1

Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sõt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik õt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal elõrehalad. - A messze elnyúló legelõk, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az õrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; - itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évrõl fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; - ezt látta, midõn szemeit behunyta, ezt, midõn azokat ismét fölnyitá. Magok a tornyok, melyek, midõn utószor körültekintett, hegyes oszlopokként álltak a róna távol határain, úgy látszik, mintha vele utaztak volna, legalább köztök s azok közt, melyeket most lát, éppoly kevés különbséget vehetni észre, mint a falu, melyhez akkor közelített, s azon helység között (habár város volna is), mely felé lovai most ügetnek. S ha kocsisától megtudja, hogy déltõl esteli hat óráig aludva egy egész mérföldet s egy darabot haladt - elálmélkodik a csuda fölött. - Ismert dolog, miként kedélyünkre semmi nem hat inkább, mint azoknak jelleme, kikkel társalkodunk, s így természetes, hogy a Tisza is eltáblabírósodott jurátusként felejtve vagy megbánva ifjúságának Mármarosban elkövetett kicsapongásait, végre azon tájnak jellemében - melyen tekervényes utakon tovább halad - részesül, s kivévén azon eseteket, hol mértéktelen sarkantyúzások miatt türelmét veszti, vagy valamely biztosság által tulajdon ágyából igaztalanul kiszoríttatott, még kiöntéseiben is megtartja azon mértéket s méltóságos lassúságot, melyet az iránta kiküldött választmány tanácskozásain s a folyó magyar juris pereken kívül - semmi, mi széles e világon foly, megtartani nem tud; úgyhogy ezen áradásokat is, melyeknek idõszakát ismerjük, s melyeknek kiterjedése földabroszainkon följegyeztetett - éppoly kevéssé nevezhetjük kicsapongásoknak, mint azt, ha hivatalviselt tekintélyes férfiak: installációk-, tisztújítások- vagy lakadalmaknál minden becsülettel eláznak. - Ha az áradás ideje megszûnt, a víz, miként zaj nélkül jött, úgy zaj nélkül távozik ismét, s a szõke Tisza nyugodtan foly tovább alacsony partjai között, valamint legjobb polgára hazánknak (mert hány van nagyjaink közt, ki csak honában osztja el kincseit!), úgy egyszersmind a legboldogabb, mert csak az õ szabadsága nem gátoltatik senki által; s Európa nagyobb folyói közt õ az egyetlen, ki nemes öntudattal elmondhatja: hogy egészen az maradt, mivé isten teremtette.

Valahol a tiszai alföldön tehát - hogy végre történetemhez fogjak -, a Tiszán inneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony megyének - szorosan a folyó partja mellett, ott, hol az nagy S‑sé kanyarodik, nem messze három nyírfától, melyek kétöles homokdombon állanak (ezt jegyezzék meg különösen olvasóim, mert miután mérföldekre domb, s fõképp olyan, melyen fa állana, nincs, ezen jel által legkönnyebben akadhatnak történetünk színhelyére), fekszik Tiszarét helysége, a Réty családnak, a magyarok elsõ foglalása óta bírt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvédje, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész, ha tudniillik Taksony megyében valaki találkoznék, ki a Réty család ázsiai eredetét kétségbe vonni bátorkodik.

A Réty család egyike a leggazdagabbaknak. Fiai született táblabírák. Mint a mostani családfõnek boldogult apja egyszer nemes büszkeséggel mondá: nem halt meg egy is közülök, kiben a megye alispánját ne siratta volna (reménylem, haláluk után); s így természetes, ha azon fénybõl, mely a családot környezé, kiáradtak egyes sugarak Tiszarét helységére is, s határát - a megye mérnökének állítása szerént, ki azt fölmérve a fönnemlített dombon kívül semmi egyenetlenséget nem talált - valódi paradicsommá varázsolták.

