TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az olvasó visszavitetik a régi időbe, mikor még a méz is édesebb volt

Harmincöt évvel történetünk előtt élt Pesten egy Nagy István nevű tajtpipametsző. Akkor ez volt az első mesterség. Az egész ország pipázott, reggeltől estig. Dohány volt quantum satis⁵³; az úrnak termett, a többi lopta. A tekintetes nemesség mintegy életcéljának tartotta minél több tajtékpipát és szipkát minél szebben kiszívni, úgy, hogy azok úgynevezett bajuszt ne kapjanak. Akinek ez sikerült, az rendesen bizonyos önérzettel tekintett múltjára, mint aki nemhiába élt a sárgolyóbison. Egy-egy szépen, egyenletesen kiszítt szipkáról úgy beszéltek országszerte, mint a Kohinoorról szokás, hogy itt és itt Radvánszky bárónak Radványban vagy Recsky Andrásnak Szabolcsban egy olyan mahagóniszínűre kiszítt pipája van, hogy nincs azon annyi makula se, mint a Szent Rozália palástján, hogy olyan erős lett, kétszer ment át rajta egy szénásszekér kereke, s még csak egy karcolást se ejtett rajta. A pipafaragás művészet volt akkor. Sőt egyéb művészet ebben az országban nem is volt. Nagy uram egy-egy sikerült pipájáról legalább annyit beszéltek az emberek, ha nem többet, mint mostanában egy színdarabról, milyen a makkja, milyen a nyaka, a kupakja. Ha valami újabb formájú bevégzett művet tett ki a kirakatba (az Úri utcában), egész népcsődület támadt előtte. S az összegyűlt bámészkodók szívesen elújságoltak némi intim részleteket a nevezetes pipakészítő műhely életéből. Hogy ti. valami Tóth Mihály nevű legénye van Nagy uramnak, az csinálja a legszebb példányokat. Csodálatos keze van hozzá.

És igaz is volt. Ez a mi mostani alsó-rekettyési Tóth Mihályunk a Nagy István műhelyében dolgozott, harminc pengő forintokért havonkint, ami akkor szép pénz volt, mert kilencven húszas lakott benne; egy húszasból pedig meg lehetett élni naponként, úgy, hogy még a koldusnak is adhatott volna az ember egy rézgarast, ha lett volna koldus.

Hanem iszen talált annak helyet Tóth Miska. Bolondja volt a könyveknek, s ami jó megjelent a könyvpiacon, azt menten megszerezte. Ahelyett hogy elment volna devernálni a Két Kék Bakokhoz vagy a Két Pisztolyba, vitte a könyvzsákmányát a Frühjahrsfeld utcai tiszta kis szobájába, s beszítta, mint a szomjas növény a harmatot. Bolond volna bort inni, mikor nektárt szürcsölhet a pénzéért. Igaz, nem sok könyv termett, attól nem megy az ember tönkre, s ami termett volna is, az író agyától még nagyon messze esett a könyvesbolt. Petőfi Sándor például nem bírta kinyomatni az összegyűjtött verseit, nem volt rá pénz. A főurak, akiké volt az ország, nem törődtek az ilyesmivel. Kártyáztak, ittak-ettek és böfögtek. Egy szabómester, Tóth Gáspár uram, ki a nadrágjaikat varrta, gondolta el magában, hogy az ő kötelessége illő köntösben megjelentetni a legbecsesebbet, ami akkoriban a magyar földön termett, és leszúrt néhány száz forintot a költemények kinyomtatására. Örök szégyen az akkori nagyurakra, kik pedig lapáttal szórták a pénzt, mindenütt, ahol nem kellett. Az egyszerű, szürke bekecsek és dókák alatt meleg szívek dobogtak. Kasznárok, prókátorok, mesteremberek nevei vannak megörökítve az akkori könyvek végső lapjain, ahol szokás volt ösztönzésül kinyomatni az előfizetők lajstromát. Azok a jámbor, becsületes, szegény emberek tartották meg az országot, akiké nem volt.

