FILI

(RAJZ A RÉGI VILÁGBÓL)

1902

Még állnak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dõltek. Azokon bizony már csak a meredezõ kémény kormos lyuka beszél értelmesen, mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csûr felõli kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!

Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint azelõtt. A fényûzés nagyobb hódító Napóleonnál. Amit az emberiség célszerût, szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan valamicske mindenüvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az ujjaival cselekedte. A falusi jegyzõ olyan pamlagon heverészik, amirõl Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval, a pompa növekszik, egyre növekszik.

A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körülüli a szépen megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég, mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika-kandalló terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az asztalnál, minden elegáns és egyöntetû. A bútorok, a ruhák, a porcelánok, a kristályok. Minden az elõkelõ jólétet leheli. A férfiak frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régimódi összeröffenés, hanem diner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és fél melle csupasz, és a suhogó selyemderék csak ott kezdõdik, ahol már muszáj neki. Ez az egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.

Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezõleg. Ha az elõdök föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a kezeiket: »Oh, milyen fény - mondanák -, mennyi ízlés, mennyi gyönyörû, hangulatot ébresztõ dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse hiányoznék az asztalnál.«

Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás észrevenni. Hiányoznak az elszegényedett rokonok.

Azelõtt mindenüvé jutott belõlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál járt, ilyenképpen formulázta:

- Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.

Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan léhûtõ rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a nagy virágbokréták.

Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülük sivár lett volna a ház és visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni-inni valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy ott magyar szívesség fogadja a vendéget.

És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.

Talán a szegénység tûnt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top, és a hosszú keze mindinkább összeszorítja a nemes famíliákat, megropogtatván a csontjaikat, - de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.

Én még tudtam, vagy tudni véltem kettõrül, de mikor nemrégen meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselõtársamat Vidolyon õsi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelõtt az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendõvel a nyakukban, s akikrõl azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli rokonai.

Szerettem nézni õket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a rózsaszínû íny.

- Hol a Tinka, Böske? - kérdeztem az ismerõsöket.

- Hja, azok már megnõttek és…

- Férjhez mentek - egészítettem ki.

- Dehogy - mondták. - Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se gyõzi a nagy háztartást, hát bedobta õket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar ember az efféle portékát rendesen belöki.

- Miféle verembe, az istenért?

- Ej, hát rásózta õket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik telegrafista, a másik postáskisasszony.

- Szegény kicsikék! - sóhajtottam föl.

- Inkább a szegény államot sajnálnád - jegyzé meg az, aki fölvilágosított.

Valószínûleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, mellyel harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátsszák a koporsótól a sírig.

A lakoma után a különbözõ vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket Kristóf az állomáshoz.

A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának, és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülõ tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajon mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit. Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.

- Szegény állam! - sóhajtottam föl hangosan.

A könnyû bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltûnt, hogy Kristóf úr éppen a püspököt vivõ kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású állatot.

- Nem igás lovak ezek? - kérdeztem a kocsist.

- Honvéd-lovak - felelte egykedvûen.

- Soványak - tettem hozzá.

- Nem érdemlik meg a jobb kosztot - magyarázta. - A legnagyobb munkaidõben rendesen bekéri õket az állam; éppen csak hogy velünk tartatja ki.

- Mégis csak botrány - pattant föl a püspök -, hogy az állam ennyire becsapja a polgáraikat.

Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No, persze. Minden vonalon folyik a vetélkedés, egymás nyakába, varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki miben árthat a másiknak.

- Méltóztatott valami mondani? - kérdé értelmetlen dünnyögésemre maliciózus mosollyal a püspök.

- Nem, nem, semmit se mondtam.

Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig, hogy a régi világ mégis csak õszintébb és szebb volt.

Mikor még a magyar nemesúr maga tartotta el a saját elszegényedett rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.

*

Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a legkiemelkedõbb prototípusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a környéken: a »dupla lengyel«.

Nagy termetû, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erõt adott a karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté, mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézõk nagy bámulatára, karjával pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és megállította: »Hopp, egy szóra, hékás!«

Hogy minek adta a természet e roppant erõt Lengyel Fülöpnek, azt senki sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem dolgozott sohasem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide vagy oda szállván.

Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De a természet nem akarta.

Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell használni valaminek. Hát kell-e az erdõ minden fájából okvetlenül szerszámot faragni?

