|
Egy kisfiú nagyon
szeretett volna fecske lenni. Azt hiszitek, talán szúnyogpaprikásra éhezett? Ó,
dehogy! Azért, mert azt hitte, hogy akkor nem kell neki tanulni.
Nohát, szerettem volna, ha tegnap látta volna ez a kisfiú, amit
én láttam. Azt láttam, hogy hogyan tanítja a nagy fecske a picit röpülni.
Fecskeanya kiparancsolta a fiókáit a fészekből a tornác párkányára. Úgy
gubbaszkodtak ott a buksik, mint az iskolás gyerekek a padban. Fecskeapa pedig kiült az eperfára, és
onnan parancsolgatott:
- Gyerekek, csak
csicseri! Bátran csak, ficseri!
Hárman szót is
fogadtak, és átlibbentek fecskeapához. Hanem a negyedik buksi csak lihegett,
pihegett, a szárnyát is megemelte egy kicsit, de aztán csak visszalépett a
párkányra. Csicsergett keservesen, hogy a röpülés nem neki való tudomány.
- Nem szégyelled
magad? - koppantottá meg fecskeanya a feje búbját. És taszított rajta a
szárnyával akkorát, hogy nyaklevesnek is beillett. Erre aztán mégiscsak
szárnyra kapott a buksi.
- Messze, messze,
messze? - kiabált kétségbeesetten, ahogy a levegőben bukdácsolt.
- Erre, erre,
erre! - biztatták az apja meg a testvérkéi az eperfáról.
Tízszer tették meg
az utat egy délelőtt a kisfecskék a tornácról az eperfáig meg vissza.
Akkor aztán az öregek azt mondták, hogy elég ennyi tudomány egy napra. Másnap
azonban már a háztetőre is kihozták a fiatalokat. Harmadnap pedig már a
szomszédban kóstolgatták a legyet, hogy ott jobb ízű-e, mint nálunk.
Azt is láttam már, mikor a gólya tanította a fiát békát enni. Az
anyagólya röpült előre a békával a csőrében, a fia utána.
Kétszer-háromszor megkerülték a kéményt, akkor az anyamadár följebb röppent, és
kiejtette csőréből a békát. A gólyafióknak röptében kellett ezt elkapni. Ha nem sikerült neki, akkor az anyja
megbúbozta.
Tyúkanyónak is
sok baja van a csirkéivel, míg kitanítja velük az iskolát, mert a kiscsirkének
is nehéz feje van kezdetben.
Bizony, bizony,
mindenkinek tanulni kell, ha tudni akar!
|