PÁRIZS, DECEMBER 5-ÉN. Az a helyhezet, midõn valaki a maga gyönyörûségére s tanuságára utazni indul, és messze és mívelt országokba indul, ha nem hasonlít is azon érzésekhöz, melyeket Montaigne a boldogság culminationis punctumának nevez, ha nem is hasonlít az ifjúi elsõ szerelem órájihoz, de a boldogság csendes és tiszta örömeinek oly helyhezetéhez hasonlít, melyet az életben, sem az ambíció ragyogása, sem a hiúság képei, sem a gazdagság csiklándozó szomja nem adhatnak a szívnek. Vagy az elmélkedés széles mezeje, vagy a szív érzelmeivel való foglalatoskodás, vagy a kettõ egyesülve teszik a józan elme s el nem fásult szív örökös vágyait! És az utazni indulónak elméjében és szívében egyaránt, ezer ismeretek szerzése, ezer remények és érzetek valósítása derengenek kedves homályban. S indul, hogy a jelenvalót minden nemben gyönyörûséggel használja s keresztül egész életére visszaemlékezetének tárházat gyûjtsön.

Ezen érzések és gondolatok lebegének lelkemben, midõn 1830-ban, november 3-án éjszaka, Kolozsvárról, gróf Béldivel kiindultunk. Az õszi idõ nem volt kedves az elsõ napokban, de midõn Párizst és Londont és Philadelphiát látni s ott mulatni indul az ember, túlteszi magát lelkesedése minden sanyarúságon. 5-én estve Pestre érkeztünk. A Pesttõl távollakók 1827 óta a Pesti Casinótól és a literatoroktól várják a nemzeti szellem terjedését, s õk ebben magokat diktátorokká is akarják tenni, és mely elcsüggesztõ érzés az erdélyi embernek, midõn Pestnek minden utcáin, evõházaiban, társaságaiban és játékszínében mégis csak mindent németül hall beszélni, éspedig ausztriai ízlésû németül.

Felfutottam legelébb Budára Döbrenteihez, de õ az elõtt egy órával indult volt Pozsonyba az ország gyûlésére, s a német és német-cseh és magyar-német Budán elcsüggedt érzéssel lépdeltem végig, és eleink árnyékait bosszankodva képzeltem reánk lenézni. Nov. 6-án és 7-én Pesten mulattunk. Legfõbben magára vonta figyelmem a Casino intézete, mely gróf Széchenyinek köszönheti lételét, neki azt, hogy ezáltal a nemzeti közérzést és magyar nyelv terjesztésének középpontját alapította meg és hogy Magyarországban is már a közvélekedés erõre kap. Elindulásunk elõtt megvártuk a gõzhajó indulását Vácra, melyet itt Aktziák által egy angol épített.

November 9-én estve Pozsonyba érkeztünk. Századok olta Pozsonyba foly az ország gyûlése. Itt hozattak a nemzetiség elémozdítására s a magyar nyelv terjesztésére célzó articulusok, s járd végig Pozsonynak utcáit, házait és hivatalait, és soholt a nemzetiségnek semmi nyomára nem találsz! Háládatlan varos! mely a nemzet kedvezõ törvényeit, zsírját és szabadságát használod, és a nemzetiséget megveted! Ausztriaiaknak és cseheknek sepredék népe! A Lord Byron átka érjen tégedet hálátlanságodért. Kizártad kebledbõl a magyarnak nyelvét és játékszínét, visszaélsz a magyarnak gyengeségével, érjen tégedet az Izráél népének sorsa!

Pozsonyban legnevezetesebb volt nekünk magyar diaetát látni, hogy majd a francia és angol parlamentummal hasonlatosságot tehessünk. November 10-én és 11-én circularis gyûlések tartattak, a Regia propositióknak a kívánt ötvenezer újoncról való tárgya folyt mind a két nap. Meglepõ volt az ország képviselõit együtt látni, és hallani a távolról magasztalt beszélõket. Hosszas vitatás folyt az újoncok adása felett. Az opposítiónak nehány derék emberei szólottak: Ragályi, Nagy Pál, Borsitzki, Pázmándi s többek. Harmadnapján országgyûlésbe került a dolog, s végre az izenet a Mágnások Táblájához küldetett.

