HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg

Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak, s az utolsó fűszál is félénken reszketett: a vihar nekiszilajodva, ádáz erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötéten kavargó vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.

Tóth urat nagy aggódásban találta.

- Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának meg.

Noszty nem volt azon a véleményen.

- Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még hazajöhetnek.

- Az még rosszabb - vélte Tóth -, mert ha felhõszakadás lesz, a Gyík elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.

- De az a vendéglõ gyalázatos - fakadt ki Noszty, aki különben is kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon - tele van poloskával. A borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig sokszor kénytelen vagyok vele.

- Persze - jegyezte meg Tóth. - Ha az ember mindent elõre látna. Nekem ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót. Hanem ha már õrajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg a Nagy Korsó bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.

- Köszönöm alássan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.

- Dehogynem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.

S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot, és átnyújtotta Nosztynak.

- Ha a király aranykulcsot adott - mondá nevetve -, elégedjen meg, ha a kiflikirály csak egy vaskulcsot ajánl föl.

Erre most már kénytelen volt zsebre tenni a kulcsot.

- Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit - szólt magát meghajtva -, mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az elõbbi egyszerû szamárság, s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint amennyit a kakasnak a sarkantyú.

- Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelõtt katona volt.

- Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.

- És miért vált meg tõle?

- Egészségi okokból.

- Furcsa, nem úgy néz ki öcsémuram, mintha gyönge, beteges szervezetû volna.

- Vért köptem - akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestellte, hogy ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult, zavarba jött.

Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth felugrott, és az ablakhoz futott.

- Megérkeztek az asszonyok - mondá. - A vihar kitörését mégis szerencsésen megelõzték.

De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara, s Ferit is bosszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál. „Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket ugrottam át” - gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek, és magukhoz térve az ijedtségtõl, szintén megjelentek a szalonban.

Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve, mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.

- Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra, és ha a Teremtõ megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húszéves koromtól harmincig huszár hadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy leimádkozhassam a bûneimet.

- Ugyan, apa! - mosolygott Mari.

- Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram hol szolgált?

- Pesten és Trencsénben - felelte Feri közömbösen.

- Trencsénben? - kérdé az öregúr, kellemesen meglepetve. - Nem ismerte Velkovicsékat?

Feri megint elpirult.

- Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.

- Tehát a mi Rózánkat is ismeri? - emelte fel fejét élénken Mari.

- Természetesen. Sokat táncoltam vele annak idején.

Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már másodszor jön elõ, hogy a mulatságát tönkretegye.

- Szép leány, ugye? - kérdé Tóthné.

- Csinos, kellemetes teremtés.

- Megfordult a házuknál is?

- Elég sokszor - felelte ímmel-ámmal Noszty.

Az öregek jelentõségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a hadnagy-e az, akit Velkovicsék emlegettek?

- Unokahúgom - mondá Mari.

- A nõvérem leánya - magyarázta Tóthné -, és azt hallom, neki is egy huszár hadnagy csapta a levet. Zsuzsanna azt mondja, hogy tetszett neki a fickó. Ó, ezek a leányok, ezek a mai leányok! Húzza õket az uniformis, mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabátgombok és csillagok! Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katonaudvarlóim. De az más, mert Pozsony tele volt katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált egy éjszakára, és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a városi magisztrátus, és eleresztette õket a ligetben, hogy éjjel szépen énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgyhogy most úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektõl, mert akkor csak a fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.

Tóth úr bosszús volt Krisztina asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat, csendesen dünnyögte a bajsza alatt: „No, bizonyosan volt ott liba is feles számmal.”

S aztán egyszerre megint ráugrott az elõbbi témára, mint a kutya a csontra.

- Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm ezredest.

Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre, és arca sápadt lett, mint a fal.

- Ó, bizonyára - felelte rekedt hangon -, hiszen a parancsnokom volt.

Mari ráemelte az ibolyaszín szép szemeit, melyek a varrására voltak eddig szegezve, s ijedten kérdé:

- Nincs magának valami baja?

- Tanulókori pajtásom volt - mondá Tóth.