Csak abból, amelyik már a gyökerén kínálkozik rá. Arra is kell a fa, hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két gally, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval, mindenféle fa kell. Sõt olyan fa is legyen az erdõben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak éppen hogy ott van. Megnõ, susog, zörög, hajladozik egy-kétszáz esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erõt, zsírt kiszítt onnan, visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld nem vesztett.

Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kisgyerek koromban föltûnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?

Anyám elnevette magát.

- Fili bácsi rokon és semmi egyéb.

- Jó állás az? - tudakoltam.

- Hogy érted?

- Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az állásokat.)

- Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.

- Hát a Fili bácsi kinek a rokona?

- Sok nevezetes, jeles famíliának; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a Hettyessyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Liszkayaknak.

- De a királynak csak nem rokona?

- Eredj, te bohó, hiszen nincs is királyunk.

- Hát miért nincs?

- Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!

De én csak nem eresztettem el a témát, mint a kis kutya a csontot.

- Hát nekünk is rokonunk a Fili?

- Nekünk nem rokonunk.

- Mért nem rokonunk?

- Mert õ nagyobb famíliából való, tehát az elõkelõbb famíliákkal van rokonságban.

- Hogy lehet azt megösmerni, mama, melyik az elõkelõbb família?

- A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.

- Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az elõkelõséget.

- Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárus volt, az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.

Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény ember volt és éppen a Hettyessy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf barátom atyjától, ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy elõkelõ tartású, hajporozott dámával, akinek a testvérhúga udvarhölgy volt az anhalti hercegnél.

A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt. Bár csak azt adná az Isten, hogy megnyernék!

Szûkecskén éltek a konziliáriusék, - mégis nagy rollét játszottak. A rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édestestvérét bírja nõül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg kell adni, hogy õk is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban voltak. Az egyiktõl ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Õnáluk Vidolyon csak egyetlenegyszer gyûlt össze évenként a rokonság ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet, s volt mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az elsõ étel, mi a második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy ahhoz? Hogyan volt összehajtogatva a szalvéta?

Eszerint igazodott a környék. Ez lett a »nobel«. Hát még az ülés rendje! Mennyi keserûség lett ebbõl! Mert nagy dolog volt az illetõre. Ha például Rédekynét ültették elõre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a szót mindenütt. A konziliárusék osztályozása vérré vált és akceptálta minden fórum. Nagy jelentõségû nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos, kecsegtetõ és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint tavaly, akkor jó, de ha valaki lejjebb került, annak lõttek. Az egész vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a família kezd lemenni.

Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta, amit az egykori referendárius bizonyos sablonos formulák szerint intézett el, útra kerekedvén feleségestõl, fiastól, inasostól. Maguk közt a konziliáriusék »reperáló utak«-nak nevezték ilyetén kirándulásaikat, és az otthon maradt házõrzõ szolgáló is azt mondta, ha valaki õnagyságáék felõl tudakozódék:

- Reperációban vannak.

A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az kapta az elsõ »vizittát«, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót, mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött idõ mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de fõképp a konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következõ rokonhoz, de ide már rövidebb idõre, és így tovább-tovább, ahogy kellett, - mert hát nagyon jószívû emberek voltak a konziliáriusék.

A reperáció szinte eltartott az egyik Szent Mihály-naptól a másikig. Ebben nem kíméltek se idõt, se fáradságot, mert ilyen a finom lelkek gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek mégse gyógyultak be teljesen. A mihálynapi ebéd ülési rendje mint valami változhatatlan törvény nehezedett az illetõkre, s néha ki-kitört a szemrehányás.

- Ej, vigye az ördög az etikettet! - pattant föl ilyenkor a nagyságos úr. - Valakinek mindig elöl kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész. A perpetuum mobilét talán ki lehetett találni, de hogy mindenki elöl üljön, azt nem lehet kitalálni.

Hanem az elégedetlenség nõttön-nõtt a famíliákban, s egyik attak a másikat érte emiatt.

- Hiszen mindig megreperálom - dörmögte a konziliárius méltatlankodva.

- Mit ér, ha a világ mégis csak a szentmihálynapi ebédet veszi mértékül?

- Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.

