A SZÖKEVÉNYEK

1901

Az évszámot nem tudom pontosan megjelöli, de emlékszem, hogy abban az évben történt, mikor az asszonyok a krinolinokat kezdték viselni. Tudom, hogy nehéz errõl az esztendõre rátalálni, de mégis csak legjobban lehet az asszonyok viseletérõl, mert az majdnem évente változik, míg ellenben a férfiakon mindig egyforma minden. Ámbár akkoriban õk is alá voltak vetve némi divatnak. Sokan, a legjobbak, kurta vasat viseltek.

Abban az évben építették fel városunkban a rozzant, leégett kollégium helyére a csinos új épületet, s azt a feliratot tették a homlokzatára: »A haza minden elõtt.«

Báró Krapotka Leopold, a megyei fõnök, merésznek találta a feliratot, s megütközvén benne, ekképpen okoskodott:

Micsoda rebellis beszéd ez! Mit akarnak már megint a hazával? Hol azon siránkoznak, hogy már meghalt, hol megint azt állítják, hogy mindenek elõtt következik. No, hát ebben nincsen logika, mert vagy csakugyan meghalt a haza és akkor legyen csendesen, mint a halottak, ne tolakodjék elõre, vagy pedig nem halt meg és akkor meg kell rendszabályozni.

A haza minden elõtt - micsoda vakmerõ, esztelen állítás. Hát az Isten, hát a császár!… Eppû, eppû!

Ez az »eppû« nem volt valami titokzatos varázsszó, hanem a méltóságos úr egyik különös szokása. Kövér úr volt, mint egy meghízott gúnár, az asztmája miatt nehéz lélegzetû, és ha valaki vagy valami dühbe hozta, elkezdett sebesen fújni, s ez akkor úgy hangzott: eppû, eppû.

Mindenképpen irritálta a felirat, s jelentést tett róla felsõ helyen. A válasz nem sokáig késett s teljesen kielégítette Krapotkát. Hívatta is legott az iskola gondnokát, tekintetes Halápy Mihály urat, s megparancsolá neki, hogy a feliratot az új kollégium homlokzatáról vétesse le, mert különben a hatóság fogja leszaggattatni.

Nagy lõn emiatt a felháborodás és szomorúság városszerte, az ifjúság lázongott s elhatározta, hogy agyondobálja kövekkel azokat a közegeket, akik felmásznak a létrákon, hogy a betûket eltávolítsák. Halál fia, aki azokhoz nyúl! A vének pedig gyülekeztek Halápy Mihályhoz, a legtekintélyesebb protestáns oszlophoz, s ott deputációnak alakulván, azzal a kéréssel járultak a mindenható fõnök elé, hogy ne vegye le a feliratot az épületrõl, felelõssé tévén õt isten és emberek elõtt a vérért, amely ennek következtében folyni fog.

A fõnök úr el is lágyult s talán meg is ijedt egy kicsit.

- A fölirat nem maradhat - mondá ravasz sajnálkozással -, mert eltávolítására immár felsõ parancs van és azonfelül magam is veszélyes tendenciákat látok benne, hanem ha az urak más, valami ártatlanabb föliratot akarnak, azt nem fogom ellenezni.

- De hisz ennél ártatlanabb mondás alig képzelhetõ - ellenveté egy õszhajú hazafi, valami Szoltsányi Gáspár nevû.

