TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Csigabiga, nyújtsd ki szarvacskádat

Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána, és még előbb érte utol, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a harmadikban elfogta, ahol egypár középkorú menyecske dominózott fiatalabb férfiakkal.

- Várjon csak, kisasszony, várjon csak!

Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt, és mereven bámult rá.

- Talán a mama kíván vissza? - kérdé tétovázón, miután némileg összeszedte magát.

Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.

- Nem, nem.

Tehát?

Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből lehetett kiolvasni.

- Ösmeri kisasszony a cinkotai kántor históriáját?

Mari a fejével biccentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak. Jaj, istenem, mit fog hallani?

- Én is mondhatnám - folytatá Feri -, most azt gondolja, hogy a voglányi szolgabíró áll előtte, pedig...

Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldogasszony anyácskám, ne hagyj el! Bal kezével egy öreg karszék szerecsenfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a csontlegyezőt terjesztette ki az arca elé.

- Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, akit azzal bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi tréfás kifejezéséért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvá tenni, hogy ezt a szép rózsát küldi. Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.

Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla szomorúság, amiért nem ő.

- Mit? Maga akarja betûzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No, és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? - kérdé élénken nevetve.

- Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért - hajtá meg magát tréfás ceremóniával.

- De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betûzöm a hajamba, és otthon esetleg le is préselem.

- És nem haragszik?

- Sõt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni. Hiszen „haragszom rád”-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?

- Nincsenek ismerõseim, és nem is szokásom a játékból való harag - felelte Noszty szomorúan.

- Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha énrám is haragudnék.

Feri ábrándosan rázta meg fejét.

- Ó, dehogy, inkább félek magától.

- Hát olyan rettenetes vagyok?

- Isten ments! Amit mord tekintetnek gondol, az inkább bizonyos szomorúság, amely elfog.

- Ha engem lát? No, maga szépeket mond nekem.

- Bizonyára úgy van ez, de nem a maga személye miatt, hanem...

- Hanem? - kérdé a leány merészen.

Feri úgy tett, mintha megrestellné, hogy olyan céltalan okvetetlenkedésbe bocsátkozott.

- Eh, bolondság. Nem érdemes, hogy beszélgessünk róla. Biztosítom, kisasszony, hogy nem érdekli.

- Ohó, követ úr! Így nem szabadul. Ön felpiszkálta az alvó szörnyeteget, a kíváncsiságomat, most már ki kell azt elégíteni. Csak halljuk most már.

- Hát az az egész, ha már mindenáron kívánja, hogy megmondjam - szólt Noszty látható kedvetlenséggel -, hasonlít valakihez, akire nekem nem jó gondolni.

A szegény Mari ezzel megint elvesztette elfogulatlanságát. Újra kigyúlt az arca, elhomályosodtak a szemei, szíve hangosan dobogott, és olyan ügyetlennek érezte magát, mintha üvegbõl lenne a lába: se szólni nem tudott, se elmozdulni nem mert.

- Tehát szent a béke Pista bácsival? - szólt Noszty, mintegy az elbocsátást várva.

Csak a szemeivel intett, és az ajkszögleteit vonta össze egy búcsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belõle, mindössze két vagy három rizskásaszerû, hófehér fog villant meg a piros ajkak közül.

Feri visszament a vén emberek közé, egykedvû, közömbös arccal, mint egy diplomata; ha a cselszövõ Máli néni látja most, bizonyosan megcirógatja az orcáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát). Mari pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg, ahol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, ami lelkét foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítõ fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, aki õhozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a somlyói vadász õ? S ebben az esetben az elõbbi nyilatkozatában benne van a szerelmi vallomás is.

Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség, ellenkezõleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserû rétegei is.

„Ha csakugyan a vadász volna - mondá magában -, csak nem lenne olyan csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, õ nem a vadász.”

„Azazhogy mit beszélek - felelte kisvártatva önmagának -, hiszen én magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan. Lehet biz az, hogy a vadász.”

„Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem õt, fürkészek utána, gyanakszom a személyében, míg õ, úgy látszik, nem is gondol arra az eshetõségre; ha õ volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arcom az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az - tehát mégse a vadász.”

„Vagy, ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá.”

(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektõl, hogy inkább ne legyen hát a vadász.)

Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában folytonosan, s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyõkbe, hol ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta, és a mérleg szüntelen hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság, bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.

Ebbõl a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésbõl nemcsak hogy semmi haszna nem volt, hanem ellenkezõleg, kár, mert olyan szórakozottan játszott, és ferdén felelgetett, hogy mindennemû ékszereit, karperecét, gyûrûjét, kis ezüstgyûszûjét zálogba szedték el, s miután már az se futotta, még a kaméliarózsáját is oda kellett adni a hajából a végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, aki már törte is a fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre megszólalt a kis harang a vacsorához, s ki-ki szerezvén párt, aminõt lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlõben.

Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, amelyben mindenki megtalálta az ízléséhez és a gyomra állapotához való ételeket, a becsináltaktól kezdve a francia konyha mártásai és könnyed omlette soufflée-i között, elvegyítve félig véres angol húsokat és pudingokat, valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malacpecsenyét, töltött káposztát, túrós lepényt, hurka-kolbászt, melyek magyar embernek és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a tósztokban volt nagyobb bõség, s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy, hogy Fruzina mama alig gyõzött koccintani ürmösös poharával.

De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom, hányadik születésnapja csak a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak elõ vagy bújtak ki. Mari elõtt például az a jelentéktelen esemény dagadt meg naggyá, hogy a malacpecsenyénél, amint egyszer lopva ráemelte tekintetét Nosztyra, aki rézsút átellenben ült az asztalnál, két szép menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, éppen abban a pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott kujtorgott már azelõtt is), szóval nagy összeütközése lett ebbõl a két égõ planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét, s Mari azonfelül elpirult, és a tányérjára nézett, mint egy bûnbánó Magdolna, miközben ekképpen elmélkedett:

„Ha elszomorítja az én arcom látása, hát ugyan minek nézeget?”

A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztõ a vad tósztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes mondatnál, hogy tekintsünk vissza a múltba, közbemordult Kaby Józsi:

- Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.

- Van ott elég dicsõség följegyezve a történelemben - folytatá a szónok.

- Egyetlenegy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós várába - disputált Kaby. - Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.

S fenyegetõleg rázta meg az ökleit.

- Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért - hasadt ki valahonnan egy gunyoros hang.

Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnõje közt, villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent, s harsányan, fenyegetõn mondá:

- Valaki mostan kõbe hágott! (És háborgó tekintetét körülhordozta a patkós asztalon.) Ki volt az?

Szép volt így felindulva, mint egy riasztott tigris, kit nyíl hegye ért. Marinak legalább nagyon tetszett.

Síri csend következett. Senki se felelt.

- Egy német van köztünk - csóválta a fejét Kaby Jóska, és röhögött.

Klementy ezentúl háborítatlanul folytatta tósztját, mely abban csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hõsei vannak, mint azelõtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth Mihályok, akik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, õsi földet szereznek becsületes munkájukkal, és azt úgy mívelik, hogy a legöregebb gazdák is bámulják.

Tóth Mihály, aki valamivel lejjebb ült, a leányával átellenben, láthatólag röstelkedett, a szeleburdi szerkesztõ dicséretei általában gyanús természetûek, s legott megindul nyomukban a találgatás, mennyibe kerülhet. Tisztes, deresbe vegyülõ hajú öregúr volt, kemény, határozott vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó homloka, tiszta fényû szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen mozdulatain látszott a mesterember.

- Nono - szólt csendesen, s igyekezett mindjobban elbújni a nagy testû mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjául volt odaültetve.

Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is, s odajárultak koccintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is.

- Noszty szolgabíró vagyok.

- Azt vettem észre - mosolygott Tóth Mihály.

- A másik pólust - folytatá Feri -, a munka emberét kívánja megtisztelni a munkátlanság embere.

- Munkátlanság! - kottyant bele Klementy. - Ahogy vesszük. Ki szereti a munkát? Bolond, aki szereti. Nem igaz, mi? Apellálok minden okos emberre. Lám, a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a munkát. Azt hallom, kivittek egy köpût Brazíliába, s látván, hogy ott örökös nyár van, gondolták magukban, minek dolgozzunk? - és nem dolgoznak többé.

- Ejnye, ejnye, Klementy - pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth Mihály körüli diskurzus általánossá vált -, mi lelte, hogy ma így antalkodik? Elõbb dicsõíti a munkát, most meg már leszólja a sárga földig.

- Mert én sokoldalú ember vagyok - védekezett sunyi ábrázatát mind a két kezével megvakarva -, és csak Noszty úrra értettem, aki nyári éghajlat alatt született.

- Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott - felelt Feri némi keserûséggel -, és ezentúl bizony már nekem is munkával kell megkeresnem a mindennapi kenyeremet.

- Nem szakad meg abba a méltóságos úr - nevetett a szerkesztõ.

- Ugyan hagyja, kedves szerkesztõ úr, ne méltóságozzon engem.

- Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.

(Hm, tehát kamarás - sóhajtott Mari -, azért olyan rátartó.)