A Députátusok Háza és a Mágnások Táblája közt rettentõ nagy a különbség. A députátusoknál energiával szóló, lelkes és szabad gondolkodású embereket látsz. Ezeknél az initiatívum, s nehány tótokat kivéve mind magyarul beszélnek. A Mágnások Táblája különös compositio. Ez csak a députátusoknál már megvitatott tárgyakot recenseálja s initiatívuma nincsen. A députá­tusokkal egyidõben külön szálában gyûlnek egybe, s míg a députátusoktól általjön az izenet, beszélgetéssel s unalmaskodva töltik az idõt, s még pedig németül és deákul való beszél­getéssel, ami a magyar históriában igen nevezetes. Végre megjelen a palatinus az oldal­szobából, a prímástól kísértetve, s az egész mágnásság, deáki félelemmel asztalhoz szalad s csendesen leül. Temérdek püspökség fogja el a hosszú asztal egyik sorát, a mást a dignitáriusok s hátul a regálisták. Végigtekint a palatinus rajtok, s végigtekinti õket az idegen nézõ, s íme egy sor kegyes és istenfélõ és alázatos és mindenre kész hív jobbágyok teszik a Törvényhozó Testnek másik részét. A késõ maradékra és a többi európai nemzetekre nézve igen nagyon megjegyzésre méltó dolog az is, hogy az új idõkbõl nehányat kivéve, a magyar nemzetrõl, annak boldogságáról és törvényeirõl, és - nyelve elémozdításáról, a palatinus és püspökök, a dignitáriusok és az arra vágyók, mindnyájan deákul beszélnek, és igen nagy vétek s nagy törvénytelenség magyarul beszélni!

Vitatás alá jön végre a tárgy, ha vitatásnak lehet nevezni az elölülõ akaratját és a püspökök helybehagyó meghajlását - s megvan az Õfelsége eleibe terjesztendõ alázatos és jobbágyi törvényjovallat, s bízatik az Õfelsége lelkiismeretére.

A magyar törvényhozásnak ily elõismerete után a francia és angol s az amerikai parlamentumok lebegvén elõttünk, minekelõtte Pozsonyt elhagytuk, Döbrentei által felvezettettünk gróf Széchenyihez, a Hitel lelkes írójához. Gróf Széchenyi éppen heves vetélkedésbe volt elfoglalva gróf Andrássy, egyik deputátussal diaetai tárgyak felett, s kért, hallgassuk végig a tárgyat, mely nemzeti lévén, minket is érdekel. Gróf Széchenyinek nyelve a társalkodásban éppen az, ami a Hitelben. Új fordulatok, meglepõ kitételek, idegenbõl általhozott szép virágok, halmozott hasonlítások - s néha igen merész állítások, de az energiás nyelv miatt elõszer mégis meglepõ állítások teszik az õ beszédjét. Meghívott estvéli társaságaiba, de azt útunk miatt nem használhattuk. Báró Wesselényinél voltunk az utolsó estvén, Döbrenteivel és Helmeczivel, s másnap Bécsnek indultunk.

Bécsbe [november] 13-án érkeztünk, s itt négy nap mulattunk. Bécsbe a régi gondolkodás módját találtam, azt a gondolkodás módját, melyen sok esztendõk olta, sem az idõ haladó Géniusza, sem a franciaországi júliusi napok semmit sem tudtak változtatni.

Bécsbe legkedvesebb óráimot Fekete Ignác barátom házánál éltem. Nyolc esztendeje nem láttuk volt egymást, õ azolta megházasodott, haladtunk az idõben, változott helyhezetünk és gondolkodásunk, de õ mégis az maradt szívében és érzésében, ami hajdon volt, s engem ez a meg nem változása s barátságának még egy-más jele sokkal forróbban hozzá kötöttek, mint hajdan voltam. Minekutána Sina úrnál pénzünk dolgát eligazítottuk, 17-én estve elkísért Fekete barátom a postahivatalhoz, hogy a gyorsszekérrel Bavariába, Münchenbe induljunk.