A nagy kiterjedésû ángolkert, melynek már majdnem harminc év elõtt ültetett fái a homokos földben hihetetlen magasságra nõttek; a nagy tó, melynek vizét némelyek ugyan kevesellték, de melyben a kevés víz szebben zöldellt, mint maga a pázsit, valamint ez ismét esõs napokban sokkal homokosabbnak látszott az utaknál, melyek noha mindig új meg új földdel hordattak meg: ilyenkor, a kertész csudálkozására - idegenek által sárosaknak tartattak; a nagyszerû kastély, melynek kúpos födelét arany gombok ékesíték, s melynek dóriai rendszer szerint épült tornácán az alispán úr délután pipázni szokott, s gót kapuja elõtt mindig az instánsoknak egy egész serege mélázott; a nagy udvar, jobbra istállóival, balra nagy üvegházzal, mely mellett többemeletû tyúkólak látszottak, nem is említve itt a nagyszerû szemétdombot, mely az istállónak egyik felét majdnem eltakarta - minden a kényelem s nagyszerûség nyomait hordozá; s ha fõképp a kapu elébe lépve, egyszerre töltésen találtad magad, mely a háztól kezdve egyenesen a megye fõhelyére vezet, s csak ez egy ház számára épült - érzéd, hogy alispánok közelében járnak lépteid.

Minden, mit a Rétyek építének, monumentális jellemet horda magán; s amennyiben közemlékeknek egyik fõ megkülönböztetõ jelök az, hogy közköltségen épülnek - ez ismét egyike azon tényeknek, melyeken, mint a család százados nemességén, Taksony megyében nem kételkedett senki, s mit ha némelyek rosszalltak is, a bölcs többség azon igazságos nézetnél fogva helybenhagyott, hogy miután a közmondás szerint is: egyik kéz a másikat mossa, itt még azt sem állíthatná senki, hogy ezen mûtétnél - mely a Rétyek s a megye adózói közt annyi idõ óta folyt - az alispánok kezei tisztákká váltak.

De miután e történet folyamában úgyis alkalmam leend olvasóimat a Rétyek lakhelye s Tiszarét helységének minden szépségei- s kényelmeivel ismeretségbe hozni, most az egyszer legyen szabad a hosszú utcán végig, velök egyenesen a mezõire sétálnom, azon dombhoz, mely, mint elõbb említém, mintegy negyed mérföldnyire áll a falutól s törökdombnak neveztetik; s ha három fa nem volna is fölötte, már azért megérdemli a látogatást, mert egészen tiszta napokon - minõ az, melyen történetünk kezdõdik - tetejérõl a tokaji hegy csúcsa sötétkék boglyaként látható.

Egy októberi nap meleg sugárai önték el fényöket Tiszarét messze terjedõ határára. Az égen nem vala felleg, mely tiszta kékjét elsötétítné; a téren, merre csak a szem érhetett, nem volt egy szekér, mely zöld színét porfellegekbe borítná, csak a pacsirták ezerhangú éneke, mely az eget eltölté, a távolban legelõ falucsordának kolompolása s itt-ott egyes munkás, ki kaszájával vállán danolva hazafelé ballagott - szakíták félbe az ünnepélyes csendet, mely között a nap a láthatár felé szállt. A dombon, honnan a sz.‑vilmosi erdõig láthatni, s ha Tiszarét ákáckerített házain túl tekintünk, a Tisza folyását mérföldekre követhetjük, két férfi ült egymás mellett, elmerülve a vidék látásában, vagy talán azon gondolatokban, melyek sokszor látott tájak elõtt az emberi szívet mintegy önkénytelenül megragadják, s régmúlt napok emlékeit hívják vissza. Van egy érzelem, a honvágyhoz majdnem hasonló, mely minden emberi kebelben, ha éltének férfikorán túllépett, fölszólal, s a pálya végéhez közelgõt gyermeksége szebb napjaira inti; s mennyivel szûkebb körbe szorul életünk, mennyivel kevesebb az, mit valóban emlékezetre méltót tevénk vagy tapasztalánk: annyival szívesebben tekintünk azon korunkra, midõn legalább feltételeink voltak dicsõk s ezekbõl látjuk, hogy ha nem is a kiválasztottak, legalább a meghívottak közé tartozánk mi is. S ha a férfiak, kiket itt a dombon találunk, éltöket egy alföldi faluban töltve, midõn agg korukban hosszú munkásságuknak terén körültekintének - néha fölsóhajtnak, mert eszökbe jut, hogy egykor az élet is messze rónaként terjede körülöttök, hol a szem akadályt nem talált, s hogy a messze terjedettnek csak oly kis darabját járhaták be! mert itt is elõbb nem gyanított határhalmok állának melyeken túl munkásságukat nem terjesztheték - valóban nincs mit bámulnunk! De bármiként legyen ez, gondolatok - melyek még annak is, kit éppen eltöltenek, többször urai, mint tulajdonai -, a történetíró birtokához nem tartoznak; azért nem háborítva új barátinkat kényelmes ábrándaikban, csak azon leszek, hogy személyöket ismertessem meg olvasóimmal.

