TIZENHETEDIK FEJEZET

Nagy mulatság a drenki öregeknél

Ez az egész elaborátum⁷⁹ ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferenc is hasznát vehette.

Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését a járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öregúr ódon kúriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kímélt, és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arcképe, gondolom, meg is jelent a Vasárnapi Újságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált mint huszár, s mutogat is őkelme egy makrapipát, amit a híres versailles-i zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik francia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajtékpipából), és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, ami nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak, és nemhogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, aki már a nyolcvan körül járt, eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vígan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherceg látogatása is (amit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó, nagyobb családok), arra a kíváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világraszóló anyóst akarta látni őfensége.

Palojtay ezentúl is „mamá”-nak hítta feleségét, s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Rágányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva - s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.

Zimankós idő volt február elsején estefelé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolnivaló volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziájával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkásbutykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; amint markában érezte a gyeplőket, keblét legott dzsentriérzelmek kezdték magasra dagasztani. A cikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembesiklottak, felköltötték benne a rossz démont, s azt járatta mindenekfelett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a célja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, akik zsiráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy sohase veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fúlt.

Palojtay szűzdohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig a befőttesüvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző, Mászlás nevű híres vizsla morogni kezdett, s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége kicsit nagyothallottak, a vizsla mindig velök volt, s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.

- Vendég jött - mondá Fruzina mama.

- Mégpedig idegen - jegyezte meg Palojtay -, mert megyebeli úriember mind tudja, hogy holnap kell jönni.

Hm, biz az finánc is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt, s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje õket; de a jött csinos fiatalember megelõzte õket, hirtelen belépett, zúzmarás bajusszal, kivörösödött fülekkel és orral.

- Kívántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél - szólt magát illedelmesen meghajtva.

- Isten hozott, kedves öcsém - kiáltott fel élénken a gazda -, de ne vedd rossz néven a gyengülõ emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképpen ki vagy.

- Noszty Ferenc, az új szolgabíró vagyok.

Az öregúr meghökkenni látszott egy kicsit.

- Ej no, beste lélek, hát te vagy az, akivel a törvényt pofon ütötték?

Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatalember elõl.

- Eredj, te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.

S ezzel megölelte Ferit, és egy atyafiságos csókot cuppantott az orcájára.

- Sokat táncoltam valamikor az apáddal - szólt, és szemtõl szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. - Éppen ilyen volt valamikor.

- No, ha az apád képét viseled, fiú - kacagott fel az öregúr kedélyesen, mintegy nyitányul, hogy most fog élcet mondani -, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idõ szerint apád a képviselõm. Hozd idább hát azt a fizonómiádat, amely voltaképpen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.

S most már õ is összecsókolta az új szolgabírót.

Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik, és el is kezdte legottan indokolni:

- Hát nagyon rám ijesztettél, fickó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában, és minthogy ez tilos cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektõl. Még a szívem is elállt dobogni.

- Legalább nem kopik addig - felelte Feri. - Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.

- Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon - folytatá az öregúr -, ha az illetõ hatósági közeg is beáll bûnrészesnek, vagyis aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos, ráállunk?

- Attól függ, kedves bátyámuram, hogy hány pipányit vágott fel?

- Hát egynehány pipányit.

- Mégis mennyit?

- Lehet vagy kétszáz pipára való.

- Tyûh! Hisz az egy hétig is eltartana.

- Attól függ, hogy milyen pipás vagy.

- Csak egy félórára jöttem, urambátyám, hogy magamat bemutassam.

- Bolond beszéd. Láss a vacsora után, Fruzinka. Nem lehet énnálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik, és hogy táncol.

- No, hát jól van - hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karosszékbe -, hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyújtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szívesen teljesítem a kívánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást, és egy kicsit kártyázhatunk is.

- Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezdd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson, mert a táncolást már, úgy látom, el akarod sinkófázni.

- Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyámuram mindenképpen meg akar táncoltatni.

- Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy, és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékrõl holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. Aki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, hacsak nem ágyban fekvõ beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.

- Hát persze hogy nem megyek.

- No, ezt már szeretem. Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a cigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béresszekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.

- Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?

- Esett juhbõrökbõl fércelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.

Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öregúr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat, s szóba hozta a fõherceg látogatását, ami kedvenc beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.

Ettõl rögtön bõbeszédû lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál, s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet fõzzön neki, hát fõzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.

- Úgy beszélsz - fortyant fel Palojtayné -, mintha egyéb se lett volna.

