7

Nálunk magyaroknál minden teremtés, nagyban vagy kicsinyben, legyen az barátságos ebéd vagy sarkalatos törvény - fájdalom, nem a világossággal, hanem lármával kezdõdik, s így olvasóim képzelhetik a zajt, mely most Réty házát eltölté. Kocsisok s hajdúk, kik mindenfélét hordozva ide s tova siettek, a konyhában a szakács kuktáival, a pincében az ispán s udvari bíró, a kamarákban a gazdasszony s szolgálói, mindenki lármáz, parancsol, veszekszik, hogy ki-ki alig hallhatja saját szavát; s a nagyságos asszony, ki a felsõ emelet közép ablakánál várja vendégeit, s a csend helyreállítására már utósó pesztonkáját is leküldé, anélkül hogy más sikert tapasztalna, mint hogy a zaj egy hanggal erõsebb lett, alig tarthatja meg azon nyájas mosolygást, melyet a megye úgyis csak három évrõl három évre, épp a tisztújítások elõtt, bámulni szokott.

A tornácon Réty alispán úr, Kislaky Bálint, Nyúzó fõbíró s még nehány tekintetes elvbarátai pipázgatnak, s a háznak egypár szegény rokona, ki ily alkalommal mindig meghívatik, majd valakinek pipát gyújtva, majd más szívességgel szolgálja le meghívatásáért tartozó háláját; míg Macskaházy a dóriai oszlopok egyikéhez támaszkodva alázatosan jártatja körül kis szemeit az egész társaságon.

E társaság, melyhez Magyarországban - fõképp tisztújítások elõtt majdnem mindenütt, külföldön sehol hasonlót nem találhatnánk, számra kevés, de oly egyedekbõl áll, kik Taksony megyében kétségen kívül a legkitûnõbbek.

Az elsõ, ki közöttük figyelmünket magára vonja: Kislaky Bálint, ismerõsünknek, kivel Réty Ákos társaságában a törökdombon találkoztunk - apja. A jámbor öregen sok van, amit szeretni, kevés, mit leírni lehet. A kis gömbölyded férfi szép ezüst hajával s piros arcaival, kinek ajkai mindig mosolyganak, szép kék szemei mindig jószívûen tekintenek reád, tárt kebellel áll elõtted. Hosszú elbeszélései, melyeket minden alkalomnál ismétel, s melyeknek - nagy kárukra épp végét feledé el, néha untattak, de észrevéve, hogy e férfiban éppoly kevés hamisság van, mint meséiben, neki e kis hibát mindenki megbocsátá, és jobban érzé magát társaságában, mint a legelmésebb körben.

A többiek közül, kik az alispán tornácán mulatnak, azonban leginkább két személy vonhatá magára az idegen figyelmét. Szükség, hogy olvasóim e két, a megyében kitûnõknek tartott egyediségekkel megismerkedjenek. E két férfiú mindenesetre megérdemli figyelmöket, habár a teins alispán úrral egy véleményben nem lehetünk is: hogy az egész világon hasonlójukat nem lehet találni - mert részünkrõl azt hisszük, hogy az úgynevezett „originális” emberek faja, mely, fájdalom, mindenütt feltalálható, egymáshoz más közönséges embereknél még inkább hasonlít. A megyeház gyõzhetlen várnagyát, Karvaly Ágostont, s legdrágább adószedõjét, Sáskay Tamást értem, s annyit túlzás nélkül mondhatok, hogy hozzájuk hasonló egyediségeket az egész megyében hasztalan keresnénk, mi az adózó népnek nem kis könnyebbségére szolgál.

