A Sándor körül

1

Tudom én azt, ha meg nem szólnak is érte, hogy egy kis nyelvtani helytelenség van ebben a címben. Hiába hívják névelõnek a névelõt, éppen a név elé nem dukál. (Aminthogy a karszék is olyan szék, amelyiknek nincsen karja. Ha van neki, akkor már nem karszék, hanem karosszék.)

A nyelvtan szerint nem gilt a Péter meg az Imre meg a Sándor, mert az igaz magyar csak Pétert, Imrét, Sándort mond, támaszték nélkül. Persze hogy igaza van a nyelvtannak, de azért nekem is igazam van. Ez a Sándor, akit egy-két tárca pajzsára akarok emelni, nem olyan akárki Sándor. Ez egy valóságos nagy Sándor, ha kis betûvel írom is az epitetonját. Ha naggyal írnám, akkor össze lehetne téveszteni azzal a másikkal, akinek kicsi volt Macedónia, s akit Világbírónak tisztel a történelem. Gondolom, azt is névelõvel emlegették a maga idejében.

- Hû, kutyafékomadta! - mondhatta Dárius király õfelsége a gaugamelai csata után -, de megadta nekem ez a Sándor!

Hát ez a mi Sándorunk nem tiedelt el annyit a világból, mint halhatatlan druszája, de azért némi kis halhatatlanságra õ is szert tett Szeged és Kistelek között. Nem akarok vele megbántani senkit, de ki kell mondanom az igazságot, hogy itt a mi környékünkön mégiscsak õ vitte köztünk legtöbbre név dolgában - igaz, hogy nem is sajnálta érte teste fáradságát. Ugyan a másét még úgy se sajnálta.

Gondolom, ezek után mindenki tisztában van vele, hogy én itt a Rózsa Sándor dicsõségét kerülgetem. Csakugyan kerülgetem, de bizonyisten nem irigységbõl. Nem vagyok irigy természetû ember, nostras-ra meg különösen nem. Egészen más oka van annak, hogy akadozik a tollam a papíron, amelyet a mi fiunk emlékezetének óhajtok szentelni.

Sokat írtam már én a Sándorról, de leginkább csak - aktát, amely iktatószámot visel. Ha valakinek nem volna jobb dolga, mint kiszedegetni a bölcs vezetésem alatt álló bibliotéka levéltárából azokat az aktákat, amiket innen-onnan harminc év óta a Sándor tárgyában szerkesztettem, egész könyvre való köteg kikerülne belõlük. De nem ajánlom az utódomnak, hogy próbálja meg, majd ha engem elvisz a markoláb, és összeszedik az irodalmi hagyatékomat. Körülbelül egy a szövege minden aktának, csak a név változik, amelyre címezve van. Tudniillik ezek az akták válaszok olyan levelekre, amelyek abban a feltevésben intéztettek a könyvtár igazgatóságához, hogy az rendelkezik Rózsa Sándor memoárjai fölött; azt hiszik, hogy e nagy ember, mint városunk szülötte, ránk testálta önéletrajzát, s azt mi féltve õrizzük külön e célra beszerzett Wertheim-szekrényünkben. De nemcsak féltve, hanem félve is, mert a lelkek órájában karikásostor pattogása és pandúrpuskák ropogása hallatszik ki a vaskasszából.

Magyar írók, igen jónevûek is, és osztrák kollégák, akik jó szívvel vannak a lovagias magyar nemzet iránt, már boldogult gazdámat, Tömörkény Istvánt is sokat nyaggatták Rózsa Sándor relikviáiért. Volt, aki regényhõst akart belõle csinálni, volt, aki tragédiát dalban elbeszélve ihlett volna róla, s volt, aki operettben szerette volna vele eljáratni a kutyakopogóst, csak történeti adatok kellettek volna hozzá. (Hogy nincs ebben a kérkedésben semmi túlzás, legyen rá bizonyság Grünwald Alfréd osztrák librettista. Nemrégiben olvastam, hogy ez a bécsi kolléga most operetten dolgozik, amelynek Vénusz selyemben lesz a címe, hõse pedig egy magyar gróf, akit Rózsa Sándornak néznek. Nem tagadom, hogy egy kicsit a szívembe nyilallt, mikor Sándorunk karrierjének errõl az új grádicsáról értesültem. Milyen szerencséje van ennek a betyárnak! Mikor fognak már egy grófot múzeumigazgatónak nézni?)

