|
A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem
hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba
öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz
tükrében. Gólyahírvirágok aranyszeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok
harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!
Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu
fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak
elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a
szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S
nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek! Szebb a mi nótánk, mint a
fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert
nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj, már minekünk, ha az Isten madárkái is elhagytak!
Nekik nincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem
az égből.
Csakugyan, hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját
a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén.
Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás
kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most
már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron
a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos
kerteket, kormos szarufák meredeznek az égte, mint valami óriási kéznek az imádkozó
ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak-kelnek az emberek a
háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce.
Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez
semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom
az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva.
Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová?
Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba,
Czakóba, Iványiba meg a többi szomszéd faluba kvártétélyozták be magukat az
idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen
befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a
fecskék.
Annál
jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta
el magát:
- Jobb lesz
nekünk elbujdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy
maradhassunk mi akkor radnótiak,
ha Radnót nincsen?
S arcról arcra,
szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az isten tudja,
mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a
radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon,
félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös
falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes
ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik
itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak
azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy
csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik,
dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt,
itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen
fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a
forgószél a magasba.
- Elmennek,
elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy
mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a
magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri,
ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott
fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a
munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba
rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a
nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add erréb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék.
Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni.
Ezt csak a radnóti fecskék eszeltek ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a
szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a hunyó nap sugaraiban, és vidám
csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a
falujukból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött
velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az
emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak, s muzsikaszónál szívesebben
hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát
mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre
halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
Adjon isten, fityfiritty,
szép jó éjszakát,
virrassza ránk, fityfiritty,
rózsás hajnalát.
|