A Münchenbe menõ gyorsszekérbe négyen ültünk fel. A sötétbe nem láthattuk egymást, kik vagyunk, s szótalanul tölt el az éjszaka virradtig. Minekutána reggel megláttuk társainkot, kivizsgáltuk egymás ábrázatját, kezdettünk szóba ereszkedni. Az egyik társ egy hannaui juvellér, a más egy Odesszába lakó genevai francia voltak. Minél inkább távoztunk Magyarországtól és Bécstõl, annál inkább látszott, nevezetesen Felsõ-Ausztriában, a hely soványsága és a lakosok szorgalma. Legunalmasabb az Ausztriában utazónak az, hogy akárhol kedve tartja a políciának, mindjárt passzusért zaklatja az utazót. Végre beérkeztünk Bavariába, s harmadnapján reggel Münchenbe értünk.

Elsõ kimenetelünk Münchenben Báró Hormayrhez volt. Báró Hormayr hajdon soká lakott Bécsben, mint udvari historiographus, s nevezetessé tette magát a magyarok elõtt is Vater­ländisches Taschenbuchjával és az Archiv für Geschichte, Litteratur etc. Mindenik folyó­írásába több magyarok dolgoztak, többnyire magyar históriai tárgyakról, de azok közt legnevezetesebben dolgozó társ volt báró Mednyánszki és egy ideig gróf Bethlen Elek Erdélybõl. Nevezetes magyar história-tárgyak, életírások, és több magyar nagy emberek képeinek kiadásokot a báró úrnak lehet köszönni. Míg Bécsben lakott, nehányszor utazott Magyarországon, s nevezetesebb literariai fõkkel egybeköttetésben állott. Tíz esztendõk múlva félbe kelle hagyni hazánkra nézve nevezetes folyóírásait, s el kelle hagynia az udvart s el kelle hagynia Bécset, s Münchenbe telepedett meg, a „Mûvész király” szárnyai alá. - A báró úr minket szívesen fogadott, s vágyva kérdezõsködött a magyar dolgokról, emberekrõl és a mostani diaetánkról. Úgy látszik, históriánkban nagyon jártas, s nemzetünk iránt való hajlandóságát itt is azzal mutatta meg, hogy az 1831-i Taschenbuchjában két nevezetes diaetai követeinknek: Nagy Pál és Ragályi Tamásnak képeiket adta ki. Tisztelet a lelkes és a szabad gondolkodású férfiú emlékének!

Nov. 21-én elvezetett a báró úr a Glyptothekába. A mostani bavarus király, I. Lajos, még ifjúkorában gyûjteni kezdette az antik mûvészség maradványait. Görögországban, nevezetesen Oginéban és Itáliában is, egybevásárolta a plasztikai mûvészet sok darabjait. Még mint koronaherceg a maga költségén 1816-ban megvetette a Glyptotheka fundamentumát, abba rakatta le a mûvészet darabjait, s az idén októberbe megnyílt a közönség számára. A Glyptotheka peristiluma 12 jóniai márványoszlopokot számlál. Márvánnyal kirakott kilenc pompás szálában vannak lerakva a mûvészet maradványai. Szent érzés lep meg, midõn e pompás szálában a görög istenek és hõsök közé lép az ember. Legnevezetesebb az úgynevezett Niobidák szálája. A görög mûvészségnek ennyi eredeti darabját Európának egy fejedelme sem bírja. Nemsokára ide mûvészi utazásokat fognak tenni az idegenek. Nevezetes vonás a királyban ezen Glyptothekára s egyéb mûvészi intézetekre nézve az is, hogy itt a felvigyázóknak és cselédeknek nemcsak hogy semmi honoráriumot nem szabad kérni, mint Bécsben, hanem el sem szabad venni a nézõktõl. Mely kitetszõ jele annak, hogy õ [a] mûvészet terjedését mindeneknek könnyíteni akarja.

Nem messze a Glyptothekától épülendõbe van a Pinakotheka is, hová a Képes Galériát fogják költöztetni. Most a Kép Galériája az udvari kert árkádjai felett van, melyet hasonlólag végignéztünk.

Másnap az Udvari Kertet és annak pompás árkádjait és az Angol Kertet néztük meg, mely valóban megfelel az angol kert nevezetnek. Az Angol Kert közepén van a híres Rumford emlékoszlopa. Nálunk a Rumford név a szerencsétlen 1817-i éhség esztendejérõl elég szerencsétlenül emlékezetes.

