HATODIK FEJEZET

Egy ravasz komornyik cselvetése

Malinka valami különöset sejtett. Élénk képzelőtehetsége csudálatos módon színezte ki e titokzatosnak látszó útját a pénzszerzésnek. Lelkiismerete megmozdulni készült. Itt most valami rendkívüli történik. Meglehet, bűntény, de bizonyosan valami borzasztó. Csak legalább azt tudná, mik azok a főkötőőrök.

Pedig igen egyszerű volt a dolog. A Kopereczky családra egy ereklye maradt az Anjou királyok udvarából, egy főkötő, vagy amint abban az időben nevezték magyarul, csepesz, melyet állítólag a Kopereczkyek egyik ősanyja, született Omode Orsolya azon udvari szertartás alkalmával viselt, midőn Róbert Károly királyunk kisfiát, Lajost, a szent keresztvízre tartotta. E komaságnak a fényéből táplálkozott a Kopereczky család hiúsága századokon át egész máig, annál is inkább, mert a keresztgyerekből lett a legnagyobb magyar király. Rossz nyelvek ugyan azt állítják, hogy Kopereczkyné nem a Lajos gyereknek volt a keresztanyja, hanem csak az Endréé, aki aztán a Nápolyi Johanna gonosz körmei közé került. Hanem iszen ez is még valami, csakhogy még rosszabb nyelvek ezt se hiszik. Hogy azt mondják, mese az egész. És hogy a Kopereczkyek még abban az időben majmok voltak Borneóban, és a fákon laktak, nemhogy a visegrádi királyi palotában hivalkodhattak volna.

Bizony most már, annyi idő múltán, nehéz eldönteni, ott volt-e, nem volt-e ott Orsolya asszony, hanem a főkötő és az adósság, amibe állítólag akkor verte magát a Kopereczky család, színvalóság. A főkötő megvan a mai napig is, mégpedig Krapecen van, a kastély úgynevezett kék szobájában, egy három lakattal elzárt nehéz vasládában. Kétségtelen, hogy a főkötő szövetje most már nem sokat érhet, a fazonja is meglehetősen kimehetett a divatból azóta, Vilmácska, tudom, nem tenné a fejére száz forintért sem, ha tudna is róla, de nem tud, mert a főkötő létezése családi titok, a „végső forrás”, mivelhogy a főkötőn azon a bizonyos keresztelési napon húsz darab szurokfekete színű keleti gyöngy pompázott, melyekből kettőt Kopereczky Márton Mátyás király fiatal nejének, ama bizonyos Podjebrád kisasszonynak ajándékozott, akit a király Trencsénben vett át a követektől. Kettőt Kopereczky István adott oda 1573-ban Thurzó Borbálának egy csókért. (De lett abból kettő is.) Három a mohácsi csatában elesett Kopereczky Gábor kalpagforgóján pusztult el. Elvitték a törökök, s a török kincstárból valami módon az angolokhoz került (hiszen ami érték, minden oda kerül végezetül), és ez idő szerint az angol korona gyöngyei között foglal helyet. Most már csak tizenhárom gyöngy maradt a főkötőn. Mindenféle nagy szerencsétlenségek kezdtek a családdal történni. Eszéhez nyúlt erre Kopereczky Kristóf, hogy ezt a tizenhármas szám okozza, s 1715-ben a gyöngyökből négyet eladott Koháry grófnak, két rongyos falut kapván értök: Csábrág-Varbókot Hont megyében és még egy pusztát Trencsénben, a Cserna-Perlát (Fekete-gyöngyöt), azonfelül ezerötszáz váltóforintokat. A megmaradt kilenc gyöngy mint firól fira származott örökség, a mi Izraelünk apjának a kezén volt, s ő mint fiatal gárdista Bécsben kettőből fülbevalót csináltatott a híres énekesnőnek. Fligori Matildnak, aki bevallott szeretője volt a császárvárosban. (Nagy szoknyahős lehetett különben.) Egy harmadik gyöngyöt később duhaj mulatság alkalmával a rajeci fürdőben, mint egykor Cleopatra, borban olvasztott fel, s megitta a szép Motesiczky Klára egészségéért, akit ez annyira meghatott, hogy utánaszaladt a megmaradt hat gyöngynek, vagyis a felesége lett.

