|
Violára,
mielőtt föltételét teljesítheté, még nehéz pillanatok vártak. Határozata
változhatlan vala, de miként találjon oly ürügyet távozásra, mely nejét
megnyugtassa? Mióta e tanyán laktak, Zsuzsi, valahányszor férje csak egypár
órára távozott, a legnagyobb nyugtalanságban élt, s ezen féltékenysége, mióta
gyermekei meghaltak, még erősebbé vált. Férjén kívül neki e világon nem
vala semmije; s nem forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment,
hol valaki által megismertethetett? Viola százszor nekikészült, hogy nejének
tudtára adja, miként még az este nehány napra útnak indul, s százszor újra
elhalasztá szándékát. Egyszer úgy látszott, mintha Zsuzsi ma derültebb volna,
mint máskor, s ily pillanatban nem akará megrontani kedvét; másszor ismét arca kifejezését
a közönségesnél még szomorúbbnak képzelé, s akkor a pillanatot arra, hogy
szándékát vele közölje, nem tartá alkalmasnak; s nem tudom, miként teljesítette
volna föltételét, ha neje, észrevéve elfogultságát s a készületeket, melyeket
útjára tett, maga nem kérdezi, ezeknek okáról. Miután férjétől hallá,
miként távolléte alatt a házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez éjjel el
kell mennie, hogy a szomszéd megyéből ura számára marhát hajtson, Zsuzsi
elhalaványult. De mit tegyen? Az okot, melyért tanyájától nem szívesen távozik,
nem mondhatá senkinek, s a szegény asszony még áldá végzetét, midőn
férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy a hely, hová megy, Taksony
megyétől még távolabb fekszik. Ott még kevesebbet félhetek, hogy valaki rám
ismer - így szólt Viola többször, s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne
nehezítse, legalább úgy tetteté magát, mintha ezáltal csakugyan megnyugtatva
érzené magát.
Viola, kinek,
valahányszor nejére nézett, a fájdalom jutott eszébe, melyet e szerencsétlen
érzeni fog, ha a dolgok valódi állását megtudja, jellemének egész szilárdsága
mellett néha alig tarthatá vissza könnyeit; de erőt vett magán ő is,
s midőn este nejét utolszor kebléhez szorítva lovára ült, nem vehette
volna senki észre felgerjedését. Maga Zsuzsi nem gyanítá, hogy midőn férje
ajkairól az utolsó isten veled-et hallá, a szerencsétlennek szívét azon
sejdítés tölté, hogy utolszor szólt kedveséhez. Viola rég megszokta a
szenvedést; mint a tenger sötét habjai, úgy arcának mindig komor kifejezése
eltakará a vészt, mely keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé
vágtatva annyira jött, hogy mozdulatai az utána néző által nem
láttathattak; rég leküzdött keserve kitört, s szemének keserű cseppjei
sűrűn peregtek le arcain.
Már este volt, mikor Viola elhagyá a házát. A lealkonyodott
nap végsugárai csak még gyenge világot terjesztének a láthatáron, s a félhold,
mely könnyû fellegek között lebegett az égen, fényesen önté le ezüst sugárait,
s minden ünnepélyes csendben állt szelíd világítása alatt. A természet bájai
nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik keserûségöket. A
szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy szobánkba zárkózva
érezénk, szelíd szomorúság tölti lelkünket; úgy látszik, mintha az egész
természet részt venne fájdalmunkban, mintha minden csillag sajnálkozva nézne le
reánk; a nagy láthatáron körültekintve érezzük egész parányiságunkat, s
önszerencsétlenségünk kisebbnek látszik, midõn eszünkbe jut, mily kevés s mily
múlékony létünk. A nyugalom, melyet maga körül látott, végre nyugodtabbá tevé
Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, s letörülve könnyeit, fel a
csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden szenvedõre.
Midõn a dombra ért, honnan néhány hónap elõtt új tanyáját
elõször meglátta, egy percig megállt, s visszanézett. A távolság s a hold
bizonytalan világa miatt csak egy fehér folt s nem messze tõle egy gyenge
pásztortûz vala minden, amit látott. Eszébe jutottak mindazon remények, mikkel
e helyre jött, a keservek, melyeken azóta keresztülment, gyermekei, kiket a
hegyoldalon eltemetett, s végre a szerencsétlen nõ, kire életének legnehezebb
csapása vár - s e gondolatoknál ismét könny nyomult szemébe; de fájdalmának
szenvedélyes kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. „Ki tehet
róla? - így szólt, midõn egy nehéz fohász után ismét útnak indult - sorsát
senki nem kerülheti ki; én szerencsétlenségre születtem.”
Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, s Réty Ákos
kezeibe adja magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknét nejéhez küldi;
s miután e hely a tanyától, hol nejét hagyá, jó húsz mérföldnyire volt, s
Viola, hogy senki kezeibe ne kerüljön, fõképp Taksony megyébe érve, minden
jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszú utazása alatt ideje
vala helyzetérõl gondolkozni. Gondolatait többnyire neje foglalta el. „Szegény
Zsuzsi! - így szólt sokszor magában - csak miatta ne kellene aggódnom, de ha
megtudja, hogy a vármegye kezére adtam magamat, kétségbeesik. De mit tehetek?
Végre is megtudták volna hollétemet. Valamint az öreg János, úgy más is
fölkereshetett, s akkor még rosszabb volna dolgom. Így, ha magamat feladom,
legalább Tengelyi úr írásait nem vehetik el tõlem, rajta segíthetek, és ki
tudja, nem kapok-e végre mégis gráciát, mint János mondta?” S ez utolsó gondolat
a szerencsétlennek nem kis vigasztalására szolgált. - Ha valaha férfi nyugodtan
nézett a halál elébe, õ vala az; de a gondolat, hogy életét hóhér kezei által
veszítse, borzadással tölti a legbátrabbat is; s Viola, nejére gondolva,
készebb vala mindent eltûrni inkább, mint azt, mit e kedves teremtés túlélni
nem fogna. - „Zárjanak be tíz esztendõre - gondolá magában -, kínozzanak,
tegyenek velem akármit, az, hogy élek s hasznomra lehet, fenn fogja tartani
Zsuzsim erejét, s én is el fogok tûrni mindent, ha õt néha láthatom. Hisz végre
minden elmúlik, s mint az öreg János mondta, még mint becsületes ember
végezhetem napjaimat. Ilyen emberi természetünk; ha oly helyzetbe jutottunk,
honnan semmi kedvezõ kilátás nem nyílik, a kisebb rosszhoz kötjük reményhorgunkat,
de egy napig sem maradhatunk remény nélkül.”
Viola minél tovább gondolkozott helyzetérõl, annál
nyugodtabbnak érzé magát. A két emberölésen kívül, melynek mindegyikénél
mentségére annyi okot hozhatott föl, soha nagyobb bûntettet nem követett el.
Maga az, hogy a halálos félelmet kiállta, s most önmaga adja magát a bíróság
kezébe, a legkeményebb ítéletet elháríthatja róla, s azonkívül nem számolhat-e
Réty Ákos s általa annyi becsületes ember pártfogására, ha Tengelyit jelen
szerencsétlen helyzetébõl megmenti? Legnagyobb aggodalma, midõn harmadik éjjel
Tiszaréttõl már csak néhány mérföldnyire volt, az vala, hogy mielõtt magát s
írásait Réty Ákos- vagy Vándorynak átadhatta, Nyúzó pandúrjainak kezeibe kerül.
Viola a magával hozott irományok fontosságának okát nem ismeré, de miután ez
irományok utolsó elfogatása alkalmánál tõle elvétettek s Nyúzó által
eltagadtattak - félnie kellett, hogy a fõbíró, kinek jellemét tapasztalásból
ismeré, ez irományokat most is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, s föltevé
magában, inkább végsõ csepp véréig védelmezni magát, hogysem Tengelyi írásait
más, mint biztos kezekbe tegye le.
Már hajnallani kezdett, midõn a sz.-vilmosi erdõhöz ért.
Lova, melyrõl egész éjszaka le nem szállt, fáradt vala; s a helyrõl, melyen
állt, még jó két óráig kelle mennie, mielõtt Tiszarétre érhetett. Viola
megsajnálta jó lovát, melynek életében annyi hasznát vette, de átlátta a
veszélyt, mely reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a faluhoz,
még mielõtt, föltételét teljesíthetné, megismertetik s erõszakkal a
szolgabíróhoz hurcoltatik. Az erdõnek éppen legsûrûbb része e télen kivágatván,
a fák között fõképp most, midõn ágaikat még lomb nem takará, rejteket találni
nem lehetett, s ezt látva, neki mégis legtanácsosabbnak látszott, ha útját tovább
folytatja. - „A nagy rónaságon - gondolá magában - távolról meglátok s
kikerülhetek mindenkit; s te, jó Hollóm - szólt, midõn kedves paripájának
nyakát veregeté -, ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó
kezekbe kerülj. Talán Ákos úrfi istállójába fogad s agarászlónak használ, hisz
megtanulhattad a szaladást, eleget kergettek elõbbi uraddal, én rajtad többé
ülni nem fogok.” Viola ismét szomorú gondolatokba merülve folytatá útját, s
lova, mintha osztaná ura bánatát, leeresztett fõvel ballagott tovább a fák
között, melyeken annyiszor átszáguldott.