Tömörkény István igen udvarias ember volt, aki szolgálatkészen válaszolt minden megkeresésre. Postafordultával értesítette t. címeket, hogy nekünk valóban van egy unikumunk a keresett tárgykörbõl, Szegedi bûnkrónika a címe, rajta van az is, hogy I. füzet, valami Búvár nevû író-társ szerkesztette azon frissében, még 1870-ben, nyilván hivatalos adatok alapján. Alighanem ez is volt a baj, ez a hivatalosan megállapított tényékhez való túlzott ragaszkodás. A „tiltott közlésrõl” ugyan még akkor nem volt törvény, de azért az írónak úgy a körmére találtak ütni, hogy ezen búvár nem mert többet a sötét bûnök tengerébe leereszkedni, s így a krónikából nem jelent meg a második füzet. De az elsõbõl se ismeretes több a mi példányunknál, még a Nemzeti Múzeumnak sincs meg ezen nemzeti ereklye, ennélfogva az mint páratlan ritkaság a házból ki nem adható. Aki élvezni akarja, az fáradjon ide a királyi és császári székvárosokból, állunk szolgálatára, de csak a délelõtti órákban; a könyv ugyanis fönt lakik az emeleten, a fõkönyvtárban, száznéhányezred magával, oda pedig délután nem mászkálunk, mert a villanyvezetékünk elromlott.

Tömörkény István elment, a régi érdeklõdõk is elmentek, de jöttek helyettük újak. (Tömörkény helyett nem.) Pár évvel ezelõtt Amerika is jelentkezett. Csikágóból írt valami irodalmi üzletes, hogy jó volna egy Rózsa Sándor-filmet csinálni. Már hogy meg akarta-e szégyeníteni az odavaló gangstereket, vagy oktatni akarta õket, azt õ tudja. Tõlem õ is csak azt a választ kapta, amit a többi, mert én nem vagyok olyan udvarias ember, mint tanítógazdám volt.

- Intézetünk a közmûvelõdésnek van szentelve, s betyárkultusszal se szervezeti szabályai szerint, se magánhajlandóságból nem foglalkozik. Városunk dicsõségét másképpen óhajtjuk szolgálni, mint a betyárromantika ápolásával. Mindazonáltal kivételesen van szerencsénk közölni, hogy a t. címed b. érdeklõdése által megtisztelt férfiú a nyomtatásban megjelent vizsgálati akták szerint egy áldott állapotba került kocsmárosné hasát felvágatta, hogy a meg nem született csecsemõ kisujjához hozzájusson, mivel az õ társadalmi köreiben elterjedt hit szerint a golyó nem fogja azt, aki ilyennek a birtokában van.

...Hát ilyen elõzményei vannak azon ténykörülménynek, hogy némi vonakodással álltam be a Sándor panegirikusának. De meg kell vallanom, hogy mire megöregedtem, egy kicsit megváltozott a felfogásom - részben az utolsó évek világtörténelmi eseményeinek hatása alatt is -, s hajlandó vagyok átértékelni régi ítéletemet a puszták királyáról, akihez már 1848-ban verset is írtak, mégpedig németet. (Már nem tudnám megmondani, honnan kerítettem azt a bécsi kalendáriumot, amit éppen ilyen vonatkozásánál fogva adtam neki a könyvtárunknak. Kossuth Lajos képe is verssel van ugyan koszorúzva, de csak a naptár táblája belsõ oldalán, tehát páros oldalon, amin nem kap úgy a szem. A külsõn a mi Sándorunk van ábrázolva, baltája nyelére támaszkodva. A Kossuth dicsõségére írt vers rosszabb, de a Sándoré hosszabb.)

