KOZSIBROVSZKY ÜZLETET KÖT

1905

Önök alkalmasint ösmerik Kozsibrovszky grófot. Ha máshonnan nem, az én elbeszéléseimbõl. Hol alul van, hol fölül van, de mindig gentleman marad. Egyszer eltûnik évekre, azt mondják: letört, vége van, valami orosz hercegnél élõsködik, efféléket mondanak, aztán egyszerre csak föltûnik megint régi fényében, a klubokban, a versenytereken, a politikusok közt, Krakkóban, Bécsben vagy Budapesten.

A minap (valami két esztendeje), mikor Grácban ütötte fel tanyáját, a penzionált öreg emberek városában, azt jósolták, akik ösmerték rejtekhelyét: »No, de most már csakugyan a temetõben van a víg csont, a mi Kozsibrovszkynk. Egy cégnek az ágense, mely ingatlanok, leginkább villák eladásával foglalkozik. („Kruse és Társa, a természet megszépítõi”. Hauptstrasse Nr. 11.) Ágens és Grácban! Borzasztó vég. Ebbõl nincs többé feltámadás.«

Pedig hát mégis feltámadt.

De hogy õ feltámadhasson, annak a bekövetkezéseért meg kellett elõbb valakinek halnia.

Ez a valaki nem volt más, mint az õ egykori öreg dajkája, valami lembergi Schrammel Alojzia nevû asszonyság, aki csinált virágok készítésébõl késõbbi éveiben némi vagyont szerzett, s gyermektelen létére, közeledni érezvén végóráját, megemlékezett a kis kópéról, akit egykor saját emlõibõl szoptatott, reá hagyta húszezer forintnyi készpénzét és a boltját, mely tele volt csinált virágot tartalmazó dobozokkal.

Kozsibrovszky értesülvén a történtekrõl, legott elutazott Lembergbe s bekapta a véletlenül jött örökséget, mint a kutya a legyet. Végre is, kleine Fische, gute Fische. Szegény jó öreg Alojzia, - szépen járt el és egészen logikusan. Mikor teje volt, tejjel látta el a kis Kozsibrovszkyt, most pedig egy kis aprítani valót hagyott a tejbe. Igaz, hogy a tej és a beleaprítani való közt egy nagy idõbeli hézag tátongott - de így is jó az.

A pénzt átvette a nemes gróf, a bolthoz azonban, minthogy az örökségi formalitások miatt egy egész hétig kellett Lembergben tartózkodnia, ráért egy csinos trafikos kisasszonyt keresni, akinek gavallérosan odaajándékozhatta.

Tárcájában érezvén ezt az égbõl csöppent összeget, így beszélt Kozsibrovszky önmagához Magyarországba menet, a vasúton:

»Most légy okos, Kozsi! Most vigyázz, Kozsi! Ez az utolsó szalmaszál, amit neked a sors lehajít, hogy ebbõl fond meg szerencséd szakajtóját. Ne menj kártyázni, azt mondom. Hanem okosságoddal, ügyességeddel szerezd vissza régi fényes pozíciódat. Hallgass rám, Kozsi! Sokat tanultál Kruse és Társától, vedd hasznát.«

És hát csakugyan szót fogadott magának, - meg sem állott Zemplénmegyéig. Ott azután kiszállt és megvett nyolcvanezer forinton egy birtokot. Éppen olyat, aminõ neki kellett. Neki pedig olyan kellett, ami a kutyának se kell.

Legyen benne egy nagy erdõ, amelyhez ne lehessen jól hozzáférni, legyen hozzá egy nagy vadászkastély, azután lehet hozzá föld is, az nem árt, sõt még használhat is, kivált ha valami zöld terem rajta, nem szükséges annak éppen zabnak lenni. Ne legyen az ember túlkövetelõ.

Zemplénben pedig vannak ilyen istenverte dominiumok. Hozzáférhetlen helyeken tornyos öreg kastélyok, régi oligarchák építették, hogy ott az ellenség rájok ne találjon, ha oda beveszik magukat. Vagy csinos vadászkastélyok, azokból az idõkbõl, mikor még dúvadak tanyáztak az erdõben.

