánc is (csuromvíz volt rajta az
ing), bolond fõvel kinyitja az ablakot, hogy, azt mondja, a füst kimenjen…
Hát ki is ment a füst, de alighanem megy õ maga is utána a
másvilágra.
Másnap
már megvolt az influenza. Élet-halál közt lebegett hetekig, s bár nagynehezen
kimászott a tüdõgyulladásból, de már nem ember többé, nem Kupolyi József ez
már, csak az árnyéka. Napról napra fogy, köhög, éjjelenkint izzad, s ha
négyet-ötöt lép, elfúl a lélegzete, mintha késsel metélnék a mellét. Az ágyat
elhagyta, de a sírt át nem ugorta.
Szomorú lett a vén kúria, és az anyóka majd kisírta a
szemeit, éjjel-nappal forgatá elméjében, miként lehetne elküldeni az öreget a
balzsamos fenyvesek közé. (Ilyenkor tud harapni a szegénység.)
Dr. Brogly, akivel tanácskozott, megvizsgálván az öreget -
olyan volt szegény, mint egy aszaltszilva -, megkopogtatta, meghallgatta a
mellét és megmondá egyenesen:
- Nem érdemes már komédiázni erre a rövid idõre.
De amikor látta, hogy az anyókának zokon esett a szó, hogy a
szemeibe könnyek szöktek, hogy az arca sárga lett, mint a viasz, megenyhíté
ítéletét:
- Hiszen csak a pénzrõl van szó, Kupolyiné asszonyom. Ne
értsen engem félre. Az öregnek nem ártana egy kis tartózkodás, egy kis pihenés
a fenyvesek közt, s ha tudnám, hogy a harisnya tele van aranyakkal, magam is
nógatnám, de így csak azt mondom, hogy új tüdõt és fiatalságot ott sem árulnak.
Mindegy, azért az anyókának mégiscsak örökké ez járt az
eszében, hátha mégis használna a fürdõ, errõl beszélt naphosszat a Vincével,
este, mikor a bányából megjött, errõl suttogott a Palival, végre aztán
meghozták a határozatot:
Ha jó termés lesz, ami gabona terem a bevetni és õröltetni
valón túl, azt arra szánják, hogy az öreg elmehessen az árán. Mert használ vagy
nem használ, de meg kell legalább próbálni.
Igen ám, de hátha annyi se terem, amennyi kell. Maga Kupolyi
csak mosolygott csöndesen, ahogy a betegek szoktak ilyeneken.
- A földecskék jól meg vannak trágyázva, anyóka, de csodákat
ne várjatok szegényektõl. Aztán mit is kötekednétek az anyatermészettel
énértem. Ha hínak, megyek. Úgyis el vagyok már én fáradva.
- Ne beszélj így, jaj, ne beszélj így!
De volt légyen bármely sovány a reménység, azért az sokat
ért az anyóka jó szívének és mindnyájuknak. Mert mindnyájan kijártak (vasárnap
a Pali is) a búzát nézni, amint a kalászát hányja, amint a toklászait
kiereszti, amint sárgul, és a kalászok mint biztattak, a kék búzavirágok s a
piros pipacsok úgy nevettek, de úgy nevettek - hogy a nagy szomorúságukból
mindig elszedtek valamit. Vince is mindig azzal a szóval jöhetett haza este a
határból:
- Hát a búza csak jó, nagyasszonyka.
Az öregapó nem járt ki az udvarból és soha nem is kérdezte a
búzák állását, hallani sem akart róluk, ne gondolják, hogy számít a termés
árára. Hanem nyári estéken mégis kivitette karosszékét a kertbe, annak is a
legutolsó végibe, ahol órákig hallgatta a búzák zúgását… Hogy mozognak, hogy
suhognak, mintha futnának.
Aztán jött az aratás, a betakarítás, asztagba rakták a
szérûn. Hát bizony nem több, mint tavaly volt, a szalmájára nézve. De meglehet,
jól fog fizetni.
És hogy várták a tótokat. Olyan epekedés még nem volt tótok
után ezen a planétán. Végre egy hétfõi napon megjöttek, belefogtak a cséplésbe
és nyomtatásba. Oh, ezek reményteljes, izgatott napok voltak. Kupolyiné minden
órában odatipegett megnézni, a fehér veréb mindenütt utána, de annak ugyan nem
volt szabad egy szemet sem megenni a búzából. Éjjelenkint Vince és a Pali
háltak a garmadán, Pali ágynemûben, Vince pedig csak úgy, ahogy volt, sõt még a
csizmáit is lehúzta. Mert a meztelen láb a parasztember egészségügyi tanácsadója
ilyenkor. Ha csizmában volna, nem venné észre, ha hirtelen csípõsre fordul az
éj, megfázhatna a melle, de a fedetlen láb érzékeny bõre felkölti és meginti:
»bújj be a szûrödbe, atyámfia!«
Becsületesek voltak a tótok, legalább semmi gyanús nem
fordult elõ, hacsak azt nem vesszük (amiért a Vince nagyon haragudott), hogy
sokat beszéltek egymást közt ángolul, a garmada pompásan szaporodott, igaz,
hogy az asztag nagyon fogyott - de nem igen történhetett semmi miskulancia,
mert a Vince úgy alszik, mint a nyúl, egy macska nem mehet el a szérûn, hogy
föl ne serkenjen.