Két oka is van annak - az általános európai helyzettõl eltekintve -, hogy ma már szelídebben ítélem meg a Sándort. Rájöttem, hogy egy római császár is volt, Maxentius nevezetû, aki ugyanúgy szerezte a talizmánt, mint õ. (Lehet, hogy tõle tanult Sándor is; rajongói bizonnyal örömmel veszik tudomásul, hogy ilyen császári vonás is volt benne, és klasszikus stúdiumokat is végzett.) A másik okom az, hogy a nyáron tanyavilágunk olyan részén bujdostam, amelynek nádfödeles házai közt - novellaíróink bogárhátúaknak nevezgetik õket, noha olyan rongyoshátú bogarat a legnagyobb Brehm se ismer - még elevenen él a Sándor-mítosz. (A nevét azért nem árulom el a környéknek, hogy a többi környék meg ne legyen sértve, mintha õbenne nem volna kegyelet.) Hát itt hallottam néhány történetet Sándorról, amelyet érdemesnek tartok följegyezni. Hitelességükrõl az a kukoricacsõsz felel, mint a szájhagyomány képviselõje, akivel együtt sütögettünk odakint gyenge kukoricát. Persze lopott kukoricát, hogy stílszerûek legyünk.

2

Városi ember, ha Rózsa Sándort emlegetik elõtte, mindig a Ráday nevét asszociálja vele. Része lehet benne Jókainak is, aki errõl a perzekútorról mintázta meg Lándoryt, a lélekidomárt.

Kint a tanyák közt azonban, ahol a Sándor határozottan sokkal többet emlegetett alakja volt a múltnak, mint például Nagy Lajos király, nem Ráday az antagonistája, hanem Lócsik.

Nem mondhatni, hogy valami lelkesedéssel adóznak neki a betyárirtásért, inkább valami hideg elismeréssel.

- Kögyetlen szigorú embör vót, nagy kínzást tött a szegénylegényökön. Az vót a szavajárása, hogy ûrá úgy köll nézni, mint a kûszent-istenre.

Ez a kûszent-istennel való példázgatódzás hiteles dolog lehet, mert én már ölbeli koromban is hallottam róla Félegyházán. Tisztes nyugalomban és istenfélelemben élt ott akkor valami D. Urbán bácsi nevû, Ráday-viselt vén betyár, aki engem fia gyanánt szeretett, és sokat beletakargatott a subájába, mert a háza szomszédos volt a mienkkel. Senki engem nem kényeztetett úgy, mint ez az öreg lókötõ, növesszen a jó Isten a sírján jószagú somkórókat és szép, nevetõ pipacsokat. A nevére is akart íratni, s a nevelésemet is vállalta volna, mely esetben életem pályája bizonyosan másképp fordult volna, de az édesanyám nem eresztett el a szívérõl.

Hát ez az Urbán bácsi volt az én elsõ forrásom a Sándor viselt dolgai tekintetében. Õ nem szolgált ugyan alatta, de olyan ügyvivõ féléje volt a kiskunok földjén, s ez juttatta õt is a szegedi Zwingerbe, ahol két esztendeig élt a Ráday kosztján.

- Tudod, fiacskám, nem vót az rossz hely - merengett el néha a daliás idõkön -, húsban nem vót semmi hiányosságunk, csak kegyetlen megsózatta a Lócsik, inni meg nem adott rá, úgyhogy az ember néha a falat nyalta kínjában. Az kutya ember vót, de engem mégis kiszabadított a keze közül az a nagyon jó Isten. Tudod, a radnai Szûz járt értem közbe, mert én soha el nem mentem lopni anélkül, hogy két szál gyertyát ne gyújtottam volna a képe elõtt, és térden állva ne kértem volna, hogy segítsen meg. De meg is segített mindig, még a Lócsik kezében is. Pedig az olyan veszett jószág volt, hogy úgy kellett ránézni, mint a kûszent-istenre.