A nemzeti lélek bujdosott, vándorolt. Hol itt tanyázott, hol ott, mint egy peregrinus. Néha sehol se volt. Talán el is veszett már! Majd ismét fölbukkant. Ej, hát megvan még? S milyen furcsa helyeken gyúlt ki, ahol senki sem kereste volna! A császár katonáinál, a testőröknél Bécsben. Aztán vándorolt, egyre vándorolt, és nem talált állandó helyet egy osztálynál sem, ahová szállt. Abban az időben, amelyről írunk, a középosztály legalján húzódott meg. No, fog az még följebb is menni! De biz az lejjebbre vette az útját. Volt az iparosnál, láttuk a parasztnál azóta. Hiszen nincs kizárva, lehetett valamikor a nagyuraknál is, csakhogy azt még nem láttuk - vagy hogy még csak ezután jut oda, de már szeretnénk látni.

Tóth Miskának a könyveken kívül egyébiránt volt még egy mágnese: a Nemzeti Játékszín. Dehogyis maradt volna el valamelyik előadásról, kivált ha történeti darabokat adtak. Míg egy szomorú napon ennek is vége szakadt - egy jó barátja kedvéért. Velkovics Gyurinak hívták a barátját, ugyanabból a városból való volt, ahonnan ő: Nagyszécsényből. A szüleik szomszédok voltak és komák. A Velkovics uram szűcsműhelye egy házban volt a Tóth Máté pékboltjával. Úgyszólván egy családot képeztek, s éppannyira szerették egymást az öregek, mint fiaik, kikből mind a ketten diplomás embereket akartak faragni.

Tóth uram prókátornak szánta Miskáját, de az anyja ellene szólt:

- Soha. Nem adom a fiamat olyan mesterségre, ahol annyit kell hazudni.

Tóthné papot akart belőle, de ezt meg az apja kifogásolta:

- Eredj, te golyhó, hiszen a papnak még többet kell hazudni. Ami annyival rosszabb a prókátorénál, mert ezt nem illik el nem hinni.

Egymás iránti gyöngédségből mindenik elejtette időközben a maga kedvenc tervét, s mikor arra került sor, hogy a két egyforma korú fiúcskát Losoncra viszik a nagy iskolába, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy Velkovics koma döntse el, mi legyen a gyerekből.

A koma nem vonta meg a jó tanácsot:

- A mi fiunk doktor lesz, hát legyen a Miska is doktor.

Ezt pedig azzal indokolta, hogy õk (Velkovicsék) már nagyon öregek, nem pörlekednek senkivel, fiskálisra nincs szükségük, ahelyett sokat betegeskednek, tehát doktorra van szükségük. De egy doktor mégis csak egy doktor, míg ellenben ha a Miska is doktor volna, és valaki megbetegednék a két család közül, még konzíliumot is lehetne tartani. Márpedig milyen szép és úrias dolog, mikor híre terjed a városkában, hogy Velkovics uram vagy Tóth uram fölött konzíliumot tartottak ma a doktorok.

De biz ezzel se fegyverezte le a péket.

- Micsoda? - kiáltá, és a fél szemével a feleségére bandzsított. - Hisz a doktornak kell a legtöbbet hazudni! És ez még a papénál is rosszabb, mert sohase lehet rájönni.

Ebben az anyóka is osztozván, végre sok hánytorgatás, keresgélés után kikotorászták a mérnöki pályát, az egyedülit, amiben nem lehet hazudni.

Õsszel aztán a jövendõbeli inzsellér és doktor egy becsületes német származású pipametszõhöz, Stromm Adalberthez kerültek kosztba Losoncon. Stromm mesternek magának is volt egy tanuló fia, ifjabb Adalbert, akivel a fiúk összepajtáskodtak. Õszinte, szinte megható barátság fejlõdött ki köztük.

Kedves, könnyed, gondtalan évek következtek egész a retorikáig; gomboztak, labdáztak, pigéztek, és egy kicsit tanultak is; eminens azonban csak Miska volt közülök, kirõl a professzor urak azt tartották, hogy nagy koponya, és sokra viszi az életben, ha valahogy útközben el nem veri a ragya. Éles esze volt, dacos nyaka, józan ítélete.

