JANUÁR 1SŐJÉN 1835

Azon pillanatok közt, melyek alatt néha az élet mulandóságára gondolunk, megfutott pályánkra visszatekintünk s a jövendő eleibe sóhajtunk, talán a legérdekesebbek az esztendő utósó estvéje pillanati! Akarjuk, ne akarjuk, mégis meglepnek, habár hirtelen ellebbenés közt is, a múltnak képei, - és mintha akkor bűneinknek árnyékai is feltűnnének előnkbe, s homályos érzelmekben, sejdítésekkel tele sóhajtásokkal tekintünk a jövő esztendő eleibe.

Ily pillanat vala nekem az 1834ik év utósó estvéje. Életemnek 40ik esztendejébe lépém. Érzem, nem sok van még hátra, s mely keveset teheték eddig! Végigtekinték ezen esztendei történeteimen, érzelmeim s helyhezeteimen s elmerülten a múltnak boncolgatásában. Szoros számvétellel vizsgáltam tetteimet. Igenis, találtam azok közt némelyeket, melyek nyugtaták keblemet, hogy mint becsületes ember s becsületes hazafi viselém magamot, - de találék sok vonást is, igen sokat még, mik piríták lelkemet! Találtam, hogy nem tisztán járék el minden dologban, hogy hiúság vala sok cselekedetim rugója, hogy restségem miatt magam s a közönség iránti sok kötelességim elmúlatám.

De találtam nehéz szenvedésim vonásira is, megvettetésem, hátratétetésem s lealáztatásom vonásira, s ezekhez hazánk kedvetlen sorsán való sok aggodalmimra, - s a sorsnak azon csudálatos elegyítékére, hogy múlt esztendei pályám alatt sok hazafiak s jelesebbek becsülését és figyelmét megnyertem, míg némelyeknek azalatt bosszús gyűlölségét vontam magamra! - És találtam múlt évi történetimben a szív vesztesége fájdalminak azon vonásit is, melyek újra felsajdulva dúlák keblemet s a fojlódott bánat egész súlyával borítának el. - Kiszakasztá mellőlem a sors, ki szívemnek legkedvesebb vala ez életben, ki tíz esztendeig volt érzelmim s gondolatim örökös foglalatossága, tíz esztendeig éjjeleimnek álma s vágyaim mindenkori tárgya! És talán az én hidegségem is súlyosította utolsó óráit, s talán a történetek különös szövődése által éppen miattam halt el, mielőtt azt kérhettem volna tőle: „Bocsáss meg, mert megbántottalak!”

Lelkemnek ily hánykódásai közt a múltnak képeiben, végre sajnálkoztam magamon, hogy ennyi bánatot kelle esztendő alatt szívembe rejtve hordoznom, s úgy tetszett, mintha egy sugallat ezzel vigasztalna: „Megengedtettek a te hibáid ennyi szenvedésid után.” - De bánatimnak ezen boncolgatásiban mégis bizonyos keserű örömet találék s kívántam volna azoknak minden vonásit még egyszer felújítani. Sok vonás azokból már csak homályosan lenge előttem, s sajnáltam, hogy azokat minden árnyéklatikkal még egyszer nem hozhatom elé.

Ezen helyhezetem állandó feltétellé erősíté bennem azon régi szándékomot, hogy ezután életemnek nevezetesebb történeteit feljegyezzem, s tetteim, érzelmeim és történeteimből oly tárt gyűjtsek, hol az engemet érdeklő múltat - legyen az jó vagy rossz -, mint tükörben, még egyszer megpillanthassam.

JANUÁR 9KÉN 1835

Néhány nap múlt el, mióta a fennebbi sorokat írám s az alatt sokat foglalatoskodtam feltétemmel. És midőn lelki erőmet fontolgatám e szándék kivitelére, feltűnének annyi számtalan ilynemű hajdoni fogatkozásim s azoknak munkátlanságom miatti elenyésztök, - s pirulás és csüggedés érzelmi nyomának le! - Érzem, hogy a vállalat valóban nagy, mert tudom én azt már, hogy a léleknek egész erejét kívánja igazságosan festeni le belsőnket, megvallani tetteink minden rugóját, megküzdeni hiúságinkkal s oly tisztán írni le érzelmeink s gondolatainkot, hogy a józanabb órákban lelkiesmeretünk kímélés nélkül helybe hagyja azokot.