- Az csak a kriptának szól - felelte Noszty szerényen -, a családi csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a „tekintetes” titulus jár, s ezt is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más alkalmasabb, erõteljesebb emberre volt szabva.

- Ujhuj! - rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, aki idefigyelt fél füllel, máskor lõnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. - Ne restelld! Mit restelled? Vármegye kenyerét aki kapja, az marja. Én se restellném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak egyet ismerj el, brúderkám, hogy huncut a német. Amiért viszont én elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna huncut, nem tudnánk kire haragudni, s anélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.

Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a túlsó oldalra, és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.

- Kellemes fiatalembernek látszik - jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra, a szomszédasszonyhoz fordulva.

- Hm - felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatalemberre pislogva. - Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetû. Az apja se egészen kóser ember. És milyen gõgös, kivált az országgyûlési ciklusok közepén! Egy Pesti Napló-t hord szüntelen a zsebében, s mikor valaki olyan jön szembe az utcán, akit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a fizimiskáját, és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.

Többé-kevésbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál, s természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az emberiség „tislizõ” részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa viszketett, táncra készülõdének, az öregurak a kártyaszobába vágytak, a tantuszaikhoz, s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklõ Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna csinálni; színes szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a szederindák.

Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony, s az a bizonyos suhogás támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt a vezényszavak. „Ki az asztalokkal!” zsibong az ifjúság. „Elõre, uraim, amibõl élünk!” - sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr „kredenc”-nek, ahova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni, csibukozni, sõt még dalolni is.

Feri az öregurakhoz csatlakozott, s leült az egyik tarokkasztalnál gibicnek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner, Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet csinálni, s ilyenkor, mert az idõ pénz, hogy folytonossági hiány ne legyen a játékban, õ helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult, anekdotákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak, és kiszolgálta õket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték, s amikor Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, „ultimót” vagy „szólót”, mindég hátrafordult, amint ez már illendõ dolog a rokonszenves gibiccel szemben, s csak ha az jóváhagyólag intett a szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:

- Szóló, ha vizet iszom is!

Pedig a nagyteremben, ahol a tánc folyt; erõsen várta „valaki”. Ha tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skíz szürke híveit, vagy hogy talán tudta, és azért nem hagyta ott.

A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagyteremben, új gyertyákat raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a szögletekben, a táncosok nagyrészt már kifáradtak, és újak szilajodtak neki. A pletykázószobákból, a kredencbõl bekukkantanak az unatkozók, csak õ nem mutatkozott, akit Tóth Mari várt. Különös ember! Gõgös-e, vagy világgyûlölõ? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már, és elment. Amennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat, jönnek-mennek az emberek, de õ nem mutatkozott. Szeretett volna kérdezõsködni felõle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert õtõle nyilván elbúcsúzott, de isten ments meg Fruzina mama elõtt szóba hozni, gyíkszeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait. Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, hacsak nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.

Nincs, nincs. Ó, dehogy! Semmi sincs. Mindössze táncolni szeretne a méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kíváncsiság az egész. Úgy rémlik neki, hogy a csárdástáncáról holtbizonyossággal meg tudná állapítani, õ volt-e a somlyói vadász vagy nem, mert ez a bolondos kérdés még mindég ki nem párolgott a fejébõl, nem is akar és nem is fog, talán örökkön-örökké megmarad a gyanúja, és bosszantani fogja. Mert hátha alakoskodik a kamarás úr? S ó, milyen bosszúság, az õ (a Mari) szeme is csalódhatik az arcban, emlékezete a hangban - hanem ha táncolna vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma ritmusban igazodik a muzsikához.

Hogy ez a kívánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, akik hosszú orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva befogatott, és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett panaszkodni.

- Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidbõl. Hagyj nekem békét ezzel az aranybékával. Én holnap visszamegyek Pestre.

- Persze. Az orfeumi dámádhoz. No, hallod, abból semmi se lesz. Hát mibõl következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?

- Azt mondta, megvet, ne kerüljek többé a szeme elé.

- És miért?

- Amiért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönbõl jó pénzért, s aztán mikor Noszty fenyegetõleg jelentkezésre szólította föl a közbeszólót, meglapultam, mint a gomba a fûben.

- Miért is nem jelentkeztél?

- Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigrispofájú.

- Igaz, igaz - mondta a bárónõ, megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit -, de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hõsöket, magokba falják a regényekbõl. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.

- Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.

- Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se is ismertem meg, akkor bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.

S ezzel fölkelt, és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebbezze nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jólesett, hogy a báróné bizalmasan félrehívta és hogy az egész világ látja, amint az ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy-két mézesmázos szó elég volt, s Tóthné jól fel volt húzva, amilyen jól csak fel lehet húzni egy hibátlan szerkezetû, ketyegõ órát.