- Paperlapap! - vágott közbe a fõnök. - Haza, Szabadság, Nemzet! Tudjuk már az effélét. - Sopánkodás, siránkozás, deklamálás. Utáljuk az effélét. Pokolba a lamentálással. Eppû! Hanem írjanak az urak valami odavalót a tanulás körébõl. Hiszen annyi sok szép dolog van a klasszikusokban. »Aurora musis amica«, vagy »Plenus venter non studet libenter«. Igen, igen, tanácskozzanak a múzsákkal, de nem a ravasz Minervával. A bölcsesség istenasszonyának adja ki magát a kutya, de hadi sisakot hord s a baglyot tartja a lábainál, csak propter formam, hogy ne mondjam, a hatóság félrevezetésére. No, hát én azt a hadi sisakot összetöröm. Huhogjanak a tekintetes és nagytiszteletû urak, amennyit tetszik, de holmi rejtett gyújtó-anyagot nem tûrök. Írjanak az oskolájukra valami olyanformát, mint például: »Thököly a tanulóknak.« Ez szép, jó, szelíd és kifejezõ, nincs benne se robbantószer, se sértõ gondolat. Azonfelül népszerû is, hehehe. Mert valahányszor valaki tököt hí ki kártyázás közben - s hány százezerszer hínak ki Magyarországon tököt naponként - mindig hozzáteszik: »Thököly a tanulóknak«, hehehe.

Krapotkának igen tetszett ez a sikerült élc, nagyot kacagott rajta s még nagyobbat fújt utána, eppû, eppû, eppû. Majd azzal bocsátá el az érdemes deputációt, hogy három napi kigondolási idõt enged nekik az új fölirathoz, melyet elõlegesen jelentsenek be; addig a homlokzaton maradhat a régi jelszó.

Nosza, megindult a keresgélés a nagytiszteletû professzor urak és a világi korifeusok fejében egy velõs fölirat után; egész nap tanácskozának, hogy alkalmas mondatot készítsenek. De nem olyan könnyû az, mint elsõ percre látszik. Mert holmi mondatok ugyan születtek, de vagy teljesen ártatlanok voltak és senkinek sem tetszettek, vagy pedig tetszettek, de nem voltak teljesen ártatlanok, azaz nem állották volna ki Krapotka úr cenzúráját. Utoljára is abban egyeztek meg, hogy teljesen rábízzák a föliratot Halápyra.

A tekintetes úr azonban tiltakozott.

- Én nem bízom magamban, uraim, mert az én koponyám éppen úgy, mint az önöké, tele van az átélt események keserû ízével. Ami tehát ezeken a koponyákon keresztülment, az mind impregnálva van már keserûséggel, s rajta van valami sajátságos forradalmi szag. Azt pedig a Krapotka úr orra úgy érzi, mint a fokhagymát; mert lelke nincs, de orra van, azt meg kell adni. Mármost aztán vagy olyan föliratot kell szerezni, amit õ észre nem vesz - de ez nehéz -, vagy olyat, amin nincs semmi észrevenni való, de ez meghátrálás. Én nem tudok olyat kigondolni. Ahhoz friss, tapasztalatoktól meg nem mérgezett elme kell. Én tehát azt tartanám szükségesnek, hogy a nagytiszteletû professzor urak hirdessék ki a tanítványaik közt, hogy két darab körmöci arany pályadíjat tûztem ki, aki nekem holnapután estig négy-öt szóból álló alkalmas mondatot hoz.

- Valde bene - helyeselték a professzorok, s kihirdették a felsõbb osztályokban és a teológián, ami lázas mozgalmat idézett elõ a fiúk között. Isten a megmondhatója, hogy hány kis szobában rágta eznap délután és este a kalamust egy-egy izzadó üstökû suhanc, hogy valami nagy dolgot kiszorítson, mert a kapanyél is elsülhet. És végre is, tudjátok meg, fiúk, hogy a legszebb gondolatok, melyek a közmondásokban és a népdalokban vannak lerakva, nem a nagy emberek alkotásai, hanem az együgyû sokaságból nõttek ki. Mert a kedves kis múzsák is kikapók vagy legalább nagyon gyanúsak, hogy nemcsak a törvényes kiválasztottjaikkal csókolóznak.

Hogy most e két arany miatt sokan fohászkodtak hozzájok, bizonyos, mert az elhagyatott Fazekas-utcán, ahol a Halápyék sárgára meszelt szép kõháza állott, régen láttak a virágcserepes ablakoknál varrogató leányok annyi diákot jönni-menni, mint a következõ napon. Oh, szegény bohó fejecskék, szõkék és barnák egyaránt, mi mindent nem gondoltatok e szokatlan jelenségrõl.

