|
Létezik e hazában - okát nehéz volna föltalálni, de a tény
tagadhatatlan -, létezik e hazában bizonyos öszveköttetés az ebéd s a politika
között. Én legalább azt tapasztaltam, hogy valamint jó szakáccsal ellátott s
vendégszeretõ táblabírák soha politikai befolyás nélkül nem maradnak, úgy
országos dolgokról való tanácskozásra mindég oly helyek szoktak választatni,
hol minden szék múlt vagy jövõ ebédekre int; s ezért, ha van nemesség, mely
érdemes, hogy a római patriciatushoz hasonlíttassék, nézetem szerint csak a
magyar az, kire Menenius Agrippa azon beszéde, melyben a senatust az állam
gyomrához hasonlítá, egészen alkalmazható. Ez történt itt is, s a tanácskozmány
színhelyéül az ebédlõ jeleltetett ki, mely most azonban egészen más alakban áll
elõttünk. A nagy asztalt a hófehér abrosz helyett zöld posztó takarja, palackok
s poharak helyén nagy tentatartók állnak, minden szék elõtt tányér helyett
egy-egy ív-papír, s ha a szoba falai s a kedves káposztaszag nem maradnak e
teremben, mely most ezüst kargyertyákkal világítva áll elõttünk, alig ismernénk
azon helyre, hol pár órával ezelõtt annyi lárma s felköszöntés hallatszott.
Most a kandalló körül, az ablakokban s pamlag mellett, hol
az alispánné ült, az egész társaság kis körökre oszolva csendesen beszélgetett.
Magok a családképek, melyek a falon függtek, úgy látszik, méltóságosabban
néznek le az új nemzedékre, mint az ebéd alatt, s midõn a család egyik
legnagyobb férfia, ki Rákóczi alatt kapitányoskodva 1715 után, jeleül, miként
tiszteltetett mindkét részrõl, donációt kapott, a vastag Réty Jeromos annyi
étvággyal látszott lenézni boldogabb utódaira, hogy szinte megsajnáltuk; az
alispán édesapja pedig, a kamarás, ki magát nem tudom, miért, hátulról, midõn
éppen visszanéz festette - bajszatlan arcával, a háromszegû kalappal hóna
alatt, s a kis békanyúzóval oldalán egy csöppet sem emlékeztetett azon férfias
erõre, melyet költõink az erõs apák korában keresni szoktak.
Azokon kívül, kiket olvasóim a tornácon az alispán úrral már
láttak, a teremben számos társaságot találunk. Mindenekelõtt két lelkész áll
elõttünk, kiknek egyike talán valamivel vastagabb, másika valamivel szárazabb,
mint hivatala kívánná, de kik, mint egyházi szónokok, fõképp tisztújításoknál,
hol a vallás - mint tudjuk - oly nagy szerepet játszik, egyiránt kitûnõk.
Utánok négy vagy öt táblabíró s három szolgabíró, kiket leírni fölösleges; mert
hála az égnek! a táblabírói s szolgabírói hivatal jellemzõ különbségeit
olvasóim ismerik. Az ajtó mellett pár esküdt, Pennaházy s egy tiszteletbeli
aljegyzõ kullogtak: a szobában nehány uradalmi ügyész járt alázatosan körül, s
a szegény rokonok - egyet kivéve, ki az ebéd következtében valahol ledõlt s
eddig elõ nem került - mint szegény rokonokhoz illik, inasi szolgálatokat
teljesítve sietnek fel s alá.
Az ablakok egyikében a társaságtól elkülönözve, s mint
látszik, igen érdekes tárgyakról beszélgetve, három férfi áll, kik, mihelyt a
szobába lépünk, figyelmünket magokra vonják.
E férfiak egyike, ki felpedert fekete bajusszal s fölfelé
fésült hajakkal annyi méltósággal emeli fejét, mintha kevesellve ölnyi
magasságát, még nagyobbnak akarna látszani: Slacsanek úr, gr. Kõváry-, e megye
legnagyobb birtokosának teljes hatalmú igazgatója, mely címet Slacsanek úr csak
szerénységbõl tartja meg, miután az, ki mint õ, valamirõl szabadon rendelkezik
s a jövedelmek nagyobb részét szedi, joggal birtokosnak is nevezhetné magát.