Szomorú ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra
nézett, s a kis erdõvel körülfogott rétnek, melyen éppen átment, másik oldalán,
három lovas pandúrt vett észre, kik mihelyt õt megláták, feléje tartottak.
Kitérnie vagy elrejtõznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát, s futásban
keresé menedékét.
- Megállj! - kiáltának üldözõi - vagy halál fia vagy! -
midõn utána rohantak; de Holló, minden fáradtsága mellett, pandúrlovak által
nem vala oly könnyen elérhetõ, s a pár lövés, mely utána tétetett, csak nevelé
sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé tarta futásában; a pandúrok, nem
vesztve õt szemeik elõl, bizonyos távolságban utána nyargaltak.
Ákos éppen Tiszaréten volt. Az alispán, mióta neje meghalt,
nem szívesen ment ki jószágára, s fiára bízá gazdaságát, ki most is a tavaszi
szántás végett több napot töltött itt - s mert az utolsó idõben történteknek
emléke neki is kínos vala, nem a kastélyban, hanem az öreg Vándorynál lakott.
Vándory, szokása szerint e reggelen is jókor fölkelve, midõn az egészen tiszta
eget látá, nem állhatott ellen a vágynak, hogy ismét egyszer a törökdombról
nézze a felkelõ napot, s magával híva Ákost, vele ugyanazon helyre ment, hol õt
történetünk kezdetén elõször találtuk.
Kevés fiatalember van a világon, ki reggeli álmát könnyen
hagyná el, s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki út között szüntelen a
felkelõ nap szépségérõl szólt, s elõre élvezé a gyönyörû látványt, mely reájok
a törökdombon vár, sõt egyik hõsöm szégyenére meg kell vallanom, hogy ámbár a
napkelet soha pompásabb színekkel nem takarta a láthatárt, e látvány õt ma
hidegen hagyá.
Múlt õsz óta, hol az agarászat után Tengelyi- s Vándoryval a
törökdombon találkozott, Ákos nem vala itt, s igen természetes, ha most
ugyanazon helyre jövén azon dolgok jutottak eszébe, melyek a domb körül akkor
történtek, s hogy a napkeletrõl majdnem elfelejtkezve, Vándoryt ezekre
emlékezteté.
- Mintha ma volna, oly elevenen áll elõttem minden - szólt a
lelkészhez fordulva -; hol most mi állunk, veled akkor szegény Tengelyi állott.
A domb alatt lovaink, elõttetek Kálmán, s én jobbra, ott az átkozott Nyúzó,
mintha még most is káromkodni hallanám, midõn a sz.-vilmosi erdõ felé nézve
meglátá, hogy pandúrjai valakit hoznak, s én nem akartam hinni, hogy Violát
fogatta meg.
Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a sz.-vilmosi erdõ felé
fordult, s jó szemével észrevevé a lovasokat, kik a fák közül éppen most jöttek
ki a síkra. - Mi ez? - szólt Vándoryhoz, midõn arra mutatva, õt is a lovasokra
figyelmezteté -, átkozott sebesen jõnek, elöl egy, utána három, mintha itt is
valaki üldöztetnék.
- Isten mentsen meg - szólt Vándory sóhajtva -, elég volt,
hogy e helyrõl egyszer ily szörnyûséget kelle látnom.
- Éspedig mégis úgy van - mondá Ákos, ki szemeit azalatt a
lovasoktól nem fordítá el -; az, ki elöl jár, ûzõbe vétetett, réteken és
szántóföldeken vágtat keresztül.
- Legyen isten szegénynek irgalmas - szólt Vándory, szemeit
éghez emelve.
- Ha zsivány, nem menekülhet meg többé - mondá Ákos -,
egyenesen a falunak kergetik, s már lova is gyengülni kezd, üldözõi jóval
közelebb vannak hozzá, mint elébb.
- Talán nem zsivány - szólt Vándory, ki a lovasok
mozdulatait szinte a legnagyobb figyelemmel követé.