Az ember külseje egy része sorsának. Az arc, mellyel a társaságba lépünk, néha részvétet, sokszor elidegenedést szül, s valamint Angliában a teknõsbéka hátára íratik a nap, melyen fölemésztetni fog, úgy sok ember arcán, anélkül hogy maga gyanítaná - fölírva hordja végzetét; s talán olvasóim is, bármi gyönge leírásom után, több érdekkel tekintenek személyeimre, kiket a törökdombon eleikbe vezetek, mint ha száraz szavakkal csak azt mondanám, hogy Tengelyi Jónás, Tiszarét helységének jegyzõjével és Vándory Boldizsár, ugyane falu reformált lelkipásztorával találkoztak.

Ezen férfiakra az, mit elõbb külsõnknek életünkre gyakorlott befolyásáról mondék, többé nem illik ugyan; elõttök arcuk a szerencse kapuit megnyitni vagy bezárni nem fogja többé. Õszülõ fürteiken látjuk, hogy az élet azon szakához értek, hol bármi rossz legyen a sorstól vetett ágy, nincs egyéb hátra, mint lepihenni s elvárni az álmot; de ha az emberismerõ e férfiak arcain jóslatra nem talála is alkalmat, annyival több s érdekesebb vala az, mit e vonásokon a múltról olvashatott, s az idõ - mely mint uralkodók pénzeikre, az emberarcra mindig rányomja bélyegét - talán soha ismerhetõbb nyomokat nem hagya maga után, mint e két férfi tiszta vonásain, éppen mert talán soha nemesebb anyagra nem gyakorlá hatását.