A kis köpcös emberke, ki e nagy férfiú mellett áll s
szüntelen beszél, vagy legalább idõrõl idõre fejét hajtogatva s kezeivel
helybenhagyást intve egyes szavakban, mint: persze, majd, bizon, ejnye, ki
hitte volna! stb. részt vesz a beszélgetésben, nem más, mint báró Sóskuty
õnagysága. Valódi gavallér, mint az asszonyok hirdetik, Magyarország
legderekabb mágnása a férfiak ítélete szerint, kinek társaságában senkinek
eszébe sem jut, hogy mágnással van dolga, olyannyira, hogy a debreceni vásár
alatt egyszer csakugyan szappanosnak tartották. Tiszteletre méltó férfiú, kit
németül kevesen, franciául soha senki szólni nem hallott, s kinek konzervatív elvei,
melyekkel e haza dolgaihoz szólt, annyival inkább dicsõségére szolgálnak,
mennyivel inkább látjuk, hogy mi személyét illeti, az õsi javakhoz éppen nem
ragaszkodik.
A báró mintegy hatvan éves lehetett; egykor - meg kell
vallanunk - vörös haja fejéredni kezdett, s e pirosság élete alkonyán, mint
ilyenkor szokott, lejjebb szállva jelenleg oly szépen égett arcain, hogy
rózsákhoz hasonlítanám, ha ez új hasonlatosságot nem kellene azon alkalomra
eltennem, ha majd a szépnemrõl szólok.
Hogy ily férfiak társaságában - melyeknek egyike valóságos
mágnás, másika még valamivel több, azaz igen gazdag gróf uradalmi igazgatója,
ki tisztújításoknál közel ezer szavazatról rendelkezik - oly ildomos férfiú,
mint Krivér fõjegyzõ, csak alázatosan viselheté magát; hogy arcain csak a
szerénység s tisztelet azon ájtatos mosolygását látjuk, mellyel némely szentek
festetnek, hogy teste nem tehetett mást, mint hajlongani, ajkai nem mondhattak
egyebet, mint: mennyire megtisztelve érzi csekély személyét, és ha kegyesen
megengedni méltóztatnának... azt bölcs olvasóim át fogják látni; ki pedig ennyi
nyájasságot fõjegyzõben sokallaná, annak magyarázataul mondhatom: elõször, hogy
Krivér másodalispánná akar választatni, másodszor, hogy átalán véve önmagát
megalázni második természetévé vált. A fõjegyzõ azon emberek közé tartozott,
kik politikai pályájukat mint nagy urak írnokai vagy titoknokai kezdik, s
késõbb is azok iránt, kiktõl valamit várnak, annyival több alázatosságot
tartanak meg, mennyivel kevesebbet használnak föl e keresztény erénybõl azok
között, kik alattuk állnak. Írva áll: ki magát megalázza, föl fog emeltetni, s
miután Krivérnek épp ez vala kívánata, tudván, hogy tisztújításoknál emeltetés
nélkül semmire sem lehet menni (mert ez egy napon a nemesség maga fölött akarja
látni tisztviselõit), az írás idézett szavai szerint, elkövetett mindent, hogy
célt érjen.
- Hát csakugyan bizonyosan tudja a teins úr - szólt
Slacsanek a fõjegyzõhöz -, hogy az a szerencsétlen Veszõsy is a Bántornyiakhoz
szegõdött?
- Bizonyosan, domine spectabilis; fájdalom, bizonyosan!
- Hát nem mondtam mindig - vágott közbe a báró -, nem
mondtam ezerszer, hogy Veszõsyhez semmi bizalmam? Most három éve, mintegy
tizennégy nappal lehetett a tisztújítás elõtt, délután volt, ha nem csalódom,
pénteken, mikor a teins úrral a kávéház elõtt találkoztam. Többen voltak ott,
in specie, nehány katonatiszt. Én pipára gyújtottam, s odaültem a teins úr
mellé a zöld padra a sátor alatt, bizony, domine spectabilis, mondtam én, az a
Veszõsy...