Karvaly Ágoston régi nemesember vala - olvasóim természetesnek fogják találni, hogy leírásomat e megjegyzéssel kezdem; nálunk, hol e nehány szócskával: „nemesember vagyok”, hídon s utakon átmehetünk fizetés nélkül, olvasóim talán szinte nem fognak semmit kívánni személyeimtõl, kiket ily elõfigyelmeztetéssel vezetek elejökbe, vagy legalább, mint más bírák kegyesebbek lesznek irántok. Múltja, önmagára nézve, egyike a legérdekesebbeknek, és sajnálni lehet, hogy története, melyet egészen Goethe modorában, azaz: életet s költészetet vegyítve szokott elmondani, a jövõ kornak nem fog feltartatni. Édesapjának ötödik fia, ki ismét édesapjának ötödik gyermeke levén, a karvali birtoknak csak számolás útján kitudható részét kapta örökségül (mert a Karvaly családnak nemzetségfája csaknem az ötszám sokszorozási táblájához hasonlított), Ágostonunkra nem nagy kiterjedésû birtok ugyan - a közmondássá vált hét szilvafa már apjára sem illett -, de legalább annyi jutott, mibõl magyar nemesember, ki, mint tudva van, inkább jogaiból, mint földjébõl tartja magát, becsülettel elélhet. Gyermekségét apja kúriája körül nemes rokonaival birkózva, vagy a libapáston falusi fiúkkal verekedve tölté; s ezen - a klasszikus Homér hõseinek neveltetésére emlékeztetõ elõkészület után - a pataki kollégium, hol társai közt mindig az utósó, s az agarászat, hol mindig az elsõ volt, oly tökéletesen kimívelék az ifjú szunnyadó tehetségeit, hogy apja, kinek szemei, ha fiát káromkodni hallá, nem tudni, örömében-e vagy talán azért lábadtak könnyekbe, mert ilyenkor rég elhunyt édesapja jutott eszébe, minden túlzás nélkül elmondhatá, hogy ily fiú az egész megyében nincs. Testvérei néha panaszkodtak, hogy kissé verekedõ természetû, de becsületére mondhatjuk, hogy soha erõsebb emberrel szembe nem szállt, sõt inkább elfutott, mint hogy valakit azon kellemetlenségnek kitegyen, mely major potentiae actióból következni szokott.

A Karvaly család szerencséjére - mert másképp ennyi próbatételek után az öt testvérfejeknek egyike mégis gyöngének találtatott volna - az 1809-i fölkelés a bátor ifjút a haza védelmére szólítá fel; s nincs mit csudálnunk, ha a nemesség õt, ki harcias tulajdonainak már annyi jeleit adta, hadnagynak választá. E háború, melyet felejtenünk nem kell, mert a magyarnak, vagy inkább nemességének nagy nemzeti adóssága ez, melyet ha isten megsegít, egykor kamatos tõkével lefizetend - hamarébb végzõdött, semhogy Karvaly rendkívüli vitézségét megmutathatta volna; minden, mit felõle mondhatunk, az, hogy a nagy stratégikus remekletben, mely által Xenophon visszavonulása homályba állíttatott, senki által nem elõztetett meg, s hogy senki az egész megye ezeredébõl e veszélyes idõben saját tûzhelye védelmére nálánál elébb haza nem érkezett; mely érdemrõl azonban õ, mi az erény jellemzõ tulajdona, inkább hallgatott.

Van, mint mondják, az egyenruhában valami, az asszonyokra nézve ellentállhatlan; azért-e, mint némelyek hiszik, mert jövendõ urokat szívesben választják azon rendbõl, mely minden egyebeknél inkább subordinációhoz szokott? vagy azért, mert az egyenruha a férfiakat egymáshoz hasonlóbbakká teszi, s ha, ami néha mégis megtörténhetik, elõbbi kedvesöktõl nem értve - változásra látnák magokat kénytelenítve, mihelyt szívök ugyanazon ezrednél maradt, s bálványozásuk tárgyában csak az arc változott, nem is vádoltathatnak állhatlansággal? - nem mondhatom, de annyi bizonyos: hogy midõn Ráczfalvy asszonyság Karvalyt huszárruhában látta, sugár termete, s a remekül pödört bajusz oly tökéletesen megtevék hatásukat, hogy õ - ki, mint az egész környék tudta, noha kötelessége lett volna, még egykori férjét sem szerette - soha a kék eget nem nézhette többé anélkül, hogy Ágoston kék dolmánya ne jutott volna eszébe, ki mentéje sujtásaival a szegény asszonyi szívet oly erõsen fonta körül, hogy a varázs csak papi áldás által oszolhatott el.