- Bizonyosan az, vagy olyan, kit annak tartanak - szólt
rövid szünet után -; már a pandúrok fegyvereit is kiveszem. Szegény ember! lova
egészen kifáradt, egyik üldözõje a nyomán van. Most az üldözõk legközelebbike
lovastól felbukott; megint pár percre megszabadult; bárcsak friss lovat adhatnék
neki.
Viola helyzete - mert olvasóim gondolhatják, hogy õ az, kit
Ákos a törökdombról lát - azáltal, hogy legközelebb jött üldözõje felbukott,
csakugyan e pillanatban kedvezõbbé vált. A második pandúr, midõn felbukott
pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld árkában feküdt, feltartá
lovát, s leszállt, hogy segítségére legyen; a harmadik oly távolságra maradt
el, hogy Viola, ki most már nem kívána mást, mint a falut a pandúrok elõtt
elérve írásait biztos kezekbe adhatni által, már céljánál gondolá magát. -
„Csak most ne hagyj el, jó Hollóm - mondá, midõn nehézkes ugrásokban tovább
haladó lovát ismét megsarkantyúzá -, hajrá, Holló!” De mindennek megvan határa,
végre a legjobb ló ereje kifogy, s Viola érzé, hogy az övé alig bírja terhét. A
szegény pára, mely egész utolsó éjszaka utazott, s most egy félóra óta kergetés
között, újonnan felszántott földeken s árkokon keresztül ment, ügetni kezde, s
Viola, ki egy részrõl már a törökdomb közelében s így majdnem céljánál látá
magát, a síkról visszanézve mindinkább közelgeni látá ellenségét, szóval s
sarkantyúval hasztalan biztatá. A lónak fehér tajtékkal elborított teste
remegett, fekete sörényérõl nehéz cseppekben patakzott le az izzadtság, Viola
tántorogni érzé lépéseit, de a kétségbeesés elnémíta minden egyéb érzelmet, s
még egyszer oldalába vágá éles sarkantyúit. A ló fájdalmában felszökött, s
végsõ erõvel még egyszer szaladásnak indult. De az ellenség nyomában vala.
- Állj meg! - ordított egy vad hang Viola háta megett, s az
üldözött borzadva látá, hogy a pandúr csak pár lépésre van már tõle. Nem látva
más menedéket, kirántá pisztolyát nyeregkápájából, s hogy visszaijessze,
ellenére szögezé. De a pandúr, ki lõfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e
mozdulatát, midõn iszonyú káromkodással pisztolyát Violára süte.
Az ellenek oly közel voltak e pillanatban egymáshoz, hogy a
lövés alig hibázhatott, s Viola felkiáltva, lova nyakára rogyott. A ló
megijedve a közel-lövéstõl, még egypár ugrást tett, s haldokló lovasával együtt
a földre rogyott.
Mindez a törökdombhoz oly közel történt, hogy Ákos, ki
mihelyt a lövést s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött,
hogy a lováról leugrott s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgõ pandúrt
minden további kegyetlenkedéstõl visszatartóztathatá.
- Ne merészeld e szerencsétlent bántani, alávaló - kiálta
Ákos a legnagyobb indulattal, midõn Violát lova alól kiszabadítani iparkodott
-, nem látod, hogy többé ellent nem állhat?
- Szerencsétlent? - mormogá a másik, ki az alispán fiát
látva, parancsának ellentállni nem mert, s kiben olvasóim pandúrköntösben is,
melyet egy idõ óta viselt, az egykori zsiványra, Cifrára ismertek volna. - Nem
látja a teins úr, hogy Viola? Az ötszáz forint, mit annak ígértek, ki õt halva
vagy elevenen a nemes vármegye kezeibe adja, az enyém. Csak reménylem, meghal,
mielõtt pajtásaim ide jõnek, másképp a pénzbõl õk is követelnék részöket.
Ákos nem hallá ez embertelen kívánatot, s egész erejével
dolgozva, végre Cifra s Vándory segedelmével a szerencsétlent kihúzá lova alól.
- Meghalt - mondá Ákos, midõn a vérzõ testet a zöld pázsitra
fekteté, s halvány arcaiban csakugyan Violára ismert.
- Még eddig nem halt meg - válaszolt Vándory, ki azalatt a
beteg mellé térdepelve, sebét vizsgálta -, a seb mellének bal oldalán mély, s
felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat is.
Üljön kend lovára - szólt a pandúrhoz fordulva -, nyargaljon a faluba azonnal,
s híjon embereket, kikkel e szegény embert házamhoz vitethessem.