Csak egyetlenegyszer fogta be a szemhéjait erõsebben, két
mézzel bekent tapadós ujjával Majmuna, ama bizonyos Álomtündér. De az is
micsoda elõre megfontolt ravaszság volt! A Pali egy tele kulacsot hozott
magával egy este, s rátukmált belõle vagy két »huzatot« az öregre. Hát elaludt
tõle, mint a tej. No, jól van, - egyszerre csak érzi éjfél felé (de nem tudja:
hallja-e vagy álmodja), mintha szekér gurulna nagy lassan a szérûre, mindig
közelebb, közelebb, míg egyszerre megáll a garmadánál. Nagy erõfeszítéssel föl
akar ugrani, de nem sikerül. Valami súgja neki a csodálatos félébrenlétben:
»Kelj föl, lopnak«, de tehetetlen. A lovacskák megrázzák magukat és a hámok
összezörögnek… Erre mégis fölpislog (huh, csakugyan valóság, itt áll a szekér),
megdörzsöli a szemeit. (No, iszen szépen vagyunk!) A holdvilág süt, a csillagok
ragyognak a kék égbolton… minden tárgy jól meglátszik, csak egy kicsit az éj
leönti a maga kísérteties mártásával.
Vincében fölbugyog most az élet, kiáltani akar, a mellette
heverõ vasvillához kap, de aztán meggondolja, hogy többet ésszel, lassan,
óvatosan fölemelkedik, nem jobban, csak a derekával, éppen csak hogy
áttekinthessen a garmada túlsó oldalára, mert ott folyik, ami történik, de egyszerre
ámultan kezdi csóválni a fejét attól, amit lát.
Hiszen maga a Pali áll ott és intézkedik, mutogat a kezével.
Egy csomó parasztember, csupa falubeli ismerõs, jár-kel némán, lábujjhegyen,
nehéz zsákokat emelnek a fakó szekérkérõl és nagy óvatosan, hogy zajt ne
okozzon, hozzáöntik a garmadához.
Vince megértett mindent és csöndesen morogta:
- Jó, jó, hát nem láttam semmit.
Aminthogy nem is látott többet, mert öreg szemgolyóit
elhomályosították a könnyek, s õsz fejét lehajtván a ponyvára, tüntetõ hortyogással
jelezte, hogy mélyen alszik.
Csak reggel mondá a Palinak, nézegetvén a garmadát:
- Mintha most nagyobbnak látnám ezt a rakást.
Pali vállat vont együgyûen, de nevetett befelé a lelkébe,
mint szedte rá a jámbor öreget a búzával, amit az elsõ keresményén vett.
A következõ éjszakán azonban a Pali rezzent föl éjfél után
valami neszre. Talán az egerek? Nem. Talán a tótok próbálnak valamit? Halk
beszélgetés folyt a búza-piramis túlsó oldalán. Oh, no, hiszen ez a Vince
hangja, nincs semmi baj. Inkább csak kíváncsiságból hallgatta, anélkül, hogy
megmoccant volna. A Vince mondja susogva:
- Elhoztátok?
Egy hang feleli (ez a Vince sógorának a hangja):
- El.
- No, hát öntsétek ki, de lassan, hogy a Palika észre ne
vegye.
Erre aztán fölemelték egy helyen a ponyvát, hallani lehetett
három vagy négy ember topogását, és látni, amint dõl a búza a zsákokból, nagy
szürke porfelhõt támasztva az ég kékesbarna köntösén.
Reggel fölkelt a Pali és a bányába indulóban ravaszul kezdé
megkörnyékezni az öreget:
- Mintha valami lépteket hallottam volna az éjjel a garmada
körül, Vince bácsi.
- Én nem loptam belõle - fakadt ki az öreg mérgesen és a
másik oldalra fordult.
- Nem is azért kérdeztem, de hogy nem hallott-e valamit?
- Semmit: aludtam. Úgy aludtam, mint a megmetszett bárány -
füllentett az öreg. - Persze, ti azt szeretnétek, hogy úgy álljak itt egész
éjjel, mint a katona-silbak. Majd bolond vagyok. Ha nem tetszem nektek,
fogadjon a nagyanyád más szolgát.
De már erre leforrázva párolgott el a Pali, látván, hogy az
öreggel nem lehet további tárgyalásba bocsátkozni errõl a kényes tárgyról,
õkigyelme pedig, bár állítólag úgy aludt, mint a megmetszett bárány, a nagy
álmosságtól elbágyasztva, még egy kicsit megnyújtá pihenését, behunyván
keresztbe álló kék szemeit.
Pedig milyen vidám reggel volt, a cséplõk már verték a
nótát. A Sajó már nyalta az öreg lábait, a smaragdzöld füvekben ezer állat
nyüzsgött. A nap éppen most bukkant föl bíboros udvarával a Szakály-hegy mögül.
Még új, még szelíd, még nem éget, csak csiklandoz a sugaraival. Ott motoszkált
az öreg, árkos arcon, valóságos gyönyörérzet volt. Simogatta, áltatta,
festegette aranyszínûre.
Hanem egyszerre csak összerándul, valami a szemhéjára
pottyan a magasból. Fölmarkolássza, hát egy pirosló búzaszem. Fölnéz, hát egy
fehér |