Ez a trimóci birtok is ilyen volt; valamelyik protestáns egyházi gondnok bírta eredetileg, s arra a célra használta (hiszen azért is lett fõgondnok), hogy mint közjótékonyságáról ismeretes fõúr szerepelhessen, minélfogva szinte türelmetlenül leste, hogy hol ég le egy-egy falu, nyomban épületfát ajánlott fel a tûzkárosultaknak a trimóci erdõbõl, mégpedig felekezeti különbség nélkül. (Hej, micsoda derék emberek voltak azelõtt!) Persze tehette, mert az egész dolog voltaképpen csak az újságokban vickándozott, elméletben. A gyakorlatban elég volt annak a szegény tûzkárosultnak, hogy a háza elégett, azt már nem lehetett tõle kívánni, hogy az ingyen épületfával még a saját életét és a megmaradó barmaiét is kockáztassa tetejébe. Életveszélyes volt onnan csak egy gerendát is lehozni, illetve lecsúsztatni, és többe is került, mintha akár a homonnai patikában rendelte volna meg.

Ez a trimóci birtok az áldozatkész méltóságos úr harmadéve bekövetkezett halála után egy okos unokaöccse kezébe került, akinek teljességgel semmit sem jövedelmezett. Kínálta fûnek-fának, kinevették, már éppen azon a ponton állott, hogy a FMKE-nek ajándékozza, mikor megjelent nála Kozsibrovszky (akivel különben per tu-pajtások voltak) s nyolcvanezer forintot ígért a »dominiumért«.

- Talán valami aranybányát fedeztél fel, öregem?

Kozsibrovszky rejtélyesen mosolygott.

- Hát az majd kitudódik.

Megírták rövidesen a szerzõdést. Kozsibrovszky odadobott húsz darab ezerkoronás bankjegyet felpénznek »a többit hozom«. Ezzel aztán kezet fogtak és megitták rá az áldomást, ahogy ez szokásban van úgy Magyarországon, mint lengyel földön.

- De mármost igazán valld meg barátocskám, mit szándékozol ezzel a Paflagóniával?

- Hát mindenekelõtt fölszerelem.

- Az erdõt? - csodálkozik ez.

- Az erdõt is - felelte bizonytalan hangon.

- És mivel szereled fel?

- Ej, hát amivel szokás. Élõ és holt instrukcióval.

- És aztán?

- Aztán kicsinosítom a kastélyt.

- És aztán?

- Azután következik a többi, majd meglátod.

Állt pedig a birtok mintegy ezernyolcszáz magyar holdnyi erdõbõl és vagy négyszáz holdnyi úgynevezett egyéb földbõl, mely igen alkalmas lett volna példának okáért vályogcsinálásra. Hogy egyébre is alkalmasnak mondta volna valaki, arra nincs adat. Kövek is voltak ott, de nagy számmal, építkezés esetén felhasználhatók, de azokat említeni sem akarjuk, ha a vályogot említettük. Mert ha már vályog van, vagy a kõ fölösleges vagy a vályog. Minek csináljanak egymásnak konkurrenciát? Azonfelül felséges vizû források csergedeztek innen-onnan. Nagy érték volna ez Budapesten, borzasztó érték volna. De itt, ezen a vidéken még emberek se laknak. Csak a madár iszik itt, aki nem tudja megbecsülni, mert neki a harmat is elég jó a falevélrõl.

Hanem iszen vannak még derék, becsületes emberek a világ egyéb részeiben, akik meg tudják becsülni.

Kozsibrovszky innen egyenest Homonnára hajtatott, ahol megalkudott a pallérokkal a kastély kicsinosítására.

Majd betért egy ócska vasakkal kereskedõ zsidó boltjába a piacon. Ott helyét se találták az elõkelõ öltözetû úrnak.

- Mivel szolgálhatok, kezit csókolom.

- Tudna-e maga nekem öreg szarvasagancsokat szerezni?

A zsidó csodálkozva tekintett fel a grófra, hogy nem tréfál-e, de hirtelen a homlokára ütött.

- Szobadíszítéshez, ugyebár? - szólt örvendezve, hogy kitalálta.

- Olyasvalamire, igenis.