- Teljesen igaza volt méltóságodnak... de...
- Az a Veszõsy - mondtam én - liberális, és ami még
rosszabb, olyan, ki mindig elveirõl szól, vagyonos ember és...
- Igaz, igaz - szakítá félbe a nekitüzesedõ bárót Slacsanek
-, de Veszõsy hatalmas ember, hiba, hogy azzá tettük, s hogy épp oly járásban
állítottuk fõbírónak, melynek legtöbb szavazata van, de...
- Azt akarja mondani, teins úr - folytatá a báró, ki három
„úgy van”-nal fûszerezé az elõbbinek beszédét -, talán magunkhoz keríthetjük!
Nemde el kell csábítani õt? Ez az egész titok. Tudják-e a teins urak, mit? Én a
járásban lakom, majd vadászatot adunk, a törvény értelme szerinti
farkasvadászatot. A parasztoknak hajtani kell, önök mind eljõnek, neki is mint
szolgabírónak jelen kell lennie, mert persze ha csak nyulakat lövünk is,
praesuppositione juris farkasok ellen vadászunk, és akkor majd - mint mondám, a
szolgabírónak is jelen kell lennie - körülkerítjük. Én tudok egy módot -
elõször...
- Igen - sóhajta közbe szomorú képpel a fõjegyzõ -, ha a
fiatal báró, kinek még több befolyása van a megyére, mint nagysádnak, nem volna
ellenünk.
- Az átkozott gyerek - mondá a báró fejét csóválva -,
hányszor nem mondtam pedig neki: fiam, Bálint...
- Talán ha méltóságod apai hatalmánál fogva...
- Helyes, tökéletesen igaza van barátom uramnak; apai
hatalmamnál fogva én a gyereknek mindent parancsolhatok. Mi mindenkor egy
értelemben vagyunk, s a fiú mindenben engedelmeskedik, nem is javasolnám, hogy
mást tegyen; de épp ez egyben...
- De csak éppen ebben méltóztatnék a méltóságos úrfinak
engedelmeskedni - vélekedik Krivér.
- Igaza van, amice! Igaza! Én a fiút még kitagadom,
valósággal kitagadom.
Slacsanek, ki tudá, miként a báró földi javai nem oly
nagyok, hogy elvesztésök veszélye valakire nagy hatást gyakorolhatna, vagy
kinek talán eszébe jutott, hogy kitagadásra elõbb az öreg báró halála
szükséges, mire tisztújításig az idõt kevesellé, más módokat javasolt.
Mire a báró válaszolá: hogy õ sok módokat tud; az elsõ
mindjárt: ha megházasodnék.
- Nem hiszi a teins úr, mennyi hatása van ennek az emberre,
fõképp a mi családunkban! Mielõtt én megházasodtam, nem volt szabadelvûbb ember
három megyében, és most... no, de a fiú nem akar házasodni; - hallatlan! de nem
akar házasodni.
- Hát ebben a járásban hogy állunk? - kérdé Slacsanek ismét
a fõjegyzõhöz fordulva; midõn látá, hogy a forrás, melybõl a báró beszédje most
foly, alkalmasint fölötte bõnek mutatkozik.
- Itt is csupa veszedelem, ellenünk van elõször Tengelyi.
- Tengelyi! - kiáltott a báró - Tengelyi! egy falusi jegyzõ,
no nagy dolog! Tengelyi? s hány Tengelyi kell, hogy velünk a tisztújításnál
szembeszálljon?
- Csak éppen eggyel több, mint mi magunk vagyunk - válaszolt
a nagy direktor -, a szavazatok, fájdalom, számoltatnak, s nem mérlegeztetnek,
s én kevés hatalmasabb ellenséget ismerek a jegyzõnél.
A báró elégedetlenül csóválá fejét. Krivér folytatá:
- Maga Ákos, ha nem tesz is semmit nyíltan ellenünk, de
mellettünk sem.