Nov. 22-én a város nevezetesebb épületeit s nevezetesen az újonnan épülendõ királyi rezidenciát néztük meg. Mindaz, amit a mostani királynak atyja, Maximilián József, és ez építettek, a legszebb görög és római ízléssel, s a legpompásabb stílusból vannak építve. München mekkoraságához képest, háromszorta több szép épületet számlál, mint Bécs. A privát új házak is mint megannyi római paloták. De minden épületek koronája Münchenben az új theátrum, s az utazók állítása szerint, egész Európában csak a St. Carlo Theatrum Nápolyban vetélkedhetik a münchenivel, pompára, ízlésre, szépségre és nagyságra nézve. Kívülrõl a legszebb görög templomot képzeled, s a belsõ pompás két márványgrádics, a Capitolium dicsõ lépcsõit juttatja eszedbe. Macbethet, mint operát játszodták ottlétünk alatt, s a temérdek nézõ, a játékszín belsõ pompája, s énekesek igen pontos eléadása egyaránt elbámítottak.

A históriákból úgy látjuk, hogy akármikor valamely nemzet konstitúciót szerzett magának, ott mindig elõrement a nemzetnek nagy megrázkódása, s nyomattatása, és vagy alkudt a nép királyával, vagy kényszerítette szabadsága privilégiumát megerõsíteni. S ezen tapasztalás alól szinte egy nemzet törvényhozása sem ment. De Bavariában egészen példátlan vonást talál a história, mert Max[imilán] József, mint absolutus király, sem a környülményektõl, sem népétõl nem kényszeríttetve, nemes magamegtagadással lemondott az önkényû uralkodásról, s az elnyomott, az aristokratia és papság apró faktióitól elszaggatott népnek szabad konstitúciót adott. A személyes és vagyonbeli szabadságnak garanciát adott, vallásos, gondolkodásbeli és nyomtatás-szabadságot engedett, és ezen konstitúciót a mostani popularis és „Mûvész Király” is szentül megtartja. Tisztelet az ily királyok emlékének.

Elhagytuk Münchent november 24-én, és ebédre Augsburgba érkeztünk. Miolta Augsburg megszûnt imperiális város lenni, alább szállott ott azután a kereskedés is, s a vallásbeli vetélkedésekrõl, tudományokról és kereskedésrõl hajdon híres Augsburgnak régi stílusú nagy épületei most szinte puszták. Elmentünk délután a nevezetes Allgemeine Zeitung kiadója, Stegmann úr nyomtató mûhelyét meglátogatni. Maga Stegmann úr éppen szekerezni ment volt ki, s a nyomtatóba mentünk, hol egészen elbámított a gõz által forgó sok kerekek csörgése. Az Allgemeine Zeitung temérdek árkusait s az itt kijövõ más munkákot csak három sajtó nyomja; oly nagy elsõsége van a gõzzel dolgozó sajtónak a régi kézzel nyomó sajtó felett, hogy amíg a kézzel nyomó csak mintegy hatvan árkust nyomhat ki egy óra alatt, ez ezeret nyom ki. Az árkusokot gyermekek igazgatják, feljül az egyik gyermek béteszi az üres árkust, mint a garatba, egy 8 szám forma fordulást teszen, s alatt a mind a kétfelõl kinyomott árkus kifordul. Betûszedõk és nyomtatók, többen száznál foglalatoskodnak a mûhelyben. Mentünkben azon régi templomon jöttünk keresztül, hol hajdon Luther és Melanchton vallásbeli disputákot tartottak. Azon nap estve Stuttgartba érkeztünk, de már késõ lévén, Schiller hajdani lakhelyét nem láthattuk meg. Karlsruhén reggel kellett keresztül mennünk, mindenütt a gyorsszekérrel. [November] 25-én a Hohenstaufenek régi, de már puszta vára mellett mentünk el. Elérkeztünk végre a híres Rastattba, melynek neve a magyar nevet bepiszkolta. Elpirul az ember, midõn a Franciaország históriájában reáakad azon sorokra, hogy a székely huszárok gyalázatosan megölték Rastattban a francia követet. A megölés cselekedete igaz, de el kell jönni az idõnek, midõn a még titkos akkori politika intrikája felvilágosodik a historikus elõtt, s a székely névrõl lemosódik ezen gyalázat!