És csakugyan õ tört le legelõbb. Egy kis kolera szaladt végig az országon, s apja, anyja meghalt váratlanul, nem hagyván maguk után egyebet, csak jó emléket az ismerõsöknél. Abból azonban nem lehet kosztot fizetni Stromm apónál; ezzel tisztában volt Miska, s a temetésrõl visszamenve Losoncra, azzal az elhatározással állított be a mûhelybe, hol az öreg Stromm dolgozott, hogy az új helyzet szerint helyezkedik el a világban.

- Stromm úr - mondta, noha eddigelé bácsinak szokta nevezni -, szüleim meghaltak, és nem maradt utánuk semmi vagyon.

- Hallottam, édes fiam - sajnálkozott a derék mester.

- Ebbõl aztán az következik, Stromm úr, hogy nem tudom tovább fizetni az ellátást.

- Ej, ne törõdj te ilyenekkel! Ahol két paniperda jóllakik, ott a harmadik nebuló se pusztul éhen.

- Nem kell nekem kegyelemkenyér, Stromm úr - vágott közbe a fiú keményen -, köszönöm alássan a jó szívét, de nem kell.

- Ejnye, forgósadta - csodálkozott a jó ember, és a szemöldökei felszaladtak a homlokára -, hát mi a mennydörgés fityfene kell?

- Eddig én fizettem önnek, most már azt akarom, hogy ön fizessen nekem.

- Hogyhogy, barátja az erénynek? (Stromm úr nagy elõszeretettel tanulta el az ilyen diákkiszólásokat.)

- Hát úgy értem a dolgot, hogy én évekig nézegettem itt a mûhelyben, miképpen faragják önök a pipákat és metszik, otthon aztán a vakációban én is próbáltam a faragást, és azt hiszem, hogy hasznomat veheti.

- Ugyan ne izélj, te bolond!

De a fiú addig erõsködött, addig követelt, engedjen hát neki a szerszámaival itt a mûhelyben egy pipát csinálni, s olyan határozott, imponáló volt a föllépése, hogy az öreg Stromm nem volt képes megtagadni a kívánságát.

- Jó, no, bánja a szösz, ronts hát el egy darab tajtékot, ha már annyira rátelepedtél a lelkemre.

Nevetett, hagyta, oda se nézett többé, méltóságán alul tartotta volna felülni, úgy vette, mint egy gyerekes szeszélyt, s kiment inkább a kertbe a palántáit öntözni. Miska pedig egész délután dolgozott szorgalmasan, s mikor a mester este akaratlanul odapillantott, s meglátta egy makrapipának a kibontakozó nemes idomait, a finom vonalakat, a karcsú nyakat és a ráfaragott vizsla félig elkészült figyelõ fejét, ijedten csapta össze a kezeit, és megrázta a diákot.

- Vesd le a csizmádat, hé, hadd nézzem meg hamar, nincs-e lúdlábad, nem vagy-e maga az ördög? Mutasd csak ide azt a pipát!

Megnézegette, megforgatta, csóválta hozzá a fejét, dörzsölte a szemeit, nem álmodik-e, elimádkozott hamarjában egy hiszekegyet, keresztet vetett magára, aztán így szólt:

- No hát, fiam, te nagy talentum vagy. Vétek lett volna neked a könyvek közt megpenészedni. Itt maradsz a mûhelyben, s úgy lesz, ahogy te mondtad, most már én fizetek neked, de egyszersmind megmutogatok még egyet-mást.

Miska tehát fölvette a zöld kötényét, kimaradt az iskolából, és ott dolgozott az öreg Stromm oldalán két-három évig. Mindjárt az elsõ pipáját a híres Bornemissza csendbiztos vette meg a kirakatból, ami nem csekély dicsõség volt. Mert a nagy csendbiztos, kinek halála után még sok évtized múlva is bornemisszáknak nevezték abban az egész országrészben a pandúrokat, egyszersmind nagy pipaértõ hírében állt, s elég volt egy mestert kiemelni a homályból maga az a tény, hogy az õ szájában látták az alkotását.

Miska hovatovább olyan pipákat készített, hogy addig szállt, szállt a hírük, míg a Nagy István fülébe is eljutott, s elcsalta a legényt magához Pestre.