Mikor Izrael anyja haldokolt (egy évvel élte csak túl a férjét), különös végrendeletet csinált, aminőt csak asszonyész fundálhat ki. Egy három lakatra nyíló vasládát csináltatott, s elrendelte, hogy a családi főkötő gyöngyeihez, melyek nagy értéket képviselnek, csak a végszükség esetén nyúlhassanak leszármazottai, mi végből két főkötőőrt nevezett ki, az egyiket Mutnyánszky Marcella, bizalmas kulcsárnéja, a másikat egy elszegényedett rokon, Kopereczky Dávidné szül. Kopereczky Ágnes özvegy dzsidás kapitányné személyében, akik ezen tisztükért egyenkint kétszáz forintot húznak évenként az örökösöktől, mindaddig, míg a gyöngyökből tart. Az utolsó gyöngynél megszűnnek a hivatalok. Ha azonban az ő életük fonala fogynék el előbb, mint a gyöngyök, az esetben mindegyik főkötőőr jogosult utódot nevezni ki halála esetén ugyanolyan jogokkal, kötelességekkel és fizetéssel, mint ők voltak. Erre a halálos ágyán megeskettette őket, meghagyván, hogy csakis végszükség esetén engedjék a gyöngyök elpazarlását vagy zálogba adását, s kiosztá közöttük a kulcsokat: Izrael fia kapván az egyiket s a két főkötőőr a másik kettőt.

Minthogy a vasládát most már csak úgy lehetett kinyitni, ha a három kulcstulajdonos egy akaraton van, s minthogy történetünk idejében Omode Orsolya főkötőjén már csak négy gyöngy fityegett, kettőt Izrael zálogba tett, egyet a kastély renoválásakor, egyet pedig még régebben, a Bubenyik pénzszerzési indítványa sok nehézségbe ütközött. A báró érezte ezt, s fázott tőle. Mert a két öreg főkötőőr ugyancsak kitűnően volt megválasztva. Ha neszét vették, hogy a bárónak nincs pénze, az egyik rögtön elutazott Halasra a leányához, mire azt sikerült hazacsalogatni, a másik, a faluvégi sárga kúriában lakó kapitány özvegye tűnt el a Grácban lakó nővéréhez. Ha pedig úgy lepte meg őket Kopereczky, hogy éppen otthon voltak, akkor a nyugalmazott kulcsárné, ki a kertészlakban köhögte át alkonyatos éveit, ájuldozni, sírni, jajveszékelni kezdett, hogy a báró őt tönkre akarja tenni, hogy immár a végső gyöngyökhöz is hozzányúl, közeledik ezzel a perc, amikor a főkötőőri fizetése megszűnik, s ő lésza alatt hal meg mint koldus. Könyörög, rimánkodik, térdre veti magát a báró előtt, hogy ne kívánja tőle ezt az áldozatot, legyen irgalommal iránta, mert mi lesz ővele azután, ha az utolsó gyöngy is elvándorol a vasládából? Mire a báró, mint már néhányszor azelőtt, eleinte dühbe jön: „Hát meddig akar még maga élni, vén csoroszlya?”, de aztán ellágyul, megrendül egész valójában, mert alapjában jó szíve van, és magától eláll a tervtől.

Ám ha el nem állna, ott van a másik custos²⁴, a kapitányné. Az bezzeg nem ájul el, nem sír, nem könyörög, hanem felkerekedik, mint a forgószél, a kastélyba szalad, sarkára áll, a csípõjére teszi a kezét, toppant a lábával:

„Hát meg vagy te kergülve, Izrael, hogy szándékosan rohansz a vesztedbe? Hát illik ez? Elpocsékolni családod utolsó ereklyéit! Nem szégyenled magadat, te ember! Hogy van szemed a szemembe nézni. Pfuj, Kopereczky! Bújj a föld alá! Vagy eredj, kapard ki õseid csontjait a kriptákból, javíthatatlan tékozló, és áruld el fontszámra! Mit akarsz tõlem! A kulcsot? Abból ugyan nem eszel! Hát azt hiszed, hogy nadragulyát ettem? Mire kell? Kártyázásra, devernázásra. Hogy meg akarsz nõsülni? Mi közöm nekem ahhoz? Azért, hogy te élvezz az új feleségeddel, nem szükséges, hogy én az egzisztenciám egy részét odadobjam. Meg azét a nyomorult kulcsárnéét. Vedd el a feleségedet, ahogy tudod, szépítsd meg a bagolyfészkedet, amint bírod, de én nem engedek a fekete gyöngyökhöz nyúlni. Majd ha azt látom, hogy éhenhalásban vagy, akkor én is megnyitom a vasládát, addig nem. Anyádnak így tettem az esküt, és így tartom meg, amen. Ha pedig még egy szót szólsz, kikaparom a szemedet. No, nézze meg az ember! Hiába forgatod a nagy szemedet, hiába rázod a bolond fejedet, hiába csikorgatod a dudvás fogaidat, amelyekre lerakódott vagy két font borkõ a kocsmákban és mindenféle spelunkákban, ez a két font borkõ az egyetlen, amit életedben szereztél.

Térj hát eszedre, Izrael, gondolj az Istenre, és arra, hogy ha megnõsülsz, neked is lesznek gyermekeid, s azokra is hagyni kell valamit. Mit gondolsz, szerencsétlen, ha minden Kopereczky ilyen lett volna, hány fekete gyöngynek kellett volna lennie a Kopereczky Orsolya fõkötõjén, hogy még a te torkodon leereszkedhessék vagy kettõ? Egy szót se többet, Izrael, egy szót se, mert forgós teremtette, mindjárt más hangból kezdek beszélni!”

Ettõl a más hangtól félt Kopereczky. Hogy milyen is lehet hát az a „más hang”, mikor már ez sincsen selyembõl szõve?

Nem kis feladat volt ennélfogva, amit Bubenyikre bízott a báró. Mert bizonyára könnyebb és kevésbé fájdalmas azoknak a szegény csigaállatoknak ott a Perzsa-öbölben kiizzadni e tündéries csecsebecséket, mint azokat a két sárkány miatt a vasládából kihozni. De a ravasz Bubenyik nem rettent vissza a nehézségtõl.

- Meglesz, méltóságos uram, ha nagyon kell.

Kopereczky kétkedve csóválta a fejét.

- Nem tudod, mibe kezdesz. Itthon vannak most az öregasszonyok?

- Itthon vannak.

- Vigyázz, hogy meg ne szökjenek. Seprûnyélre ülnek, és ellovagolnak a Gellértre.

- Van nekem az ellen arkánumom²⁵. Csak tessék rám hagyni. Hány szem gyöngy kell?

- Elég lesz egy. Most nagyon drágák. Elviszed Trencsénbe holnap, ott bezálogosítod Schlesinger Fülöpnél. Átadsz az összegbõl kétezer forintot Malinka úrnak, aki onnan négyes fogattal továbbmegy Bontóvárra, és átadja a pénzt az apósomnak. A fogat aztán ott is marad.

- És én hogy jövök vissza?

- Magaddal viszed a hátaslovamat.

Egyszerû volt a Bubenyik terve, mint a Kolumbus tojása. Ebéd elõtt, éppen még kifutotta, magával vitte Malinkát egy sétát tenni a faluban (ez, úgymond, hozzátartozik a taktikához), amit az mint szenvedélyes etnográfus, szívesen megcselekedett. Egész a kovácsmûhelyig mentek és vissza; nagy érdeklõdéssel nézegette a parasztházacskák építészeti módját, a kapuk alakját, faragását s festett tulipánjait, a kendertilók s egyéb közönséges háziszerszámok szerkezetét (azt mondják, hogy ez a tudomány ilyen semmiségeken hízik). A jó krapeci tótocskák, kik ritkán látnak idegent falujokban, azon ürügy alatt, hogy a kapcáskodó kutyáikat csitítják, kiállnak a kapuk elé vagy legalább a pitvarajtóba, hasonlóan nem kis kíváncsisággal szemlélik a kutyák ingerült ugatásának okozóját, a Bubenyik társaságában kószáló csinos fiatalurat. Ki lehet, mit akarhat? Meg-megáll, bekémlel az udvarokba. Az bizony nem jó jel, és alighanem az adóval van összefüggésben, mely már úgyis elég nagy, de ahogy a fa nagyobbra nõ egy-egy érkezõ esõ után, ez is mindig nagyobbodik, valahányszor úrféle jelenik meg az egyszerû viskók között. Néhányan oda is sompolyognak Bubenyikhoz, s ha szerét tehetik õt négyszem közé kapni, megkérdezik súgva, ki légyen az illetõ, s Bubenyik ez egyszer nincs begombolkozva, hanem azért mégis bizonyos fontoskodó, titokzatosságot fitogtató hangon közli:

