TIZENHARMADIK FEJEZET

Melyben leíratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy esik a sora

Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás. Mindent kitalált. Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse bolondság a pszichológia. Biztos kulcs némely zárhoz.

Íme, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába mondja anyja: „Hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam.” Ej, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanazt a környezete: ámítás, vigasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná magát?

E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, ahol érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó cimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzáoson, és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám jó alkalom, hogy a marcangoló kételyedet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, amelyik ítélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyű és kézenfekvő dolog, valóságos Kolumbus tojása, amellett úri tréfa, és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját, és eredj arra a mesterbálra, állj be a táncosnők sorába, ott éppen csak annyid van, amennyit a természet adott, ott csak azt ítélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e vagy lépes mézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül...

Bíz ez így volt egészen, s Tóth Mari e percben valóban ott állt meghúzódva a táncosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a visszatérés szorongó érzései és a helyzet újdonságának ingere között, míg a szobaleánya, Klára, hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatra megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már vinnék is a táncba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek!

Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kacéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a táncért. Mert hiába, szép dolog, ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lornyettet is elhozták volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy íme, egy szakácsné, akinek az úrnője nyilván nincsen otthon, minélfogva beszabadult a gardróbjába.

- Uccu, ni, uccu, ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát, vivát!

Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elöl Pali inas, utána lépked egy szenátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig egy puskás ember.

Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű, szép leánya, akinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délceg fiatal vadászt méregetik kíváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.

- Hopp, hopp! Itt vagyok! - kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzárohan, és viszi egyenesen a leányaihoz. - Karolinka, Tinka, hol vagytok? Táncost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.

Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását, s odaszól az urának:

- Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?

Mire felelte Répási János kenetteljesen:

- Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.

- És ugyan miért? - pattant fel a kardos asszonyság haragosan.

- Mert nem tudom.

- Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?

- Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető morzsolgatásaiba.

Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva félig üres palackokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait mutatta az asztal, melynél mindössze néhány mester kvaterkázott, Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté meg nyelvét kedvére, az öregasszonyok felé fordulva:

- Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött Esterházy is, de ami szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált pecsérkegombát? Ha már az urammal jön ide, no ugye, azt hozta volna magával az illedelem, hogy nekem vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, idekarikázik a csámpás lábaival, és viszi a gyönyörű kisasszonyainak: „Karolinka, Tinka, egy táncost hoztam nektek.” Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én Katámnak, kellene. Minden ujjára három van. Nemhogy táncos, valóságos kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, úgyis csak addig a mienk, míg velünk van. Ember legyen, aki kiemeli a fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemesember jön, no, hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ej, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igenis, ha valami becsületes, erényes fickó akad, hát nem bánom, vigye isten hírével...

Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egypár szót váltott a Brozik leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.

- Táncoltatok-e sokat?

- Csuromvíz az ingem - selypíté Karolinka.

- De szeretném látni! - tréfálkozott Noszty.

- No, nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.

- Láttam önt az este - panaszkodott a másik leány -, de maga rám sem nézett.

- Nagyon el voltam álmosodva.

- Meg van a puska töltve? - kérdezte a vendéglős, a fegyver finom damaszt csövét vizsgálgatva.

- Az egyik csöve.

- Jó volna kilőni - vélte Brozik úr -, az ilyesmi élénkíti a mulatságot, ez az én véleményem.

- Hát lője ki!

Brozik leakasztotta, és sokáig nézegetvén azt, célzott vele errefelé, arrafelé, ijesztgette a közel levőket, azután megkérdezte a vadásztól:

- Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?

Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver, s nagy sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a cilinderüvegben, hanem kávé, melyet otthonról hoztak, s víz gyanánt hörpengettek. A kannák citromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a táncosnőiknek, s apró bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el is aludtak a gyepen, és mélyen hortyognak, ami furcsán olvad bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől, de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad, Rupi, hajrá, Rupi, ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr... Délelőtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megunta a táncot, szüretelni ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyílt. De most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló legény, ki a táncosnője, Macskás Terka kívánságára, hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről tőkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, amit csintalan jókedvvel odahajított a táncoló párok közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül éppen a kackiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájult, úgy kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.

Aranyat ér az effajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak, csúnyák, mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul. Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a gyalu, fűrész, bicska, olló, varrótű mostohaszüle, ki keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat, s valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arcvonásaikba. Hanem a leányféle az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint ahogy a muskátli virít a cserépben vagy a kocsikenőcsös skatulyában is, de az akác nem. A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a toalettjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ráncaiból, a fodrok megtépve, cafatokban lógnak le, de hisz éppen ez a szép, mert ez jelzi a kapós leányt - a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe, s égő szivarral táncolja a mártogatóst, táncosnője vállára hajlítván a fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanul, de sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a leány a fájdalomra, s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás - ami nem kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tikos helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott - szóval alaposan kell eloltani. El is alszik a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy a kacabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl ahelyett az arcokon és a szemekben.

Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve, és így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez - nem lehet hát az rossz szokás. A táncos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a fél szemével kacsint vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fennhéjázó móddal jelöli meg az igazit:

- Te gyere ide, te kis kancsal...

Vagy ahol elõkelõbb a levegõ (aminõ például itt, a Findura szõlõjében), ott per „maga” vagy „kegyed” megy ilyenkor a megjelölés. „Maga kis dundi” (ami iparos nyelven kövéret jelent), vagy „maga, maga nagy szöszke”.

Régóta állt már a „piacon” Tóth Mari is, mert piac az a szó szoros értelmében, ahol csak a „portéka” van kirakva. Az eladók. Ezek fölött tartanak szemlét a legények, s sokszor fumigatíve⁶⁴ int egyik-másik a kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piacon. Aki menyecskével akar táncolni, azt valahol másünnen kell elõkeríteni, s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát elcipeltetni a tánc helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kívánja azt az illedelem, hát így csinálják.

Mari szerényen vonult meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis finom arca a sok mindenféle gurgolyafej közt. Egy-egy leányt kihúztak az integetések vagy a kacsintások mellõle is jobbról-balról, de neki nem akadt szerencséje. Ami nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arc nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyûk is, ilyen a nexus a mesterfamíliák és az ismeretség a legények közt; ahol leány van a háznál, ott rendesen vannak legény alkalmazottak a mûhelyben, akiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.

Mari kisasszony különben már megbánta merész kíváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megunta a dangubálást⁶⁵, talán restellte is a szobaleánya elõtt, édes örömest otthagyta volna a „kirakatbeli” helyet, de az nem volt könnyû, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját. Éppen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipõke, egyszerre csak a sor elõtt terem a vadász, s félreérthetetlenül feléje int kezével.

Tóth Mari észre sem veszi; a bal szomszédnéja, egy tömzsi vénlány löki oldalba.

- Magát hívja az az úr, nem látja?

Egész teste megremeg, minden vér arcába szökken, s elhomályosul elõtte a természet, míg valami jólesõ melegség fut erein. Hát mégis?

Az elõzõ sorok megnyílnak elõtte (mert rend van elöl), mintegy öntudatlanul tántorog ki az ifjúhoz, akire még csak most vet egy bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már látta volna valamikor a vadászt, aki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti piciny lábát, s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes, elõkelõ mozgás, de már ki-kicsillan belõle a szilajság gyulladozó szikrája. Táncos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát elõtte, Mari egy kicsit járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanulhatta ki), nem tud elosonni kacérkodó incselkedéssel, s elvegyülni idegen párok közé, s mikor már-már megfogná legyeskedõ kedvében a táncosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a fogdosó, ha nehézséggel jár. Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, ahogy akarja, mint a pihegõ madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ej, de tudja! Majd átkapja a Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán táncosnéját, mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka, s lóbálózik hajában a sárga rózsa... jaj, már le is esett!

Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról, amelyikkel fölveszi.

A leány is leveszi a vadász válláról az övét, s a rózsa után nyúl.

- Nekem adhatná - mondja a vadász.

- Minek az magának? - feleli az vissza. (Most hallják elõször egymás hangját.)

- Hát csak. Eltenném magamnak.

- Úgysincs meg már a szára - ellenkezik a leány csendesen.

- Hiszen éppen azért, mert nem veheti már hasznát.

- No, ugyan maga meg nagy hasznát veszi - évõdik Tóth Mari.

- Ideadja?

Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe csúsztatta a rózsát, de elõbb megcsókolta.

Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte, hogy egy kicsit továbbment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de az csak egy pillanatig tartott, hiszen nem is õ van itt voltaképpen, hanem a szobaleánya, Kovács Klári, és ami a rózsát illeti...

- Hiszen nem az enyém - fejezte be a gondolatát hangosan.

- Hogy nem a magáé - csodálkozott Feri ravaszul -, hiszen errõl a fejrõl esett le; vagy talán ez a fej se a magáé?

Mari az ajkaiba harapott, és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a fennhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét, és mosolyogva mondá:

- A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé elszédült a táncban.

Feri erre rögtön abbahagyta a táncot, és az álldogáló táncosnék sorához vezette.

- Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerõse?

- Nincs, nincs - felelte kedvetlenül, mert egy csöppet sem volt még elfáradva, és csak zavarában, kifogásnak rántotta elõ a fejszédülést; szeretett volna még táncolni.

- Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?

- Sem pápai nem vagyok - mondá halkan -, sem kisasszony.

Noszty ijedten látszott fölszisszenni:

- Ó, Istenem! Hát már férjnél van?

- Nem úgy értem - felelte szégyenlõsen, miközben a kendõjével legyezte magát.

- Hanem?

- Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerû cseléd.

Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzátartozott ez a szerepéhez, melybe apránként kezdett belejönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.

- Nem gondoltam volna - mormogta csendesen.

A leány kíváncsisága föl volt már ezzel piszkálva.

- Hát mit gondolt?

- Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szõlõfürtöt lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tõkéjén nõtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?

- Hanem megeszi, ugye? - felelte rá Mari hirtelen. - No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.

- Miért ne? Hiszen megennivaló.

- Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarul bánik a mézes szavakkal?

Noszty kitért a felelet felõl, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert megfordult, és körültekintett a tarkabarka mulatozók csoportjain.

- Sehol se látok valami üres ülõhelyet - mentegette magát bosszúsan -, s nekem sincs itten ismerõsöm.

- Alkalmasint maga se idevalósi.

- Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit...

Noszty észrevette a pónit, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva a gyepen, az ördög se törõdött már vele - hát bizonyosan üres.

Otthagyta tehát Marit, és fölkereste a szabót, hogy engedje át a pónit egy, a fáradtságtól kimerült leánynak ülõhelyül.

- Hm - dünnyögte Répási -, a hordó is kimerült, a leány is kimerült, hát összeillenek.

- Elvihetem?

Répási uram felhajtott egy pohár bort, s nagy lendülettel felelte:

- Egy kõsziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kõ alól kinõni; Répási János se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midõn egy rózsabimbó számára az elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell repednie emiatt.

Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához, és megkínálta Marit a leüléssel.

- Tessék, édes lelkem, üljön le. - Ez a lelkem megszólítás is most már stílszerû volt a vallomás óta. (De iszen érti magát a gyerek.)

Az ülõke elhozatala olyan nagyszerûen gavalléros tettnek tûnt itt fel, mint mikor herceg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hölgy egy hogy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megarányozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?

- Furcsa puska - ereszté ki fullánkját Répásiné. - Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.

(Ezzel azt is jelezte az ifjúság elõtt, hogy béreseik vannak odahaza, éspedig többen.)

- Úgy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony - vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos fûszeresné, a bencésekkel átellenben.

- Pedig csak szobacicus - világosította fel Erzsi, a hajadon húga -, mert éppen mellettük táncoltam, mikor azt mondta a vadásznak, hogy õ csak cseléd.

- Ejnye, a szemtelen! - pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetõsen félreállt a kontya, mert tisztelõje a boritalnak. - Hogy mer ide tolakodni, rangbeli perszónák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.

- Nono, nem cseléd az - csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. - Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor leánya volt S. Vásárhelyrõl), aztán milyen gyémántos arany karperec csillámlik a kézcsuklóján.

- Persze. Tudjuk - gúnyolódott Somrói Veronika, a vénleány, aki ugyancsak ki volt festve, és jól tudta, hogy mit ér a látszat. - Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.

(Kevély István uram ugyanis rézmûves volt.)

Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekrõl. Noszty leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifõzött terv jobban sikerült, mint remélte, és most már fejlõdõképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis idõt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.

Már szinte megijedt, hogy többet adott be belõlük, mint kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre - így diktálja az okosság. - Azért hagyta ott egyedül.

Marinak úgy tetszett az elmúlt negyedóra, mint egy szép, kedves álom, melybõl még kár volt fölébredni. Okolta magát, amiért elriasztotta a táncosát azzal a vallomásával, hogy szobaleány. „Mindegy - sugdosta a hiúsága -, tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.”

„Hiszen az is vagyok - felelgette önmagának -, pékmester leánya vagyok, csakhogy a kiflikirályé, királykisasszony...”

„Bolondság, bolondság - fûzte odább a gondolatait, miközben visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánc közben a fonatból, és az égõ arca körül repkedtek, amint magára hajtotta a szelet csipkekendõjével. - Kétségtelenül hibáztam, és ha a mamáék megtudják, nagy patália lesz belõle... Jaj, istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tõlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itthagyott a gavallérom faképnél. Ej, mindegy. Hiszen a voltaképpeni cél mégis el van érve. Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek...”

S egy kedves, szelíd mosoly osont el ajkain.

Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan olyan ismerõs neki a fiatalember. S, evégbõl ismét fölkereste a tekintete. Ó, csakis evégbõl. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty Szép Ilonkájának illusztrációiban szakasztott ilyen a vadász, akibõl aztán Mátyás király hámlik ki.

Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklõdésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús) azon nyomban megtalálta a mentséget, amivel a belsõ kisbíró száját bedugta. Ej, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegbõl, ha éppen az az egy ember nem, akinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább õ áll hozzá legközelebb... azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza.

Tehát már várta. Várta, anélkül hogy tudná, hogy várja.

Feri hidegen, közömbösen õgyelgett, majd itt, majd ott tûnt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koccintott is, miközben odajött a Répási leány, a szikraszemû, megösmerkedett vele, s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítõ nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már hazamenni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.

Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de n