36

Március hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy talán más megyei fõvárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az, melyben tömlöceinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év, melyben történetünk játszik, e részben másoktól különbözzék, nem tudok okot, miután a tömlöcök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást keres, az idén szintoly nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s így csak természetes, ha most, midõn elbeszélésem úgy kívánván, olvasóimat a börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként uralkodó tífuszt találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem ütközött meg, éppoly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy valamely adószedõ pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek megvannak természetes betegségei, a tömlöcöknek szintúgy, mint a pénztáraknak, s az egész megye - az orvosokat is ideértve - valóban stoikai nyugalommal látá a tömlöci koporsót, mely naponként néha kétszer-háromszor mindig új halottal a megyeház udvarából kivitetett.

Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom; néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire bosszantó, ha az író, történetének fonalát elhagyva, minden percben okoskodni kezd. Egy ismerõsömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó, becsületes ember volt, ki a természettudományokból éppen annyit tudott, amennyit egypár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári ruhát, nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy tisztességesen megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak, hogy magoknál tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen érdemdús férfiú, noha csak azért indultunk egymással útnak, hogy a legmagasabb csúcsok egyikérõl a napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt, s egy növényt szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralógiáról szólt. Nem bosszankodtam életemben soha inkább - s ím, most pár évvel késõbb szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál láthassák, s én minden lépten feltartom s magyarázatimmal untatom õket. De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái (Vándory a jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete különbözõ korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem minden nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit néha magára is nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a felette sok okoskodás - nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly dolgokat mondok el, melyeket nálunk mindenki ismer, s így nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég lágy s mindenfelé csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel voltam; több szerelmes jelenetet kell vala leírnom, melyekbõl ifjú olvasóim, mint egy új Kniggébõl, megtanulhatnák, miként viseljék magokat bizonyos körülmények között; nehány nagylelkû tett is emelte volna mûvem becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok, színmûvekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket zacskónként szórták volna: száraz mindennapi elõadásimnál több hatást tesz. Tudva való dolog, hogy a regény bajszos férfiak- s fõkötõs asszonyoknál csak a gyermeki mesét pótolja, mely akkor legkedvesebb, ha az, mi benne elmondatik, sehol a világon fel nem található. - Én mindezt tudom, s százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavítása, melyet magamban százszor föltevék, sohasem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy új világot tudna építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken kívül fekszik; én nem bírok ily ponttal; ki kívánhat más világot tõlem, mint melyben élek, mely minden gondolat- s érzelmeimet lekötötte, melyen kívül még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem kérdez vala: hazánkat magunkkal vihetjük-e cipõnk talpán? azt feleltem volna, hogy igen. Elvisszük magunkkal hazánkat cipõnk talpán, sõt, ha midõn elmenénk, cipõnknek talpa sem volt, vagy éppen mezítláb indultunk útnak, elvisszük mindenütt magunkkal, még az álmok országába, még a szabad költészet körébe is. Én legalább nem vagyok eléggé költõ, hogy még akkor is, midõn mûvemet alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s ha olvasóim nem bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek, csak az, hogy hibámat bévallom, s javulást ígérek.

Ím, a jelen esetben a porvári tömlöcben naponként történt számos halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam orvosi rendszerünkrõl beszélni? A gondolatok természetes fonala odavezetne, s szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekbõl olvasóim talán bámulva látnák: mi rendkívüli módokon gondoskodunk betegink gyógyításáról. Egész orvosi policiánk rendszerét adhatnám elõ, s meggyõzhetnék mindenkit, hogy boldog földünk a policiának ezen nemétõl, mint egyáltalában minden nyilvános policiától, egészen ment. - De legyõzöm hajlamomat, s nem mondok semmit: vajon nem nagy önmegtagadás-e ez? fõképp miután a taksonyi fõorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi kevesebb alkalmatlansággal, sõt néha annyi haszonnal járna, mint ha az orvosi tekintetben kiadott rendelések betû szerint megtartatnak.