Minden arisztokráciának megvannak jelei, melyek tagjait a tömegtõl megkülönböztetik. Itt hosszabb körmök, ott inkább tetovírozott arc; egy hazában, mint Törökországban, zöld, másban, mint Velencében, fekete öltözet; néhol egy gomb a süvegen, más helyen szalag a gombházban, fegyver az oldalon, vagy mint a régi perzsáknál, kezökben bot s rajta alma, lovaikon cafrang vagy magokon egy pávatoll. Ki számíthatná el e jelek s kiváltságok hosszú sorát, melyeknek mindegyike vágyakat ébreszt, irigyeket s gyûlölõket szül, s melyek az embereket, ha a természeti állapoton túl emelkedtek, azaz - mint egy elmés barátom néha mondani szokta: vadállatokból háziállatokká fejlõdtek, születésök elsõ órájától az utolsóig egymástól elválasztják, s némely helyen, hol a mûvelõdés még továbbra haladt, az akasztófánál is arra emlékeztetik az átmenõt: hogy ki ott függ, nemcsak tolvaj, de nem nemes vala. - A természetnek is megvan nemessége, s nemeseinek õ is különös jeleket ád, melyek által kiválasztottjait a tömegben megismerhetéd, bármennyit peroráljon is istentelen korunk az egyenlõségrõl. Nem mondom én, hogy a természet oly tökéletesen tudná elérni célját, mint államaink. A természet nemesítési hatalmát soha annyira nem terjesztette ki, hogy mint a kínaiaknál valakinek már meghalt elõdei, vagy mint máshol, még nem született utódai egyszerre nemesekké emeltessenek; s a megkülönböztetõ jelekre nézve is csak magasabb civilizációnk emelkedett e részben oly tökélyre, hogy minden egyén magasabb állását világosabban látjuk be, mielõtt hintajából kiszállt, mint miután vele beszéltünk. De vannak esetek, hol a természet adta nemesség mégis világos jelek által mutatkozik némely egyedekben, s ki például Tengelyi Jónást, a falusi jegyzõt csak egyszer látta, s ezeket olvasandja, kétségkívül el fogja ismerni: hogy reá nézve ez állításom helyes; minek magyarázatára egyébiránt szükségesnek látom megemlíteni: hogy Tengelyi százados nemes lévén, a fennforgó esetben a természet az úzus által is segített.

Ha Tiszarétre érve, hogy lovakat válts, a jegyzõ csinos háza elébe hajtatál, s régi szabású, de tiszta köntösében Tengelyi lépe elédbe, a kiáltó hang, mellyel alsóbb osztálybeliekkel beszélni szoktunk - mintha azt gondolnók: hogy a természet által kevesebb füllel áldattak meg, mint mi -, akaratlanul szelídebbé változott. Elõtte a katonai biztos nem mívelé szenteit, s maga a fõbíró, mire - bármi hihetetlen - szemtanúkat tudnék állítani, le szokta venni azon süveget, melyet talán azért, hogy magasabbnak látszassék, vagy hogy testének leggyöngébb részét a levegõ gonosz befolyásának ki ne tegye, más jegyzõ elõtt levenni egyébiránt még nem láttatott, noha ily alkalommal, nehogy tekintélye szenvedjen - mindig rendkívül meleg, vagy azáltal iparkodék megmagyarázni e szerfölötti megalázását: hogy hajait igazítá. - Tengelyi mintegy ötvenéves lehetett, s a ritkuló hajfürtök, melyek már régen õszülni kezdének, s a mély barázdák, melyeket az idõ homlokára szántott, inkább még idõsebbnek hirdeték õt. De valamint a tölgynek rögös kérge s görcsös ágai századokról szólnak, holott ha föltekintesz, lombjainak vidor zöldje csak tavaszra int, s az agg fának dús életerejét hirdeti: úgy ha e redõs homlok alatt e szem lángoló tekintetét, ha ez õsz fürtök után a magas, férfias termetet nézéd, meggyõzõdél, hogy azoknak egyike elõtt állsz, kiket az idõ inkább megkeményített; mint megtört; - s kik e hosszú életcsatában, mint zászlók a harc között, csak ékességeiktõl fosztattak meg.

A férfi, ki Tengelyi mellett ülve, míg amaz a tokaji hegy kékellõ csúcsára függeszté szemeit, egypár virág magszálait számolá - valamivel idõsebbnek látszott, s szabályos arcának szelíd kifejezése mintegy ellentétet képezett a komoly szigorral, melyet Tengelyi arcain észrevevél. Ha Tengelyi érdekes vonásain hosszú küzdések nyomát látád, melyeket az idõ még el nem takarhata, és szemeinek sötét lángjai arra intének, hogy e kebel szenvedélyei nyugosznak, de nem úgy, hogy többé fölébredniök ne lehetne, Vándory arcai, mint az ég, melynek színén az átvonuló vész nem hágy nyomot maga után, zavartalan nyugalomban mosolygtak elédbe. Ott látád a küzdõt, látád a férfit, ki a sors igazságtalanságát érezve, magát legyõzni nem engedé, s küzd remény nélkül, de bátran, mint a bajnok, ki csak még azért ví, hogy magát gyõzöttnek vallani kénytelen ne legyen. Vándorynál, papi köntösére nem vala szükség, hogy eszedbe juttassa, miszerént azon férfiak egyike elõtt állsz, kiket isten helyetteseinek küldött földünkre, hogy szenvedõ embertársaiknak vigasztalói legyenek; s ha az elõbbinek látása azon szomorú gondolatot ébreszté benned, hogy ismét egy becsületes emberrel találkoztál, ki a világon boldoggá nem lett; a másik arcairól azon vigasztaló meggyõzõdés mosolyga reád: hogy az erénynek nemcsak külön szenvedései, de külön, semmi által föl nem ért örömei is jutottak e földön.