- Nem megyek biz én - mondá a megszólított. - Majd bizon
bolond leszek. A nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe
adja, ötszáz forintot ígért; ha elmegyek, idejõnek pajtásaim, s magoknak
követelik a pénzt, pedig a teins urak látták, hogy én lõttem agyon.
- Ha nem mégysz, mindjárt fõbe lõlek itt ezzel a
pisztollyal, kutya! - kiáltott Ákos, Violának a ló mellett fekvõ fegyverét
felkapva. - Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.
Ez utolsó biztatás a fölemelt pisztollyal egybevetve, Cifrát
sietésre inté, s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett, ki még
mindig eszméletlenül feküdt a földön. A pandúroknak egyike - mert miután Cifra
a faluba küldetett, pajtásai szinte e helyre jöttek - vízért ment, de sem ez,
sem Ákos s Vándory biztató szavai a szerencsétlent fel nem ébresztheték
eszméletlenségébõl.
Fél óra múlt, s már a faluból emberek jöttek, midõn Viola
szemeit fölnyitva körültekintett, s életének némi jeleit adá.
- Nem ismersz? - mondá Ákos, midõn hozzá lehajolva, kezét
megfogá - nézz rám, Viola!
- Ismerem - mondá a zsivány, ki azalatt magához jött, gyenge
hangon -, jó, hogy itt van, éppen a teins úrhoz akartam menni. - Viola melléhez
nyúlt, mintha valamit keresne. - Gombolja csak fel mellényemet - mondá, miután
meggyõzõdött, hogy azt maga nem teheti -, s vegye ki az írásokat... Tengelyi
úrnak írásai, melyeket a zsidó Macskaházyval ellopott, s azért jöttem, hogy
általadjam. Véresek - tevé hozzá, midõn az irományokat Ákos kezeiben látá -,
újra véresek; most nem tesz semmit, hisz csak az én vérem, Tengelyi úr jóltevõm
volt, megszolgáltam jóságát; mondják neki, hogy csókoltatom kezét, s ne
gondolja, hogy Viola oly alávaló ember volt, ki jóltevõjét megkárosíthatta
volna.
Míg Viola ezeket mondá, a faluból több s több ember gyûlt
össze, kik a haldoklót körülfogják.
- Barátom! - mondá Vándory mélyen meghatva - talán nem is
tudod, hogy Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyû gyanúba keveredett?
- Tudom - szakítá félbe Viola -, Jánostól hallottam, s azért
akartam magamát a nemes vármegye kezeibe adni, hogy a gyanútól megtisztítsam.
Halljátok-e, emberek? - szólt most a körülállókhoz erõsebb, de idõrõl idõre
félbeszakasztott hangon - ki azt mondja, hogy Macskaházyt Tengelyi úr ölte meg,
hazudik; a gyilkos én vagyok. Csak az írásokat akartam elvenni tõle, melyeket a
zsidóval együtt Tengelyi úrtól ellopott, de pisztollyal fenyegetett, s
indulatomban megöltem. Úgy legyen isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi úr
egészen ártatlan e tettnél.
Viola fáradtan elhallgatott: a nép mélyen meghatva állt ott,
sok szemben könnyek csillogtak.
- Hej, öcsém - mondá egy öreg paraszt, ki Vándory mellett
állt -, miért kellett éppen neked ily sorsra jutnod? Szomszédok voltunk, s azt
gondoltam, te fogod behunyni szemeimet, ha meghalok, mint én tettem apádnak.
- Bátyám - szólt Viola gyenge hangon, midõn szemeit a
szólóra függeszté -, ha kend házam mellett elmegy, s az üresen áll, vagy benne
más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; isten látja lelkemet, nem én
vagyok oka, hogy azzá lettem, ami utolsó idõben voltam; bocsássa meg isten
azoknak, kik okai voltak.
E pillanatban Liptákné jött. Midõn a történtekrõl hírt vett,
idesietett, s most áttolakodva a sokaságon, midõn rokonát a földön s a
körülötte álló népet látá, könnybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak itt,
s miért nem viszik Violát a faluba, hol becsületesen gondját viselhetnék?
- Hagyja el kend, néném - mondá, mindig nehezebben véve
lélegzetet, midõn Liptáknét megismeré - nekem nem viseli többé senki gondomat,
végem van - s nincs mit panaszkodnom. Vért ontottam, véremmel lakoltam érte; ez
isten parancsolatja. Hagyjatok meghalni itt, e mezõn, melyet szántottam, isten
szabad ege, a meleg napsugárok alatt...
