KILENCEDIK FEJEZET

Kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói

Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházához vezető utcákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú dzsentri alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arcú öreg parasztokkal, akik gőgösen terpeszkedtek el a hátulsó kocsiülésen, s nagy ívben köpködtek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is oligarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovas rendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, amint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kíváncsi tömeget. Körös-körül a boltok be vannak zárva, ami azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravált.

A kíváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények, s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálcán az átellenes Ezüst Rák kávéházból a megyeházba, amiből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel, és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Íme, a Topsich gróf négy feketéje (de jó volna az árukat zsebre vágni). Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipicaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne ítélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép nyúlánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos flórenci kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülállók között méla moraj hömpölyög végig:

- Tóth Mari.

- Ejha! - hangzik egy-egy bámulatkiáltás, s csettent a nyelvével sok ínyenc férfi.

- A karzatra hozták mutogatni - nyelvelnek az asszonyi csoportok.

- De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.

A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, aki elöl megy leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgonc anyóka; aki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kínálja, inkább csak tréfából, a portékáját:

- Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajcár!

- Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? - kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.

- Az csak két krajcár.

- Ej, ej - fenyegeti meg tréfásan Tóth uram -, hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?

- Hja, az onnan van - feleli nevetve -, mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.

- Hát jól van - mondá a nábob -, megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le, Palkó, szedd össze mind, és rakd a saroglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.

- Aztán mit csináljak velök? - kérdezte kíváncsian a kocsis.

Tóth uram a fülébe súgta:

- Eredj velök a Kék Golyóhoz, az állás alá, s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.

- Megértettem, kérem alássan.

Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltûnt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton, s õ maga lement a tanácsterembe, ahol már jócskán voltak az egybegyûltek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, ami nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy fõispán arcképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verõdve élénken vitatkoztak.

- Puskaporszagot szimatolok a levegõben - jósolta Kiplényi István.

- Lesz valami? - tudakolá a bennfentesektõl az ugrifüles Viléczy Ödön.

Palojtay, a vezérférfiú, begombolkozott, s csak egy-egy „nono” vagy „hja, hja” jelezte, hogy õ nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.

Tóth Mihályt többen körülfogták. Õ már látta az új fõispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az õ házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:

- No, milyen ember?

Tóth Mihály vállat vont.

- Nekem tetszik.

- Igaz, hogy hasonlít Don Quijotéhoz?

- Én sohasem láttam Don Quijotét - felelte kitérõleg Tóth Mihály.

- Inkább hasonlít Pitthez - jegyzi meg a vármegye elménce, Klementy szerkesztõ.

- Hogyhogy?

- Annyiban - magyarázza Klementy -, mert se õ, se Pitt nem tudott magyarul.

- Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul - bizonyította Tóth Mihály.

Eközben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak, s velök különbözõ hírek, majd az utcáról, majd az aulából - a belsõ termekbõl.

- A fõispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek konyakot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palackot a kávéházból.

- Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterburyi érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.

- Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter - vélték néhányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, aki a „végzett földesúr” Csóvát írnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.

- Az pedig kivihetetlen - szólt közbe a minden kulisszatitok tudója, Klementy szerkesztõ. - Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozíciója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmét piszkálja. De mindegy, õ megrendíthetetlen. Mindenki összeomolhat, csak õ nem. Neki olyan amulettje van, amellyel föltétlen ura a helyzetnek.

- Vajon?

- Egy receptje van a gyomorgörcsök ellen, valami bécsi doktortól, s csak ez az egy szer segít az elnöknek, akinél gyakoriak a kólikarohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdút, aki megcsináltatja a receptet, de a kezébõl ki nem engedi, nehogy leírassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szûrét, mert néha ugyancsak felbõszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végsõ határozat az: „Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott receptje miatt.” S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetetlen a közigazgatásnál.

Apró hírecskék szivárogtak be, amelyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánttûjét a Rágányos-kastélyban, és a szájöblítõ vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezésével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat, és elvitette valahová a kocsiján.

Emiatt rögtön megindult a kritika:

- Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?

A házasuló fiúkkal bíró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, amit akar. Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?