Pedig hát csak az a két arany a tekintetes Halápy úr zsebében, két kis sárga arany, nem a ti kék vagy fekete szemetek húzta ide a diákokat.

Jöttek-mentek egész nap, de a két arany nem mozdult, nem akart más gazdát. Halápy úr elégedetlenül járt fel s alá a szobában és panaszkodott olykor a feleségének.

- Utoljára is azt kell fölíratnom az iskolára, hogy »Épült helyben«.

- Nem jön semmi?

- Csupa lappália, csupa középszerûség.

Pedig milyen önérzettel léptek be, kivált az öregebb teológusok, s milyen fitymáló mosoly jelent meg a serkenõ bajszok alatt Halápynak arra a kijelentésére, hogy várjunk a mondattal, hátha még jobb is jön estig.

Morogva ment ki a diák, az ablak alatt rendesen egyik-másik pajtása várta. Halápy hallotta, amint referál neki odakünn: »Okvetetlenkedik az öreg, nem akarja a díjat mindjárt kiadni.«

Filozófus ember volt, elgondolkozott ezen is s közlé a feleségével:

- Milyen bölcsen van az ember teremtve, Apollónia. Nem is hinnéd, édes szívem. Látod, azokban, amiket õ soha meg nem szerezhet, bõvelkedõnek hiszi magát, azokban ellenben, miket megszerezhet, örökké szükséget lát. Panaszkodik, hogy nincs elegendõ pénze, hogy nincs elegendõ búzája, egészsége, nyugalma, de sohase hallod panaszkodni, hogy nincs elegendõ esze.

Nem bízott már, hogy jó felirathoz jut. Denique a friss koponyák zöldek és éretlenek. A bölcsességet csak a tapasztalás adhatja, nem terem magától, mint az erdei virág.

Leszállt az esti szürkület, s éppen a kaszinóba készült, hogy megvigye a meddõ pályázat hírét a kíváncsi professzoroknak, mikor halk kopogtatás nesze üti meg füleit. Tehát még egy diák s még egy lapos mondat.

- Szabad!

Egy satnya legényke csúszott be a félig nyitott ajtón, meggörbülve, félénken.

- Mi tetszik?

- Némi közlésem volna - felelte egy nyöszörgõ, vékony hang, mintha a föld alól jönne.

- Jó, jó, majd mindjárt meggyújtom a gyertyát.

A világosságnál önkéntelen pillantást vetett a diákra. Bizony nem sokat ígért az ipse. Inkább egy hülye benyomását tette, mint egy intelligens fiúét. Ügyetlenül állt az ajtónál, nem tudott kezével-lábával mit csinálni. Vékony, verébszerû feje, melyet a váll-lapockái közé húzott, félrebillent kissé, mintha el volna törve.

- Hányadik osztályba jár?

- A hetedikbe.

- Canis mater! - kiáltott föl Halápy kedélyesen. - Maga a teológusokkal akar versenyezni? Nohát, lássuk azt a medvét.

A fiatalember közelebb tántorgott, minden mozdulata esetlen volt és félszeg, amint a zsebébe nyúlt és elõvett egy fehér cédulát, s amint átnyújtotta, egész teste reszketett az izgatottságtól.

- Hát jó-e? - csacsogott a nyájas öreg úr.

- Nem tudom - hebegte a diák.

- Ha nem tudja, hát minek hozta?

- Mert van benne valami, mert, mert… (Megakadt és zavarában a kabátja hajtókáját kezdte rágni)… mert érzem, hogy mozog bennem valami.

- Alkalmasint valami giliszta.

Azt lehetett volna hinni, hogy erre a diák is elmosolyodik, de csak a vértelen ajkait harapdálta és csak még kisebbre húzta össze magát; a homloka összezsugorodott, az apró, bárgyú szemei pedig behúzódtak a mélyedéseikbe. Olyan szánalmas volt a szegény fiú, hogy a Halápy szíve megesett rajta.