Vándory végre letéve virágait, félbeszakasztá a hallgatást, melyben a barátok majdnem fél óra óta ültek egymás mellett.

- Hol járnak gondolatid, barátom?

- Tudom is én - viszonzá Tengelyi, barátjára fordítva szemeit; - oskolaéveim - Heidelberg - jurátus-korom körül. Emlékezel-e még Heidelbergre, barátom? Jó ideje, hogy nem láttuk, közel harminc éve, hogy az egyetemet elhagytam, de valahányszor e dombra feljövök s a tokaji hegy csúcsát látom, a kedves város tûnik fel emlékemben: a zöld hegyek s szõlõk, a nagyszerû rom, mely a város fölött emelkedik; s ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága felett, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.

- Ismét kedves vidékünket ócsárlod - szólt Vándory mosolyogva megfogván barátja kezét -, e mezõ nem zöldell-e szépen itt, mint bárhol a világon? A folyó, mely ingó füvek közt kígyózva tovább halad, ott az erdõ sötétje, s távolban tornyok s a tokaji hegy; nem szép-e mindez? ha már az égre föltekinteni nem akarsz s megfeledkezel, hogy tiszta kékje s az alkonyodó nap sugárai mindenütt egyenlõ szépek. Az igazságtalan te vagy, barátom, ki végzeted adományait megismerni s éldelni nem akarod.

- Optimisták legnagyobbika! - szóla közbe nevetve Tengelyi - nem elég-e, hogy nincsen ember, kinek jó tulajdonait elszámolni ne tudnád: - ha még Tiszarét vidékére is kiterjeszted oltalmadat, valóban azt kezdem hinni, hogy isten maga egész mindenhatóságával nem bírna semmit teremteni, miben te valami igen jót ne találnál.

- S rosszabb vagy szerencsétlenebb vagyok-e, mert isten bölcs határozataiban megnyugszom - szóla mosolyogva Vándory -, s mert e síkon s az emberek közt, kikkel napjaimat töltöm, a lehetõségig sok jót keresek? A vidék, mely nagyszerûsége által bámulatra ragad, ha részleteiben nézed, többnyire szegény; s így jársz az úgynevezett nagyobb emberek közelebbi ismeretségével is. A sík, melynek unalmas egyenlõsége felett szemeid elfáradnak, közelebbrõl nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész. A magas csillagoktól a föld legmélyebb gyomráig, hol rejtett erekben ágazik el az arany, nincs semmi, min az ember gyönyört ne találhatna magának; miért ne keresnõk hát e számunkra rejtett kincseket? Miért ne választanánk oly álláspontot, honnan szemeinknek a legszebb kilátás nyílik?

- Azaz, ha ezt tenni bírjuk.

- Bírjuk - viszonzá nyájasan megszorítva barátja kezét Vándory -, hidd el, bírjuk, született optimisták vagyunk valamennyien, te, mint én, vagy akárki más. Isten boldogságra teremté lényeit, s valamint a szent könyvek szerint a pokol és mennyország a paradicsomból népesíttetett, úgy minden szenvedés s öröm nem természetünk, de önakaratunk mûve.