- Hát mért ne tudnék? Krámer Miksa mindent tud. Krámer Miksának sok apró gyereke van. (Krámer mindig harmadik személyben beszélt magáról.) A szegénység a legjobb professzor.

- Hát szerezzen és minél elõbb.

- Mennyi kellene körülbelül? - kérdé a kezeit dörzsölgetve.

- Vagy hat szekérrel - felelte Kozsibrovszky. Krámer Miksa meghökkent, összecsapta kezeit.

- Oh, jaj neki! (Tudniillik, jaj Krámer Miksának.) Hisz annyi szarva nincs a szarvasnak.

- Bolond maga, Krámer; egynek persze hogy nincs, de soknak sok van. (Ezzel kinyitotta a tárcáját és egy százast tett le Krámer elé.) Fogja ezt serkentõnek. Jól megfizetem, ha mind meglesz. Lehet az öreg, nagy, kicsi, kétágú, sokágú; mindegy, csak szarv legyen. Március közepén eljövök és elvitetem.

Krámer végre is megígérte, hogy a kívánt szarvak meglesznek idõre, s ezzel Kozsibrovszky nyugodtan elutazott Budapestre.

A »természet megszépítõinek« egy szép levelet írt innen Grácba, hogy nem kér immár többet a mulatságból, mert õ ezentúl a maga ura s magyarországi dominiumát óhajtja személyesen kezelni.

Hozzá is látott nagy sebbel-lobbal, szerzett egy szép négyes fogatot, valahol árverésen megvett egy csomó használhatatlan gazdasági gépet potom áron (de olyan gépeket, amelyek nem jártak és nem is voltak már kijavíthatók), azokat elvitette Trimócra; a kastély elé szerzett ugyancsak árverésen két muskétás ágyút, azok nagyszerûen veszik ki majd magukat a bejáratnál.

Azalatt pedig szorgalmatosan feljárt a kaszinóba, leült nap-nap után az öreg Vágrányi gróf mögé gibickedni, aki szenvedélyes fogadó volt. Minden harmadik-negyedik szava volt: ki fogad erre? Kozsibrovszky egyszer kilesett egy kedvezõ témát, valami lehetetlen állítást (nagy volt ezekben Vágrányi gróf) és kételkedni kezdett.

- Hát fogadsz velem? - kérdé Vágrányi szokott hevességével.

- Az a kérdés, hogy mibe? - felelte szerényen Kozsibrovszky.

- Akármibe! Amibe akarsz.

- Hát jó - hagyta rá Kozsibrovszky -, fogadjunk harminc zsák eleven nyúlba.

Vágrányi elmosolyodott, de azért belevágott a Kozsibrovszky tenyerébe és elvesztette a harminc zsák eleven nyulat.

Mikor fizetségre került a sor, Vágrányi szerette volna a nyulakat átváltoztatni pénzre, de Kozsibrovszky nem engedett, neki nem kell a pénz, neki elevenen kellenek a nyulak, s így aztán akár nevetséges, akár nem, mégis csak természetben kellett kiszolgáltatni a tapsifüleseket és ráírni az alföldi uradalmának az igazgatójára, hogy azok elõteremtessenek.

Mihelyst véget ért a tél és az »isten tehenkéi« kezdtek az elsõ tavaszi napfénynél kijönni sütkérezni a rögök alól, Kozsibrovszky hozzálátott a birtok felszereléséhez.

Kicsinosíttatta a kastélyt, a hét szekér szarvasagancsot lepedõvel letakarva éj idején Trimócra szállították Homonnáról. Másnap munkásokat fogadott, mindenik szekérhez négyet, mire a szekerek megindultak az erdõség különbözõ részeibe.

- No, gyerekek - biztatta a napszámosokat -, lássatok hozzá, hajigáljátok szét az agancsokat.

Azok ránéztek csodálkozva:

- Mitõl lesz az jó, méltóságos uram? - Kozsibrovszky nevetett.

- Ha szarvval vetjük be a talajt, szarvasok fognak nõni benne. (És hamiskásan hunyorított a szemeivel.) Egyenletesen szórjátok el, ne egy helyre. Aztán egy kis harasztot kell rá borítani, mert maga a szarvas is így szokta bekaparni.