Az eltorzított névben is könnyû ráismerni Laucsik Mátéra, a rendcsináló kormánybiztos jobbkezére. Ugyan azt is lehetne mondani, hogy a fõhadsegédjére. Valami olyan misztikum borítja a két ember együttmûködését, amilyen a világháborúban a Hindenburgét és a Ludendorffét. Bizonyosat nem lehet tudni, nemcsak azért, mert az idõ sok mindent elmosott azóta, hanem azért se, mert a Ráday-korszakot szándékosan is elhomályosították azok, akik szerepeltek benne. Amit azonban a nép tud a Laucsik szerepérõl, azt az azóta napvilágra került kortársi memoárok meglehetõsen hitelesítik. Ki lehet belõlük venni, hogy a gróf csak díszveretes hüvelye volt az igazság pallosának - az éles penge Laucsik volt benne. Rádayra szükség volt, neve miatt is, szeplõtlen karaktere miatt is; a kormány tudta róla, hogy õt se fenyegetõdzés, se szép szó, se asszonycsók, se annál is kísértõbb asszonysírás le nem veszi a lábáról. Erre mind fel kellett készülni, mert sok szóbeszéd volt arról, hogy nagyon tekintélyes alföldi birtokosok, kastélyos urak kezére járnak Sándornak, mégpedig nem egészen önzetlen rajongásból. Ezekkel nem lehetett szembeállítani akárkit. Ide olyan ember kellett, aki nemcsak tiszta, mint az arkangyal, hanem olyan fényes is.

De Ráday magában nem lett volna elég. Címernek, ország zászlójának, akit tiszteljenek a jók, rettegjenek a rosszak, igen; de gyakorlati célra, nyomozásra, betyárok és orgazdák összefogdosására, kínvallatásra nem volt való. Erre kellett Laucsik Máté, székesfehérvári ügyvéd, aki a rendcsinálásból még a Bach-korszakban letette a vizsgát.

Laucsik akkor még fiatalember volt, éppen hogy a joggal elkészült Bécsben, s egy híres osztrák büntetõjogásznál, akinél patvárián volt, olyan stúdiumokat végzett, amik idehaza nem voltak divatban. Honti születés volt, az apja uradalmi ember, s valami olyan összeköttetése, hogy Albrecht fõherceg, a Bach-korszakban Magyarország kormányzója, jóindulattal volt hozzá, a fiához is. Neki köszönhette, hogy központi szolgabíró lett Fejér megyében, s hogy Bécs õrá bízta a somogyi betyárvilággal való megbirkózást. Nem könnyû munka volt, de sikerült neki. Nem kímélte se a maga munkáját, se a más érdekét, s rövid idõ alatt statáriális bíróság elé állította a legillusztrisabb betyárvezéreket. Betyárt már azelõtt is akasztottak, de Laucsik az orgazdákat is hóhérkézre adta. Erre aztán nagyon befolyásos urak kijárták Bécsben, hogy a túlságosan energikus kezet megfogják, mielõtt olyan titkokról is leszaggatná a pókhálót, amelyeknek leleplezésébõl országos botrány lenne. Igaz, hogy nagyon szavahihetõ embertõl más verziót is hallottam. Azt, hogy a fiatal Laucsik vérfagyasztó bizonyságát adta betyárpusztító zsenijének. Egy vádlottal jéghalált halatott. Nem akart vallani, ezért meztelenül bezáratta egy jégverembe. Lefagyott a keze, nem vallott. Lefagyott a lába, nem vallott. Aztán múmiává fagyott a törzse is, de még akkor se vallott, úgyhogy azt se lehetett megtudni soha, nem ártatlanul halt-e meg. A rokonai aztán egész Ferenc Józsefig mentek a panaszukkal, s a király nem volt hajlandó szentesíteni ezt a büntetõjogi reformot. Jégverembe nem záratta ugyan Laucsikot, de egész életére hidegre tétette. Soha többet rendes bírói vagy ügyészi állást nem kaphatott. Az igaz, hogy Rádaynak õ lett a jobbkeze, de csak úgy, mint „Laucsik úr”.

A kiegyezés után való esztendõben került sorra az Alföld megtisztítása, s Andrássy Gyula mint kormányelnök, Ráday Gedeont tette meg királyi biztosnak, aki addig a belügyminisztérium rendõri osztályának vezetõje volt. Vizsgálóbíróul mellé adta Kormos Bélát, aki mint Pest megye tiszti alügyésze szerzett kitûnõ jogászi gyakorlatot. Aztán Laucsikot hívatta magához Andrássy, akkor székesfehérvári ügyvédet, s közölte vele, hogy õt szemelte ki a szegedi kormánybiztos adlátusának. Laucsik szabódott a nem egészen veszélytelen tisztességtõl. Nemcsak a nyugalmát nem akarta föláldozni, hanem a családját is féltette. Tigrisvadászatra csak az induljon, aki után senki se törli a szemét. Andrássy azonban nem engedett. Ráday mellett szinte teljes hatalmat ígért Laucsiknak, s a kormány tekintélyével vállalt garanciát azért, hogy akármi érje új szerepében, családja egzisztenciája minden eshetõségre biztosítva van. Erre aztán nem lehetett nemet mondani. Laucsik elköltözött Szegedre, ahol Ráday már türelmetlenül várta.