Ebben az ígéretben aztán megnyugodtak egyelõre a deklasszifikált rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé. Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejû bûvige. Magyarok balzsama. Nemzeti klenódium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki négyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni kellett, a kenyeret sütni kellett, de a »majd tanulmányozom a kérdést« örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele kielégíteni.

A konziliárius úr legalább megtette, amit ígért: tanulmányozta a kérdést és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etikett nem alkalmazható, mert a nemes atyafiaknak nincsenek különbözõ címeik és rendjeleik. Itt volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát, hogy a káoszba vesznek el az õsei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula lovának bõrébõl viselt volna csizmát és valami húsz esztendeig nem bírta elnyûni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor szerint csak a bor elõkelõsége állapítható meg jogosan. Végre is addig törte ravasz fejét, hogy sikerül egy célszerû metódust megalkotni, s elmondta az atyafiságnak aperte:

- Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és énrám, édes atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfõre és így tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri személyek és famíliák sértõdjenek meg, amikor kikerülhetõ. Egyszerûen átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Ámen.

Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a talpukba. Szelíden indult meg ugyan a versengés, de elõreláthatólag nem sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyessyék még csak egy szopós malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a súlyáról Fili pedig bevezette ezt és az utána következõket egy hiteles protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajdúék már egy süldõt hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott mangalicát, úgyhogy a következõ Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az elsõ hely, ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanoscsaládból származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos benyomást keltett az atyafiságban.

A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és csípõs megjegyzésekre.

- Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren, és a mérték mérték. A müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste beszél, a müncér csak tolmácsolja.

No, ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a »fundamentumot«, és minthogy tényleg a setések teste fog beszélni, elnevezték az egyiket Cicerónak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram tejbe fõzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebbõl, majd meglássátok); Liszkayné asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható gyönyörûséget okozott, - úgyhogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a gyarapodásával, ha van benne becsület.

Az ördögbe is - egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A fél vármegye lázasan várta a bekövetkezõ eredményt; bulletinek keringtek szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások történtek mindenfelé.

De míg Cicero és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak - sic transit gloria mundi - a »Jelenkor« címû lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy Debrecenben Bujdosó Mátyás nevû hentesmester ötödfél mázsára hizlalt föl egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a Péterfia-utcában.

Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy Napóleon elbai menekülése óta. Egy ötödfél mázsás sertés! Súlyosabb a híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktória koronázására öltek a londoni hentesek.

…El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi homloka ellenben redõkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a sertést. Készül tehát az útra, de olyan ürüggyel, mintha Pestre menne betegen a híres Stáhly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest Debrecenbe, s az etetéseket kivéve, meg sem állott csak a Bikában, vagyis annak az ebédlõjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.

Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú György, Laszly Ferenc, Hettyessy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon hagyott nemes atyafiak, és ferbliztek.

Azonnal elérté a szituációt… No, hát ezek most idejöttek külön-külön, megvenni a sertés-Góliátot, de egymásra bukkanva, meghõköltek a következményektõl. Hisz itt egy õrült licitáció talál kiütni a hentesmester zsebe javára. Nosza, leültek elõbb családi tanácsot tartani, ahol is (mintha hallaná Rédeky Gábor uram) fölvetették az érveket. Uraim, atyafiak, minthogy csak egy sertés van, abból logikailag az következik, hogy azt csak egyikünk veheti meg, a többiek legfölebb az árát verhetnék föl. Legokosabb tehát, ha az a pénz, ami elpocsékoltatnék, az oktalan ráígéréseknél, megmarad a családnál (mert hiába, a családhoz való ragaszkodás a legelsõ a világon). Mindezeknél fogva csak egy modus vivendi mutatkozik, ha a fátumra bízván a dolgot, a magunkkal hozott összegekkel leülünk kártyázni, és aki leghamarabb letörik, hazamegy, míg lassan-lassan mind elpotyogván, a legszerencsésebbik másodmagával (t. i. a sertéssel) teheti tiszteletét visszamenet a konziliáriuséknál.

Rédeky nevetve lépkedett a kerek asztalhoz:

- Osszatok, urak, nekem is!

…És hát folytathatnám e különös sertésháború rajzát, mely még sok esztendeig tartott, de nem folytatom. Hisz csak arra kellett bizonyítéknak, hogy Lengyel Fili bácsi már gyerekkorában ilyen sertéshúsokon táplálkozott. Ezekbõl szedte a nagy erejét.