Bolond egy föld ez! Nem örül ez semminek a világon, csak a tavasznak! Annak is csak vagy két hétig. De akkor felöltözik a legpompásabb ruhájába, a páfrányok ellepik a mezõt s derékig érnek; farkastejek, falevelek, papsajtok, buja cickányok kinyújtózkodnak. Aki szétnéz a mezõn laikus szemmel, azt hinné, egy zsírosabb, gazdagabb földrészre jutott. Gyönyörû az! Embermagasságnyi zöld szõnyeg a vörnyeges földön. Akit ez el nem bájol, az rossz ember. Akit pedig elbájol, az szamár ember. Mert ez a zöld növényzet semmire se jó a világon, csak a szemnek kellemetes. A trimóci föld olyan, mint a lusta ló, szétjátssza magát, ugrós, ficánkol, keneti magát, de ha hasznos munka végett hámba fogják, a Herkópáternek se mozdul. Biztathatod azt, trágyázhatod, szánthatod, boronáltathatod, azt mondja tótul, hogy »nye mozsem« (nem lehet).

Hanem iszen jól tudta azt Kozsibrovszky, hogy mitõl hízik a lúd, s tavasz elején Berlinbe utazván, vevõt keresett a birtokra az ottani arisztokrácia körében. És talált is. Mert Németországban minden bõven van, csak föld nincs. Maga a császár az elsõ földbirtokos mintegy 80 ezer hold földdel, melyen vagy negyven kastély és vár áll. A szász király a második földbirtokos tízezer holddal és húsz kastéllyal, a többi dominium is mind ilyen kurta lélegzetû. Kertileg megdolgozott, keresztül-kasul turkált, csatornázott földek. A nagy kultúra is nevetséges. Csak éppen hogy már nem szitálják a földet. De nincs is már ott semmi poézis. Állat csak a vadaskertekben látható és a menazsériákban. Ha itt-ott vadon ugrik ki egy-egy nyúl, talán le is fotografírozzák a német képeslapok.

Valami báró Knopp Sebestyén gazdag bankár és gyáros keresett akkoriban egy vadban dús birtokot valamelyik szomszéd országban. Kozsibrovszky megösmerkedett vele, s mikor neki is elõhozta a kívánságát, vontatva felelte:

- Hát azt nálunk lehet találni. Nekem magamnak is van egy eladó jószágom. Értékes szántók és pompás erdõség. Ha jobbat nem tud a báró, nézze meg egyszer, ha arra jár.

- Hm, az a kérdés, hogy van-e benne vad? Mert lássa, kedves gróf Kozsibrovszky, nekem nagy üzleti összeköttetéseim vannak magas, legmagasabb személyiségekkel, akiknek én nem viszonozhatom a szívességüket egyébbel, mint hogy évenként egyszer-kétszer meghívnám õket vadászatra. Tehát egy vadászkastély és lõni való vadállomány kell.

Kozsibrovszky fitymálva rázogatta a jobb kezét.

- Akkor aztán nem igen csinálunk üzletet, kedves báró Knopp, mert az én birtokom nem afféle ráadás a nyulakhoz, nem vadállatok fundusa. Az egy kultivált Európa, egy kis paradicsom a maga nemében, ahol a vadászat csak másod- vagy harmadsorban említhetõ. Egyébiránt erre a célra is elsõrangú hely.

- Azt hiszi?

- Tessék, nézze meg egyszer. Ámbár mondom, e tekintetben nem fektetek rá valami nagyobb súlyt.

- Ön nem vadászik? - csodálkozott a báró.

- Soha. Fiatal koromban meglõttem egy suhancot, egy hajtót. Nem valami ügyetlenségbõl, hanem szándékosan. Gyerek voltam és feudális nagy család sarja, bolond középkori eszmékben nevekedve. Apám elõször vitt ki vadászatra a litvániai erdõkbe, s hallottam, amint a jáger jelentette neki, hogy ennyi meg annyi zerge és nyúl esett el, azonfelül, hogy megsebesült két hajtó. Hohó, gondoltam magamban, hát hajtókra is vadászunk, s minthogy restelltem, hogy még eddig semmit se lõttem, megcéloztam egy tõlem nem messze ácsorgó suhancot és meglõttem. Sebe és kínos jajgatása meghatott, akkor fölfogadtam magamban, hogy sohase megyek többé vadászatra és maig is megtartottam.