Kérdem elmémet s kérdem szívemet és lelkemet, ha van-e elég erejök szégyenben nem hagyni engemet önmagam előtt? És e pillanatban, midőn ezeket írom, mintha terjeszkednének karjaim egy látatlan valóság felé s sóhajtás emelkedik lelkemből segedelemért, erősítésért s állandóságért esdekelni! Te vagy-e ez imádságnak szent ihlete? Te vagy-e ez, oly ritkán megjelenő sóhajtás egyetlen neme? mely csak boldogságim szebb pillanatiban s nyomó bánatim közt szoktál felfakadni s ezer gondolatim s érzelmim felreppenteni! Érzem, te az én lelkem nyugalmát s erejét fogod meghozni s erősítendessz szándékomban.

Igenis, igyekezni fogok e naptól fogva a velem történt nevezetesebbeket ide oly híven leírni, mintha azt az Isten ítélőszéke előtt kellene elbeszélnem. Próbálok küzdeni hiúságimmal, munkátlanságommal. Próbálom szívemet tisztogatni s minden nemtelenebb indulatokkal erőmig megvívni. Próbálom érzelmeimet nemesebbíteni, s tetteimet leírva, lelkem ismerete bírálata alá vetni.

JANUÁR 10KÉN

Amint jövék haza a Casinóból, bizonyos írást lengetett a szél a kapun alig odaragasztva. Sötét volt már. Közelebb néztem, s nagy betűkkel az N. nevét olvastam felülírva, csúfolódó epithetonokkal. Gondoltam, hogy pasqillusnak kell lenni, s siettem haza vele. Míg szállásom felé haladtam, úgy tetszett, mintha jólesnék érzésemnek, hogy e kétszín, csalfa embert s hivatalbeli egyik alattomos rágalmazómat ekként kicsúfoltatva, mindjárt olvasandom. Szobámba lépve siettem csak a tűzvilágnál átaltekinteni az írást. Tele volt ez az N. alacsony tettei felhordásával. Az usurpált nimbusz tépetett le róla. Kitaláltam az íróját. - De amint végigolvastam, úgy tetszett, hogy szánom őtet. Megint olvastam s gondolkoztam, mitévő legyek vele. Fegyver van ugyan kezedben ellenséged ellen, mondám magamban, de illik-e, hogy te is hátmegett döfd őtet, mit benne kárhoztatsz? Mely nemtelen az ily bosszú gyönyörűsége! - S hirtelen tűzbe vetém az írást. Soká andalogtam azután e tettemről, s le nem írható csendes örömüvé tevé estvémet, hogy bosszúmon győztem, rosszakarómnak megengedtem - s e nyugtató tettel kezdhetem el ezen írásomat.

JANUÁR 11KÉN

Olvasám az ujságokban a hivatalos jelentést, hogy a magyar tudós társaság engem is megválasztott levelező tagjának. Ezen új rang nagyon genieroz. Ugy tetszik, mintha boldog magányomból kihurcolnának egy zajgó sokaság közé, hol ujjal fognak mutatni: „Íme a tudós!” Szegénységem büszkesége meg van alázva.

A céhot és monopóliumot minden nemben utálom, s íme, nekem is céhbeli tagnak kell lennem! Nem tudom kimagyarázni, miért van terhemre nekem ez a megtiszteltetés. Úgy tetszik, hogy ez által leköteleztetik az ember a közvéleménynek s jusst ád a közönségnek tudós várakozásra. Minden fény és kijelentés ellensége a csendes örömeknek.

