Egyszer, egy este - tavasszal - a fiatal
politikus és neje kimentek, hogy rántott csirkét egyenek egy errõl híres,
kültelki kocsmában. Hát ahogy esznek, eddegélnek, látják, hogy a szabad tûzön
halászlét fõz a kocsmáros fia, aki Szegedrõl került haza. (Ne tudja meg senki,
hogy miért volt Szegeden.) Zsír nélkül fõzte a halászlét, a pesti szokás
ellenére. Robin értett egy kissé az ilyesmihez, poétikus hajlamainál fogva
mindig az ételek egyszerû volta mellett foglalt állást. A jobb érzésû
férfiakban különben is él a hal kultusza és a mezei ételek költészete. Hanna is
szeretett jól enni, szabadban, olcsón. Akkoriban történt, hogy több jelentékeny
- együtt vacsorázó - politikus föltámadt a hotel-kocsma ellen, házi ételekre és
savanyú borra vágyott. (Egy kissé intrikálni is akartak két társuk ellen,
akiktõl immár egy baktert se lehet kineveztetni, még a régi hóhért is õk
nyugdíjaztatták, hogy házuk egy régi szolgáját, egy szelíd parasztot
neveztessenek ki helyébe.) A nagyszabású, politikai, zártkörû társaság
bérkocsin és magánfogatokon bekalandozta a várost, amelyet nemigen ismertek,
mert hiába ugráltak a központban évek óta, alapjában vidékiek maradtak.
Már el is éhezének, amikor eljutottak a
Sándorék kocsmájáig, amely elõtt a rendkívül ügyes fiáker állott.
- Itt fiáker áll, itt jó kosztnak kell lenni! -
szólt a leendõ igazságügyminiszter, aki éhes volt nagyon.
- Meglátszik, ki a jó megfigyelõ! - mondá az
íróképviselõ.
Egy valóságos miniszter, akit izgatott, hogy
közönséges, komisz kocsmába mehet, határozott:
- Gyerünk be.
Bementek és rátaláltak Robin Sándorra, és némi tanácskozás
után leültek asztalához. Némiképpen féltek, hogy nem lehet majd elõtte és
felesége elõtt szabadon beszélgetni, de biztatta és megnyugtatta õket, hogy az
ifjú képviselõ oly tisztességtudóan állott föl, amíg õk elhelyezkedtek. Nem
tolakodott, nem tegezte õket le, úgy viselte magát, mintha nem is volna velük
egy rangban. Elismerõ szavakkal adóztak kitûnõ modorának, férfias szépségének,
az író-képviselõ még fehér fogait is fölemlítette. Hogy a feleségével van, azt
nem szerették, csak az öregurak.
Leültek, pompásan ettek, és a természetes módon
fõzött halászlé elérzékenyítette valamennyit. Dicsérték és áldották Robin
Sándort, aki még egyéb jó helyeket is tudott. Csöndes, szép vacsorálópontokat,
az igazi rác hal, a birkapörkölt, a túrós galuska, a tejes puliszka, a
madárhús, õsi töltött káposzta legkitûnõbb lelhelyeit. Látták, hogy jeles,
megbízható és derék ember, élni tudó és tehetséges.
A szép asszony pedig kurizált az uraknak, oly
erõsen és vastagon hízelgett, hogy ha asszonyokkal lett volna dolga, azok
megsértõdnek. De férfiak és politikusok valának, túl a negyvenen...
Elhatározták, hogy Robin Sándort belevonják
vacsoráló társaságukba, és hogy a törvényhozás körül szerepet adnak neki.
...Ah, az szép éjszaka volt, ami a vacsora után
következett. Amióta ifjúságának szép emléke, az ezüst kecske eltûnt a kezébõl,
most érezte elõször, hogy valaki keményen áll a helyén, és lesz belõle valami.
Mindjárt másnap egészen másképp érezte magát a klubban. Szóltak hozzá, nem
hallgattak el, ha egy-egy nagyobb beszélgetõ csoport mellett elhaladt.
Kártyázni hívták, a felesége hogylétérõl tudakozódtak, a sok paprika nem
ártott-e meg neki...
- Robin Sándor „meg volt csinálva”.