Voltak a megyében, kik Karvalyt ez alkalommal haszonleséssel vádolták, s fõképp Ráczfalvyné rokonai, kik tõle örökséget vártak, lármáztak; sõt voltak, kik a menyecskét jóval ötvenen túlnak hirdeték. Én azonban, ki az asszonyt legfelebb negyvenkilenc évesnek tartom, s jól tudom, mennyire fáradt férje, hogy azon vagyont, melyért állítólag házasságra lépett, minél hamarább elköltse, sõt, hogy miután minden egyéb lassanként elfogyott, az utósót, mi megmaradt, azaz nejét is odahagyta, sem az egyik, sem a másik rágalomnak hitelt nem adhatok, s olvasóimat biztosokká teszem, hogy Karvaly, mennyiben Ráczfalvy úrtól örökölt, legalább híven teljesíté az örökös kötelességeit, s nemcsak igen sokszor siratta halálát, hanem, mi sok népek által még szentebb kötelességnek tartatik, teljes mértékben megbosszulta jóltevõjét.

E katasztróf után Karvaly ismét saját közlegelõjére szorult, s ha házassága által magának szerencséjére ellenségeket nem szerez, alkalmasint a nagy kortescsapat közt tûnt volna el. De ismert dolog, hogy alkotmányos országban az elõhaladás legjobb módja nem az, ha minél több barátokat, hanem az, ha olyan elleneket szerzünk magunknak, kik a gyöngébb párthoz tartoznak; s minthogy Karvaly üldözõi szinte a kisebbségben maradt félhez számíttattak, õ maga a többségtõl pártolva, csakhamar várnaggyá, hajdúkapitánnyá, sõt tiszteletbeli esküdtté emeltetett, s mindazon kényelem- s tiszteletben részesült, mely ezen helyzettel összekötött.

E férfiú ellentéte Sáskay Tamásban áll elõttünk. Vannak társaságok, hol két barátot nem találunk; olyan, hol pár egymást becsületesen gyûlölõre ne akadnánk, talán nincs a világon; s természetes, ha Taksony megyében e szerepeket Karvaly és Sáskay vállalták magukra. Maga e férfiaknak külseje mintegy ellentmondott egymásnak, és Sáskaynak elsárgult papírhoz hasonló képe, melyet valaki, mert kellemetlen dolgokat tartalmazott, haragjában elgyûrt, száz redõivel éppúgy nem illett Karvaly verhenyõs arcához, mint nagy szorgalommal elõre fésült színetlen haja a várnagy borzas fejéhez, s ha felszólaltak: elsõ pillanatra észrevevéd, hogy az egyiknek rekedt, vékony hangja a másiknak hatalmas basszusával soha össze nem hangozhatik. E különbség, mely személyökben létezett, magokviseletökben is feltûnt. Karvalynak fõ tulajdona a nyíltság volt, sõt Taksony megye közönségének egy része azt hivé, hogy kapitánya csöppel sem volna kevésbé szeretetre méltó, ha ezen erénybõl jóval kevesebbet bírna. Sáskay magába zárkózva, még ha aziránt kérdeztetett is: hány óra? csak meggondolás után s bizonyos óvások mellett felelt, s nála - oh, közönség - ismét azt találák sokan, hogy kár annyit zárkózódni, miután mint gyógyszertárakban azon láda külsején, hol a méreg tartatik, úgyis olvashatja mindenki: mit rejt. Még azon sok közeledési apróságok is, melyek férfiak között a mívelt világban léteznek, s valahányszor tûz kell, vagy burnót-szelencénket otthon feledtük, eszünkbe juttatják: hányszor szorulunk embertársainkra, s oda vezetnek, hogy haragunkat kiprüsszögjük vagy elfüstöljük, e két férfira nézve nem léteztek. Sáskay, gyalázatára, nem pipázott; Karvaly homályos velejét burnóttal nem szokta tisztítani, s nem volt remény, hogy e két úriember valaha másképp, mint ebédnél lehet egy véleményben.