- Ön erõs karakter, gróf Kozsibrovszky - vélte a porosz. - És milyen vad van az erdõben?

- Azt hiszem, mindenféle.

- Akkor hát megnézem a birtokot.

- Mikor?

- Akár mindjárt.

Kozsibrovszky elgondolkozott.

- Most egy pár napig nem érek rá, de ha önnek kedve lesz, úgy jöjjön el húsvét táján.

A báró megnézte a tárca-naptárát.

- Április 24-én indulok, 26-án ott leszek a délutáni vonattal. Alkalmas ez önnek?

- Ott fogom várni az állomásnál. Ebbe maradunk.

Szép tavaszi napra ébredett április 26-án Kozsibrovszky gróf az õ elátkozott kastélyában, melyet csak négyen laktak: egy vén csõsz, egyszersmind major domus, aki a tehenet is gondozta, a kocsis, akinek négy parádés ló volt a keze alatt, egy szolgáló, aki fõzött, és a gróf inasa, illetve titkárja, voltaképpen maga is lengyel gróf Styiriverszky, de a grófi stílust levetette ez idõ szerint és mint Baptiste szerepelt a trimóci uraságnál.

Kozsibrovszkynak szokása volt az ágyban reggelizni, forralt tejet pirított kenyérrel, azután kiszíni egy csibukot.

- Baptiste, tömd meg a csibukomat és hozd ide.

- Várj - felelte Baptiste -, míg megfõzöm a reggelimet (gyakran esett úgy is, hogy Kozsibrovszky volt a Baptiste inasa, mert a szerencse forgandó Lengyelországban).

Baptiste elõhozván a csibukot, félkönyökére dõlve szipákolt az ágyban, miközben kedélyesen beszélgetett.

- Ma nagy napunk van, Baptiste. Ma dõl el, hogy mi lesz velünk. Milyen csend van most itt, Majd meglátod, mekkora élet lesz itt délután. (Az órájára nézett). Ha a klepsidra jól mutat, akkor még egy óránk van. Azután kezdõdik az elõadás. Megjön a szakács Pestrõl a kuktákkal és az élelmiszerekkel a fél tíz-óraival. Te majd átszaladsz Okladra, Baptiste, ahol már együtt vannak a hajtók. Az éjjel meg kellett érkezni a harminc zsák nyúlnak. Te magad mégy a hajtókkal és elrendezed, hogy e derék támogatóink kellõ helyen, módon és idõben hagyják el vászonbörtöneiket. Aha, valami zörög az ablak alatt. A fogadott ekék érkeznek. Szamarak. Mit akarnak? Mondtam nekik, hogy csak délután fogjanak bele. Oh jaj, Baptiste! Nagyon kiköltekeztem, Baptiste! Ha ez a dolog nem sikerül, el vagyunk veszve.

Általában zajos nap virradt fel Trimócra. Míg Kozsibrovszky a csibukját szítta, elevenedni, népesedni kezdett az egész udvar. Szekerek jöttek mindenféle holmival, livrés cselédek innen-onnan. Egy csomó hintó és homokfutó üresen.

Baptiste ki-kiszaladt és váltig jelentette, hogy ez jött, az jött.

- A kölcsönkért hintók - morogta Kozsibrovszky.

Ezeket egy társzekér követte, megrakva gyönyörû parasztleányokkal, egy másik szekér férfinépet hozott, egy harmadikon cigány banda szorongott bráccsal, hegedûkkel, cimbalommal.

- Hát ezek mire valók? - kérdé Styiriverszky.

- Ezek az udvari cigányaink. Vidd be õket a kamrába, ott vannak a ruhák, amiket a bukott kassai színtársulat árverésén vettem, öltöztesd fel õket. De most már ideje, hogy fölkeljek.