- No, no, no, barátja az erénynek, nem kell az ilyet szégyenleni. Már maga az igyekezet is méltánylandó. Aztán, teringette, a legjobb táncos is egyszer valamikor járni se tudott.

Föltette nagy lassan a pápaszemét s inkább jóakaratból, mint érdeklõdésbõl átfutotta a négy szóból álló mondatot. Látszott az arcán, hogy meg akar haragudni, de aztán erõt vett magán s hanyagul leereszté a padlóra a kis fehér cédulát.

- Jaj, édes fiacskám - szólt azután némi titkolhatatlan bosszankodással -, magának még sokat kell tanulnia és nõnie, míg a kollégium homlokzatáig fölér. Hogy mi egy velõs mondat, azt már mégis tudnia kellene egy hetedik osztálybelinek. Hiszen ez semmi. Mit gondol, lelkem, csak nem írhatjuk föl egy monumentális épületre az igeidõket vagy a számokat, hogy egy, kettõ, három, négy.

S ezzel intett neki a kezével, hogy eltávozhat.

De a diák nem mozdult, ajka mozgott, kínosan látszott keresni szavakat, s szemei megüvegesedve meredtek a papírlapra.

- De kérem, Halápy úr - hebegte halkan -, az a négy szó… a négy szó, nemcsak igeidõ az a négy szó…

- Hát mi a fityfene?

Gépiesen hajlott le a papírcéduláért és fölolvasta hangosan:

»Praesens imperfectum, perfectum futurum.«

Aztán egyszerre a homlokára ütött, föllángolt a szeme, hirtelen világosság támadt a koponyájában és fölkiáltott:

- Maga gondolta ezt ki?

- Én - rebegte az halkan, szégyenlõsen.

- No, hát ez jól van kigondolva - mondá ünnepélyes hangon, mintha ítéletet hirdetne ki -, te nyerted el a pálmát, amice!

És még egyszer megnézte a diákot, mintha a saját szemének se akarna hinni, hogy ettõl származik a fölirat.

Úri fiúnak látszott a ruházata után; csinos fehérnemût viselt, finom cipõt, és úgynevezett »lutheránus kabátot«. Angol divat volt ez, tehát praktikus. A kabát belseje ugyanis, minthogy szintén el volt lapos gombokkal látva, lehetett a kabát külseje is és vice versa; és minthogy a szövet egyik oldala szürke kockákkal volt mintázva - a másik oldala pedig fekete színben pompázott, és egy perc alatt meg lehetett fordítani, az illetõ kabát tulajdonosa voltaképpen két kabáttal rendelkezett és hódolhatott az etikett különbözõ kívánalmainak. Szóval, ami a szabótól került, az mind szép volt rajta. A gondviselés azonban nem bánt vele olyan jól, mint a szabó.

Halápy a fiókjába nyúlt az aranyakért és a markába csúsztatta.

- Megérdemelted, fiacskám, tedd el. Adjon az Isten ezer annyit. Egyelõre azonban érd be ezzel. Az ilyen nagy diáknak tudom, vannak már titkos kiadásai is, amelyekre otthon nem gondolnak. Igaz-e vagy nem? Tudom, hogy már dohányzol is. Az Isten verje meg a trafikot. Különben nem a pénz - tette hozzá jókedvvel -, a pénz csak pénz, de a dicsõség… Szinte képzelem, hogy fognak a szüleid örülni.

- Sohase szabad nekik megtudni.

- Ej, ugyan mit beszélsz? Ne bolondozzál, barátocskám (s kedélyesen hátbaütötte a diákot). Az volna szép, hogy meg ne tudnák. Holnap az egész város errõl fog zengni. Én magam írom meg nekik, ha a vidéken laknak. Bízd csak rám, barátocskám!

A diák megreszketett, mint a kocsonya.

- Nem, nem - hörögte fázékonyan -, én csak úgy engedem át a föliratot, ha a tekintetes fõgondnok úr vállalja a szerzõséget.