Ezalatt nagy a sürgés-forgás, készülõdés a fõispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installációjára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A fõispán a belsõ szobában öltözködik, galopinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyûlési terem hangulatáról, míg a fõispán a legnagyobb feladatnak egyelõre a csizma felhúzását tartja (szaladj le, Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az elsõ nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincsen itt, pedig anélkül nincs akasztás. Õ az üdvözlõ szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste, és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh, nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet õ felül ne múlna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettõl nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az idõt. No, az bizony meglehet, mert aki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, aki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemû fáradság nélkül, sõt akár aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utánaszalasztani egy hajdút, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kíséretével a fõispán a terembe, míg õ ott nincs.

Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja õket mint nemtelen fegyvert a forgalomból.

- Ez a Tóth Mihály derék ember!

- És gyönyörû leánya van - mondja élénken Homlódy.

- Ízes falat - vigyorog Horth Miska -, és micsoda keze van!

Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.

- Feri! - szólt halkan. - Ez az, akirõl otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egymilliója lesz. Gyepre, fiú!

- Hm, majd megnézem - mondá az exhadnagy. - Tudod mit, hívasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.

- Az nem lehet - szólt az öreg Noszty elgondolkodva -, mert Tóth Mihály az a bizonyos párizsi úr, akivel Rágányosnak illo tempore³⁶ párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnõt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.

- Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?

- Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primae classis. Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami szeszélybõl egyszerre csak beszüntette, és van végre nagy csomó állampapírja. Egy hétig nyírják a kuponokat, a helyi rege szerint.

- Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként szerezte ezt a nagy vagyont?

- Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.

- Ó, édes papa - szólt mórikáló szemforgatással. - Köszönöm a jó véleményedet felõlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzálát az alapozási munkálatokhoz. Kivel mutattassam be magamat?

- Kérd meg Homlódy bátyádat.

E pillanatban sürgönyt hoztak a fõispánnak. Noszty beszólt hozzá a küszöbrõl; még most se volt felöltözve.

- Sürgönyt kaptál.

- Bontsd fel, kérlek, és írd alá helyettem.

Noszty felbontotta: a belügyminisztertõl jött, és számjegyekkel volt értelmetlenné téve.

Megint kinyitotta a belsõ ajtót:

- Nem tudom elolvasni. Hol van, kérlek, a kulcs?

- Miféle kulcs? - kérdé Kopereczky bosszúsan.

- Amit a belügyminisztertõl kaptál.

- Elveszett.

- Hát most már mit csináljak?

- Hívass lakatost! - mordult rá türelmetlenül, mert sehogy sem sikerült máslit kötni a nyakkendõjén.

Azok, akik hallották, elmosolyodtak. Noszty pedig ajkaiba harapott. No, ez már mégis súlyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után az ajtót, és összeszidta Kopereczkyt:

- Ha már olyan nagy szamár vagy, Izrael, legalább ne beszélj hangosan. Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat miattad.

- Minek hoztál ide, te hóhér? - védekezett Kopereczky.

- Mit tudtam én, mit tudsz!

- Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy is van, mert bizony isten, egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy nekimentem ennek a fõispánságnak.

- No, csak vedd hát fel a mentét, és menjünk. A táviratot hagyjuk délutánra.

Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben, s elbámult, hogy milyen daliás vitézt mutat vissza. Azzal benyitott híveihez.

- Készen vagyok, uraim.

Éppen akkor jött be Pimpósi hajdú is jelenteni, hogy a tekintetes alispán úr már megérkezett vitézi öltözetben, és bement egyenesen a tanácsterembe, ahonnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.

- Akkor hát menjünk Isten nevében - mondá a fõispán, s bátor léptekkel megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a közgyûlési terembe nyílt.

Malinka hozzásompolyodott útközben.

- Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa káposztafejnek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött leszek, és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.

Mikor a fõispán belépett a terembe, az utána tóduló kíséret éljenzésben tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel, és szûnni nem akaró lárma támadt.

- Ne te ne, sárgarigók! - rivallt a fütyülõkre megvetõ gúnnyal Homlódy István.

Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülõ csapat, bár az egyik része csak maroknyi. „Le vele! Meghalt!” „Ne szemtelenkedjenek!” „Minek jött ide?” „Kopereczky, sicc ki!” - s több efféle kivehetõ hangok vagy bõdületek emelkedtek ki az artikulálatlan zsivajból, mely az érthetetlenségbe veszett el, mint a kígyósziszegés. Senki se értette, mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj mûködésben volt.