Viola szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt,
hogy szavait hallhassa. - Menjen kend, néném, Zsuzsihoz - mondá alig hallhatóan
-, mondja: bocsásson meg, hogy most, midõn tõle elmentem, megcsalám; nem
cselekedhettem másképp, jóltevõmet nem hagyhattam el bajában; és ha megmondtam
volna, hová megyek - itt Viola szava érthetetlenné vált, még egyszer felnyitá
szemét, melyet elgyengülve elõbb behunyt, körültekintett, még egyszer rebegé
neje nevét, s a sóhaj, mellyel azt kimondá, vala utolsó lehelete.
- Legyen isten irgalmas minden bûnös iránt - mondá egy vén
paraszt a körülállók közül -, lelkét sok vétek terheli.
- Õ sokat szenvedett - szólt Vándory meghatva -, nyugodjék
békében e nehéz élet után.
Azoknak leírását, mik Viola halála után történtek, nyájas
olvasóimra bízhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen
kívül minden egyes személyemnek legközelebb jövõjét önmagok éppoly jól ismerik,
mint én. Legközelebb jövõjét mondám, mert habár bizonyos, hogy Ákos Vilmával s
Kálmán Etelkával a lehetõségig boldog párokká váltak, a jövõért ki merne
jótállni? noha én mind a két esetben, hogyha húsz év múlva ismét Tiszarétre
vagy Kislakra jövök, hol az új házasok letelepedtek, éppoly megelégedett
arcokat reménylek találni, mint midõn a boldog ifjak kedveseiket elõször õsi
lakukba vezették.
Az alispán ritkán jõ Tiszarétre. Az ott történtek emléke
mindig kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron.
Letette betegeskedés ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás s tanácsnoki
címek utáni vágyairól, s azóta kevés megelégedettebb embert láthatni. Sokan azt
hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak. Vagyona s alispáni érdemei
által õ Porváron az elsõ, véleménye, mint hajdanában, mindig a többségé,
miáltal elérte, hogy a többség által mindig bámultatik - s alkotmányos
országban mi kell egyéb az embernek, hogy magát boldognak érezze?
Az öreg Kislaky nem vágyódik ily dicsõség után, sõt biztosan
mondhatom, hogy az elsõ alkalom után, melyben mint rögtönítélõ törvényszék
elnöke hivataloskodott, azonnal lemondott e díszes címérõl is, de kedves
Kálmánja boldog, s ez a becsületes öregúrnak s nejének elég. Ha Etelka férjével
néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött kedveli az
agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a 811-i bor is idei bor volt egykor,
s hogy fia is majd kiforrja magát.
Az öreg Tengelyi
eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen õ keresztülment,
elkeseríti a legvidámabb kedélyt, s a jegyzõ a komoly jellemekhez tartozott
egész életén át. Neje kérése soha nem bírhatá õt arra, hogy lakását a kastélyba
tegye át. - Alacsony házban születtem - mondá mindig -, így akarok meghalni. -
De a boldogság, melyet maga körül látott, a sok jó, mit veje segedelmével a
tiszaréti lakosokon tehetett, kiknek annyi ideig jegyzõjök volt, földeríté
végre õt is. Takarék-magtárt s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat
ültetett a házak s utak mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak,
derültté tevék agg korát; világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az
erõmû, ha hasztalan vesztegel, idõvel elrozsdásodik, s annyival fényesebb,
mennyivel szüntelenebbül dolgozik; úgy az ember, ki egész életén át fárad, el
nem veszti díszét öreg napjaiban sem.
A kislaki s
tiszaréti házak legjobb barátjai Völgyesy és Vándory maradtak. Az elsõ, baráti
körökben lassanként elszokott emberkerülõ életmódjától, s át kezdé látni,
hogyha sokan elég balgatagok az embert külsõ formája után ítélni meg, nem
kisebb balgatagság, azért, hogy ilyenek elõtt kitérjünk, minden társaságtól
visszavonulni; mert ha az emberi társaságban a bolondok s gonoszok még oly nagy
többségben volnának is, azon kevés józan s becsületes ember, kit benne
találhatunk, megérdemli, hogy mint a gyöngyhalász, õket keresve, a társaság
mocskos habjaiba merüljünk. És Vándory - boldogok között élt, oly körben, mely
optimizmusának mintegy bizonyításul szolgálhatott, miként nem lett volna boldog
õ! Hogy |