- És tapasztalásaink? - szóla közbe Tengelyi.

- Csak azt bizonyítják, mit velök bizonyítni akarunk - viszonzá Vándory. - Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, múltjában is elég olyasra fog akadni, mi õt vidám életnézetében megerõsíti. Annak, ki vidám arccal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arc mosolyg elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérceibõl, ha örömhangokat küldél feléjök.

- Látom, nem bírok veled - szóla nevetve Tengelyi -, reménylem, ha majdan Macskaházyt szentnek nevezik, te lépsz föl, mint az angyalok prókátora, s be fogod bizonyítani, hogy soha ember több erénynek oka nem volt, mint õ, miután mindenki, aki õt meg nem verte, a legnagyobb gyõzelmet vívá ki önmaga felett; s maga a nyúl, melyet az úrfiak ott ûzõbe vettek - szóla, ujjával nyugot felé mutatva, hol a távolban több lovas vágtatva közelgett agaraival -, ha téged kérdez, azt fogja nyerni válaszul, hogy nyúlnak szebb halála nem is lehet, mint halálra ûzettetni. - Hisz ha vasárnapokon híveidet boldogságukra emlékezteted, s mindarra, miért a gondviselésnek köszönettel tartoznak - tevé keserûen mosolygva hozzá -, nem sokkal könnyebb feladatod.

- Ez durva, emberhez illetlen mulatság - szóla Vándory, egész figyelmét az agarászatra fordítva, mely éppen a törökdombnak vevé irányát. - Meg nem foghatom, mívelt ember miként gyönyörködhetik benne?

- Nemde, s mégis akaratlanul magára vonja figyelmedet? - szóla Tengelyi - s érdekkel nézed az egyenetlen harcot?

Olvasóim között kevesen lesznek, kik az agarászat öröméit legalább ifjúságukban ne élvezték volna. - Férfiaknál az elsõ elfogott nyúl éppoly eltörölhetetlen emléket hagy maga után, mint elsõ szerelmök; sõt vannak, kik talán alig mondhatnák, melyik kellemetesebb az emlékek közt. A gyöngéd nõk pedig, kik e falusi történetet figyelmökre méltatják, bizonyára annyiszor hallották, sokkal kedvesebb ajkakról az agarászat örömeinek részletes leírását, hogy én ezúttal Szellõ és Cigány hõstetteit, s mennyiszer fordult meg a nyúl s miként szaladt végre ellenkezõ irányban, s miként fogatott el ez alkalommal éppen a legutósó s legrosszabb agár által - bátran elhallgathatom.

A nyúl végre el vala fogva, az agarászó társaság leszállva lovairól, a lihegve körös-körül fekvõ kutyákat cirógatá, s Tengelyi vágyteli tekintetet vetve a csoportozatra, fölsóhajtott:

- Hej, barátom, be boldogok ezek!

- Ami engem illet - ismétlé Vándory -, én nem foghatom meg, mívelt ember hogy találhat örömet ily durva idõtöltésben?

- Elhiszem, barátom - szólá Tengelyi mosolyogva -, ritkán értjük más emberek bánatát s még ritkábban örömeiket; de mindent összevéve - mivel esztelenebb ez más örömeinknél, melyeket képzelt erõnk érzetében találunk. Aki a célt, melyet magának kitûzött, szemmel tartva, magát hozzá minden percben közelíteni érzi, s azt végre elérheti - az boldog; egy nyúl elfogása vagy egy világ meghódítása legyen az, mit magának kitûzött, az érzet egy marad. - Csak a nézõ-, s nem a cselekvõre nézve létezik különbség.

- És a kegyetlenség - szóla Vándory -, nem jut-e eszedbe e szegény állat szenvedése, a tusának egyenlõtlensége, annyi kutya s lovas egy gyáva nyúl után! szinte undorító.