Lassan, óvatosan öltözködött. Miközben borotválkozott, ki-kitekintett az ablakon, mert minden percben történt valami. Mintha egy színdarab folynék odakünn, ahol az elõre kicirkalmazott jelenések, felvonulások kellõ idõben történnek.

- Ah - szólt megelégedetten az ujjait petyegtetve -, megjött a földmívelésügyi miniszter.

De már erre Styiriverszky is odaugrott az ablakhoz. Egy miniszter Trimócon nem olyan közönséges dolog, hogy az embert fel ne izgassa.

- Hahaha - nevetett Styiriverszky -, hisz ez a Szlamcsik fiskális Homonnáról.

Az volt, a Szlamcsik fiskális; de már akkorra be is nyitott és kirázta a nagy szakálláról az út közben ráragadt port, békanyálat s egyéb oda nem való gezemicét. Szépen volt öltözve, ünneplõ feketében, mintha templomba jött volna.

- Jó reggelt, grófocskám, dusicskám, itt vagyok pontosan, mint a szmrty, mint a halál. Adjon az isten jó munkát!

- No hát ülj le, Leopold, és igyál egy kis szilvóriumot. Aztán láss hozzá a dolgok elrendezéséhez, süssetek, fõzzetek míg én a vasúthoz megyek a vendégért.

- Mikor jön?

- Az egy-óraival.

- Kik jönnek?

- Õ és a titkárja.

- Szakemberek?

Kozsibrovszky vállat vont.

- A báró vadászati könyvet is írt.

- Az a jó, barátocskám - ujjongott Szlamcsik -, mert amiben a német szakember, abból nem tudja semmit. És milyen korú ember?

- Úgy a hetven felé tart.

Szlamcsik a tenyereit dörzsölte örömében.

- A legjobb évek. Már intelligitur nekünk, nekinek nem. Intelligitur majom-évek.

- És a titkárja milyen idõs?

- Az egy Hanck nevû fiatal rokona, vagy huszonöt éves.

- Tapintatlan fickó lesz. Vagyis kecskebak-évek. Jó lesz neki a Komelik Ancsurka. Betanítok õtet.

- Miféle hieroglifekben beszélsz te az évekrõl?

- Hát úgy, hogy minden ember valami években van.

- Nos, és te milyenekben vagy?

- A róka-években, barátocskám.

- Te Szlamcsik, ne igyál többet abból a szilvóriumból, mert te már ittál ma valahol. Érzem a beszédeden.

- De bizony azon nem érzelsz. Mert ez csak egy régi mese. És okos mese. Régibb a szilvóriumodnál. Iszom még eggyel. Egészségedre, grófocskám. Hogy azt mondja… tudniillik a mese mondja: Isten megharagudta Ádámra, amiért az almából evett. Látod, én azóta istenfélõ ember létemre sohase nem eszem almát. És nem iszom almabort. Hát mondom… hol is hagytam el? Isten lecsapta földre embert, hogy halálnak halálával haljon meg. De egy még hátra maradt, hogy mikor haljon meg Ádám meg Éva. A terminus volt kérdéses. Az Úr gondolta, hadd éljenek huszonnégy évig. Addig éri élet valamit. Az ember azonban keveselt eztet, eljött Istenhez panaszkodni. Isten mondja neki: Nye mozsem, Ádámko, daj mi pokoj! Nem tehetek Ádámko, hagyjál nekem békét, éveket mind elosztogattam teremtmények között. Az ember addig nyöszörögte, hogy így, úgy nem igazság, hiszen húszéves koráig nõ, hát mire való az a nagy készülõdés azért a potom négy esztendõért? Isten belátta, és szólt: habes rectum, de már most honnan vegyem éveket? Ej, ha magamnak nincs, kérek kölcsön. (Ebbõl tanulta meg dzsentri adósságcsinálást.) Elhívta hát az Isten az ott közel álló állatokat, elõször a kecskebakot és ettõl kölcsönözte ember számára öt esztendõt, aztán odaszólította a rókát, az is átadott az éveibõl tíz esztendõt, már akkor volt az embernek negyven éve. Isten ráhunyorított Ádámra: »Elég-e, Ádám?« Az rázta az övé fejit: Nem elég, dehogy elég. Ekkor az ökörtõl kért kölcsön az Úr tíz esztendõt. Az is adott (hiszen azért ökör). »Ezekben az években - mondta az Úr Ádámhoz - épp úgy fogod vonni az igát, mint az ökör. Hát kell-e még több?« Ádám mondta, hogy kell. Most már a szamártól vett el tíz esztendõt az Úr. Az ember még mindig többet kívánt, de már nem volt ott a közelben más állat, csak a majom, hát attól kellett elkölcsönözni a többit. No, most már értettél, grófocskám, hogy mit beszéltem?