Sáskayt életében sok szerencsétlenség érte; csak azon legnagyobbat említem, melyrõl erõs lelkületénél fogva, maga ugyan sohasem szólt, de mely a megye jegyzõkönyvében áll. Fõadószedõ korában tudniillik a reábízott pénztárban hiány találtatott, s habár eleget mondá õ, hogy a pénz ellopatott, s habár az egész megye hitt szavának, sõt nem is kétkedett senki, hogy Sáskay a tolvajt látta is, mikor szobájából kiment, mit használt! A kormány ez egyszer, Sáskay nézete szerint is, mind a hazai, mind a természet törvényeit megsértve, az adószedõt hivatalától felfüggesztette; s ámbár Taksony megye tizenháromszor írt fel és sérelemmel fenyegetõdzött; az oly nagy érdemû férfi mégsem jelöltetett ki többé elõbbi hivatalára, melyet a nemesség teljes megelégedésével viselt, s mellyel fölruházva nemcsak hogy magának vagyont nem szerzett, de még egész birtokát kártyán el is vesztette.

Azt hinné talán valaki, hogy Sáskay a kormánynak ily igaztalan üldözései után az ellenzék soraiba állt? De nagy lelkek nem így bosszulják meg magukat, sõt nem volt senki, ki a sajtószabadságnak, tisztviselõk felelõsségének nagyobb ellensége lett volna, mint õ, ami pedig a népképviseletet illeti, ki õt e részben csak egyszer szólni hallá, meggyõzõdött, hogy hacsak az állam teendõit a legnagyobb zavarba hozni nem akarjuk, azoknak, kik az adót fizetik, annak kezelésébe befolyást engedni nem lehet.

Mindjárt a fönnemlített szerencsétlenség után Sáskay helyzete kissé kellemetlen vala a megyében. Köztisztviselõknek megvannak elleneik, s így neki is. Idõvel azonban minden folt, mely valaki becsületén történt - vagy azért, mert maga a folt gyöngébbé, vagy mert az egész piszkosabbá vált - el szokott múlni, s így Sáskay is elég kellemesen tölté napjait, sõt mióta maga konyhát nem tartott, sokkal olcsóbban s jobban ebédelt, mint azelõtt. Amint mondók: elvei õt a konzervatív párthoz csatolák, kivévén minden financiális kérdéseket, melyekben hivatásból különösen gyönyörködött, s majd egy nemzeti bank, majd papirospénz vagy megyei kölcsönök terveivel elõállva legmerészebb újításokat javasolt; sõt mondhatni, hogy új és új közpénztárak alkotása, s mellé ügyes fináncemberek felállítása, kikre az egész kezelés bízatnék, fejében szinte rögeszmévé vált.

A tornác közepén, kék, ezüstgombos atillában, nagy ezüstkupakú pipával, s kis ezüst sarkantyús csizmákban Réty alispán úr áll, s ha, midõn olvasóimnak mindenekelõtt nem a háziurat mutatnám be: az udvariasság szabályai ellen vétettem is, írói kötelességem parancsolá, hogy a legérdekesebbet végére tartsam fel. Minden körnek megvan nagy embere. Mint mai idõben a kávé, úgy, legalább egy nagy férfiú minden társaságnak elsõ szükségeihez tartozik; s valamint kávé hiányában szurrogatumokhoz nyúlunk, mi ha hozzászoktunk, épp annyi élvezetet nyújt és nem oly drága, mint a valóságos kávé, így szokott lenni a nagy emberekre nézve is. Azon hadsereg, hol csak egy vezér és csupa közlegények volnának, hivatásának rosszul felelne meg, s így szükséges az életben is, hogy azon legmagasabb helyeken kívül, melyeknek elérését kevesen reménylhetik, számos fokozatok létezzenek, melyekre emelkedni valószínûbb: csak így reménylhetõ, hogy mindenki nagyravágyásának tárgyat lelve, lelkesedéssel teljesítendi kötelességeit. Ha csak örök hír reménye buzdítaná a katonát bátorságra, az elsõ lövésnél nem sok maradna a harcmezõn. Arra, hogy a vezér csatáját megnyerje, szükség, hogy alatta sokan káplár- vagy õrmesterséget reményljenek. S így van az egész világon, hol, bármit beszéljenek, a legnagyobb tettek nem egyes nagy, hanem számtalan középszerû egyediségek által vitettek véghez.

Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy részétõl bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.

Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak nevezhetünk, s kik - habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál, csak rövid idõ óta jött ismét gyakorlatba alispánaink közt, hála az égnek, soha nem hiányzott.

Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra emelkedni nincs rosszabb: Réty, mióta személye a megye többsége által zászlónak tûzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben melyben e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettõl is külön elvek fölállítása kívántatván, könnyen két pad közé juthatunk, hanem úgy, mint Magyarország középelvû emberei lenni szoktak: egyszer egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát - okos játszóként: ki egyszerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne lehessen. Az idõ, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez vezet, s magam is ösmertem több becsületes embert, ki húszéves korában, ha kívántatnék, egy nap alatt a lehetõ legtökéletesebb alkotmányt szerkesztette volna honunk számára, s késõbb egy kis törvény egyes szavai fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban épp ennek ellenkezõje vala észrevehetõ. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban látta, hogy alispán állásában minden lehetõ meggyõzõdések között a leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha önmeggyõzõdése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik meggyõzõdésének ezen hajlékonyságát rosszallák, mondatott, hogy mindig elöl menni nem nagy dicsõség, s hogy az, ki valamely kocsmából kitaszíttatik, noha közönségesen õ jön ki elsõ annak ajtaján, azért még vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt legbuzgóbb pártolóik között találák, s ily esetekben a nagylelkû magyar szokás szerint, annak, kit elõbb leginkább ócsároltak, legnagyobb lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent öszvevéve, jól érzé magát taktikája mellett, s mi Taksony megyében hallatlannak látszik, már kilenc éven át, azaz: három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.

Egy idõ óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett, azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú hivataloskodás után talán elbízá magát; sõt emberemlékezet óta arcai soha nem mosolyogtak oly nyájasan, soha karjai annyi táblabírót nem öleltek meg; háza nyitott s vendégszeretõ vala, mint azelõtt, s új szakácsa, ki úgy fõzött, hogy minden étel azon magyar félelem allegóriájának látszott, hogy önzsírunkban fúlunk meg, a legnagyobb koncesszió volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka abban kereshetõ, hogy a taksonyi alispán egy idõ óta bizonyos elvekhez kezde ragaszkodni, mit a többség, mely õt leginkább azért ajándékozá meg bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem tûrhetett el. Réty beszédei eddig a parliamentalis szónoklat mintáinak tartattak. „Nem szólok én errõl T. KK. és RR.! - így folyt elõadása közönségesen - nem szólok én arról, s távol legyen tõlem, hogy ezen másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a céltól elvezetne, vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekrõl most határozni még nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a T. RK.?” S itt következtek, általános s szebbnél szebb nézetek: a magyar nép nemes jellemérõl, vérrel szerzett szabadságunkról, s más ily új s nagyszerû tárgyakról; mire a szónok sokszor félbeszakasztatva harsogó éljenek által, azon tagadhatlan axiómával végzé beszédét, hogy a nép szava isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban önmagok fogják eldönthetni a kérdést. - Így szólt Taksony megye Demosthenese egykor. Beszéde - hogy egészen új hasonlatossággal éljek - tiszta folyóként, melynek sima fölszínét semmi sziklaként kiálló elv vagy meggyõzõdés nem zavará, s melyben az egész táblabírói kar mintegy tükörben önmeggyõzõdéseit láthatá - futott végig a tárgyakon. De egy idõ óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de máris észrevehetõ, s a megye egy része igaztalanul aposztáziáról kezde szólani, noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötvenéves korában most elõször életében, látszik valamirõl meggyõzõdni.

Mint a bûvész mûtétei elõtt, bár százszor látta is a közönség, mindig csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az indokokat, jámbor történetíró létemre elmondom. Nagy embereknek közönségesen megvan nagyravágyásuk, s ez jó, mert csak ez az közönségesen, mi õket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek nevét keresztyén szeretetbõl elhallgatom, csak így gyakorolhatják magukat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy tetteknél nem kevésbé szükséges: nagyokat tûrni panasz nélkül; de hogy nagy férfiak nõinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor épp ellenkezõ irányban mûködik, mint férjeiknél - itt fekszik a baj, melynek sok dicsõ név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s kérdem: a szilárd jellemû alispánnak, ki egész életén át mindig a szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt teszi, mihez közgyûléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a földi bajok legnagyobbika oly nõ, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s ki ne iparkodnék, hogy ettõl szabaduljon? Szálljatok magatokba, olvasóim, s mondjátok meg: nem tettetek-e soha semmit meggyõzõdéstök ellen, csak hogy azon Janus templom ajtai, melyek a házi életben nõitek rózsa-ajkai által képviseltetnek, bezáródjanak, s béke legyen birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem õket, legyenek hasonló engedékenységgel Rétyné iránt is. Asszonyok a történetekben ritkán számolhatnak helyre, sõt még országgyûlési iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e, hogy Rétyné, tudva ezt, minden hozzá írt levél föliratában saját szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy- vagy méltóságos, sõt talán kegyelmes címet, mely, tagadni nem lehet, fõképp a pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midõn más angyalok is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem hogy az elítélteket magukkal fölhozzák, ki rosszallhatja, hogy angyal létére õ is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanezt akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha e asszony e Rubiconnál megállni nem tud, midõn Caesar maga nem bírt elég jellemmel, hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen Rétyné vágyát, mely õt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá, hogy férje báró legyen?

Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s inkább a kamaráskulcs mellett szavazott, mi által báróság nélkül is szert tehet a nagyságos címre, szebbnek tartván, ha csak miután állásában hátulról támadtatott meg, enged a körülményeknek; bizonyos azonban, hogy mióta e gondolata támadt, mintha szemeirõl fátyol hullt volna le, mindent egészen más világban látott, s kettõs erõvel fáradt, hogy alispáni helyzetét megtartsa.

Az alispán talán éppen ezen rendkívüli helyzetérõl, melyen e haza sok alispána rendesen egyszer életében átmegy, gondolkozott; a többiek hallgatva, egy fokkal alantabb, valószínûleg hasonló tárgyakról ábrándozának - hisz tisztviselõk, s azok, kik egykor tisztviselõk voltak s még nem tanácsosok, s azok, kik hivatal után vágyódnak, szívesen foglalkoznak a közdolgok azon legszebb részével, mely a hivatalok célszerû betöltésében áll -, midõn a csend távoli, de hatalmas éljen által félbeszakadván, a tekintetes társaság, mely a tornácon állt, egyszerre mozgásba jött.

„Éljen Réty! éljen Nyúzó! éljen a magyar szabadság! Hajrá!” S más ehhez hasonló fölkiáltások, melyek közé néha kis káromkodás s egyes pisztolylövések vegyültek, tölték a falut. E zaj felett a tisztválasztásoknál nem hiányozható:

Virágozik a tulipán,
Réty lesz a vicespán;

e minden alkalomra egyaránt illõ dal, melynek ríme állandóbb, mint azon népszerûség, mely azt majd egy, majd más alispánra alkalmazza, mint gyönyörû karének uralkodott. Képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli cigányokkal, kik a Rákóczit húzzák, s a falu valamennyi kutyáinak vonítását, s oly hangászi élvezetünk lesz, melynél, hogy Shakespeare-rel szóljak, angyalok sírhatnának.

- Ez lelkesedés! ez már népszerûség! - szóla végre Karvaly, ki bajszát pödörve látszó gyönyörrel hallgatá a hangokat. - Bizony szép dolog, ha az ember a közbizodalmat úgy bírja, mint a teins úr. Szegény legény vagyok, de vigyen el az ördög, követem alássan, nem adnám ötven forintért, ha nekem csak egyszer így ordítanának e világon.

- Csak ne gyújtsanak föl semmit - sóhajta közbe a szegény rokonok egyike, ki a múlt tisztújításról nem beszélt annyi zöldeket, mint mások, de annyival több zöldet, kéket, sárgát s mit tudom én mit nem tapasztalt öntestén, hogy szinte haja borzadt, ha bátyjaurának közelgõ földicsõítésére gondolt, melyhez, mint ezelõtt három évvel, talán ismét hátán fognak tapsolni.

- Felgyújtani? Hát teringettét, kirõl szólsz, nyúlszívû teremtés? - dörgött közbe a várnagy - nem tudod-e, hogy nemesekrõl szólsz, hogy Sz.-Vilmosnak háromszáz voksa van, s hogyha az egész falut fölgyújtják is, miután a teins úr asszekurálva van, még örülnöd kellene, hogy ide jöttek, s nem az ellenfél tanyájára?

- Karvalynak igaza van - szóla halavány öccséhez fordulva