Nemsokára odakerültek a pajtások. Az ifjú Strommot, akit idõközben katonaiskolába adtak volt, oda nevezték ki hadnagynak, Velkovics Gyuri pedig orvosnövendék lett, s ismét együtt lakott Tóth Miskával, a Frühjahrsfeld utcai szobácskában. Csodálatos, hogy sem a nyalka huszárhadnagy, sem az alma mater „gólyája” nem restelltek a mesterlegénnyel barátkozni, ebben az idõpontban lévén az ifjúság a legzöldebb; sõt bizonyos fokig tekintély volt Miska, aki imponált nekik, és akire hallgattak. Megszokták fölényét még az iskolai padokban.

Megy az idõ, forog a világ, kopik az ember. Egy nap, mikor Gyuri másodéves medikus volt, letette a kanalat meg a varrótût örökre Velkovics Dávid uram is (Velkovicsné már korábban elhalt), s minthogy egy kis leányka is maradt (Fruzina), Gyuri taníttatására nem jutott pénz.

Gyuri végszorultságában egy Bécsben lakó rokonához, anyja testvéréhez, dr. Protokhoz fordult egy szép, érzelmes levéllel anyagi támogatásért, mert a szülõi házban gyakran hallott meséket a vagyonos orvosról, kinek tele van a szobája megrendelõkkel, és aki hallani se akar nõvérérõl, a szegény szûcsnérõl, gõgje vagy talán fösvénysége miatt. Dr. Protok nem is válaszolt a levélre, ami roppant kétségbeejtette Gyurit, de Tóth Miska megvigasztalta:

- Ne félj, kenyeres. Ha minden gát szakad, itt vagyok én. Megosztom veled a keresményemet. Mindenképpen el kell végezned az egyetemet.

S azontúl búcsút mondott az irodalmi mûveknek, a szellemi szórakozásnak. Õ fizette a kosztot és a tandíjat Gyuriért; õ látta el apró kiadásait panasz nélkül, felhánytorgatás nélkül, gyöngéden, mintha csak a legtermészetesebb kötelességét teljesítené.

Így tartott egész két évig ez az apai szerep, nem kis erõfeszítéssel. Noha titkolta, sokszor nélkülözött, csakhogy a „student” ne szenvedjen hiányt semmiben. Mégis a student unta meg a helyzetet hamarabb.

Egy este, mikor fáradtan hazajött, nem találta otthon Gyurit, se a ládáját, csak egy levélkét az asztalon.

Kedves Miskám!

Egy bolond mágnás paralysis progressivába esett, ami csinos kis szerencse rám nézve. Az egyetemen egy orvosnövendéket kerestek hozzátartozói, aki állandóan mellette legyen mint ápoló, s kísérgesse Meránba, Monacóba és nem tudom én, milyen fürdõkbe. A sallárium⁵⁴ meglehetõs, teljes ellátás a legfinomabb vendéglõkben vele együtt s havonként jelentékeny összeg készpénz. Annyira meguntam már az okos embereket az egyetemen, hogy ennek a bolond embernek a társasága különös ingerrel bír rám nézve. Varietas delectat⁵⁵. Én hát elfogadom ezt a majdnem kanonoki stallumot, mert nagyon bántott az is, hogy a te nyakadon élõsködöm. Nem szóltam neked errõl semmit, mert nem volt erõm tõled élõszóval elszakadni. Nem is szakadok én el soha, csak egy kicsit elmegyek, s némi pénzt szedek össze, amellyel aztán elvégzem az utolsó évemet. Köszönöm neked az irántam való jókat, ígérem továbbá, hogy sokszor foglak értesíteni hollétemrõl, helyzetemrõl, és mihelyt lehet, visszatérek hozzád stb.

Miska megsemmisült, mintha valami nagy csapás zúzta volna össze. Egész éjjel idegesen járt föl s alá, kezeit tördelve: „Miért tette azt, miért tette?” Szinte nevetséges volt a bánatával, úgy érezte, hogy ezentúl már nincsen életcélja.

Gyuri szavának állt, szorgalmasan írogatott grófjáról (valami Plechnitz õrgrófról) és életfolyásáról, hol innen, hol onnan, Európa különbözõ klimatikus helyeirõl, sóhajtván leveleiben, hogy már szeretne egy kis töltött káposztát enni (ez a fényes hotelek kosztja ellen irányult), vagy hogy már nagyon vágyik egy kis békakuruttyolást hallani... Ezt részint a hangversenyek iránti csömör fokozta, mert a beteg gróffal minden hangversenyre el kellett mennie, a zene csillapítólag hatván idegeire, de mutatkozott ebben honvágy is, mert a József városrészben még akkor sok volt a békákkal benépesített pocsolya, s esténként ugyancsak hangos volt az a vidék, ahol Miska lakott.

