|
Szegény kenyérsütögető asszony volt az
édesanyám, s bizony sokszor már hajnalban fölkeltett legédesebb álmomból:
- Talpra,
legény! Fűtsd be a kemencét, mire kiszakajtom a kenyereket.
De a
kemencefűtés csak egyik fele volt a mesterségemnek. Tudtam én segíteni az
édesanyámnak másképpen is. Mikor kisültek a fehér cipók, piros kenyerek,
édesanyám elővett egy tiszta fehér abroszt. Annak az egyik végébe is
bekötött egy kenyeret meg a másikba is, s azzal a nyakamba akasztotta a terhet.
Én vittem el a kenyeret minden házhoz, ahol mitőlünk vásároltak.
Sokszor meleg volt
még a kenyér, szinte sütött. De télen jó volt, mert bizony szellős volt a
gúnyácskám, s csípett a hideg, ahol a friss kenyér nem melegített. Mentem is
sebesen, az öreg nénik sokszor rám kiabáltak az utcán:
- Nini, hogy
viszik azok a kenyerek ezt a kisgyereket!
Volt egy ház,
ahova különösen nagyon szerettem kenyeret hordani. Nagy úr volt a gazdája,
méltóságos úrnak kellett szólítani, de azért nagyon barátságos ember volt.
Mindig krajcárt adott, ha otthon volt, s azt is megengedte, hogy az aranyozott
rácson keresztül benézhessek a kertbe.
Olyan kert nincs
több a világon, mint az volt. Nem is hittem, hogy nem a tündérek kertészkednek
benne. Aranyhalas tó közepében, amelyikbe szökőkút öntötte a vizet,
csudálatos nagy kelyhű virágok mindenfelé, márványszobrok a sudár
fenyőfák között.
Egyszer azt
mondja nekem a méltóságos úr:
- Láttál-e már
szép madarat, Ferkó?
- Láttam. Gólyát,
fecskét, sármányt, cinegét.
- Nem olyant
kérdezek én, fiam. Hanem olyan szelíd madarat, amelyik a ház körül él.
- Olyan is van
nekünk: az édesanyám kendermagos tyúkja. Nincs olyan jó tojó tyúk a világon, se
olyan szelíd. A kezemből elszedi a szemet.
- Ejnye, ejnye,
Ferkó, hát nagyon szereted a kendermagos tyúkot?
- Oda nem adnám
semennyiért!
A méltóságos úr
elnevette magát, kinyitotta a kertajtót, s kimutatott a kertbe.
- Hát ezért
ideadnád-e?
Egy nagy madár ült
egy kőoszlop hegyiben, de olyan szép madár, hogy nem lehet azt szóval
kimondani. A fején ragyogó tollkorona, a nyaka, mint a kék bársony. Csillogott-villogott minden tolla,
alig lehetett ránézni, ahogy ott ült nagy méltóságosan. Hát még mikor kerekbe
szedett farkát kiterjesztette, s megláttam, hogy szivárványszín szeme van
minden tollának! Nem tudtam egy szót se szólni bámulatomban.
- Pávának hívják
ezt a szép madarat - mondta -, jól megnézd, mert ilyent nem mindennap látsz.
De láttam én attól fogva a pávát minden
percben, még álmomban is. Se étel, se játék nem kellett többet, mindig a páván
járt az eszem. Mikor a kendermagos tyúk hízelgő kárálással szaladt felém, akkorát rúgtam rajta,
hogy a kerítésig gurult. S még akkor se sajnáltam meg az istenadtát, hanem
haragosan rákiáltottam:
- Mért nem vagy
te olyan szép, mint a páva?!
Édesanyám
meghallotta, amit mondtam, s kivallatta velem, hogy mi lelt. Sírva-ríva
könyörögtem neki:
- Édesanyám,
vegyen nekem pávát!
Anyám szomorúan
simogatta meg a fejemet.
- Ó, fiacskám,
nincsen nekünk arra való pénzünk. Nem szegény emberek mulatságára teremtette
azt az Isten. Különben a kendermagos tyúkért elcserélheted - tette hozzá
mosolyogva.
Egy szempillantás
alatt fölkaptam a tyúkot. Szegény azt se tudta örömében, hogy simuljon hozzám. Bizonyosan
azt gondolta, kiviszem az árokpartra füvet csipegetni. Az anyám meg
szemrehányóan nézett rám.