Pár évvel ezelõtt az ország nagy részében marhadög uralkodott. Felsõbb rendelés következtében Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? A fõbíráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében marhát vesz, s azt haza akarja hajtatni. A megye határánál felállíttatott biztos és õrök e marhákat nem akarják beereszteni, s a fõbíró azon kellemetlen helyzetbe jõ, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai határán is legeltette, most még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A birtok szentségét annyira sértõ állapot azonban nem tartott sokáig. A fõorvos tudniillik, látva, hogy a felsõbb rendelésben csak idegen marhának behajtása tiltatik, meggyõzõdvén, miként oly ökrök, melyek a megye egyik fõbírája által megvétettek, idegeneknek józanul nem mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal s részint talán ennek következésében, mert akkori tette a helytartótanács által rosszalltatott, a fõorvos tizennégy nappal a porvári vásár elõtt indítványt tett a gyûlésen, hogy miután már több esztendõn át a marhadög mindig e hónapban ütött ki, a megye a vásár hetében elzárassék. A szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a taksonyi földesurak ökreiket soha jobb áron Porváron el nem adták, s a fõorvos ritka közkedvességet szerzett magának.

Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elõ, melyek által a taksonyi fõorvos magának közkedvességet szerzett, azonban csak a legszükségesebbnek elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s ezekhez a kritika fõszabályai szerint jellemeimnek motivációja tartozik, azaz a jelen esetben megmutatása annak, miért lett fõorvosom éppen Taksony megye fõorvosává?

Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak - s ez talán oka, miért választják íróink annyiszor a külföldet történeteik színhelyéül - abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely alkotmányos kérdésekkel a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika valóságos mindennapi kenyerünk, mellyel mindenik él, s sok, kinek semmi más eledele nincs, néha gyomrát is elrontja: nincs tárgy, melynek megértésére státustudományi ismeretekre szükség nem volna, s nem szólhatok például fõorvosomról anélkül, hogy Taksony megyének alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a fõorvosnak ki által történendõ kinevezése megyei szerkezetünk kontroverz kérdései közé tartozik. Az hiszi talán valaki, arról foly a vita: vajon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország fõorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonómiánknál fogva csak a fõispáni kinevezés s a tisztújításon történendõ választás között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a világon, ki az egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra.

Midõn a jelen fõorvos elõde meghalt - az egész vidéken híres ember volt, ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lõtt, s minden betegeinek ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala, azaz a kisebb madarak és betegek szerencsésen átcsúsztak -, midõn, mondom, ezen úri ember meghalt, e kérdés természetesen ismét szõnyegre került. A fõispán azonnal egy igen kitûnõ fiatalembernek ígérte e hivatalt, kinek minden tekintetben jó konzervatív elveit ismeré, ki tanári oklevéllel bírt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelõ szolgált, s magát ez idõ alatt igen kitünteté, a „Szép Mulatságok”-ban egypár költeményt s rejtett szót is közlött, egyébiránt római katolikus volt. Taksony rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki. Igaz, nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy franciául s angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti, több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül született református. Az egész megye ily körülmények között természet szerint két pártra oszlott, s egy évnél több múlt, mielõtt a viszongások, melyek a rendek s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlíttettek, mi csak akkor történt, miután mind a fõispán, mind a megye kijelöltje önként lemondottak, s a vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a jelen fõorvosban megegyeztek. Mint lutheránusnak vallási fogalmai sem a fõispán nézeteivel, ki kálvinistát nem akart, sem a rendek kívánataival, kik teljességgel nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek, azonkívül nem levén sem konzervatív, sem másféle elvei, az új fõorvos minden párthoz egyenlõn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott sem franciául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem írt verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, s így egészen arra születve, hogy az ellenkezõ pártok szavazatait egyesítse s mint Taksony megyének békeangyala lépjen fel.