Úgy vagy egy évig még volt némi humor a leveleiben. Néha valami pajkos kalandról is megemlékezett. Vidor életkedv bugyborékolt némely megjegyzésébõl. Hovatovább azonban rövidebbek és kedvetlenebbek lettek a levelei. Látszott, hogy unja már a dolgot. Egyszer ki is fakadt: „Úgy látszik - írja -, kettõnk közül én vagyok a nagyobb bolond, mert õ bolond ésszel bolond, és nem tudja, hogy bolond, míg én józan ésszel láncoltam magamat egy bolondhoz, és jól tudom, hogy az õrültség.”

Majd egészen kimaradtak a levelei, hetek, hónapok elmúltak, egy sort sem írt. Miskát elfogta a nyugtalanság. Hol van? Mi történhetett vele? Nem tudta, hova írjon neki, hiszen örökké vándorolnak, futnak, a tavaszt keresik.

Már éppen arra gondolt, hogy a gróf Plechnitz családhoz fordul útbaigazításért, mikor levelet kapott Gyuritól, melyben Bécsbõl értesíti, hogy elcsapta magától grófját, és a jövõ héten a keddi hajóval Pestre érkezik állandó ott maradásra. „Állíttasd régi ágyamat szobádba”, írja a post scriptumban.

Megörült Tóth Miska, és sietett a kaszárnyába Stromm hadnagyot fölkeresni, vele is tudatni a nagy eseményt: „Képzeld csak, képzeld csak, megérkezik kedden a fiú!”

Lázas türelmetlenséggel várták a keddet, kedden pedig a hajót. Ugyancsak szidták, hogy lassan cammog. Már este volt, mikor kikötött, s Velkovics Gyuri ott állott velök szemtõl szembe. Bezzeg volt öröm, összetorlódott a sok nyájas szó. De megemberesedtél! No, csakhogy itt vagy! Úgy vártunk, mint egy püspököt. Hohó, fiú, hiszen te tokát is eresztettél. De milyen csinosan van öltözve!... Nosza, karon fogták, és nagy diadallal vitték az Arany Sasba, mert csak meg kellett inni a viszontlátás áldomását. A borjúbõrös ládát meg a köpönyeget hadd vigye haza a hordár.

Valami kis nyegleség mutatkozott Gyurin. Nemcsak hideg volt egy kicsit a barátai iránt, de sehogy sem akart ráismerni a városra. Miféle statua⁵⁶ ez itt? Hát a Nagy Kristóf, hiszen tudod. Ej, az ördög emlékezne minden rongy faragványra! Hát ez a templomféle ott micsoda? Hm. Az a belvárosi plébániatemplom. Különös, fumigáló hangon beszélt, rosszul leplezett fölénnyel. Barátai titkon összenéztek: ej, ej, mi lett ebbõl a jó fiúból; az arcán is volt valami arrogáns, ellenszenves vonás. Ugyancsak mindent kifogásolt az Arany Sasban is, olyan lehetetlen nevû ételeket követelt, hogy a másik asztalnál ülõ Józsa Gyuri odaszólt a pincérhez, mintegy célzásul a tökéletlen fiatalember kívánságaira:

- Hozzon nekem egy cápát, Károly, de egészben és rántva, öntött salátával.

Restellték Tóth Mihályék az esetet, de csak mégis megbocsátottak lelkükben Gyurinak. Hja, ilyen a világlátott ember! Valóságos nagyzási hóbort volt tõlük, hogy ilyen nagyuraknak való vendéglõbe hozták a fogadtatás nagyobb pompája miatt, s íme, ahelyett hogy el volna ragadtatva, mindent fitymál, az asztalkendõtõl kezdve az utolsó mártásig, mint egy elkényeztetett spanyol grand.