- A fejem fáj - felelte a szolgabíró.

- Jó volna talán egy kis tormát szagolni - vélte Tóthné. - Eredj, leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog. Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki egy-két könnycseppet a szemeibõl a tisztesség és illedelem okáért. Szégyen-gyalázat egy férjtõl, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a felesége temetésén, amennyit egy agyonütött szúnyog érdemel. És micsoda dísztelen volt minden: fenyõfa koporsó, olcsó szemfedõ!

Tóth Mihály egypár szót ejtett a doktor védelmére, de iszen egy doktor egészen másképp nézi a halált, mint egy gyönge nõ. Ami pedig a fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor fösvény lesz idõvel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik, hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda munkájából elõbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik, következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda munkáján kimulatja magát unos-untig, akkor lesz belõle pénz - s ez már csak afféle ráadás, nem sokba veszi s könnyen kiadja. Ezért a leggavallérabb osztály a földdel foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete hiszen mindenkiben megvan, de ennél erõsebb érzés a munka eredményének a szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves, mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, éppúgy, mint a kereskedõé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor fölébred reggel, künn az elõszobában türelmetlenül csoszognak, krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön, és jelenti, hogy hatan várják. „Hat ötforintos” - gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütõeret, s mikor végre kiürül az elõszoba, s fáradtan kimerülve dõl karszékébe, munkájából nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is, vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.

Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni a self-made man⁸⁸, szerencsésen eltemették az elõbbi kényes beszélgetést, Noszty egy kis levegõhöz jutott, fejfájása megszûnt a tormaszagolástól, és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse múlt el egészen nyom nélkül.

Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni ismerõsöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, amit magától is ki nem találhat - hogy ti. Noszty könnyelmû fráter lehetett, sok leányt megcsalt, és sok hitelezõt szerzett Trencsénben -, de az vesse rá az elsõ követ, aki valaha hadnagy volt, és nem képzelte magát kisistennek!

Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói szõlõhegyen mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította Stromm ezredes. Egy kísértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e csak, hogy „vigyázz és siess”, vagy pedig a bûnhõdést hozza a köpönyege alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az emberek életútjait a gondviselés!

Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig meglehetõsen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is, kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott, s könnyen meg tudta tölteni a tárcáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a fõvárosba, és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az újságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt, akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb veszedelemnek látszott. Nyári színkör volt Bontóvárott, s egy vándortársulat mûködött benne, valami vörös hajú primadonnával, akit hogy Feri egy-kétszer megpezsgõztetett, máris híre járt a városban.

Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a szerencsétlenekhez tartozott, akik okosak, mint a kígyók, ha nem jól megy a dolguk, de akik megrészegednek a jóléttõl, mint a darazsak a pergetett méztõl.

A kis, vörös hajú színésznõ meglehetõsen fölzavarta a család kedélyét, Ferit maga elé idézte a fõispán, s jól megmosta a fejét apja, nõvére és Homlódyné jelenlétében.

- Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most, mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a célnál vagy. Még egy lépés, és nagyúr lehetsz örökre. S mikor éppen ezt a lépést kellene megtenned, te akkor hasra vágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint egy sertés. Hát becsület ez, sógor?

Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.

- Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztetlek, azt a dámát pedig eltoloncoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen. Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kisgyerek kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.

- Pedig éppen kérni akartalak - mondá Feri szelíd, félénk hangon, mint egy megszeppent diák. - Nagy bajban vagyok.

- No, mi az megint? - vonta össze redõkbe szemöldjét az öreg Noszty.

- Vesztettem kártyán, becsületszóra.

- Mennyit? - kérdé a fõispán.

- Háromezer forintot.

- Lõdd magad fõbe - szólt Kopereczky ridegen. - Ez a legokosabb, amit tehetsz.

- Ó, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! - kiáltott fel fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett, s könnyek szivárogtak szemeibõl.

Kopereczky nyomban ellágyult erre, és így szólt:

- Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.

- Elfogadom ab invisis.

- Ebbõl az ab invisisbõl ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még e héten dûlõre viszed Tóth Marival a dolgot.

- Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az egész - felelte Feri.

- Még most sem vagy biztos a leányban?

- Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán nyúlok hozzá?

- No, én pedig nem adok semmi haladékot - jelentette ki Kopereczky kereken -, mert akkor meg a veres hajúval rontasz el mindent.

- Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz hasonlít.

- Mily megható szerelem és állhatatosság! - kiáltott fel gunyoros kacagással a fõispán.

Az öreg Noszty amellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna értelme a halasztásnak. Õ úgy tudja, Feri most elõnyben van az összes ott settenkedõ akarnokok között, hát mire vár? Olyan idõpontra, amikor nem lesz elõnyben?

Vilma ellentmondott apjának:

- Vannak dolgok, apa, amelyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen támad, mert az csoda, mennyei misztérium, de a hajlam lassan érik, akár a dinnye, melyet nem szabad idõ elõtt meglékelni, mert különben vége van.

- Furcsa hasonlataid vannak - dörmögte Kopereczky, s valami közvetítõ formulán törte a fejét. - Talán nem ártana, ha valamely szakértõ szemek szétnéznének... Egy kis izé, hogy is hívják katonanyelven, egy kis kémszemle... ha például te vállalkoznál, Máli, te, a család esze.

Homlódyné elgondolkozott egy percig.

- Magam is gondoltam már erre, de...

- Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de...

- Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tõled - mondá Vilma. - Mert ha Máli néni egy félórát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott tojások.

- Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.

- Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom - mentegetõzött Homlódyné, kis homlokát összeráncolva -, nem szeretném, hogy háztûznézõnek látszassam, valami formát keresek a látogatásnak, s holnap áthajtok Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogok tudni.

A tatár hercegnõ másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, amit kivált a hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtõl, melyik lábára álljon; Homlódyné egész lényébõl csodálatos sikk és elõkelõség áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetreméltó, nyájas és mégsem leereszkedõ, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal, holmi semmiségekrõl, beleszõve Noszty Ferit is, amennyire a szükség hozta, meguzsonnált, s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel, megígértette velök, hogy legközelebb õk is eljönnek Voglányba.

Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát visszaadni, a Labikán-õsfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik elõttük a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagyurak, mint hajdanta, hogy kürtszó jelenté a vendégek érkezését. De még enélkül is szép! Teremtõ Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni. Ó, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozíciót szereztél a családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illõ módon jelenhessünk meg, négy lovon, amint Homlódyékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket, s ne engedd, hogy úgy állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.⁸⁹

A tatár hercegnõ összejött útközben, éppen a Gyík hídjánál, a Noszty fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben õ hajtott, messzirõl felismerte Feri, és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait, odakiáltá Homlódynénak:

- Mi újság?

- Megnyertem az egy mázsa bonbont - kiáltá ez vissza.

- Komolyan?

- Mind a három kapu ki van nyitva. „Good bye!”

Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebbõl egy szót se, de annál többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a füvek, szerelemrõl zúgtak az erdõk, s ugyanerrõl fecsegett a kacskaringós Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerõsen integetett a pléhfedeles torony, mintha hívná. Amint a faluba befordult, szembe látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített ernyõt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.

Noszty odadobta a gyeplõt a kocsisnak, leugrott.

- Úgy látom, veszett kutya van a faluban.

- Nem biz az - felelte Tóth Mihály nevetve -, hanem egy kis kabátbélés kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy rókacsaládot fedezett fel itt a Horka-erdõben.

- És ön, doktor, napernyõt visz puska helyett?

- Én csak egyféleképpen ölök - elménckedett a doktor. - Tartson velünk a szolgabíró úr!

- Bánja a szösz - határozta el magát hirtelen -, hanem akkor puska kellene.

- Majd hoz utánunk a hajdú egyet - vélte Tóth Mihály. - Csak menjen, Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzányúlni. Ott leszünk a kis erdõben - mutatta a hajdúnak az egypár holdnyi bükköst.

Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erõsen tûzött, s Pázmár a napernyõ alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.