Döbrentei és Wesselényi legrégibb barátim, s mégis nagyon haragszom reájok. Őket szívemből kértem volt, hogy megválasztásomot fordítsák el rólam, s mégis ők azt nem tették, s talán éppen ők is elémozdítói voltak.

Sokat tûnõdöm, ha a diplomát elfogadjam-e? Ha elfogadom, kicímerezett tudósnak néznek egész életemben s minden ember tudós munkát és tudós beszédet vár tõlem. Pedig engemet, az úgynevezett tudós conversatio nagyon fáraszt, s azt sem tudom, ha írok-e még valamit kiadás végett! Ha el nem fogadom, hihetõleg gorombaságnak s kevélységnek veszik a választók s tudós bolondnak fognak tartani.

JANUÁR 13KÁN

Országgyûlésünk dolgai mindinkább bonyolódnak. A legszebb indítványok elhullnak. A szabadelvûeket üldözés s ijesztgetés fenyegeti. Árulás, visszavonás, rettentés, megvesztegetés s minden nemtelen eszközök játékba vétettek. Megcsalódtam hazám morális erejében; alig van tíz ember, ki értené, mit kell tenni. Nincsenek morale principiumaik, melyek körül forogjanak s mégis örökre azon egy pontra térjenek vissza. A nagyobb rész, még csak módiból, önhaszonból, ravaszságból liberális. Kevesen gondolkodtak komolyul a szabadságról, annak szelleme nem vált még vérré bennök, s lehet-e többet remélni törvényeink mostani állásában? E nemzet soha nem fog elémenni a rendes reform útján! Külsõ vagy belsõ megrázkódtatás, sanyargatás és ínség kell, hogy felébredjen bûnös henyeségébõl.

Wesselényi Miklós különös jelenet az országgyûlésén. De õ nemzetünknek korán van születve, mint II. József volt. De mégis oly hasznokat fog tenni - nem nekünk, hanem a jövõ generatióknak -, mint József tett. Neki vak ellenségi vannak és lesznek, személyesen és elveinek, s ez a história szerint igen természetes. Õ nem azok közül való s nem is akar az lenni, kit minden szerethessen. Neki egy nagy hibája van a politikai pályán. Azt hiszi, hogy az oratori tactikát nagyon érti, s van is oka azt hinni a momentum behatásai után. De nem akarja elhinni, hogy ravasz ellenséggel áll szembe, mely minden oratori tactikáját hátulról gúnyoló nevetéssel teszi semmivé. Nem akarja hinni, hogy ellensége, amily ostoba, éppen oly ravasz is.

JANUÁR 15KÉN

Ó, hazám, mikor lesz vége e kínos aggódásnak miattad? Derengsz néha szép reményt, sugárzasz néha szép jövendõt s oszlani látszanak fellegid. És megint új robajjal dúlnak feletted zivatarok s elborulsz és a zsarnokságnak újonnan kigondolt fortélya riaszt fel álmunkból. Ah, ez valóban fárasztó élet, ez, a reménytelen szerelmesnek gyötrelmes élete.

JANUÁR 18KÁN

A reggel Wesselényi Miklós egy levélben azon kére, hogy szállásomon maradjak. Mivel a Közép Szolnok vármegye Casino követséget küldött hozzám, egy billikomot általadni nekem. - E tárgy iránt ez elõtt néhány héttel hallottam volt annyit, hogy Közép Szolnokban munkám sokak figyelmét magára vonta s az ottaniak egy billikomot készíttetnek nekem megtisztelésül. De engemet illetvén a dolog, szégyelltem tovább kérdezõsködni iránta. A levél meghozója azt is mondá, hogy a követség számos tagokból áll Wesselényi vezetése alatt, s õ fog beszédet tartani a billikom általadásakor.

