|
Vettétek-e már
észre, ti városi gyerekek, hogy mikor így tavasszal hazajönnek a gólyák, milyen kevélyen repülnek át a nagy
kőházak felett? Csalogathatjátok őket, integethettek nekik: nincs az
a kecskebéka, amelyikért lefelé billentenék azt a hosszú nyakukat. Nagy
méltósággal úsznak a napsugaras levegőben, ki a fehér tanyaházak közé, a szabad rónára. Ott várja őket a nádtetőn az öreg fészek,
az udvaron a Marci gyerek, a Maros kutya, s még az öreg gazda is megbillenti a
fejében a báránysüveget.
- Hozott isten,
gólyamadár, jaj de régen várunk!
Nekem, mikor így
tavaszidőn gólyát látok
a város fölött, mindig eszembe jut a siroki gólyák története. Régi történet az
nagyon, édesapámra az öregapám hagyta örökbe, az édesapám nekem adta, én meg -
mit tegyek vele egyebet? - továbbadom nektek.
Nagy úr volt a
siroki gróf, de még milyen nagy úr! Ki nem tudnám
én azt beszélni, ha holnap ilyenkorig beszélném is, pedig az már csak nagy
idő. Szántóföldje, erdeje, pusztája annyi, hogy a nyúl reggeltől
estélig mindig siroki földön szaladhatott, pedig az már csak ért a
nyargaláshoz.
Ennek a tenger
birtoknak a kellős közepén
kevélykedett a siroki gróf kastélya. Márványoszlopai, tükörablakai, aranyos
tornyai: a tündérek nem laknak ilyen palotában. Kertje akkora, hogy elfért
volna benne a fél falu, s abban a kertben akkora tó, hogy kifáradtak a hattyúk, mire egyik partjáról a másikra értek. A tó körül csodálatos nagy virágok
kristályüveg házikóban, hatalmas fák, amikről soha le nem sárgul a levél,
s a fák közt több a szelíd őzike, mint a szegény embernél a bárányka.
De hiába volt ez
a kert akkora, hogy elfért volna benne a fél falu, soha nem tette abba a lábát
senki, csak a siroki gróf meg a kisfia.
Szívtelen, kevély
ember volt ez a siroki gróf fiástul. Gonoszabbul bánt a szegény jobbággyal,
mint a vadászkutyáival.
Nagy úr volt a
siroki gróf, de még nagyobb a fia.
Senkit se szeretett az a mord ember, de a fiáért az életét adta volna. Meg is
engedett neki az égvilágon mindent, azt legszívesebben, hogy a falusi
gyerekeknek minden mulatságát elrontsa. Féltek is tőle a gyerekek, mint a
tűztől, kerülték, mint a bárány a farkast.
Egyszer egy
szép meleg tavaszi napon közéjük ugratott kis pej lován, ahogy a falu végén
meresztgették a nyakukat az ég felé.
- Mit
tátjátok a szátokat? - kiáltott rájuk mérgesen. Azok meg nagy
tisztességtudással kapták le sapkájukat.
- Várjuk
haza a gólyáinkat, gróf úrfi.
Csakugyan fönt,
fönt a kék égen ott feketéllettek a siroki gólyák, ahogy seregestül jöttek
hazafelé. De a kis gróf nem sokat törődött a gólyákkal, hanem az ostorával
közéjük suhintott a gyerekeknek.
-
Takarodjatok haza a viskótokba!
A gyerekek
ijedten rebbentek szét, mint a meghajított varjúsereg, hanem volt köztük egy
öklömnyi kis gyerek, az futtában visszakiáltott a gróf úrfira:
- A mi
viskónkra rászáll a gólya, de a siroki kastélyt még az is elkerüli!
A kis grófnak szöget ütött a fejébe ez a beszéd. Körülnézett a
sok apró kis házon, mindnyájának a kéménye mellett ott gubbasztott a
gólyafészek, némelyiket már igazgatta is a gazdája; csak az ő kastélyuk
tornyaira nem szállt soha gólya.
Lihegve,
kipirulva állított be az apjához.
- Apám, ugye, te
mindent megtehetsz?
- Meg, fiam -
feszítette ki kevélyen a mellét a siroki gróf.
- Ugyan, apám,
mondjad a gólyáknak, hogy rakjanak fészket a mi kastélyunkra is.
- Meglesz, fiam -
mondta a gróf -, mire reggel kiugrasz az ágyból, minden tornyon lesz egy
gólyafészek.
S azzal kiadta a
parancsot a hajdúknak, hogy építsenek a tornyokra gólyafészket. A hajdúk
szerettek volna nevetni, de nem mertek. Inkább szót fogadtak, s gabalyítottak
olyan gólyafészkeket, hogy kastélynak beillettek.
Hanem a kis gróf nem
ugrott ki másnap az ágyból. Megártott neki a sebes lovaglás, rázta a hideg,
tüzelte a láz, de azért az volt az első szava:
- Apám,
kelepelnek-e már a gólyáink?
- Mindjárt
jönnek, fiam, mindjárt - simogatta meg a gróf a fiú kipirult orcáját. De biz
azok egész nap nem jöttek. Este megint hiába nyögte a gyerek:
- Apám, itt vannak-e már a gólyáink?
A siroki gróf másnap hajnalban összefogatott az embereivel
valahány gólyát, s berakatta őket a pompás fészkekbe. Alig várta, hogy
fölébredjen a gyerek. S abban a percben, mikor kinyitotta bágyadt
szemeit, és megkérdezte, mit csinálnak a gólyák, ijedten suhant be az ajtón az
öreg hajdú.
- Megint elszálltak a gólyák.
A gyerek sírva fakadt, a siroki gróf pedig újra szétzavarta
a szolgákat:
- Fogjatok gólyákat!
Sírokon soha nem kelepeltek annyit a gólyák, mint aznap.
Egész estig űzték, hajszolták, fogdosták őket a hajdúk: hiába, egy se
maradt a cifra fészekben.
Mikor a nap lement, és elcsendesedett a gólyavadászat
lármája, a kis gróf elsóhajtotta magát:
- Látod, apám, mit ér a nagy hatalom, ha még egy gólyát se
bírtál nekem itt marasztani?
Azzal lefogta a szemét, és föl se nyitotta többet. Szárnya nőtt neki is, elrepült ő is a siroki
kastélyból.
Nem sokáig
maradt ott a siroki gróf se. Egy darabig még kijárt a faluba, előgyelgett a gólyafészkes házak
közt, s könnybe borult szemmel nézte, hogy tanítják repülni kis fiókáikat az
öreg gólyák. Egyszer aztán otthagyta a kastélyát, birtokait, s úgy eltűnt
arról a tájról, hogy sohase látta többet senki.
A gazdátlan kastélyt aztán megette az idő. S ahogy
márványoszlopai megrepedeztek, tükörablakai megvakultak, tornyai leroskadtak,
odaszoktak a gólyák. Ma csak egy-két magas falomladék van már belőle:
annak is mindnyájának gólyafészek van a tetején.
|