- Hát elviszed a
legkedvesebb jószágomat? Hát van lelked
odaadni ezt a hűséges teremtést?
Volt lelkem
elvinni és odaadni. Máig se tudom, hol vettem annyi bátorságot, hogy szegény
zsellérgyerek létemre odaálljak a nagy úr elé követelő szóval:
- Az ígéret szép
szó. Itt a tyúk, viszem a pávát!
A méltóságos úr
elnevette magát.
- Én nem bánom,
Ferkó, csak te meg ne bánd. Tedd le a tyúkot. Majd elküldöm a pávát, mert te
nem bírsz vele.
Ledobtam a
kendermagost, s ujjongva nyargaltam haza.
- Anyám, hozzák a
pávát!
Hozta is egy
szolga, nagy födeles kosárban. A gyönyörű
madárnak az volt az első dolga, hogy fölrepült a szalmás ól tetejére, s
mind leverte onnan az uborkás üvegeket, amik ki voltak rakva a napra.
Anyám
megharagudott a vendégre, de én leguggoltam az ól tövébe, s elgyönyörködtem a csudálatos madárban. Csalogattam, hívogattam le, de
ügyet se vetett rám. Ha néha rám nézett, olyan haragosan nézett, hogy szinte
megijedtem tőle. Bizonyosan a márvány-szobros, szökőkutas kertet
sajnálta.
Meg akartam
vigasztalni. Teleszedtem a tenyerem tiszta búzával, aztán fölálltam a köszörűkőre, s fölnyújtottam
neki a kezemet.
- Egyél,
pávácskám, és ne búsulj. A
királyi udvarban se viselnék jobban a gondodat.
Mire ezt
kimondtam, a páva úgy a kezemhez vágott éles csőrével, hogy fölhasította
az ujjam. Nehéz szárnyával pedig úgy fejbe ütött, hogy leestem a
köszörűkőről, s még a követ is magamra rántottam.
Ez így nem jól
megy, gondoltam magamban, s most már csak messziről gyönyörködtem a
cseremadárban. Az meg leszállt a tetőről, s nagy gőgösen
körülsétálta az udvart.
Csak most vettem észre, hogy csupa rongy a csizmája. Rút lábára szinte rossz
volt nézni. De még rosszabb volt azt látni, hogy milyen csúful lenézi a páva a
mi szegénységünket.
A kerítés
aljában hűsöltek a tyúkok. Nagy csendességben voltak, bizonyosan az
elajándékozott társukat sajnálták. Az én pávám odament hozzájuk. Bizonyosan
megbarátkozik velük, gondoltam magamban. Az ám, nekik ugrott, s úgy meggázolta
őket, hogy alig lihegtek az ártatlanok. Ezt már nem állhattam én se,
odahajítottam a kalapomat.
Attól megijedt a páva, s hirtelen elugrott a kamraajtó elé.
A küszöbön
hevert az én legjobb játszópajtásom, Pilliké, a fehér cica. Jókedvűen
kanyargatta a levegőben hosszú farkát. Egyéb se kellett a pávának.
Lecsapott a cica farkára, s akkorát rántott rajta, hogy fölkapta volna
Pillikét, ha meg nem kapaszkodik a küszöbben. Nyávogott szegény, hogy majd belesüketültem.
Szerencse, hogy a nagy sivalkodásra előugrott az öreg Bundás kutya, ő
meg a páva farkát kapta meg, s aligha ki nem szedi belőle a szivárványszínű tollakat, ha a páva el nem rikoltja
magát:
-
Ju-u-u-új, ju-u-új, juj-júj!
Ilyen
rettenetes rikoltás a mi házunknál még nem hallatszott. A Bundás úgy megijedt,
hogy kiszaladt az utcára, s én magam is azt néztem, hogy merre bújjak. A páva
meg egyre jajgatott, de úgy ám, hogy az egész utca népe a kapuhoz szaladt.
Nagyon
elszégyelltem magam, s még azon az estén visszavittük édesanyámmal a pávát. A
kendermagos tyúkot, csakhogy még egyszer visszakaphattam, oda nem adtam volna
többet száz páváért. S most is valahányszor
látok olyan házsártos, veszekedő, irigy madarat, mindig arra gondolok,
hogy de sokkal többet ér nála egy szelíden pityegő, jámbor, kezes
tyúkocska.
|