Soha nem tudnám leírni azon különbözõ érzelmek elegyedését, melyek e hírrel megleptek. Oly aggodalom s oly remegés fogott el, hogy hirtelen bezártam ajtómat, gondolkodni, mitévõs legyek. Azt határozám, hogy elbúvjak a követség elõl vagy szekeret vegyek s mindjárt falura induljak, vagy megizenjem hirtelen rosszullétemet. Mindenfelé haboztak gondolatim; el voltam fogódva. Átkoztam az autorságot. Miként álljak annyi ember eleibe? Mit mondjak nekik, ki nem tudom feltalálni magamot közhelyen? ki rossz orátor vagyok? s éppen most, midõn csak én vagyok kitûzve a figyelemnek, s minden ember csak tõlem vár valami különöst hallani?

Aggódva tekintgettem ki az ablakon, segedelmet várva valahonnan. És íme közelget a csoport szállásom felé tartva, úgy tetszett, mintha a kalpagokon ingó tollakon a tenger hullámait látnám felém hömpölyögni, s mintha süllyedni érzeném magamot. Wesselényi elöl jött a billikom hozóval. Megtölt szobám emberekkel s én álltam elõttök, mint egy megítéltetett.

Elkezdett Wesselényi szólani, de oly innepélyes arccal, mintha õ nem volna most az én gyermekkori barátom, mintha egy idegen állana elõttem. Beszéde hosszú volt, de tartalma fonalát nem tudtam fenntartani, hogy aszerint felelhessek vissza. Én azalatt csak érzelmeimmel foglalatoskodtam, s midõn a rám halmozott dicséretek fordultak elé, akkor még zavarodottabbak lettek belsõmben az ezerféle indulatok.

Rám jött már a sor felelni. Hihetõleg, kik beszédem figyelemmel hallgatták, nem találhattak abban igen sok logicai rendet. Eldúlva volt belsõm, s amit mondottam, azok remegõ érzelem szaggatott kifejezései lehettek, miket azon renddel soha nem tudnék elmondani. Beszédem közben Wesselényire pillantottam s könnyel ragyogni láttam szemét. Úgy tetszett, hogy megint gyermekkori barátomot látom benne, s ez a pillanat annyira megzavart, hogy különbözõ töredezett habozások közt, félbe kellett szakasztanom beszédemet.

A követség elmente után egészen kimerülve éreztem magamot. El voltam bágyadva testben és lélekben, mint egy hosszas terhes utazás után. De e lankadtságban mégis kimondhatlan jól éreztem magamot, hogy megint egyedül lehetek, hogy nem kell tovább küzdenem indulatim habozási közt. Mintha egy soká hordozott terhet raktam volna le lelkemrõl. - Dicsõségnek csiklandó örömei, nagy procentekkel fizettem meg én mindig elreppenõ kellemiteket!

Estve nagy vacsorát adott Wesselényi a követség tagjainak, hol megint én valék kitéve a pohár köszönések tárgyául. - A követség beszédeinket írásba kívánta, hogy küldõinek számolhasson megbízatásáról. Ez megint nagy baj volt nekem, mert nem voltam képes oly renddel leírni, mint beszéltem. Próbáltam tehát írni oly formát, mint homályosan emlékezhettem az általam mondottakról.

JANUÁR 25KÉN

Tegnap estve Casino közgyûlése volt. Gyergyaival törvényjovaslatokot készítettünk vala, mint biztosok, s azok most vétettek fel. Sok elhullott jovaslatinkból, mik éppen a Casino fenntartása érdekét, pénztára alapulását s elaljasodásából felemelését tárgyalták. A magyar nemes emberek nagy részének szörnyû csalfa megfogatja van a szabadságról. A törvénynek azon philosophiája, hogy csak akkor lehet biztosítva szabadságunk, ha magunkat lekötelezzük egymás szabadságát nem sérteni, éppen nem fér fejökbe. A magyar a társasági viszonyokbeli törvényes lekötelezést szabadsága sérelmének tekinti, s mivel törvényei szerint a közönségnek semmit nem tartozik fizetni, ezen törvényes igazságtalan elvnél fogva, a közintézetekre sem könnyen fizet. Õ szégyelli a takarékosság elveit is; nagylelkûsködni akar, de nem szeret fizetni. Szabad akar mindenütt lenni, mert õ szabad nemes ember, s társa szabadságát mindenütt bántja. Csinos, pompás, õtet kímélõ társaságot óhajt, s õ betyárkodik s trágárság beszéde tárgya. Elszomorított ezen liberális-despoták, fényes-szegények s szabad-betyárok vitatása.