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a dúvadak közt Sándor bácsi a király. (Akkor már igazán bácsi volt, belelépett az ötvenötbe, 1813-ban született, mégpedig július havában, az oroszlán jegyében, amikor csupa vérszomjas emberek látnak napvilágot. Tudom magamról, mert én is júliusi termés vagyok. Nemcsak a születésünk hónapja, hanem még a napja is közös a Sándoréval. Nem dicsekvésképpen mondom, de hát nem hamisíthatom meg a történelmet csupa szerénységbõl.) Azonban csak gyanú volt, de bizonyság nem. Mert ami bizonyos volt, azért Sándor már amnesztiát kapott nem is egyszer. Az elsõt még negyvennyolcban, magától Kossuth Lajostól. Aztán Ferenc József is megamnesztiázta, mégpedig kétszer is, bizonyosan azért, hogy ezzel is lefõzze Kossuth Lajost. Igaz, hogy aztán mégiscsak lecsukatta, s amire akkor szentenciázták, azt le is szolgálta becsületesen, s így a régi bûnökért nem volt rajta mit keresni. A nagy tisztogatás megkezdése elõtt alig egy esztendõvel került haza a péterváradi börtönbõl, s úgy szemre egészen jóba foglalta magát. Nagyon tisztességtudóan jött-ment a szegedi városban, szûzdohánnyal kedveskedett a rendõrkapitánynak, erõnek-erejével kezet akart csókolni az alsóvárosi gvardiánnak, s egy kicsit restelkedve fogadta az ünneplést, ha nem térhetett ki elõle.

- Nono - mondta húzódozva, mikor a búzapiacon megéljenezték -, nem töttem én olyan különösebb dolgot, mit kurjongattok énrám? Nem akarok én követ lönni.

Mert mi tagadás benne, Sándor határozottan örvendett bizonyos népszerûségnek. A Bach-korszak még közel volt, s akadtak szittya keblek, amelyek nem gyûlölték úgy a zsiványt, mint az üldözõit. Sándor negyvennyolcban az amnesztia fejében beállott szabadcsapatával honvédõnek, mert ha valaki, õ igazán meggyõzõdéses híve volt a szabadságnak. Igaz, hogy honvédõi minõségében is hamarosan kirágta az iszákot, de azért a szabadságharcos glóriája kísérte a zsiványt is, legalább a naivabb honfiak szemében.

Ami pedig azt illeti, hogy Sándor nem akart követ lenni, enemû ambíciójáról valóban senki se hallott. Õ többre vágyott ennél: az volt az álma, hogy belõle pandúr lesz. Föl is ment Pestre Andrássy Gyulához, a miniszterelnökhöz, úgy is mint régi jó emberéhez. Tudniillik a Kossuth amnesztia-levelét Andrássy hozta le neki annak idején a fehértói nádasok közé bizonyos Jókai Móric nevû fiatallal.

A hagyomány úgy beszéli, hogy a nagyúr szívesen fogadta a betyárt, föltetette vele a levett kalapját, bársonyszékbe tessékelte, Sándor bácsinak szólította, szivarral, pálinkával traktálta, de pandúrsággal nem kecsegtette.

- Nem lehet az, Sándor bácsi.

- Ugyan már mért ne löhetne, tésúr, vagy minek tisztöljem az urat?

- Mért nem lehet, Sándor bácsi? Mert akinek annyi tarka macskája van, mint magának, nem lehet annak hinni.

- Nem, ugye? - mondta Sándor szelíden. - Hát Ferenc Jóska mért hihetött magának, mikor magának is vót ölég tarka macskája?

