|
Azt a nyughatatlan
méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is
ismertem. Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem,
ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérvette őszirózsákon, mikor
minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
- Én nem vagyok
olyan álomszuszék, mint a többi - döngicsélte a hullatag virágbokroknak. ‑
Egyik fülemüleszótól a másik fülemüleszóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az
őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan méhecske még
mindig kint bújócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg
méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba, és a fejéhez tettek egy
kis mézes fazekat.
- Ebből
kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban - mondták neki, azzal
nyugodalmas jó éjszakát kívántak, becsukták a kaptár ajtaját, és eltették
magukat holnapra.
Azt hitték szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan
méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az ágyban,
forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt, és panaszos zümmögéssel
csetlett-botlott a sötétben.
- Hát téged mi
lelt? - riadtak föl álmukból az öreg méhek.
- Én már
kialudtam magam - motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó körül. - Azt
hiszem, régen reggel van már.
Az öreg méhek
kikukucskáltak az ajtóhasadékon, és azt mondták, még csak most van éjfél, alig
aludtak egy-két órát. Igazuk is
volt, mert még csak karácsony felé járt az idő, s az jelenti az éjfelet a
méhek éjszakájában.
- Mindegy az, én
már nem vagyok álmos - veregette össze a szárnyait a nyughatatlan méhecske, és
kereste a kilincset. Az öreg méhek megint csak visszabújtatták az ágyába, és
álommézet kentek a szemére.
- Ettől majd
mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét - takargatták be a
virágszirom-paplannal, és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát aludt
is a nyughatatlan méhecske jóízűen. Liliomos kertben járt álmában, és
aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait. Piros tulipán kelyhében is
vendégeskedett, és úgy kell lenni, hogy ott dörzsölhette le az álommézet a
szeméről, mert egyszerre megint fölneszelt az ágyban.
- Fülemüleszót
hallottam - osont ki az ágyból, s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
Az ajtót bizony
megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte, s akkora nyílás
támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
- Én vagyok a legfrissebb
- döngicsélte kevélyen, és repült egyenesen az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda
azonban még csukva volt, és a nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja.
Dideregve nézett körül, és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem a
fülemüle szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
- Kalács, kalács,
kalács! - kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott magot talált.
-
Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn - szomorkodott el a nyughatatlan
méhecske, és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált is egy kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma.
Arra ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
- De már ennek a
fele se álom - készülődött fel a nyughatatlan méhecske, s megint kiment
szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is taposott a testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek,
olyan mélyen aludtak.
- A legkisebb a
legfrissebb - dongott ki a nyíláson, s most már nem szomorodott el, ahogy
körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát, s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába.
Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer
csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz, s ő bizony sorba
kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
- Majd megmutatom
én, ki a legény a csárdában! - szálldosott egyik ágról a másikra.
S bizony meg is
mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem
hull a homlokára.
- Nini, ki
hajigálódzik itten? - tekintett föl a méhecske, s nagyon elcsodálkozott, mikor
látta, hogy mennyi cseresznyevirág-szirom
hull az égből.
Az ám, csakhogy
azok az égi virágszirmok hidegek voltak, és ráfagytak a gyönge szárnyára.
Télapó visszafordult az ég pereméről, és haragosan rázta a szakállából a
sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát, s utoljára megdermedve
hullott le a földre.
A legkisebb a
legoktalanabb - ezt döngicsélte utoljára.
Jó szerencse,
hogy éppen akkor mentem végig a kerten, és kiszabadítottam a hóból a
nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba, s most itt élesztgetem a napon. Ha
föléled, visszaeresztem a testvérkéihez. De előbb megígértetem vele, hogy
soha többet az életben nem nyugtalankodik éjszakának idején.
|