- A vita egyenlõtlensége - sóhajta Tengelyi - igaz, de a nagy küszködõ világon ugyan hol találsz egyenlõ harcokat? Az ángol gyáros s napszámosa; az amerikai gazda s rabszolgája; a gazdag s a szegény közt e világ minden részeiben egyenlõbb harc foly-e, mint milyet most látál? S ha azokat, mik a mindennapi életben körülted történnek, figyelemmel tekinted, nem jut-e eszedbe, hogy ama római császár, ki mulatságára fegyvertelen szolgákat ölt meg cirkuszában - bármennyi undorodással említjük nevét -, több követõkre talált, mint bármily más példa, mely a történet évkönyveiben számunkra fenntartatott. Oh, hidd el, barátom, az úri mulatságok legkegyetlenebbike nem az agarászat, vannak olyanok, melyeknél az üldözött nem élt üldözõje vetésein, mint e nyúl, s nem futhatott a kegyetlenség elõtt.

Vándory csak nehéz sóhajjal felelt e kemény szavakra, s ha optimista létére talán belsõképp azt gondolá is, hogy Tengelyinek igaza nincsen - hallgatott.

A vadászatnak vége levén, Réty Ákos, ki barátainkat messzünnen meglátta, vadásztársaival hozzájuk a törökdombra jött, s jó estvét kívánva beszélgetéseiknek véget vetett.

Ha nyájas olvasónõim a társaságot, mely az öreg lelkész s jegyzõ körül öszvegyûlt, szemrõl szemre láthatnák, nem kétlem, Réty Ákos s Kislaky Kálmán vonnák magukra figyelmöket. Szebb fiatalembereket, mint Taksony megyében mondani szokták, hatod vármegyében sem láthatni, s fõképp a vadászat után, midõn az ifjak arcai lángolnak, sötét hajfürteik, miután kis kerék kalapjukat levevék, rendetlenségökben még szebben körítik homlokaikat, s a kék agarászó mentében sugár termetök jobban kitûnik - mely nõi szem nem pihenne ez ifjú barátokon örömmel? Képeiken éppannyi szép dolgokat olvashatni, mint Tengelyi vagy Vándory redõs vonásai közt, csakhogy mindez az ifjú sima arcokon szebb betûkkel áll feljegyezve s a szemeknek becsületes tekintete melegebb. - Én magyar író létemre - ismerem állásomat, s tudva, miként e hazában a szolgabíróval tulajdon járásában senki sem versenyezhet, mindenekelõtt erre s esküdtjére, kik Rétyt a vadászatban s most a törökdombhoz követték, fordítom figyelmemet.

Tudósaink szerint e hazát szittya vér lakja. Vannak napok, hol errõl megfelejtkezhetünk, sõt azok között, kiknek neveik legvilágosabban bizonyítják ázsiai származásukat, nekünk, nem filológoknak néha egészen más dolgok jutnak eszünkbe.

De Nyúzó Pál, e járás fõbírája, ki fakó - s pedig nem forspontos - lován az agarászatban részt vett, s éppen pipára gyújt, mintegy vigasztalásul áll elõttünk, hogy a szittya vér, melybõl fajunk származik, még el nem apadt e hazában.

Ha külföldieknek írnék, most * alatt szép értekezést írhatnék a szolgabírói teendõkrõl, s talán nõnemünk, mely éltében annyi szolgabíróval társalkodott, nem is gyanítja mindazon terhes foglalatosságokat, melyek legjobb táncosaik vállain fekszenek, s egy munkás írónk által két vastag kötetben leírattak; azonban elbeszélésem távol lévén minden politikai célzástól, elég legyen a tudatlanok számára mondanom, hogy a szolgabírói hivatal minden kérdésen kívül a legnehezebb, legtöbb bajjal s fáradsággal járó, mely széles e világon valaki által viseltetik. Õ a közrend fenntartója, a gazdag s szegény védõje, bírája s apja járásának,