- Oh, hogyisne! Majd bolond vagyok. Öreg napjaimra kezdjek lopni! Hogy ellopjam a te dicsõségedet, hogy bezsebeljem a dicséreteket érte? Azt már nem teszem, amice frater.

A diák üres tekintetében valami dacféle mutatkozott.

- Akkor hát nem jártam itt, nem hoztam semmit és nem engedem fölhasználni a mondatot.

Halápy fölkacagott, majd enyelegve mondá:

- Hát fogjad a mondatodat, szorítsd össze markodban és vidd haza, de a kópiája nálam marad és azt én a kollégium homlokzatára illesztetem, isten engem úgy segéljen. De nem is értelek, mi lelt téged. Hiszen már pityeregsz is. Ejnye, ejnye, ilyen nagy fiú. Hát mi az ördög van veled?

- Félek, hogy börtönbe kerülök érte - vallotta be, a sápadt arcát eltakarva kezeivel.

- Ahá! No, persze. Erre nem is gondoltam. Bizony megeshetik. Most minden megeshetik. Hm, ez már más. És most már nem mondom, hogy nem vállalom a szerzõséget, ha éppen követeled. De nem látom be, hékás, hogy miért ne ülhetnél egy kicsit a hûvösön? Szép az, te csacsi…

A diák mélyen sóhajtott:

- Nem lehet. Nekem nem lehet. Sohase mernék az atyám szeme elé kerülni.

- No hallod! Hát miféle apád van neked? Ki vagy te?

- Én báró Krapotka Oszkár vagyok - felelte szomorúan.

Halápy uram hátratántorodott a meglepetéstõl.

- A megyefõnök fia?

A diák némán bólintott fejével.

- No, most már minden világos - kiáltá az öregúr s kenetesen hozzátette: - Áldassék érte a seregeknek ura, hogy az alma ennyire elgurult a fájától! (Odanyújtotta neki a nagy tenyerét.) Mindent tudok, mindent értek már, legyen hát úgy, hogy én gondoltam ki azt a feliratot.

Úgy is volt. Másnap reggel személyesen vitte el az írást a fõnökhöz, melyben bejelenti az új feliratot.

Krapotka Leopold elolvasta a jelentést és rámosolygott Halápy úrra.

- Ez már helyes, ez már jó. Az idõrõl szabad beszélni. Az idõ ártatlan fogalom. Praesens, imperfectum, perfectum, futurum. Egy kicsit ostoba dolog, de nekem mindegy. Jelen, félmúlt, múlt, jövõ. Maga gondolta ezt ki?

- Én.

- Hát gratulálok.

Mire leült s õ is írásban adta ki, hogy az új felirat teljesen kifogástalan lévén, ezennel engedélyeztetik.

Hát föl is rakták az ácsok még aznap délután a homlokzatra nagy sokaság jelenlétében, s azontúl gyorsan vitte a hír, mi van a kollégiumunkon. Szállt-szállt a ravasz mondat, panaszkodó bánatot szívtõl-szívhez vivõ. A magyarok megértették, mert már megtanulták azt a keserû tudományt, az értelemben másik értelmet keresni; meglátni, ami hiányzik, kiegészíteni, ami félig megvan. »Praesens imperfectum« azt jelenti: tökéletlen jelen, »Praesens futurum« azt jósolja, hogy: tökéletes jövõ. S ami mindenek felett való, hogy sikerült a németet lóvá tenni. Igaz, csak így a suba alatt. De hát az is valami. Olyan édes, olyan kacagtató, hogy szinte sírni lehet rajta.

Ah, istenem, milyen idõk voltak! Ti azt most már nem értitek meg, hogy egyetlen mondat is gyújthatott és vigasztalhatott. Mikor a legmámorítóbb dal ekképp hangzott:

Emich Gusztáv nagy naptára,
Szerkesztette Friebeisz István,
Ezernyolcszázötvenhétre,
Emich Gusztáv betűivel.

