|
AZ ULMAI
ÜTKÖZET
1805. Octob.14d.
Mit hallok! Árpád honja határain
Álgyúk dörögnek! rettenetes veszély
Zúg, mint dagadt felhők morajja
S Bosporusok zokogó
nyögése.
Egy nagy csapással mindeneket levert
A harc s dicsőség kénye, Napóleon,
S mint Júpiter mindent lerontó
Mennyköve, egy
riadással elszórt.
Látom hazámnak fegyveres őreit
Réműlt futásban; látom az éktelen
Vert had zavarját tébolyogva,
S Bécs s Pozsony
érckapuit vivatlan
Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez?
Nincs hát remény már? - Itt az idő, magyar,
Mely majd szabad lelked nem ismért
Jármot akaszt te
szilaj nyakadra.
Nyolc száz repült el már Budavár felett.
Villámok ádáz zápora, vérözön
Toldult s rohant rád számtalanszor:
Ámde te, mint az
egekbe ötlő
Kriván, mosolygál a zivatar között.
Rémíthetetlen melled acélfalat
Vont fel körülted, s vakmerően
A haragos buzogányt
ragadván,
Gigászerővel harcra szegült karod,
Vívtál ezerszer többel ezer csatát:
Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét,
Zrínyi dicső
remekét, halálát!
Merj! a merészség a fene fátumok
Mozdíthatatlan zárait áltüti,
S a mennybe gyémánt fegyverével
Fényes utat
tusakodva tör s nyit.
|