Ezen gyûlés Gróf Bethlen János helyett engem választott meg igazgatónak; de azt nem volt kedvem vállalni s déprécáltam, mert érzem, hogy a Casino hanyatlani kezdett tónusát sok kedvetlenség nélkül nem vagyok képes helyrehozni. A Casino nekem soká kedvenc ideám volt, attól igen sokat reméltem. Annak felállításán sokat fáradtam, sok rágalmat s gorombaságot nyeltem el. Azt hittem, csak a kezdet bajos, de practicai folyamatja mindinkább csüggeszt.

JANUÁR 26KÁN

Eltemetõk Pap Gábort, kivel 22 esztendõ óta, tanuló koromtól fogva, álltam ismeretségben. Egy becsületes, jámbor, igyekezõ polgár volt, kinek boldogulásán szívembõl törekedtem. Háza nekem pihenés menedéke vala. Hivatalbeli feszes, fás s hideg társalkodású helyzetim után, naponként befordultam hozzája néhány minutumra. Egészen otthon találtam magam nála; semmi társasági viszony nem genierozott; köszöntem, vagy csak ceremónia nélkül beléptem, búcsúztam, vagy senkitõl észre nem véve eljöttem, az mindegy volt köztünk. Így hullnak el régi ismerõsim, s mely baj már elhûlt szívvel újabbakot szerezni. Nyugodjanak békében poraid, becsületes, jó ember!

JANUÁR 29KÉN

Wesselényi fellépe az országgyûlésen egy nagy következésû indítványával. Miután a napló nyomtatását betiltották s hiába volt a nemzet jussaira hivatkozás s minden kérelem, õ senkinek sem szólva, lytographiai köveket hozatott, s a napló nyomtatását január 1sõ napjától kezdve szállásán megindította. Mely nagy volt a meglepetés, midõn beszéde közben kitakarta a napló már kinyomtatott elsõ ívét, s felmutatta a gyûlésnek. Határtalan öröm lepte meg a gyûlés nagyobb részét s halálos remegés a szolgalelkûeket. Az indítvány elfogadtatott, s õ a sajtót a nemzetnek adta. A legelsõ próbaívet én is bírom, melyet igen nagy kincsnek tartok, mert ezen szép merészségnek bizonyosan nagy következései lesznek. - Estve Gyulai Lajos ívet bocsátott a Casinóban, hogy Wesselényinek ezen szép tettére egy billikomot nyújtsunk.

FEBRUÁR 1SŐJÉN 1835

A viadaliskola nagygyûlését tartottuk. Megint megválasztának igazgatónak, s ezt örömmel fogadtam el. Ezen iskola létezésére s sikeres haladtára gondolás mindig valami kedves s nyugtató érzelem nekem. Mert tudom, hogy ez az én igyekezetem után létez, s én eszközlém ennyire gyarapulását s megalapítását. Sokat bajlódám, míg rábeszélhettem némelyeket, s magamnak is kevés vagyonomhoz képest sok áldozatomba került. Kendeffi vala ebben nekem nagy segédem, s nála nélkül bajosan is boldogulhattam volna. Szegény Kendeffi! Õ Shakespeare-i ember vala köztünk. Planumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az õ óriási lelke sokat létre hozott, mikbõl én sokat nem tehettem volna nála nélkül.

FEBRUÁR 4KÉN

Nehány nap óta nem akarnak országgyûlést tartani. Az emberek suttognak, hátra vonulnak, remegnek, s senki nem tudja, mi leszen. Azt rebesgetik, hogy a gyûlést eloszlatják s Ausnahms-Regierung leszen. Ez nem újság a világ históriájában s az Erdélyében sem. Básta, Heister, Caraffa etc. mind ismeretes nevek nékünk. A Coup d’État, kedvetlen ugyan a jelenkornak, de a jövendõ mindig szokta áldani.