Andrássy sóbálvánnyá meredve nézett a betyárra. Az pedig rákacsintott, és odasúgta neki, megemelve a kalapját:

- Csak nem felejtötte tán el maga se Kossuth Lajost? Mert nézze, az nagy csúnyaság vóna ám, ha mostan muszájból más gazdát szolgál is.

Szóról szóra így volt-e, nem-e, azért én nem harapom meg az ujjamat, sõt azt is megvallom, hogy e felõl a történelmi párbeszéd felõl éppoly kétségeim vannak, mint sok történelmi párbeszéd felõl, amelyek iskolai oktatás tárgyát képezik. De ezeken a tájakon, amelyek Rózsa Sándor lábnyomait õrzik, úgy beszélik, hogy az államférfi megszégyellte magát, sõt borzasztó haragra is lobbant, csak nem merte mutatni. Sõt inkább fût-fát ígért Sándornak, de csak azért, hogy megszabaduljon tõle. Ki is kísérte egész a kis ajtóig, de aztán sürgõsen magához parancsolta Rádayt, és kiadta neki az ordrét, hogy ezt a betyárt élve-halva, de neki mindenokvetetlen kézre kerítse.

Ráday szeretett volna is eleget tenni a parancsnak, de nem tudta, hogy fogjon hozzá. Ahogy Szegedre lejött, hamarosan megbizonyosodott róla, hogy Sándor megint átvette az impériumot a Duna-Tisza közén, összeszedte a régi betyárokat, neofitákkal is frissítette a bandát, községházákat rabolt ki, vásárosokat sarcolt meg, itt-ott vért is eresztett, de mindent olyan ügyesen csinált, hogy akkor is nehéz lesz bizonyítani, ha lefogják. Egyelõre azonban lefogásról se lehetett szó, a vén zsivány eltûnt valami ismeretlen bozótban. Keresni se lehetett nagyon, mert ha neszt fog, akkor idõnap elõtt megugrik Szerbiába az egész bandájával. Olyan ketrecet kellett neki felállítani, amibe maga jószántából kerüljön bele.

Erre volt jó Laucsik, a lélekidomár. Lehet, hogy a Dunántúl rémtetteket követett el - itt Szegeden pszichológiával dolgozott az elsõ perctõl kezdve.

3

Három hónapig ült már Laucsik Szegeden, anélkül hogy a kisujját is mozdította volna Rózsa Sándor ellen. Egynéhány kapcabetyárt ugyan összefogatott, de azokkal is nagyon barátságosan bánt, még mákosrétest is süttetett nekik. Csak akkor mérgesedett meg rájuk, mikor valami bácskai úrikastély fölverését nem akarták vállalni, ahol még a csecsszopó gyereknek is átvágták a torkát.

- Ennek hírit se hallottuk soha - szabadkoztak a lókötõk, akik addig nagyon engedelmesen vallottak be mindenféle apró-cseprõ deliktumot. - Nem vagyunk mink olyanfélék, tekintetös úr. Ilyen borzasztóságot csak a Sándor cseleködhetött. Úgy segítsön mög a Szentháromságegyisten, ahogy nevirül se ösmerjük azt a bizonyos helyiségöt.

Nem is ismerhették, hiszen Laucsiknak a kitalálása volt az egész. Azért találta ki, hogy megharagudhasson.

- Sándorra meritek kenni a magatok istentelenségét, kötélrevalók? A szátokra veszitek annak a derék embernek a nevét, ti semmiházi szemétnépek, akik még azt se érdemlitek meg, hogy Sándor a hétköznapló csizmáját hozzátok kenje! Takarodjatok elülem, szedte-vedte fattyai, én nem vesztegetem rátok többet a szót, hanem majd lesz rá gondom, hogy a Sándor kezére kerüljetek!

Hát ez nagy meglepetés volt a szegénylegényeknek, még nagyobb Sándornak! Mert persze huszonnégy óra alatt megvitték neki a hírt, nem is egyfelõl. Nemcsak a Laucsik parancsára, hanem a Laucsik tudta nélkül is. (Majd késõbb kiderül, hogy volt a rablóvezérnek olyan úri barátja is a szegedi városban, akinek a házánál nemcsak a Laucsik tekintetes úr volt sûrû vendég, hanem a Ráday méltóságos úr is.)