A fõispán e szörnyû lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá bíborba vont kardját, s végigfektette a pulpituson; az õ szája is mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt hadarja el - találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.

Az „abzug” még akkor nem volt kitalálva, ahelyett egymást becsmérlõ kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza, és e szógalacsinok némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.

A megtestesült káosz képét nyújtotta a terem, olyasvalamit, mintha elképzeljük, hogy a babiloni toronyépítésnél összevesztek volna a munkások. „No, itt ma nem kell semmilyen beszéd - gondolta Poltáry -, itt nem lehet gyûlést tartani.” És talán nem is lehetett volna, ha valamiért föl nem fortyan a Herkules-termetû Leviczky János, volt dzsidás ezredes, ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban kettéhasadt, s haragos, bömbölõ hangja minden zsivajt túlharsogott:

- Csend legyen, hé! Én mondom. Akinek valami baja van, annak velem van baja. Álljon elõ!

Amire olyan csönd támadt, minõ a temetõkben szokott lenni, mert a vitéz ezredes, akit közönségesen „beretvált tigris”-nek neveztek a megyében, arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját õfelsége, a saját királyunk alattvalóiból - párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az ellenségbõl a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt - mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát, és csak egy kis csontszilánk maradt volna belõle; a hirtelen támadt csendbõl kiütõdött egy hangosra változtatott öndörmögés (egyébiránt a Liszy ügyvéd hangja):

- Ohó, ohó!

Az ezredes rettentõ szemöldjei megmozdultak, s szúrós, jupiteri szemei sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár, demagóg vezérre.

- Tetszik valami? - mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajlítaná, hogy rászúrja az ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostûre.

- Semmi, csak köhögtem - felelte önkéntelen szepegéssel az ellenzéki vezér, fejét a váll-lapockái közé húzva.

- Úgy? Akkor szopogasson, barátocskám, egy kis medvecukrot.

Kitört a nevetés. Minden arc nekiderült. Ez a kicsinylõ megjegyzés megölte a népapostolt, az arcokra csalt mosoly olyan hatással volt az alkotmányos haragra, mint a napfény a márciusi hóra nézve. Ha a magyar ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden epéje.

E pillanatban csattant fel a Poltáry György híres, ezüstcsengésû hangja:

- Méltóságos báró úr! Szeretve tisztelt fõispánunk!

A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyújtotta, amit a pulyka, mikor a fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodpercig. Dacára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerûtlenné vált szónokot, a nap bûnbakját, de ez hamar elcsendesedett, s az alispán háborítatlanul folytathatta üdvözlõ beszédét:

- A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló felhõknek közepette, midõn õ császári királyi apostoli felsége méltóságod nemes személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll szíveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényébõl kisugárzik, és ismerjük mély bölcsességét (Egy reszelõs hang: Ne hazudj, Gyurka!), mellyel mindenha meg fogja találni a Szküllák és Kharübdiszek³⁷ között kivezetõ utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a három csillag, mely méltóságodat irányítja.

- Halljuk! Halljuk! - potyogott innen-onnan a kíváncsiságnak némi kis morzsája.

- Istenem, hogy bírta ilyen szépen kigondolni - csóválta keményvágású fejét egy kurtanemes, s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz, Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: - Van esze, mi? Csak ne használná rosszra, mi?

Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentõ zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek hulltak, süvítettek, s élükkel a halántékba vágódtak, arcát halotti sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb valósággá nõtt, hogy az alispán az õ, vagyis a Kopereczky beszédét mennydörgi érces hangon.

Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan puskapor, amellyel már lõtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy beiktatásánál; akkor mint fõjegyzõ üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt az, a kutya se emlékezett már arra, de õ maga el tudta szóról szóra fújni most is; a fõispán, kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában pihen, s az akkor éljenzõ bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak csendesek immár valahol a temetõkben.

Ezeket mérlegelte Poltáry, midõn beszéd nélkül ébredt fel reggel. Quid tunc?³⁸ Restellte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore³⁹ mondhatna valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nimbusza? Ej, gondolta magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre, és az nagyon jó, vagy észreveszik, és akkor azzal lehet elütni, hogy értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.