És ezen sírni tudtak azok a jó emberek. Mert közös egyetértésben azzal az öncsalással énekelték, hogy a szürke, bolondos négy sorban valami szabadság-himnusz van eldugva.

Hát még a felirat! Az egyenes úgy tûnt fel, mint pásztortûz, mely bevilágítja az éjt. Halápy Mihály neve ismertté lett általa az egész országban. Persze a báró Krapotka Lipóté is. Sõt az volt a baj, hogy Bécsbe, az udvarhoz is eljutott az elmés felirat híre, és Krapotka bárót nyugdíjazták. Kimondták rá, hogy egy jóakaratú szamár - ami kisebb fokozat egy rosszakaratú szamárnál. Krapotka nagyokat fújt »eppû-eppû« és visszaköltözködött Morvaországba Brünn mellé, ahol egy fûrészmalma és néhány holdból álló, tejgazdaságra alkalmas tusculanuma volt.

Bezzeg szepegtek a városi urak, hogy megint leveszik a feliratot. Hanem hát az a szép a politikában, hogy nehéz benne valamit elõre eltalálni. Levették bizony nemsokára, de nem a feliratot a kollégiumról, hanem a kétfejû sast a megyeházáról. Egyszóval, beütött a magyar világ, és a fõispáni székbe beleültették a nagy hazafit, a halhatatlan felirat alkotóját, Halápy Mihályt.

Még ugyanabban az évben történt, hogy Sáros vármegyében elhalt az a bizonyos nagy protestáns úr, Szoltsányi Gáspár, aki télen át a városunkban szokott lakni. Két nagy birtoka volt és nagyon sok szegény rokona. Ez különben minden sárosi embernek van. T. i. a szegény rokonokat értem, mert a két nagy birtok nem olyan általános.

Különc öregúr volt, és nem szerette a rokonait. Mit gondolt, mit nem, elég az hozzá, hogy a két nagy jószág közül az egyiket a kollégiumunkra hagyta (maig is bírja békességben), a másikat, a nagyobbat, a kétezer holdasat pedig, melyhez a családi kastély is tartozott, minden élõ és holt fölszereléssel odatestálta annak az érdemes embernek, aki a kollégium feliratát komponálta. No, ez volt eddig a legnagyobb honorárium a világon egy sornyi kéziratért.

Mindez úgy tûnt fel, mint egy mese. Egy uradalom négy latin szóért. S pláne egy sárosi uradalom! Talán nincs is meg. Hiszen a sárosi embernek magának nincs soha elege, nem hogy idegeneknek hagyjon. Hiszen a sárosi ember az ablakokra spekulál. Az idegen ablakokra. A haldokló nemes azt mondja fiainak: »Van elég muskátlis ablak az országban.« És azok szétmennek s kikeresnek magoknak a muskátlis ablakokban egy-egy csinos pofácskát - persze hogy hozomány is van hozzá. A haldokló paraszt is azt mondja a fiainak: »Van elég törött ablak ebben az országban«, s azok is szétmennek és megcsinálják a törött ablakokat.

Hát furcsa volt ez, de tény volt. Sokan meg is irigyelték érte Halápyt. Mégis csak hóbortos istenasszony a szerencse, hogy úgy bele tud valakibe csimpaszkodni. Egyszerû kisbirtokosból fõispán lesz. De ez nem elég. Más fõispán elkölti ebben az állásban az uradalmát, õ pedig kap egyet.

Rokonai, meghitt emberei ellenben siettek õt meggratulálni, és most következett a legnagyobb szenzáció. Õméltósága nevetett egyet és így szólt:

- Köszönöm a szíves jóakaratot, de nem én vagyok a Szoltsányi örököse.

- Hogy-hogy?

- Mert a híres kollégiumi fölirat nem az én elmeszülöttem.

Az arcok megnyúltak és unisono tört ki a kérdés:

- Hát kié?

- A volt megyefõnök derék fia, báró Krapotka Oszkár hozta hozzám annak idején titoktartás pecsétje alatt.