A fõorvos, mint olvasóim látják, már elsõ föllépése által egész Taksony megyét a törvényhatósági élet legközönségesebb s egyszersmind legnagyobb bajából, azaz belsõ viszongásaiból gyógyítá meg. Lehettek, kik e szerencsés eredmények érdemét nem egészen neki tulajdoníták, de míveltebb emberek tudják, hogy a fõorvosnak e megyei nyavalya megszüntetésére nézve legalább éppen annyi érdeme van, mint sok nagynevû kollégájának leghíresebb gyógyításainál, s már az elsõ föllépés orvosi híre megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi nagyszerû, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt Mucius Scaevola, Horatius Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja - az életben nem elég. A múltnak nagy férfiai nyugodtan állhatnak magas talapjaikon, melyekre az idõ által helyheztettek, s Brutus, ha tõrét soha nem mozdítja is többé, híres marad mindörökre; de ki még emberek között él, csak ha szüntelen tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen mozgó tömeget jelenlétére.

Ki nehány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni állításom helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk, mely a lángésznek bélyegét hordja magán, s melynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utcáinkon világít? a csillag-e, vagy az olajlámpa? Amaz tisztábban ragyog, öröklõ változatlan szépségben lövelli reánk sugarait, amaz magasan áll; de az olajlámpát közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sõt füstjét, s végre nincs nap, hol nem gyújtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap meggyújtassék - az irodalmi híresség megszerzésének egész titka ebben fekszik. Olvasóim, ha e nagy kincs után vágyódnak, oktatásomat követve bizton elérhetik.

Írjon akárki közülök nehány versecskét, mindeniket más zsebkönyvbe vagy folyóiratba, hogy neve többször forduljon elõ. Minden egyes versecskérõl egy barát különbözõ folyóiratokban kedvezõ vagy legalább oly bírálatot ád ki, melyben némely hibák erõsen megrovatnak, de mint a zsenialitás óriási botlásai adatnak elé. Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat, ezekre ismét felelni kell, botrány támad, s aki a versecskét írta, híres férfiú. Hogy nevét fenntartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak új jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy bírálatocska; ki egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal fenntarthatja magát a hír ingó hullámain; csak amint mondám, neveztetni magát akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenõt, mint Achilles távol fekvõ nagyszerû tumulusa által.

Az író s orvos munkássága között vannak bizonyos hasonlóságok; innen van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, oly szívesen vetik magokat az irodalomra; egyik az emberi nem erkölcsi, másik anyagi hibáinak megjavításával fárad, mindketten többnyire hasonló sikerrel; a hír megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb utat, mint melyet irodalmi dicsõség után vágyódó olvasóimnak ajánlék. Magáról beszéltetni - ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, s senki a taksonyi fõorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté. Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind meggyógyult. Minden kiépülõ szívesen hallja, hogy veszélyben forgott, s így az orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra, mint hogyha betege csudálatos megmentésérõl beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a hazai s nehány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános köszönet mondatott - s ily hálanyilvánítások természetesen annyival több hatást tettek, mert mindig egészen ismeretlen emberektõl jövén, mindenki látá, hogy nem a magasztalt tanár valamely barátja által nyomattak az újságba. Neve dicsõítésében a homoeopathák, aleopathák, hydropathák, sõt azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb vezérfonalát az alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlõ lelkesedéssel részesültek. A fõorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá, melyet maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig védõkre is számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a homoeopathák egy hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel aleopathicus rendszer szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol az érvágás elhagyatott, az aleopathák minden bajt csak a homoeopathia káros hatásának tulajdoníták. Ha a fõorvos ezen szép tulajdonságaihoz hozzászámítjuk, hogy minden hypochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék, kisasszonyoknak soha a táncolást meg nem tiltá, s minden gyengélkedõ nõt, ki tõle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdõbe küldött, a férfiaknak, kiket homoeopathikus rendszer szerint gyógyított, a pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket s a hydropatháknak a bort megengedé - nem bámulhatja senki a közbizodalmat, melyben ez ildomos férfi Taksony és a szomszéd megyékben részesült.

Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya az orvost, ki ellene küszködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, melynek nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a pillanat, hol az orvos azon nagyszerû bátorságnak s önfeláldozásnak példáját adhatja, melyhez csak emberszeretet lelkesíthet. - Én ismerek ily férfiakat. - A tífusz, mely most a tömlöcben uralkodott, hasonló alkalmat adott a porvári fõorvosnak is, s meg kell vallani, hogy õ most is hív maradt jelleméhez, s legfõbb kötelességét, mely fõorvosra nézve ragályos betegségeknél az, hogy a nyavalya elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a ragály általa, ki naponként minden elõkelõbb házaknál megfordult, másokkal közöltessék, betegeit inkább - nagy önmegtagadással, mert mily orvos nem örvendene, ha sok beteghez juthat - egészen magokra hagyá, miáltal egyszersmind az éretett el, hogy a porvári rabok egészen a természetre bízattak; a gyógyszertári számadás felette nagyra nem nõtt; ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül naponként egynehány meghalt, a fõorvost senki hibás gyógyítással nem vádolhatá, s érzékeny szíve sok fájdalomtól kíméltetett meg.

A porvári tömlöcök - mint olvasóim tudják -, azok által legalább, kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen lakhelyeknek. A rokonszellemû társaság, bor, pálinka, kártya, ének s beszélgetés, fõképpen téli idõben, oly tökéletesen kipótolák a szabadság élvezetét, hogy Taksony megyének nemes és nem nemes lakosai között több olyan találkozott, ki õszkor addig iparkodott, míg magának télre a megyeház ezen részében lakást szerezhetett. De ki e helyt most látá, borzadott.

A tömlöcnek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem akartak ellentállani fensõbb parancsoknak, azért egy szobában a beteg rabok számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár közönségesen csak ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s gondolni lehet, hogy ragályos nyavalya idejében a betegek elkülönözése ily kórház mellett lehetetlenné vált, s mindenik ott maradt, hol a betegségtõl eléretett. Nem volt börtön, melynek lakóit egy hónap óta a halál nem kevesítette meg. A felsõ tömlöcökbõl, hol harminc, sõt nyolcvan rab együtt tartatott, néha reggel két-három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirigy még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtönkamarák lakói, egy-két szerencsétlent kivéve, kihaltak.

A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat borzadással tölté a halálnak képe, melyet mindenfelõl látott, s magok a hajdúk, kiket szolgálatuk naponként egypárszor a tömlöcbe vezetett, ha dolgukat a lehetõségig sietve elvégezték, borzadással szóltak azokról, miknek tanúi voltak. A tömlöcök, honnan máskor víg lárma s dorbézolás hallatszott fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az utcáról levilágítának, esténként egyházi énekek hallatszottak, s a szomorú kar, mely mintegy a föld mélyébõl hangzott fel, rémüléssel tölté az átmenõket. Néha éj közepette, ha minden egyéb hallgatott, az õr a rabok imádságát hallá, s ha ez elhangozott, ismét csend lõn, mint a sírban. A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a hajdúk reggel a tömlöcbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek maradtak, egy félórára az udvarra eresszék, a vasrostélyokhoz támaszkodva találták õket. Mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöcét nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés pillanatokból, melyeket isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is veszítsen. Voltak esetek, hol azok, kiket a betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat önlábaikon, társaikra támaszkodva, végsõ erõvel vánszorogtak fel a lépcsõn, hogy csak még egyszer szíhassák be a tavasz éltetõ levegõjét. A lenn maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb társaik után, míg ezek közül néha egypár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat felvigyék.