A borocskától mégis átmelegedett lassankint, s elmesélte utazásainak tarkabarka élményeit, egész addig, míg a gróf baja Ischlben mintegy hat héttel ezelõtt dühöngõ õrültségbe csapott át, úgyhogy nekirohant Gyurinak, meg akarta fojtani, akkor aztán fölszedte sátorfáját, és egyszerûen elszökött tõle, meg se állván Bécsig, ahol egy hónapig tartózkodott.

- Mit csináltál ott annyi ideig? - kérdé Adalbert.

- Egy kis dolgom akadt - felelte rejtélyesen.

- Aha! Valami szoknya - mosolygott Tóth Miska.

- Hé garçon, pincér! - parancsolá Gyuri. - Nincsenek francia boraik?

- De igenis vannak.

- Ide egy kis rajnait, ugye, fiúk?

- Úgy látszik, nagyon megpelyhesedtél a gróf mellett - vélte a hadnagy.

- Hagyjatok békét - vigyorgott Velkovics, az asztalra csapva a tenyerével -, Bécsben már a gyûrûmet adtam el, hogy a hajóköltséget kifizethessem.

- Ez már nagy hiba! - szólt a hadnagy elszontyolodva. - Mit fogsz hát csinálni? Mi a szándékod?

Gyuri közömbösen vont vállat.

- Mit tudom én? Miska majd kigondol valamit.

A hadnagy léhának találta a választ, és nem állhatta megjegyzés nélkül:

- Meg kell gondolnod, pajtás, hogy Miska keze munkájával, keservesen szerzi a pénzt.

- Ej - vágott közbe Miska, megrestellve, hogy ilyen kényes irányban indul a szó, sietett elejét venni. - Amíg nekem van, van neki is. Ez a regula nálam. Csak az a baj persze, hogy nem sok van. De mindegy, nem halt még meg a pénzek anyja!

Koccintottak, ittak rá, de a hadnagy csak tovább nyomorgatta a fölvetett témát:

- Reménylem, teljes erõvel nekidõlsz a félbenhagyott stúdiumoknak.

- Majd még gondolkozom errõl. Egyelõre pihenek egy kicsit.

- Persze, nagyon elfáradtál - gúnyolódott Stromm hadnagy.

E naptól fogva újra a régi élet kezdõdött, Miska gondoskodott szobatársa minden szükségletérõl, az õ nagy türelmével és gyöngéd elõzékenységével. Csakhogy ez most már terhesebb feladat volt, mint annak elõtte. Gyuri azelõtt szerény volt, most követelõ lett (Stromm hadnagy szerint: szemtelen). Nem akart többé eljárni a kis vendéglõkbe: „Nem veszi be - úgymond - gyomrom a közönséges kosztot.” Mindennap elõállott egy-egy bohókás kívánsággal, most új kalapot kívánt, majd valami különös penicilus⁵⁷ tetszett meg neki a kirakatban.

Stromm hadnagy, aki eleinte sokszor volt velük, kijelentette, hogy õ már ezeket nem nézheti tovább.

- Gyuri szívtelen fickó. Teljesen jóllaktam vele.

Miska védelmébe vette.

- Igazságtalan vagy iránta. Egy kicsit elrontotta ugyan a könnyû élet, a gróffal való utazgatás, de majd meglátod, apródonként rátalál a régi jó lelkére, hogy ím, megszabadult a bolondtól.

- Hiszen ha megszabadult volna, de még nagyobb bolondra talált benned.

A hadnagy kimaradt, kettecskén éldegéltek ezután néhány napig, mialatt gyorsan laposodott Miska erszénye. Egy nap arra biztatta fel Gyuri mecénását, kérjen másnap délutánra szabadságot gazdájától, mert õ akarja igénybe venni az idejét, de majd csak holnap mondja meg, mire.

Miska ebben se szegte kedvét, másnap azzal jött a Liciniushoz, ahol ebédelni szoktak, hogy egész délutánja szabad.

- Nagyon helyes, eszerint ez az én délutánom lesz.

- Mit akarsz velem?

- Attól függ - mondá Gyuri fürkészõ tekintettel -, mennyi pénzed van?

- Bizony nem sok. Ha most az ebédet kifizetem, marad még két forintom.

- Összesen? - kiáltá Gyuri szinte szemrehányón, csaknem megbotránkozva.