FEBRUÁR 6KÁN

Minden kaput katonaság foglalt el töltött fegyverrel. Azt suttogják, hogy kemény rescriptumok érkeztek, az ország gyûlése minden tette cassáltatik s eloszlatják; ha nem akarnak oszlani, katonaság fog az országházára rukkolni. - Felgyûltek a rendek tíz órakor, olvassák a jegyzõkönyvet, utána az eloszlató rescriptumot, mely tele van törvénytelenségek elészámlálásával s fenyegetõdzésekkel. Az olvasás bévégeztével az elnök odahagyja székét, hiábavalók különbözõ felkiáltások, hogy ez törvénytelen eloszlatás módja.

Ugyanekkor a Gubernium is egybegyûlt, ott is olvassák ezen rescriptumot és még egy mást is, mely azt tartja: hogy mivel az ország rendetlenségbe jött, királyi biztos neveztetett ki, s ennek teljes hatalom adatott letenni s felvenni minden tisztviselõket, s mindent cselekedhetni, mit jónak lát. A marchalis székek betiltatnak, s minden csak a biztostól függ. - A katonák még mind foglalva tartják a város kapuit körösded. Rémülés fog el mindeneket, hogy önkényû igazgatás állott fel. A követek egy része azonnal készül elindulni. A többek protestátióról gondolkodnak, de nem lehet egybegyûjteni õket. Minden ember csak önmagával van elfoglalva, s mint egy közönséges égéskor, csak arról gondolkodik, hol menthesse meg személyét s vagyonát. Sok ember leveti az álorcát, s szélnek fordítja köpenyegét. A módi, a ravasz s a kétszín liberálisok rohannak az új igazgatásnak hódolni s jelenteni tetteik megbánását. A servilisek triumphussal járnak s fenyegetõdznek. Alig van nehány, ki megtartotta eszméletét. A história senkinek nem jut eszébe. Mindenekben közönséges annak megvalósulása érzete: hogy nincs erõnk, gyengék vagyunk, és gyávák vagyunk. Mely képek ezek egy festõnek s psychologusnak.

Egész nap jártam széjjel, ismerõsimmel találkozni s a dolgok folyamát figyelmezni. De elfajlódott, elkeseredett érzéssel jártam. Láttam népmozgásokot Párizsban és Belgiumban; láttam a Júliusi revolutió következéseinek habzásait, de azok nem érdekelvén engem, hideg nézõnek maradtam, s azt hittem, hogy hazámban is hideg tudnék maradni. De egészen másként tapasztalom itthon magamot; dúlva van belsõm, a jövendõ minden kedvetlenségeivel áll elõttem, s fáj, igen fáj hazám sorsa.

FEBRUÁR 7KÉN

Gyakran megfordultam Wesselényinél. Az õ sorsa az enyém is. Õtet igen féltem, mert ellene vannak leginkább felbõszülve a servilisek. Figyelmeztem minden léptét, nyugtalannak látszott õ is, de nem elcsüggedve. Drága reá nézve minden pillanat, mert minden pillanatban várni lehet a rárohanást. Jovaltam neki teljes szívembõl, hogy menjen, vonja félre magát egy ideig, s ne játszodja Egmontot. De nagy csudám volt, valahányszor Wesselényihez mentem, hogy máskor mindig tele találtam szobáját, s most alig egy-két ember néha!