- Persze volt egyéb is, egy teljes francia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt ízlett neki, a túrós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta, „ó, istenem - szólt -, olyan ízû, mint a mosott ruha”. Általában különös emberek ezek a fõhercegek. Sohase tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor elõször jelentette be ezelõtt hat esztendõvel, hogy a vízi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdotáskönyvet hozattam Pestrõl, Bécsbõl, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról szóra a könyveket, s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropóra került, de a fõherceg hideg maradt, mintha fából volna az arca kifaragva, a legkacagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és a pillái rezgésébõl látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen, és semmivel sem bírom felrázni, midõn véletlenül valami elhalaszthatatlan teendõm jutott eszembe, s minthogy rossz a memóriám, nehogy elfelejtsem, kihúzom a ceruzámat, és az ingmandzsettára jegyzem fel: „Mit ír ön?” - kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. „Pompás gondolat - mondá -, ezt én is megtanulom.” „Iskolás koromban szoktam meg - folytatom -, mert ide jegyeztem ki leckémbõl a slágvortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.” A fõherceg édesdeden kacagott fel: „Das ist gut! - kiáltott fel. - Sehr gelungen!”⁸⁰ - és megint csak kacagott, hogy a ház is rengett, és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre, mintha a fejembe lõtték volna, kitaláltam, mi kell a fõhercegnek, s sorra elõszedtem hajdani diákcsínyjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet, és amelyeken senki sem nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kísérte ezeket, õfensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyatt vágta magát a kanapén, s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól, és nem talált ilyen kitûnõ vadászcimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való idõzését, s azzal búcsúzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a fõherceggel, édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetreméltó férfiú vagyok, akit ki akar tüntetni, vagy akibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az õ gyengéje is bizonyos pszichológiai igazságon nyugszik. Neki minden ember, a nagyuraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig, mindig csak kellemeset mondott és tett, kivévén gyerekkorában a nevelõk és professzorok, ezek az õ életét is megkeserítették, õk tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rosszakarat, amely egy emberi szívben szükségképpen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor fõhercegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diákcsínyjeimen, mint ahogy te mulatsz most az én elõadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.

Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekrõl, ahogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a témákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parti pikétre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyóitól (Tóth Mihály termése - dicsérte a gazda), ingujjra vetkõzve csinálta a hatvanasokat és kilencveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idõ, mikor valami kopogtatásféle hallatszott az ablakon.

A gazda megrángatta a falon levõ zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyothallott, túl lévén õ is a nyolcvanon. Nagy lassan elõkullogott, ásítozva.

- No, mi a szó? - kérdé nem minden bosszúság nélkül.

- Nézd csak, apuska - mondá a gazda a kártyáit igazítva -, valaki az ablakon kopogtat már harmadízben, és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.

- Hát én nézzem meg, ugye? Mert én nem vagyok kimelegedve, ugye?

- Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, hogy ki az, és mit akar?

Az inas kicammogott kedvetlenül, dörmögve, s elmúlt vagy negyedóra, míg visszatért.

- Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?

- Egy zsidó fiatalember.

- Micsoda? - ugrott fel Palojtay dühösen. - Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizomadta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a láncról.

- Itt van az elõszobában.

- Beeresztetted? Énhozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.

- Már azt pedig nem teszem - felelte Mucskó nagy flegmával.

- Mit? Nem teszed - s villámok jelentek meg a szemeiben -, amit én parancsolok...?!

- Az Icik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, aki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.

- Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?

- Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van, s borostyáncsöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.

- Hm - szólt Palojtay megjuhászodva -, az a beteges, sovány asszony az, ugye, aki némi fûszerrel s nyáron gyümölccsel kereskedik?

- S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.

- No, hát adunk neki borostyáncsöppeket. Küldd be azt a süldõ Zebedeust.

Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kisvártatva az apuska, aki vagy a hidegtõl, vagy a félelemtõl reszketve állt meg az ajtónál, összehúzván mellén a kopott zöld nõi wiklert, melybe be volt burkolva.

- Mi baja az anyádnak? - kérdé Palojtay.

- Görcsei vannak - szólt siránkozó hangon -, már napok óta igen gyenge.

- Ki mondta, hogy borostyáncsöppeket vegyen?

- Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.

Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézipatikáját, onnan vett ki egy kis üveget, amelybõl átöntött valami keveset egy üres üvegbe.

- Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?

- Van otthon. Árulunk azt is.

- Azt igya meg a béka meg a kutya, amit ti árultok. Hanem egy kis erõs tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öregúr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pincébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?

- Borzasztó hideg van - felelte Mucskó.