- Sajnos, de úgy állok - dadogta Miska elpirulva, de amikor látta, hogy a Gyuri homloka elborul, fojtott hangon tette hozzá: - Mire kellene?

- Szerettem volna egyszer mulatni. Tudod együtt, kettecskén. Valami ellenállhatatlan vágy ösztökél már napok óta, hogy egy kis „kirohanást” csináljunk.

- Ezért kérettél velem szabadságot?

- Megvallom, ezért.

- No és mit neveznél te kirohanásnak?

- Hogy elõször is egy fiákert fogadnánk, és kihajtatnánk úri módon a Zugligetbe, például a Szép Juhásznéhoz.

- Hisz azt még talán meg lehetne tenni két forinttal, de mibõl vacsorálunk ezután? Nem, nem, ilyen õrültséget mégse tehetünk.

- Hát nem tudnál valahol pénzt szerezni? - kérdezé Gyuri lágy, rábeszélõ hangon. - Gondolkozz rajta, kis öregem.

- Most? Igazán nem tudnék; de holnap elõleget kérek Nagy uramtól.

- Nincsenek valami ékszereid?

- „Sem aranyom nékem, sem ezüstöm” - idézett Miska egy Szécsényben ismeretes követválasztási zsoltárból.

- Hát az az óra mit vétett a zsebedben?

A mesterlegény kemény, szigorú pillantást vetett barátjára, de biz az kiállta minden szemöldökrezgés nélkül. Nem látszott egy csöpp fogalmának sem lenni arról, hogy õ most komiszkodik. Egy nagy gyerek, gondolta Miska, szeszélyes, de ártatlan.

- Aztán mit akarnál, hékás, azzal az órával?

- Tedd zálogba.

- Azt nem lehet - pattant fel idegesen. - Atyám vette ajándékba, mikor Losoncra vitt, hiszen emlékszel, az egyetlen emlék tõle. Nem sokat ér, klepszidra⁵⁸, de én nem válhatok meg tõle.

- Ej, hiszen mindennap megválasz tõle, mikor este az asztalra kiteszed, s nélküle alszol.

- De legalább beleketyeg az álmaimba.

- Hiszen kiválthatnád holnap.

- Nem, nem, ne kívánd tõlem!

- Tedd meg, Mihálykám, ha szeretsz.

Addig-addig cirógatta, kéregette, hogy nem bírt neki ellenállni, bevitték az órát egy zálogházba, és egy kocsit fogadtak, mely a Zugligetbe röpítette õket. A Szép Juhásznénál Gyurit csodálatos szomjúság fogta el.

- Mihálykám, fiacskám, tudod-e, mit indítványozok. Csináljunk magunknak egy jó órát. Igyunk meg egy palack francia pezsgõt.

- Félek, a vesztedet érzed, fiú - intette Tóth Miska. - Mi lesz veled, ha ilyen szokásaid vannak? Sírni volna kedvem, nem pezsgõzni.

- Tedd meg, csak ez egyszer. Sohasem kívánom többet.

- Becsületedre mondod?

- Arra. Csak a bizonyítékot akarom, hogy jó szívvel vagy irántam.

- Hogyan kételkedhetnél ebben?

- Akkor hát hozasd meg a pezsgõt.

- Hiszen szívesen hozatom, nem a pénzt sajnálom, csak a saját gyengeségemet szégyenlem, hogy olyanban engedek, amivel nem teszek veled jót, és ami mindenképpen helytelen.

Denique meghozatták a pezsgõt, nagyot durrant a dugó, Gyuri hurrát kiáltott hozzá, aztán összeütötték a habzó kelyheket, s iddogálás közben, amint a rózsaszínû köd ereszkedett lassan az agyukra, a fölséges panoráma helyett, amit Pest nyújthatott, Szécsény ugrott ki, a kis sárga házikó, ahol éltek, a hímes rétek, mezõk, ahol imitt-amott egy-egy madárfészket tudtak, szállt, szállt képzeletük, fölturkálta a sok apró csínyt és minden egyebet. Milyen szép volt még akkor ez a világ!

Aztán ennek is vége volt, megitták az utolsó kortyot is.

- Minden órádnak leszakítsd virágát - elméskedett Gyuri -, de sajnos,