Szülei halála voltaképpen kevés változással járt ránézve. A rokonok megmaradtak és a sertések is megmaradtak. A rokonokra ellenben változással járt, mert megszûntek a szentmihálynapi ebédek. És a sertésekre is változással járt, mert ezek most már otthon éltek és otthon haltak.

Az öregúr után nem maradt semmi vagyon; haldokolva megsimogatta a fiú fejét és így szólt hozzá:

- Pompás rokonokat hagyok neked, Fili. Ragaszkodj hozzájuk, édes fiam.

És Fili csakugyan örökölte ezt a ragaszkodást. Járt az egyiktõl a másikhoz és sohase unta meg õket. Évek múltak el évek után, de õ állhatatos maradt. Apja furfangos eszét nem örökölte, se a rangját; õt hát nem is fürösztötték tejbe-vajba, de nem is pretendált õ ilyet. Õ csak Fili volt, az egész világ Filije; azt szerette legjobban, ha észre se veszik, hogy ott van. Végtelenül csekélynek tartotta magát és ebben volt egy kis kedvesség. Kitért a ház komondorának és nem merte a macskát elkergetni, ha ölébe ült. Azonfelül egész nap tett-vett a Fili valamit, dohányt vágott vagy sárgarépát tett közé, hogy nedves legyen, a pamutot tartotta hosszú évekig a néninek, azután hosszú évekig a húgoméknak, cserebogármalmokat csinált a gyerekeknek, írótollat faragott a penecilusával, birkákat bélyegzett odakünn, borért ment a pincébe, kendermagot adott a kanárinak, az ebédnél kihúzta a palackokból a dugókat, - de már nagyobb dologra nem volt alkalmas. Még vadászni se járt. Az ördög cipelje a nehéz puskát.

Lágy, érzékeny szívû ember volt, ami mindjárt látszott szelíd arcán és merengõ szemein. Nagyon könnyen meg lehetett sérteni - de ki bántotta volna a szegény Filit?

Rossz arcokat vágni a vendég elõtt, csípõs célzásokkal megnyilazni, nem tartozott a régi erkölcsök közé. Micsoda szégyen lenne az? Még azt hinné, hogy nem szívesen adják neki azt a kis ételt. Isten ments attól!

A Fili háta mögött hiszen volt elég kritika:

- Mire veszi az életét ez a boldogtalan Fili? Hát így akar ez maradni örökké? Nem szégyenli magát, hogy innen-onnan vén kutya lesz és még semmi? Pedig milyen jeles ember volt az apja. Hogy nem lát valami után! Nem tud elvenni egy vén saraglyát, akinek nem kong a ládája. Hiszen annyi özvegyasszony van, hogy házat lehet velök zsindelyezni. Szép ember, jó ember és végre nem valami nagy szamár, mégis ilyen mihaszna.

Valamelyik asszony gondolom, a szép Liszkayné közbeszólt, amikor egy rokoni összejövetelen fölhánytorgatták ezeket:

- Hát mért nem mondjátok meg neki? Rédeky sógor, maga elég okos ember, beszéljen vele. Hátha lesz foganatja.

- Elösmerem, kedves húgomasszony, hogy elég okos ember vagyok, de mit ér, ha nem vagyok elég bátor ember, hogy én mondjam ezt meg a Filinek.

- Nem bátor ember? Ön, aki már hat medvét ölt meg?

- Hja, az csak medve volt, húgomasszony - felelte Rédeky -, aki engem is visszaölhetett volna.

Ezen a nyelvbotláson aztán nagyot nevettek, a nevetés elfújta Fili feje felõl a felhõt.

Ámbár felhõ se volt. Csak üres beszéd volt. Hogy ezt Filinek mondaná meg valaki? Majd bolond ugye? A gazdag rokonnak hiszen meg lehet mondani mindent, ha úgy kerül a sor, még ki is lehet dobni a házból, mert az nem szorul az emberre; visszavághat, bosszút állhat. De a szegény rokon immunis. Azt ilyennel inzultálni lehetetlen. Idegen mondhatja, de rokon nem.

Így volt ez akkor és szép volt így. A szegény rokonnal és a viselõs asszonnyal gyöngéden bántak a régiek. Az utóbbival azért, mert többje van a többinél (szíve alatt van a gyermeke), az el&otild