Az erdõ alig néhány száz lépésnyire volt innen, a Tóthék lakásától még ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth kiirtatta a közbül esõ részt, és most búza termett benne. Hogy tehát az erdõfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök, s ott a mezei gyalogútra térni, mely zizegõ búzafalak közt vezetett odáig. A gabona már-már fölszedegette a szõke ruházatját, a nagybajuszú kalászok szelíden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta õket. Egyhangú és mégis szép volt itt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs harangja piroslott.

- Szép a világ! - lelkesedett a doktor.

- S a maga betegei mégis itthagyogatják - kötekedett vele a szolgabíró.

- Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsõbb közigazgatásé - riposztírozott a doktor.

- Kérdés. Mert például ki ápolja õket ilyenkor, mikor maga a róka ellen vezet öldöklõ férfiakat?

- Ó, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öregasszony ápoló van a kórházban. Minden héten fölváltva asszisztensem valamelyik. Felvesz távollétemben betegeket, s képes õket ellátni legalább az elsõsegéllyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg anyókák, s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy emelésektõl veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónõt) két téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál, úgy, hogy a beteg feje alantabb essék, mint a felsõ teste, s egy éj alatt a sérv magától visszament.

Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, ami veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.

Szerencsére elérték az erdõt, s a szolgabíró furfangosan kivonhatta magát a meghallgatás alól.

- Csak menjenek elõre. Nekem itt az erdõ szélén kell bevárnom Pimpósit, mert különben nem akad rám. Majd utolérem az urakat!

Tóthék tovább mentek, beljebb a sûrûbe. Noszty pedig leült egy fatörzsre, s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár elõadásai. Különösen ma nagyon a szívéhez szóltak, mintha egyenesen neki dalolnának. S mennyire megtöltötte szívét édes érzésekkel az erdõ is. Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál egy kõ alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüstpaszománt futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltûnt a földrepedésekben vagy egy bokor alatt, aztán elõbukkant odább, és újra elrejtõzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenül - gondolta magában Noszty -, holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol pedig talán harsogó folyam lesz, és a sziklákat verdesi haragos habjaival.

Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedõ ezüstpántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte, hogy megy neki egy kõnek, s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele egy gödörbe, ahonnan nem tud egyhamar kivánszorogni, ahol hajolt sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüstabrosz... S amint odább sem ereszté el a tekintete az erecskét, sõt fel is állott, hogy tovább láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rõt fej bizsergette meg a tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból, s óvatosan szétnézvén, száját a patakba mártotta, s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet. Valami jót uzsonnálhatott a koma.

Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka, eloltván szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar gazda, mikor az esõt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig a talajt fürkészte. Csend volt körös-körül, semmi gyanús jel sehonnan. Most tehát visszament a lyukhoz, és sajátságos hangot hallatott.

Ez volt a hívó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból, és elkezdett a lyuk elõtti pázsiton hancúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat keresett elõ valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta, és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettõ utána, kergették, utolérték, egymáson hemperegtek, és az inkriminált nyúlláb hol az egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából, iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek látszottak egy rakáson, a másik percben pedig egy három rókatestbõl formált karikagyûrûnek, hanem ez, mind csak játék volt, mert a kis testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál, és onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jókedvét, aranyos pajkosságát.

Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát, s úgy látszik, ezt a jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszûnt a játék, s mint valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba - künn hagyván a nyúllábat, amely, úgy látszik, inkább csak szimbólum volt.

Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelõl, s miután a közbiztonságot kielégítõnek találhatta, még egyszer visszaszaladt a lyukhoz, és megint hallatott valami hangot, ami tekintettel a továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: „Most én elmegyek, gyerekek, szépen viseljétek magatokat, és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem hívlak, mert különben megesz a mumus.”

A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdõcske éjszaki részének (ahol különben egy major volt az erdõszélen). Noszty megfordult, utánabámult, és éppen kiáltani akart Tóthékra, hogy „Hopp, hopp, ott szalad a róka!”, midõn egyszerre nesz támad, megzörrennek a gallyak,