- Ez bizony egy furcsa mesterségû úr Pestrõl. Vasfúró mesterember. Ma hozta magával az úr.

- Vasfúró mesterember? Hát mi az?

- Hm. Ez úgy tudja meglékelni a vasat, mint például kendtek a dinnyét vagy a tököt. Egyet-kettõt húz a legerõsebb vason a kis szerszámával, krikszkraksz, és megvan a nyílás, úgy, hogy egy emberi kéz befér rajta (s hamiskásan hunyorgatott a szemével). Különös egy mesterség, mondhatom.

- És mitõl jó a’? - firtatá egyik-másik, aki szeret a dolgok velejébe látni.

Bubenyik vállat vont, szájára tette kezét, jelezve, hogy hallgatni kénytelen, de azért egy kis léket mégis ütött a dolgok homályába.

- Az uraknak, tudja, sok tarka macskájuk van, s nem jó mindig tudni, mit csinálnak. Hanem hogy mire jó ez a mesterség, azt a magunkféle szegény ember is kitalálhatja. Teszem azt, szépszerivel kivenni valamit olyan helyrõl, amit kinyitni lehetetlen...

Ezt így bizalmasan elmondta Bubenyik néhány helyütt, ahol megálltak, majd visszakísérte Malinkát a kastélyba, ahol már éppen csak õt várták, hogy tálalhassanak. A méltóságos asszonynak még csak néhány órára volt szabad felkelni, déltájban visszafeküdt az ágyba, s oda rendelte az ebédjét. Malinka úgyszólván megörült, mikor hallotta, hogy az úrnõ nem ebédel velök. Óhajtotta ezt a pillanatot, vágyódott utána, álmodott róla, s mikor közel jött, megdöbbent tõle. Csak ketten ültek az asztalnál, s Bubenyik szolgált fel, miközben megbiztatta a méltóságos urat: „Minden jól megy, minden meg van indítva a gyöngy dolgában”, de az kétkedõn mereszté rá szemeit.

- Nem hiszek a csodákban, Bubenyik. Félek, hogy zivatart zúdítasz a fejemre, és a végén is nem lesz az egészbõl semmi. Rossz elõérzetem van, nagyon rossz.

Tényleg hallgatag volt és elmélyedõ az ebéd folyamán, alig szólt néhány szót, hirtelen felhörpinté feketekávéját, és megkérdezte Malinkát, szokott-e ebéd után aludni, mert õ maga mindig alszik egy csöppet, csak éppen annyit, hogy a szemét elbolondítja.

- Én sohase alszom ebéd után. Úrnak való az.

- Hát mit szokott csinálni?

- Ha semmi dolgom nincs, olvasgatok. Van a kastélyban bibliotéka?

- Nincs.

- De könyvek mégiscsak vannak? Majd keresek magamnak valami olvasmányt.

- Nincs itt egy fia se, barátom; hiszen mondtam már önnek, hogy én az állatok tanítványa vagyok.

- Akkor hát kérni fogom azt a tót népdalgyûjteményt, amit útközben ígért méltóságod.

Kopereczky arca földerült.

- Aha! Igen. Persze. Tudom már. A skatulyáját is önnek ígértem. No, csak menjen a szobájába, mindjárt beküldöm.