- Azért mondod, imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pincébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedíciók, öreg vagy, s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet, és keresd elõ a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egypár kortyot. Így, most jól van. Eredj elõre, világíts a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabírónak szólt), hogy ez a fickó valamit addig el ne lopjon. Te pedig, Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt), eredj közelebb a kályhához, és melegedj meg.

Az öregúr csakugyan nem restellt a térdig érõ hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pincébe, s felhozni egy kis iccés üveg tokaji eszenciát.

- De nehogy megkóstold útközben, te gazember - figyelmezteté a suhancot, átadva neki az aranyszínû folyadékot -, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten táncra kerekedik, és férjhez megy.

Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat, s koccintott a vendégével.

- Miértünk is meghalt a Jézus Krisztus - jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt -, azazhogy megfeszítették a zsidók.

- Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom, nem olyan nagy antiszemita, mint amilyennek tartják.

- Mit beszélsz? - csodálkozott az öreg. - Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyûléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.

- Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint aminek az imént tanúja voltam?

Palojtay furfangosan mosolygott.

- Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.

S hogy ím, így kivágta magát, erre a dicsõségre még egy-egy kupica tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt, és a gyertyáját eloltotta is egy szép, cirádás ezüstkoppantóval, sokáig hánykolódott elmélkedvén párnái között, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabíró, aki még õt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?

Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malacvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra elõtt õzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részébõl, csörgõ-bongó szánokon, nehézkesen gördülõ nagy batárokban. A bemutatkozásoknak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártyapartikká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók elõtt máglyatüzet gyújtottak meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgyhogy hovatovább szûkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innensõ részét lehetett a szobáknak használni. A kúriát a híres utazó Palojtay, István úr öregapja építtette: nagy fantaszta volt, s talán Perzsiában is járt, ahol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a Paszománt nevû patakot, mely átszeli a kertet, keresztülvezette a fundamentumfalba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgyhogy keresztülfolyik rajtuk, és hûsen tartja õket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a díványon, vagy csibukozni, azonfelül pisztrángtenyésztést is próbált ott a leleményes õs, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifûthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, aki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bízvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.

Ily viszonyok mellett csak néhány szoba jutott a vendégeknek, s amint egyre gyûltek, mindig több-több bútort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránként kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, akire Palojtay bácsi nem mondana élcet, még a fõherceg õfensége kedvéért sem, ti. Hatvani professzor uram, aki ismerte azt a bûvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palotatermekké.

Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délceg fiatal úrfiak fejtõztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az elsõ szobában. Amennyi csókot és kézcsókot ezektõl kapott ma Fruzina mama, jó, hogy át nem lyukadt az arca vagy a keze. Hát még a sok jókívánat!

Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyzõ is, tanítók leányzói és baronesse-ek (Mezernyérõl a báró Krackner kisasszonyai), de színre nézve egyformák voltak az érkezõk: vörösek és fehérek - vagyis vörösre mart a csípõs hideg minden orrt és minden arcot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara. Csakhogy mikor aztán Fruzina mama nyájas szólamára: „tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem”, beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fûtött kívülrõl, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arc kifehéredett vagy rózsaszínt váltott, másik a sárga színt vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér színeiket azontúl is.

Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek estefelé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, ahogy szokás mondani, de egy gyújtó tekintetet most sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester, és „sok jó ember elfér együtt”, olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom - de alapjában mégiscsak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: „ki a szabadba!” A vendégek már tudják, és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mammut-szem (így hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a cigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik, és megjelenik a hírnök: „tessék vacsorálni jönni.”

Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártyaszoba (pedig az immúnis hely) sem védte meg Noszty Ferit.

- Eredj ki, öcsém. Jégre, magyar! - dirigálta Palojtay. - Ami kártyaasztal elfér, adjuk át whistezõ öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!

Hát el is ment az új szolgabíró, s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mammut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucctollas és virágos nõi kalapok színpompája, a sehol véget nem érõ fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdõ.

Megállt a jégtábla szélén, és az összképben gyönyörködött, midõn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarcolt, szinte porzó tükörlapon.

Odasietett, és kezét nyújtotta, hogy fölemelje. „Köszönöm” - mondá a nõcske gépiesen, s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent, s egyszerre kék lett az arca. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék színt ad a vér nélkül.

Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.

- Nem ütötte meg magát? - kérdé.

- Ó, nem - rebegte és reszketett. - Egy kicsit meglazult a korcsolyaszíj, azért estem el.

- Megengedi, hogy megigazítsam? Noszty Ferenc vagyok, az új szolgabíró - mutatta be magát mosolyogva -, akit most sokan szidnak.

De még ki sem mondta egészen, s a leány még nem ért rá felelni, mikor