- Ó, istenem - mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve csoportjához -, milyen más ez az arisztokrácia! Milyen finomak ezek a nõk! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem értem, hogy miért hiányzik elöl a két felsõ szemfoga, és hogy nem csináltat helyettük álfogakat. Párizsban ismertem egy Lambelle nevû grófnõt, annak is éppen az a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.

Föltette a lornyettjét némi elõkelõ reminiszcenciák szerint, s körülnézett, de csakhamar visszafordult:

- Ó, nem, nem. Talán mégsem divat. A Lambelle grófnõ fogát a hátaslova rúgta ki, s nem föltehetõ, hogy a ló tudta volna a divatot... Ámbár azt mondta a komornyik, hogy igen magasvérû ló volt. Az úr meglõtte szegény párát... Ó, még most is sírhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.

Eközben megpillantotta Marit a csillár alatt.

- Szent ég! - kiálta, hozzátipegve. - Mind a ruhádra csepegnek ezek a gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat? Gyere csak, gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónõ panaszkodik, hogy rosszul bánsz a fiával.

- Azzal az apalinszívûvel - mondá a leány fitymáló hangon.

- Már akármilyen szívû, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy borulj az ölébe, és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább szépen bánj vele, mert mindenesetre megtiszteltetés, hogy egy arisztokrata...

- Pakfon-arisztokrácia - dünnyögte ajkait elbiggyesztve.

- Az arany veled vegyülne hozzá.

- Nem szokás, az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.

- Neked ma valami bajod van, Mari.

- A fejem fáj, mamácska.

- Talán haza akarnál jönni.

- Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.

- Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt, és figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.

Mari végigment a szobákon, és sok kérdezõsködés után végre ráakadt a szobalabirintusban a kártyabarlangra, s élénken elpirult, mikor betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklõ füstfelhõbe takarva.

- Engem keresel? - mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes pillantással, mint aminõvel a pagátot veszi észre az ember.

- A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.

- Ohó! Az lehetetlen!

- Miért, apa?

- Mert két ultimó van rajtam és egy szóló.

A leány ráemelte szemeit, hogy hol van rajta az a két ultimó, amitõl nem mozdulhat, s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.

- Hát maga nem táncol?

- Nem! - felelte kurtán.

- Nem is szokott?

- Nemigen.

- Sohase táncolt?

- De igen, egyszer-másszor.

- Eredj csak, fiacskám, innen a füstbõl - szólt az öreg Tóth -, mondd meg a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettõt, míg a kártya fordul.

Mari hidegen biccentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult, szoknyái megsziszegtek, s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de kisvártatva visszatért ijedt arccal.

- No, mi baj megint?

- Nem merek kimenni - mondotta szégyenlõsen.

- Hogyhogy? - kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.

- Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csúnya! És rám vicsorítja a fogait, amikor át akarom lépni.

- Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy „csiba, te!”

- Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.

- Ó, te bolondos kis fruska! - nevetett Tóth úr, hogy a szemei is belenedvesedtek. - Kontra! Harmadik vétel.

- Az a Cuzka agár lesz - vélte a megkontrázott Palojtay. - Eredj, Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem bánt az, szívecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja, penzióban van.

Noszty kikísérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy valcerre.

- Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi csontjaimat.

Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezõjét. Noszty elmosolyodott a célzásra, és elkapta ügyesen.

Nemsokára visszatért lihegve, ahol Noszty állt, a nagy terem ajtajához.

- Nos, nem vesztette el a csontjaimat?

- Megvannak. De maga, úgy látszik, elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi rózsánkat.

- Dehogy.

- Hát talán nem tûzte fel, pedig úgy szólt az alku?

- Feltûztem, tekintetes szolgabíró úr, igenis, feltûztem, instállom - szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szoktak a bíróság elõtt -, de valami más történt vele.

- Talán odaadta valakinek?

- Olyasvalami, de mégsem egészen.

- Nem értem.

- Kíváncsi rá?

- Ó, hogyne.

- No, lássa, én is kíváncsi vagyok valamire, amit csak ön mondhat meg.

- Ugyan mire? - érdeklõdött Noszty.

- Tudja mit - indítványozta Mari -, tegyünk úgy, mint az ellenséges táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga kíváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.

- Nem bánom.

- Hát ki kezdje?

- Kezdje el a kisasszony.

- Jól van, de üljünk le ide, éppen van itt két üres szék, mert én már nagyon fáradt vagyok.

Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett egy magas bõrkarszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kacéran elrendezte a szoknyája redõzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, amennyitõl a szem megrészegszik.

- Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tõlem zálogba. No, mit néz rám? Ami igaz, i