Délben egész pompával felment a királyi biztos a Guberniumba. Az utcán s a Gubernium körül sok nézõ állongott. A tanácsosok eleibe jöttek a grádics aljáig, ott hódolni nekie. Az alsó personálénak is rendelés volt téve, hogy mindenki a tornácokon álljon a pompa nevelésére. A tanácsban felolvastatott a biztos rescriptuma, melynek erejénél fogva az ország igazgatása határtalanul rábízatik. Soha ellenkezõbb arculatokat nem láttam, mint a biztos felmente és lejöttekor! Mindenki némán állott, de egy résznek rejtett öröm sugárzott arcán; a más bánatja mélységét látszott boncolgatni, és megint a más rész, a Homerosz Achileséhez hasonlított, midõn Patroklosz megöletése után bódulva forgatta könnyezni nem tudó szemeit, - és megint egy nagy rész ott állott, semmisége érzetében egybezsugorodva, bárminõ sorsnak jobbágyi alázatossággal meghajtani nyakát.

Estve elbúcsúztam Stuler nevû lelkes ifjútól, ki legelsõ volt a lesújtásra kiszánva. Neki még az éjjen menni kellett, mert a városi tanácsnak ki volt adva a rendelés elfogatása iránt. Ittléte alatt gyakron találkoztam vele, kellemes, könnyû s a legegyszerûbb társalkodási módja mindig a franciákra emlékeztetett. Midõn szekérbe ült, nagyon meg voltam illetõdve sorsán, s sóhajték, hogy talán némelyikünknek is ily sorsunk lehet nemsokára.

FEBRUÁR 8KÁN

Elindult Wesselényi. Akaratból nem mentem hozzája búcsúzni; nagyon el voltam érzékenyülve. Mintha egy nagy teher esett volna le szívemrõl, midõn megtudtam, hogy szerencsésen elmehetett.

És most már magam sorsáról kezdék gondolkodni. Szobámban maradtam egész nap, számot vetni magammal. Mind elésorolám politikai bûneimet. Megfeszítettem emlékezetemet, hogy ötesztendei politikai tetteim, írásaim s beszédim még egyszer megvizsgálhassam. Azokot elébb egyenként a törvény szoros értelme szerinti bírálat alá vetettem, ítéltem, mintha idegent ítélnék, - s magamot hazánknak akármely igazságoson magyarázott törvénye elõtt tökéletesen tisztának találtam. Azután egy határtalan önkény széke elõtt képzeltem magamot, s érzém, mennyi oldalról vagyok megtámadható, mint magános szegény ember, mint hivatalbeli s mint író.

De a megítéltetésig tenger aggódtatáson láttam magamot keresztül hurcoltatni. Lépteim után láthatatlanul leselkedtek egy fekete csoport zsoldosai. Minden nyomon éreztem jelenlétöket, barátim s jó ismerõsim közt, minden társaságban s magános elmélkedésim alatt, sõt íróasztalomnál is hátam megül belékacsintgatni papirosamba. A legközönségesebb kifejezésimnek ezer rejtett magyarázatját adták. Lassanként kezdettek dolgaim elakadni, láthatlan erõ dolgozott terveim ellen: elhidegült s gyanakodó arc állott mindenütt elõttem. Elnémultam a társaságban, mert mindenikben ellenségem lappanghat. Olykor szolgai félelem verte le lelkemet, s olykor dühös kifakadásra lobbantam, - de nem volt ki ellen. Kívántam megvívni ellenségeimmel, de az nem állott elé seholt. Kívántam nyílt szívvel s ártatlanságom egész érzetében menteni magamot a vádak ellen, de a vádló nem volt seholt, a vádat senki nem közölte velem. Rágalom harapdosta mindenütt nevemet, költött bûnök büntetése ijesztgetett és senki nem tudta származásuk kútfejét. Végre egészen megnémultam, gyûlöltem az embert, s e hazában, melyért annyit égek, annyit szenvedek, boldogságomra minden kinézés el volt vágva, - s így éltem a bizonytalanságnak legkínosabb életét.