Míg a Württembergi és Badeni Hercegségeken keresztül jön az ember, sovány földet, szigorú eledelt, jó napszámosokot ugyan, de nyomott népet és szolgai ábrázatokot lát az ember, alig lépik keresztül a Rhénuson Strassburgba már a francia földre, s már lehetetlen nem hinni a konstitúció vallásos erejét. Itt mindjárt lelkes és nyílt ábrázatú, vagyonos és szabadlelkû emberek vannak. A lelket és elmét a maga egész míveltségébe, csak a szabad konstitúció emelheti fel s tarthatja fenn.

November 26-án délután Strassburgba érkeztünk. A háromszínû zászló lobogott minden épü­letrõl elõnkbe s minden kalapról a trikolór kokárda büszkén emlékeztetett a júliusi tirannûzõ napokra. 27-én banquierünk, Türkheim úrhoz mentünk, ki francia nyájassággal fogadott. Megjártuk a város nevezetesebb épületeit, s felmásztunk az európai egyik legmagosabb s legremekebb épületû toronyba. De az idõ ködös volt s a kinézést nem használhattuk. 28-án a Nemzeti Gárda egybegyûlt a piacon. Szívemelõ volt ezen nézés. Délután a Türkheim úr közbenjárása által a strassburgi telegraph direktora, Kelos úr felvitt a telegraph-toronyba, s annak minden manipulációját megmutatta. A telegraph nagyon egyszerû masina, s csudálni lehet, hogy másutt is nem használják. De a jegyeket csak a direktor tudja, s senkinek sem szabad megmagyarázni. Az, aki a telegraphot mozgatja, s nevezetes híreket hoz és vész, semmit sem ért hozzá. A lakosok csak látják a tornyok s hegyek tetején a telegraphot mozogni, s különféle figurákot csinálni, de annak foglalatjáról semmit sem tudnak. Párizsból Strassburgig 8 minuta alatt jön el a hír, pedig ez 120 francia mértföld köz. A telegraphok minden fél órában beszélnek egymással, akár van s akár nincs tudósítás. Minden minute-ról protokollumot visznek különös, arra feltalált jegyekkel. A jegyek gyakran változnak, nehogy valaki kitanulja.

Nov. 28-án indultunk el Strassburgból a Lafitte Gaillard Messagérie-n. Lafitte és Compagniá­já­nak hatszáz-egynehány szekere jár széjjel Franciaországban, mindenik 21 személy ülésre s még emellett más terhek vitelére is csinálva. A compagnia egymillió frankkal kezdte a szekerezést s mindeddig nagy nyeresége volt, hanem tavaly és az idén több ilyen szekerezõ társaságok is állván fel, a compagnia nem nyer, s hogy a többeket megbuktassa, nagyon leszállította az ülések árát. Egy ülés a coupéba 32 frank, intérieur 29 frank, banquette 24, impérial és a conductor mellett 15 frank. Eddigelé Ausztriában legdrágábbnak és Francia­országban legolcsóbbnak találtuk az utazást, és amellett oly sebesen hajtanak, hogy három nap és három éjjen rendszerént Párizsba érnek Strassburgból, mely 120 francia mértföld.