Csakugyan bement a szobájába, a jó ebéd után végigdõlt nagy lustán a zöld ripszdíványon, s bodor füstöket fújt a levegõbe. Elgondolkozott, hogy ugyan megérzi-e Kopereczkyné az õ ittlétét? Õ megérezné az õ helyében. Vajon milyen lesz a találkozás? Mit fog mondani? Megijed-e vagy megörül? Feltette eközben magában, hogy történjék bármi, uralkodni fog a szívén és az idegein. Két termetes macska már akkor ott vadászgatott az ágy alatt, s mereven szegezte mind a kettõ a tekintetét egy padlóhasadékra, ahonnan valószínûleg a zsákmányt várták, mely oda menekült.

Malinka unalmában a vadászoknak gibickedett, a jóllakott ember nagylelkûségével legalább elméletben támogatta a falánk macskák törekvéseit, annyiban, hogy õ is érdeklõdéssel, szinte türelmetlenül várta az egér megjelenését. De hol is lehet, hogy nem mer elõjönni a kis gyáva! Szegény macskák, mennyit kell settenkedniök egy parányi falatért! Mégiscsak jobb fõispáni titkárnak lenni.

De alighogy átadta magát a macskákkal való együttérzésnek, midõn kopogás hallatszott az ajtón, és a „szabad”-ra benyitott egy körülbelül a negyvenes évek tájékán levõ, kerek, piros arcú, tömpe orrú parasztnõ.

- Kit keres? - kérdé Malinka.

- Azt a fiatalurat, aki Pestrõl jött, gondolom, maga az.

- Hát maga ki?

- Én a kis báró dajkája vagyok - szólt nyájasan, s megnyálazván ujjait, kacérkodón igazította meg homlokán a haját. Az is sárga volt, mint az odavaló agyagföld.

- A dajka? - csodálkozott Malinka. - Hát mit akar velem? Nem élek én embertejjel.

- Nincsen nekem tejem - tiltakozott, kacéran illegetvén magát -, nem én vagyok a szoptatós; az is voltam már valamikor (s itt mélyen felsóhajtott), de most én csak az éneklõ dajka vagyok. Én dalolgatok a kis bárónak éjjelenkint, mikor már a Márta megszoptatta.

- No és mit akar velem, jóasszony?

- Leány vagyok még, hála Istennek - igazítá helyre -, Koleszár Mária hajadon.

- Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy amint mondja, már szoptatós dajka is volt...

- Ej, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak éppen rútak, egy kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap - tette hozzá -, én se vagyok apáca.

- Jó, jó - türelmetlenkedett Malinka, mind nagyobb-nagyobb ámulatba esve -, de mit akar velem?

- Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? - S ránézett hamiskásan, várakozóan.

- Én? Semmit.

- Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr.

Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját! Ez lesz az a népdalgyûjtemény.

- Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugye?

- Ami igaz, igaz. Nagy dalos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én minden nótát, ami csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édesanyám, Isten nyugosztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott minden nóta megfordult.

Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a principálisa, dühöngött is magában ezért (hanem iszen visszafizethetem én még azt), de mármost legokosabb nem mutatni, és a tréfa elõl ügyesen, de mégis harag nélkül kisiklani.

- Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat, éppen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az engem nem gyönyörködtet, messzirõl szeretem hallani a lombok közül, úgy a dal is csak a mezõrõl szép. Menjen hát ki, kérem, a kertbe, és daloljon, én majd kinyitom az ablakot, és úgy hallgatom.

Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kívánságon, de hát az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát fiatalosan, mint az orsó.

- Ahogy akarja, galambocskám.

Ezzel kiszaladt a szobából, s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy döngése:

Nem ismerek szebb lányt Plevák Ancsuránál,
Nefelejcs szeménél, lenszínű hajánál;
Nem rózsatőn termett, nem liliomsáson,
Az égből esett le valami nyíláson.
Nyílást bedrótozni egy legényt fölhívnak,
Engem, Králik Gyurit, engem, engem hínak...
Jaj, meghalok, anyám!...

Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik, és Koleszár Mária ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Králik Gyuri kesergését, onnan aztán átugrott a Jánosik betyár nótáira, majd a katonának besorozott legények hetyke vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta. Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a legbiztosabbak... okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz belőle. A tót nép felette változatos dalaiban nemcsak a szerelmet és a birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy románcokba, ezer meg ezer apró baját is színes rímekbe fonja.

Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is ír magának) a törvényszékkel évődik, hogy ti. három fórum háromféle ítéletet hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a hármat „a király nevében”:

Ha én király volnék,
Mindég egyet mondanék,
Királynak úgy illik, tralalala;
Összevissza én nem beszélnék;
Királynak nem illik, tralalala.

Míg Malinka úr ekképpen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötőőr, kiket nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúró mester megérkezését, és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozatta el a fúrómestert. Azt is kombinálta Bubenyik, hogy amelyik asszony előbb hallja meg a riasztó hírt, az rögtön kapja a nyakába a kendőjét, napernyőjét, és szalad a másikhoz, hogy a közös veszélyben egy kis cikóriás kávécska mellett megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz, elkérni tőle a Szibilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken). Útközben egy álmot gondolt ki, amit a Szibilla megfejtsen, leadván róla a lutriba beteendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége, mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel nekikerekedett, és a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle téglaégető kemencéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő gyümölcsöskertjébe, ahonnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt kertjében, annak gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, amitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind odagyűlt), és vagy elpusztultak, vagy megéltek, de a fű roppant hírben állott az egész vidéken, és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset. Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűhegynyi gyökeret, a lutheránusok öt garasért, Krapecen ellenben mind a két vallásfelekezetnek ingyen járt ki a „mindenható” gyökér, ahogy nevezték.

Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már két nap óta nem eszik.

A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában, kávésibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban volt, a kulcsárné arcát szembetűnő sápadtság vonta be, a kapitányné ajkai pedig idegesen rángatóztak, ami mindég előfordult, ha valami belső nyugtalanság kínozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag meglepte őket. Különösen a harcias kapitánynén látszott a zavar. Halántéka kivörösödött, szemei vészjóslóan meredtek Bubenyikra, majd a szoba szögletébe tévedt a tekintete, ahol a cirokseprő szokott állni.

De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kíváncsiság (asszonynál ez az erősebb érzés). Vajon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt vett magán, s még szinte nyájasan fogadta köszönését:

- Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik ti. keze után nyúlt, hogy megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?

Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát, és a mindenható gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó pletykát a vasfúró pesti emberről az ő fantáziájuk és kombinálótehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. Ami a falusi parasztok előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötőőr szemében nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva, hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával Kopereczky, aki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót, vagy Isten tudja, kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle, s ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortéllyal és keresztkérdésekkel, s meglehet, eltörpül üres ostobasággá az egész vészhír, vagy pedig megerősödik a gyanújuk, s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.

- Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék - mosolygott a kapitányné -, Bubenyiknak még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem, és beszéljen nekünk valamit.

- Nemigen érek rá, csókolom kezeit, mert megjött ma az úr, és rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy percig nem vagyok ott, már dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, amiért a kos, mely mindig ott settenkedik körüle, valahogy a lábára hágott, éppen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is szikrázik a bal szemem.

- Bizony nem szépen bánnak magával, kedves Bubenyikom - sajnálkozott a kapitányné -, másutt a helyét is megfújnák az ilyen embernek - tette hozzá, a vén Marcellához intézve a szavait.

Bubenyiknak nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a kapitányné, mint a légy a becukrozott légypapirosra. Amint a mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott egy félig telt borospalackot és egy tányér töpörtős pogácsát, amit az asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.

- No, ugyan kóstolja meg: mit szól hozzá?

Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folyatta, csámcsogtatta a nyelvén.

- Döfi - szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró szemeit, és felhajtotta a poharat egészen. - Héha! - kiáltott fel, jeléül, hogy nagyszerű bor.

- A váci kanonok rokonom küldte - dicsekedett a kapitányné, és megint töltött. - No, még eggyel!

- Nem magamféle szegény embernek való - ellenkezett Bubenyik a fejét rázva, és különös logikával egy lélegzetre kiürítette megint a poharát.

- Úgy, hát megjött az úr? - ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy óvatosan a kapitányné. - Egyedül