Végre a zsarnok palotájába idéztettem, titkos parancs által, titkos ajtón vezettetve bé. Egy fekete könyvre hivatkoztak ellenem, de a vádat senki fel nem olvasta, s vádló senki nem volt. Oltalmazásnak nem adatott hely; a büntetés kimondatott, s nem volt kihez appelálni. Hiában hordtam fel ártatlanságom, hiában kértem a törvény és igazság kiszolgáltatását, arra senki nem figyelmezett. Megfosztva álltam mindentõl az életben, meggyalázva, elzárva a szabadságtól s a zsarnok által kigondolt minden lelki és testi kínoknak alája vettetve. És láttam végre magam elõtt a büntetéseknek legrettenetesebbikét is, hogy - hazámból bújdosnom kellett!

De mit vétettem tehát? Vétkem-e: hogy sok esztendei elmélkedésim, itthon és más nemzeteknél tett tapasztalataim után, a józan észen s a természet törvényein alapult costitutionalis kormányt óhajtottam, hol a király is csak elsõ tisztviselõ s nem népe zsarnoka legyen, hol a törvény minden lakost egyformán védjen s hibájában egyformán büntessen, hol csak a törvény uralkodjék kérlelhetlen keménységgel, s nem senkinek önkénye? Vétkem-e: hogy fájt nemzetemnek hátramaradta, demoralizáltsága, nyomatása s elmecsevészettsége? Igenis, gyermek korom óta örökös vágyam, törekedésem, álmom, minden érzetem s gondolatom csak az volt, hogy e nemzet felemelkedjék. - Utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést. Utáltam az aristocratia cudar gõgjét, s ahol lehetett, nevetségessé tettem. Gyûlöltem a büreaucratia pedantságát, a tisztviselõk kevély zsarnokságát, s azt felfedeztem s ellene szitkozódtam. Tettel, szóval s írásimban terjesztettem minden democratiai elvet. Elszórtam a külföldrõl hozott minden szabad intézetek magvait. Vérzett szívem hazámbeli embertársaim egy részének rabszolgai nyomatásán, mellettök harcoltam a feudalizmus ellen, s az egész nemzetet kivétel nélkül egyforma szabadnak óhajtottam. Hazám nyelvéért éltem, haltam, s azt, mások nyelve elnyomásával, hazámban uralkodóra emelni, egyetlenné tenni igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá lenni óhajtottam. Gyûlöltem a hideg cosmopolitizmust, mely a nemzetiségnek legnagyobb mételye. A túlságig megvetettem azokat, s bosszúsan gyûlöltem, kik nemzetem eléhaladtát, mívelõdését és nyelvét akadályoztatták, vagy az iránt hidegek voltak. Háládatlan cudaroknak tartottam, kiknek nem a nemzeti nyelv volt szívök és társalkodások nyelve. Kacagtam az uralkodás kegye és fénye után alacsonyul mászókat. Az emberiség legundokabb fajzatának tartottam a vallásos bigottakot, bármely felekezetbõl is legyenek, s csúfság s megvetés tárgyává kívántam tenni. Gyûlöltem a papságnak azon faját minden vallásban, mely a polgári élettõl különvált státust akar formálni; a józan philosophiát, az elmének szabad reptét s a polgári szabadságot örökösön tipró ezen hydrát egész erõmbõl kívánnám letapodni. És istenemet nem imádtam vakon, s nem azoknak írásuk és tanítmányok szerint, kik éppen oly tehetetlenek, mint én. Istenemtõl nem rettegtem, neki nem hízelkedtem, elõtte nem mászkáltam, gyermekkorom óta formába öntött imádsággal soha nem folyamodtam hozzája, hanem jóllétem vagy bánatom közt, templomban vagy mezõn, midõn csupa önkéntes sugallás által jött, felsóhajtottam, lelkemet egészen kitártam elõtte s folyamodtam hozzája, mint legmeghittebb barátomhoz.

És ezek az én politikai vétkeim summáson. És bármely ki nem tetszõ pályán, bármely szûk körben, homályban és szegénységben éljek is, valamely eset által magamra vonhatom a rágalom s önkény figyelmét, s bé leszek sodorva a megbélyegzettek közé. De mit tehet velem akármely önkény is, hogy e vétkeimbõl kigyógyítson? Megfosztat hivatalomtól? melynek feláldoztam eg&