Lett erre nagy csodálkozás, fejrázogatás. Krapotka Oszkár! Lehetetlen az! A félkegyelmû Krapotka Oszkár?

- Márpedig ez úgy van, ne csodálkozzatok. A szent tûz is egy közönséges csipkebokorban lobbant föl Mózes elõtt. Az Isten nem tartotta okvetlenül szükségesnek, hogy egy kamélia-bokrot vagy még valami különbet gyújtson meg a maga személyével.

A rokonok és a jóbarátok mindenképp igyekeztek rávenni a fõispánt, hogy tartsa meg a birtokot, vagy ha nem akarja megtartani, adja valami jótékony célra, de mindenesetre hallgassa el a fölirat titkát, mert annak köszönheti nimbuszát, fõispánságát.

De az öregúr hajthatatlan maradt.

- Egész életemben az igazságért harcoltam, most egyszerre benyit hozzám a hazugság egy kétezer holdas jószág képében, s immár beadjam a derekamat? Nem. A föliratot elvállaltam a magaménak, míg a szerzõje attól félt, hogy szenvednie kell érte, de most, mikor egy nagy birtok jár érte jutalmul, fölkerestetem az igazi szerzõt, s minden befolyásomat fölhasználom, hogy bele ültessem.

Meg is tette, amit kimondott. Hiába intették, hogy hálátlan és sikertelen munka lesz, mert a Szoltsányi-rokonok kiforgatják a németet. Nagy rókák…

Csakhamar eltisztított minden akadályt, fölkerestette Oszkár bárót Morvaországban; mikor rátaláltak, éppen valami apró hivatalt keresett, de sehol se akarták bevenni a gyámolatlansága miatt. Képzelni lehet a nagy örömét.

Megemberesedett ugyan, de éppen olyan szánalmas alak maradt, mint diákkorában, a tétovázó, ijedt tekintetével, a meggörnyedt hátával, a remegõ szempilláival. A ritkás, rõt szakálla, mely azóta benõtte az állát, még csak rútabbá tette. De mindegy, azért mégiscsak õ gondolta ki azt a föliratot. Egy szép napon tehát törvényesen beleült a szép, három tornyú oroszkai kastélyba.

A Szoltsányiak nagy sebbel-lázzal kezdték meg ellene a pört, és mikor a végrendelet megdöntése nem sikerült, nem átallottak ahhoz a furfanghoz nyúlni, hogy könyvet nyomtattak ki múlt századbeli betûkkel és akkori évszámmal, régi diósgyõri papirosra, amiben már elõfordult a »praesens imperfectum«-féle ötletke, s rámutattak a bíróság elõtt, hogy íme, innen lopta alperes a föliratot, de az okos bíró kisütötte, hogy a könyv az idén nyomatott a pör számára.

Mikor errõl az oldalról nem akart sikerülni a dolog, egy másik Szoltsányi tanúkat szerzett, akik eskü alatt bizonyították, hogy az örökhagyó Szoltsányi Gáspár maga komponálta a kérdéses feliratot, fel is olvasta elõttük és beküldé, az akkori oroszkai nótáriustól, néhai Markovics Jánostól, Halápy Mihály úrnak, de a kétlelkû jegyzõ, hogy érdemeket szerezzen magának, a megyefõnökhöz vitte a levelet. Nyilván ott akadt rá a fiatal Krapotka, meglehet, õ bontotta fel apja helyett, s megszerzendõ a két, pályadíjul kitûzött aranyat, õ közlé Halápyval a feliratot. Hiszen isten, ember látja, hogy a szellemi tehetségei nem ütik meg azt a mértéket. Eszerint tehát a Szoltsányi Gáspár végrendelete tárgytalan, mert maga-magának hagyta az egyik birtokot, azaz furfangos tréfás ember lévén, a bírósági eljárás által akarta kisüttetni a maga szerzõségét, mert hiú az ember még a halála után is.

De talán mégis a legokosabb volt a harmadik Szoltsányi, egy fiatal, turócmegyei bocskoros nemes, ugyanolyan harmadízi rokon,