Így ugrott bele, s meg nem zavartatva a hûvös hangulat által, folytatá fennhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival:

- Különleges a mi helyzetünk, méltóságos fõispán úr. Nem rózsákkal párnázott pihenõszékhez méltóztatott ideérkezni, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi magyarság, körülvéve nemzetiségiekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat önként testvériesen osztjuk meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek vagyunk-e azért? Ó, nem. Úgy állunk szemben velük, mint a szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek, nekik trófeák kellenek, agancsok, de homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bõrünkkel együtt.

A jelenlevõ nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be, zajos „Nem áll, nem úgy van!” kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot, s Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról szóra az õ beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem, Istenem, mi lesz ebbõl? Szeretett volna a föld alá süllyedni. Vagy még jobb volna kirohanni, és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni innen örökre... Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, ami majd most következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a fõispán háta mögött képzõdött gyûrûbe, hogy a kimenetelre legalábbis a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta magát sorsának, s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, ami lesz, többé már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye kívánalmai, a nemzetiségek erõskezû megfékezése, a pandúrság szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, ahol megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakoncátlan Gyík szabályozásának befejezése és így tovább. - Hiszen tudta már õ ezeket könyv nélkül, s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán acélból vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még elképzelni is szörnyûség és hajmeresztõ valakinek lelki vívódása hasonló helyzetben. Vagy talán éppen azért olyan nyugodt, mert annyira ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerû hangzavar az elõtte, mint ahogy az ütközetben a katona nem érzi saját vére hullását. Pedig most igazán az õ vére hull a Poltáry mondataiban, de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felõle. Ó, jaj, Démoszthenész óta nem történt ilyen eset! Csak az Isten hajítana most le hozzá egy mennykövet is, amelyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse, vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak õt, Malinkát magát, mert aztán nem törõdne a többivel.

Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg által:

- Milyen lesz a sógor beszéde?

Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belõle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.

- Az Isten tudja! - szólt szemeit égnek fordítva.

- Te csináltad?

- Félig-meddig - hörögte halkan.

- Lásd, azt úgy kellett volna összeeszkábálni, hogy elõlegesen bekéretik az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy, hogy a sógor beszéde mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra, s ezzel rajta lett volna a rögtönzés zománca. Meg kell adni, hogy gyönyörûen beszél ez a Poltáry, vagy hogy hívják.

- Hm, csakugyan - hebegett Malinka, és kíntól vonaglott lelke.

- Apropó - fecsegett Feri tovább -, mi van a nõvéremmel?

Most lehetett még csak nagy konfúzióban a Malinka arca, hogy elvörösödjék-e vagy elsápadjon.

- Boldogok voltatok, mi? - vigyorgott Feri rejtélyesen.

- Nem is beszéltem vele.

- És én ezt ugye, elhiggyem? Ösmerlek, kis maszk!

- Bizony isten.

- Beszélhetsz nekem, amennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt, és összeszid, hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felõle? Hát azt gondolom, de nem írtam meg neki, hogy mindenekelõtt hálálatlan. De most jut eszembe...

Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat verte át magát a fülledt levegõn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arc mosolygott le onnan a különbözõ virágos és strucctollas kalapok alól.

- Te már egy hete vagy itt, Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani, melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?

Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arrafelé, sõt ösztönszerûleg behunyta a szemeit, mert, íme, elérkezett a rettenet ruhájába öltözött pillanat, s jobb akkor sötétben lenni; Poltáry befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt bevallották, hogy hamari beszédnek (mert csak tegnap vállalta a szónoki tisztet) nem volt éppen utolsó.

De az efölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb két másodpercig tarthattak, míg a fõispán hátrataszította a panyókáját, megköszörülte a torkát, és megszólalt:

- Tekintetes Köztörvényhatósági Bizottság!

- Ejnye, be különös, pohánkakása ízû hang! - mosolyodott el Klementy szerkesztõ úr, ki a középsõ zöld asztalnál egy ív papirosra szorgalmasan jegyezett.

Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Elsõ szavainál megszûnt a beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan megõrli, mély csendess&eacu