A börtönök elsejében, mindjárt a lépcsõ mellett több másokkal két testvér vala elzárva. Pásztorember mindkettõ, becsületes szüléknek gyermekei, kik, midõn egy nagy részint betyárságból elkövetett bûntettért esztendei fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérték ki kegyelmül, hogy egy börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a fiatalabbik, még félig gyermek, mindjárt az elsõ hetekben betegedett meg, s soha anya gyermekét nem ápolá oly gondosan, mint e szerencsétlen most bátyja által ápoltatott. Õ vala az, ki öccsét a bûntett elkövetésére bírta, kinek kedveért az a börtönbe került, s most halni lássa tulajdon testvérét, kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú jött, az istenre kérte, hogy hívjon öccséhez orvost, vagy hogy vigye ki a tömlöcbõl, s kérje az alispánt, hogy õ, az idõsebb s vétkesebb állhassa ki a büntetést mindkettõjökért.

- Tartsanak itt két esztendeig, ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút eresszék ki, ártatlan, csak én csábítottam el!

Így rimánkodott összekulcsolt kezekkel a hajdúkáplár elõtt, s ez érzéketlen embernek szemei néha könnyekkel teltek, midõn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy nem teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy ameddig a betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a tömlöcbõl kiereszteni nem szabad. - Késõbb, midõn öccse felgyógyulásához reménye nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott, ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az udvarra bocsáttattak, akkor vállára emelé testvérét s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje ült, fejét, mint a gyermekét, egyik karjára fekteté, s hallgatva várt, míg a félóra eltelt s börtönébe visszahívatott.

- Minek cipeled ezt magaddal? - szólt egyszer az udvaron a hajdúknak egyike hozzá - nem látod, hogy meghalt?

A rab elborzadva néze testvérére, ki mozdulatlanul mellette feküdt. Arcához tartá ajkait, nem érzé leheletét, szívére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök nem vala élet többé, a tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen, nem lehete kételkednie. - Meghalt! - kiáltott irtóztató hangon, s magánkívül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a tömlöcbe, de a szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A láz megragadta õt is, s kevés nappal utána a halál véget vetett szenvedéseinek.

A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még rabtársaiban is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöcében, haja õszülni kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de õ kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel, de láncok nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét vala hátra. Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a visszatérõt, de õ szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté fogsága hosszú szenvedéseit. Midõn a betegség a tömlöcben mutatkozni kezdett, lelkét mondhatlan nyugtalanság tölté el. Föl s alá járt börtönében, minden pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott a hajdúktól, nem halt-e meg senki? egyszóval, egész magaviselete azon halálfélelmet tanúsítá, melyet életében elõször érzett, talán mert elõször látott maga elõtt egy nagy reményt. Midõn fogságából csak még néhány nap vala hátra, a láz megragadta õt is. Szörnyû vala látni kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap múlva szabad lenne; szülõhelyérõl szólt s a jövõrõl, melyet mint becsületes ember ott akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha elátkozá születését, s káromkodott isten ellen, ki õt e tíz esztendõn át megtartá, csak hogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása pillanatában fossza meg életétõl. Ez élet elõször kincs neki, a világ, melynek élvezetétõl tíz hosszú évig elzáratott, paradicsomként áll képzete elõtt, a zöld mezõ, melyen mások gondtalanul mennek át, a folyó nyugodt tüköre, a roppant láthatár, melynek szépségét szabadsága napjaiban nem gyanítá: mondhatlan vággyal töltik el a rabnak lelkét, reájok gondolt, felõlök álmodott hosszú éveken át, s most midõn mind az övé lehetne, midõn a reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött, teljesülni kell - most haljon meg? Most, mielõtt magát életében még egyszer szabadnak mondhatja, mielõtt tagjairól a láncok végre levétetnek. A láz elvevé eszméletét, de e kínos gondolatok fenntarták magokat a beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül, egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely õt szabadságától megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre teljesíté. - Mert hány volt e tömlöcben, kinek e szomorú lakhelyt csak sírjával lehete felcserélni.

S ha e sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között, kiket a halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok, kik vétkök nélkül jutottak e</