Nagy gyönyörûség az utazásban, hogy jó társakkal veti egybe a sors az embert, s örvendettem egy francia tiszt s egy más tisztviselõ társamnak s az igen jó ülésnek, míg Saverne szép vidékin s platanus alléin általjöttünk, de alig érénk Phalsbourgba, s itt két új útitársné üle mellénk, két kapitányné, kik férjökhez utaztak Párizsba. Mihelyt az asszonyok béléptek a szekérbe bizonyos piperés kényességgel, elkomorodtam. Elébbeni útitársam, a francia tiszt, gálántot akarván játszani, általengedte ülését mellettem az egyik kapitánynénak, Madame Mongisse-nek. A második kapitánynénak láttam szemébõl, hogy õ is vágyik helyemre, s szintúgy számot tart gálántságomra. Mit volt tennem, az elsõ numerusú legjobb helyembõl ki kelle kelnem, s ajánlanom kellett ülésem, melyet elfogadott s én a szembe való ülésbe vonultam. Nem igen tettem rosszabb szívvel asszonynak gálántságot, annál is inkább, hogy velek dohányozni sem illett, s szorult ülésem, magam megtagadása s az irántok való figyelmem egészen elkedvet­lenítettek. Phalsbourg és Sorrebourg nevezetes erõsségek, de hosszasan néznünk nem volt idõnk. [November] 29-én a szép Nancyba érkeztünk, s itt is alig volt annyi idõnk, hogy egynehány utcát és a lengyel Stanislaus szép piacát megfussuk. Ebédre Bar le Ducbe jöttünk, 30-án a híres Chalons-ba, mely a magyaroknak kétszer lett nevezetes. - December elsõ napján Champagne vidéke egyik részén jövén, Dormans-ba és a híres Champagne-ború Epernay-ba megkóstoltuk a champagner-t a forrásánál. De szinte úgy van itt is az ember a jó champagner­rel, mint Tokajban a tokaival. Egy meglehetõs champagne butélia itt 25 sous. December 2-án Meaux és Bondyn [!] keresztül estvére megérkeztünk Párizsba; én elfáradva s csüggedve a szorult ülés s feszes helyhezetem miatt.

Párizsban virradtunk fel december 3-án ezer szép remény s ezer vágyódások közt, s íme legelsõ napom is mely örömmel teli s mely meglepõ volt! Én még a szobában voltam fáradtságom miatt s gróf Béldivel belépik hozzám Balog Pál, régi barátom, Wesselényi Farkas és Zeyk József, s említék, hogy báró Kemény Domokos és báró Bánffi János is itt vannak. Mely kedves társaság! Párizsba sohasem volt egyszer hét erdélyi utazó. December 4-én szállásunkra költöztünk a Szent Anna utcába, s ott estve a fennebbiek leírásához fogék.

DECEMBER 5-ÉN. Minekutána Bécset meglaktam, azt hittem, hogy már egy nagyváros sem tehet reám nagy behatást. De mely különbség, Párizs és Bécs között! mint Pest és Bécs között. Bécs népessége háromszázezer, Párizsé nyolcszázezeren felül. Akármerre fordulj az utcákon, mindenütt a sok nép, a nagy tolongás, s küzdeni kell a trottoirokon, hogy haladhass. Az utcák szegletén majd lenyom a sok szekér. Az árusok mindenféle hangú kiáltozása, a roppant terûhordó szekerek s cabriolettek zörgése szinte lehetetlenné teszik a beszélést. Ily nagy városban valóban sokszor terhére vannak az emberek egymásnak. Végigjártunk egynéhány utcát, a Tuileria kertjeit s kastélyát s estvére egy zsibongó lárma emléke maradt meg fejemben. [December] 6-án. Banquierünk, Rougemont úrhoz mentünk pénzünk dolga eligazítására. 7-én az ausztriai követ, báró [!] Apponyinál produkáltuk passzusunkat. 8-án a Louvre híres múzeumába mentünk. Tisztelet és bámulás lep meg, midõn e hosszú galériába lép az ember. A felsõ galéria, mely a Tuilerákig nyúlik, a régibb és újabb nevezetes festõk remekjeit foglalja magában. Az alsóban temérdek görög és római szobrok, edények, koporsók, mozaikok vannak. Napoleon minden hódolt országaiból elhozta volt a mûvészség remekeit, s e két galériát meggazdagította velek. 1815-ben a szövetségesek visszaadatták minden országnak a magáét, de mégis ezen galériák bámulásra méltó gazdagok. A képek és az antikok galériái ajtajainál mindenik leírását árulják. A katalógus raisonírozó stílusból van írva, s az ahhoz értõknek tanuságos munka. A mûvészeknek mindennap, a közönségnek pedig vasárnaponként ingyen szabad a bémenetel. Temérdek ember jön nézni és bámulni vasárnaponként. Ennyi mestermívek s ily szabad szemlélése után, a közember is ízléssel tud ezen mívekhez szólni.

