|
Egy áprilisi
reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját, és közben
ébresztgetett bennünket.
- Halljátok csak,
ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy
köszöntenek benneteket!
A tornácról a
hajnali csendességben édesen csicsergett be a
köszöntő:
Fityfiritty, fityfiritty,
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki,
csicseri, csicseri.
Megjöttek a
fecskéink!
Még abban az
órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg
gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az
a kőmívesmester, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták,
rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valamit:
- Vakolat van-e
még?
- Van elég.
- Add errébb!
- Fuss szalmáért,
picike!
- Hozom én ízibe.
- Hocc ide!
- Cvikk, cvikk,
cvikk!
- Mi tetszik?
- Jó ebéd
tetszenék.
- Milyen legyen
az ebéd?
- Bogaracska,
legyecske.
- Kis fecske,
gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss, ki a
kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak.
Csak a szájukat kellett tátogatni, szinte magától hullott bele a sok bogár. El
is pusztították őket egy hét alatt, úgy, hogy aranyért se lehetett volna
egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár,
olyan rendet tudtak tartani a
mi kis zselléreink.
|