Az öreg betyár úgy érezte magát, mint aki égõ házból szabadul ki, éppen mikor rászakadóban van a tetõ. Meg is fogadta magában, hogyha még ez egyszer segedelmére lesz az a nagyon jó fölséges Úristen, fölhagy a mesterséggel, és penzióba teszi magát. Átveszi a gazdaság vezetését az öreg Rózsa-tanyán, ahol ez idõben a sógora helytartóskodott. Soha többet vért nem ont, csak még azoknak a kapcabetyároknak kivághassa a nyelvét, akik ilyen csúf hírbe keverték a törvény elõtt. Ehhez jussa van, hiszen még ez a messzirõl jött bíró is fölszabadította rá. Nagyon rendes ember lehet ez a bíró, tán még össze is ismerkedik vele idõvel. Ugyan elfogadná-e, ha megkerítené neki azt a szép pejcsikót a gyulai ménesbõl? (Úgy vert a hír, hogy a császár õfelségének nevelgetik azt ajándékba a hatvanhetes összetestvéresedés örömére.)

Mindenesetre úgy gondolta Sándor, hogy bátorságosabban jöhet-mehet a határban, ha már így megfordult a szél. A nagy próba akkor esett meg, mikor a mételyesi buckák közt két lovas fogdmeggel találkozott. Hirtelen a szûr alá kapta a puskát, s lesz, ami lesz, nyugodtan ballagott feléjük.

- Nini, ez mög a Sándor bácsi! - kiáltott rá az egyik pandúr, de nagyon barátságosan.

- Az ám - örült neki a másik is -, no, hogy van kend, Sándor bácsi?

- Mint a többi gróf - nézett végig rájuk hidegvérûen a betyár, a szûr alatt igen szorítván magához a puskát.

- Hát aztán hol lesz az ebéd, Sándor bácsi? - kérdezte az öregebb pandúr.

- Majd ott, ahol tegnap - vont vállat Sándor. - A napnál.

- Szereti-e kend a fogolyhúst?

A betyár gyanakodva kapta föl a fejét.

- Miféle fogolyhúst?

- Ejnye, hát a fogolymadárét - nevette el magát a fogdmeg. - Ölég bolond kend, ha nem lû magának ebédöt, hiszön puskája van hozzá, látom. No, adjon Isten, Sándor bácsi!

- ...sten! - billentette meg a kalapja szélit a betyár, akivel még ilyen csuda nem történt az életben. Hogy õvele a törvény embere mint maga formájúval békességben elbeszélgessen! Még akkor is, mikor észreveszik nála a fegyvert! S hogy azt õtõle nemcsak hogy el ne vegyék, hanem még biztassák is vele orvvadászatra!

Persze ez a nagy nyájaskodás mind a Laucsik rendeletére történt így, aki úgy számított, hogy többre lehet menni egy csöpp mézzel, mint egy kád ecettel. Nem is rosszul számított.

Egy hét múlva Sándor nagy magabíztában már majd a városba bemerészkedett. Egész odáig csak azért nem jutott, mert közbeesett az Öthalom. Jeles hely volt ez mindig, valamikor az ántivilágban itt adta össze a hóhér az ördöggel cimborálókat a köteles lányával; a boszorkányok is itt szoktak diétázni, mikor a sátán összesípolta õket az akasztott ember sípcsontjából készült furulyán; ebben az idõben pedig arról volt híres, hogy ezt tartották a Sándor legkedvesebb herbergjének. Azon a tájon, ahol most egy elhagyott csordakút gémjét nyikorgatja a szél, volt akkoriban valami düledezõ duttyán, Titke Kati nevû menyecskéé, akit azonban inkább Szépszájú Katinak hívtak. Ugyan volt neki ura is, bizonyos Bodó nevezetû, de az embere Sándor volt, mint ahogy Sándornak meg õ volt az asszonya.

Volt a betyárnak ezen a Katin kívül Katája is, mégpedig Bodó Kata, testvérnénje a Kati urának. Lehet, azt is a csillagok konstellációja hozta magával, hogy egyforma nevet viselt a két fehércseléd, akik csipke gyanánt beszegték a <