9-én a híres Sorbonne Akadémiába mentünk. A Sorbonne professzorai, princípiumai soká uralkodók voltak Európában, s hajdon és most is több nevezetes emberek foglalták itt a katedrákot. A Sorbonne-ban filozófiai, históriai, literatúrai és teológiai fokokat tanítanak. 11-tõl 12-ig a híres Barbié du Bocage leckéit hallgattam a geográfia bévezetésérõl, a következõ órán számosabban kezdvén telni az auditórium, végre egy része nem fért, s fel kellett mennünk a nagy szálába. Ifjak és vén emberek, több mint háromszáz hallgató gyûlt bé egyszerre. Megjelent végre az öreg, de tûzzel teljes Lacretelle. Tapssal fogadták a hallgatók. Görögország régibb históriáját és Amerikáét és kolonizációjokat adta elé. Az öreg gyakran tûzbe jött, s mindég hangos taps fogadta. Végre egy igen szép értekezést olvasott fel az újabb idõ kolonizációjáról. „Franciaország is kolonizál, úgymond, de nem fegyverrel és erõvel, mint a hódítók. Franciaország a Szabadság princípiumaival kolonizál. Már sok leányai vannak, s közelebb Belgiumot és Lengyelországot kolonizálta a Szabadság által.” A professzorok itt nem szisztematikus könyvekbõl tanítanak, hanem ki-ki a maga módja szerint veszi fel és adja elé a tárgyat. Az igazgatás itt nem praescribál manualist a professzoroknak. A tanítványok tetszé­sekre vannak hagyva, s nincs meg a nálunk való pedant felkérdezés és repetálás. A francia tanuló tapsol, ha tetszik neki professzora leckéje, s mormog és sifitel, ha nem liberális princípiumaiban, vagy megvetõ magaviseletében. Nálunk skláv a tanuló, s a professzorok nagyobb része annál tudományosabbnak tartja magát, mennél nagyobb gravitást mutathat s mentõl inkább félnek tõle tanítványai.

[DECEMBER] 10. MORGUE. Van Párizsnak egy különös intézete. Ha vízbefúltakot, magokot kivégzetteket vagy véletlenül megholtokot vagy ölteket találnak a közönséges helyeken, kit meg nem ismernek, egy különös, evégre csinált épületbe viszik, mezítelen kinyújtóztatják, s köntösét feje felé függesztik, s harmadnapig ott tartják, ha ismerõsi vagy rokoni ráakadnak, kiadják, ha nem, harmadnap múlva eltemetik, de köntöse esztendeig felfüggesztve marad, hogy arról reáismerhessen valaki. Hat testnek van nyújtóztató padforma csinálva, a rostélyzaton keresztül minden ember nézheti a kinyújtóztatottakot. Ha valakinek rokona vagy ismerõse hirtelen eltûnt, ide fut, s néha itt találja fel az anya gyermekét, a házasok társokot s a jóbarát barátját kinyújtóztatva. Mély érzés nyomott el a rostélyozatnál. Benn éppen egy megölt asszony volt kinyújtóztatva. Hánynak szíve nem küzdött a kétségbeeséssel, midõn itt nyújtóztatva megtalálta a keresettet.

[DECEMBER] 11. VENDÔME OSZLOPA. Napoleon a franciák gyõzedelmét sokképpen örökösítette, s dicsõségeknek több emlékeket emelt. Azon ezerkétszáz darab ágyúkból, melye­ket a franciák 1805-ben a muszkáktól s ausztriaiaktól elfogtak, egy nevezetes oszlopot állíttatott, a Traján római oszlopa formájára; magossága felül emelkedik a piac körül lévõ legmagosabb épületeken is. Belsõjében egy csigagrádics menyen fel a tetején lévõ galériába. Az oszlop oldalon több szcénákban a franciák különbözõ gyõzedelmei mesteri kézzel vannak kiöntve. Több helyeken figuráz a megalázkodott ausztriai katona, s huszárjaink Franciscus [Secund]ussal tarsolyaikon, s szembe velek a gyõzedelmes büszke francia. Felmásztam az oszlop tetején lévõ galériába a fáradságos hetvenhat lépcsõjû grádicson. Bámultam a szép kinézést, bámultam a remekmívet, de mélyen elszomorított a magyar huszár látása a képen, hogy neki is újra meggyõzettetéséért a megalázkodott, a skláv instáncia ábrázatot kell játszani a tableau-n: plectuntur Achivi. [Quicquid delirant reges, plectuntur Achivi. Õrjöngjenek a királyok s gyász az achivokat éri</