- Mondjuk, hogy értelek. És igen örülök, hogy éppen a róka-években vagy. Hanem azért eszeden légy, Leopold, és el ne felejtsd, hogy te miniszter vagy, aki azalatt itt toppantál látogatásomra, míg én odajártam a vendégekért.

- Oh persze, hogy el nem felejtem. Egész életemben egy szép emlék lesz.

- Az ebédnél te ülsz a jobboldalamon.

- És hány órára rendeled az ebédet?

- Négyre. A vasútról egyenesen az erdõbe viszem az urakat, és mielõtt még nagyon messze mennénk, Styiriverszky, ki a nyulak eleresztésénél mûködik, lóháton utánam nyargal jelenteni, hogy megérkeztél. Mindennek klappolni kell, úgy ahogy megbeszéltük.

Kozsibrovszky fölkészült, négy vasderes lova már nyugtalanul toporzékolt künn. Két szép puskát tétetett fel a kocsira. Kijött, széttekintett az udvaron, ahol a gazdasági épületek közt ott állottak a gépek költõi rendetlenségben, imitt-amott egy úri kocsi, mintha csak véletlenül lenne ott felejtve. A konyhában a Pestrõl jött szakács sürgött-forgott a kuktával és szedegette a ládákból a magával hozott delikateszeket, hízott ludakat, uborkát, két dinnyét, egy hízott ürügerincet, halat, kaviárt, és az ördög tudná elszámlálni, mi mindent.

A szolgáló künn a konyhaajtóban tördelte a kezeit: »Óh Jézuskám, Jézuskám, mi lesz itt ma?«

Künn az ambituson gyönyörû parasztleányok üldögéltek, viháncolva, ingerkedve a férfinéppel.

Az egyik tót legény megemelte a kalapját.

- Hát velünk mi lesz, méltóságos gróf úr?

- Ti, édes fiaim, megkapjátok a napszámot becsületesen, esztek-isztok és szépen viselitek magatokat. Ennyi az egész. Mikor pedig megjövök, hát szétszéledtek, ki a kertbe, ki az udvarra és úgy tesztek, mintha dolgoznátok valamit. Hogyha pedig hívni találnálak és azt mondanám, hogy táncoljatok egy kicsit, hát táncolni fogtok. Mert voltaképpen azt akarom bemutatni egy külföldi nagy úrnak, mi módon mulat a magyar ember. Ez az egész, amit tõletek kívánok. Hát ti mennyi napszámot kértek ezért? A jegyzõ úr nem alkudta ki?

- Nem szólt semmit, csak ide rendelt.

Összenéztek, sugdoztak egymás közt, végre így szólt a legidõsebbik:

- Az a kérdés, méltóságos uram, hogy hány napig fog ez tartani?

- Nevetséges! Ma délután egy-két óráig. Ha az idegen uraság elmegy, ti is elmehettek.

A parasztember a fejét vakarta. Nem tetszett neki, hogy csak egy napig tart az elfoglaltság.

- Hát Amerikában - mondá kedvetlenül a foga közül - két tallért fizetnek napjára, ami több mint négy forint.

Kozsibrovszky összevonta a szemöldjeit.

- Jó, jó, de mi nem vagyunk Amerikában, barátom, hát nekem ne szemtelenkedj Amerikával. Aztán az nem is rendes munka!

- Hiszen éppen az - ellenveté a nép szószólója -, hiszen ha rendes munka volna, egy szót se szólnék. De hát az ember nincs az ilyeshez szokva.

- Telhetetlen tótok vagytok! - pattant fel Kozsibrovszky indulatosan. - Hej, Baptiste, Baptiste, j&o