- Ecce - vágott közbe a báró -, fiam példája, ismét egy
rossz gyermek, ki nem apját akarja alispánnak; mondom est ad...
- Csak a Kislakyak maradjanak, akkor a járást nem féltem.
- Igen, de a Kislakyak is bizonytalanok - mond ismét a
jegyzõ. - Kálmán anyjának parancsol, anyja apjának, s ez az egész járásnak; s
félek, mióta gróf Havasy e házhoz jött, Kálmán elégedetlen.
- De a mai történet, hisz Etelka mátkájának kiáltatott ki.
- Igen, a kortesek által; és én tudom - tevé hozzá halkabban
a fõjegyzõ -, nem mondom ugyan egész bizonyossággal, de nekem úgy látszott,
mintha az egész az alispánnénak nem egészen ínyére lenne.
- Igaza van - szólt a báró hangosabban -, magamnak is úgy
látszott, épp az alispánné mellett álltam, s az idõrõl beszélgeténk, mikor a
kortesek Kálmánnal jöttek. Kedves nagyságom - mondám én, midõn a kiabálást
hallám...
- Vigyáznunk kell - szólt Szlacsanek, kinek a báró az egészt
úgyis kétszer elmondá -, mert bizony rosszul állunk.
- Ami engem illet - válaszolt alázatosan mosolyogva Krivér
-, a teins úr ismeri buzgóságomat, azért legalább jótállok, hogy az ellenfél
táborában semmi történni nem fog, mirõl pártunkat nem tudósítom.
- És ki az ellenfél terveit ismeri - szólt a báró vígan
kezeit öszvecsapva -, az félig megnyerte a csatát.
- Oh, csak csupa ily nemesek volnának megyénkben, mint a
mieink! - sóhajta Slacsanek úr. - Ha nem úgy szavaznak, mint akarom, elveszem
földjeiket, s azután koldulni mehetnek új alispánjokhoz, ilyenek már arra
valók, hogy velük restauráljon az ember.
Az érdekes beszélgetés az alispán által szakasztatott félbe,
ki az egész társaságot, melybõl immár senki sem hiányzott, az asztalhoz hívá,
hol a konferenciának kezdõdni kelle.
Magyaroknak írok, s miután e hazában alig van, ki gyûlést
nem látott volna, s még dámáink is egy idõ óta szívesen eljárnak üléseinkbe,
hol hazai dolgainkra kissé más módon nézhetnek le, mint különben tenni szokták,
nem szükséges, hogy ez ünnepélyes jelenet hosszasabb leírásába ereszkedjem. Egy
ülés a másikhoz hasonló. Közepén zöld asztal. Körülte nehány táblabíró, kiknek
némelykor véleményeik, többnyire érdekeik, homlokegyenest ellentétben állnak;
míg a nagyobb rész, érdek nélkül firkálva elõttök fekvõ papirosokon, csak azért
vesz részt a tanácskozásban, mert a zöld asztalnál ülni dicsõ, s mi több:
Egy kis ülés a hazáért
Meg nem árt;
vagy legalább sokkal kevesebbé, mintha érte dolgozunk; - ez
képe majdnem minden üléseinknek, s habár az, melyre a táblabíró kar Réty
házában öszvegyûlt, más gyûlésektõl annyiban különbözött, hogy minden lárma s
zavar nélkül ment végbe, a nagyságos asszony jelenléte ezt természetessé teszi.
Miután az ülés Réty által szokás szerint megnyittatott, õ
maga elsõ, Krivér fõjegyzõ második alispánnak közakarattal kijeleltettek, s
minden jelenlevõnek, mint ily konferenciáknál szokás, vagy maga, vagy valamely
közel rokona számára hivatal ígértetett, báró Sóskuty pedig minden választandó
tisztviselõ fölött hosszú, magasztaló beszédet mondott, melyet csak az nem
tartott remeknek, kirõl benne szó nem volt - azon módok kerültek most
szõnyegre, melyek által a szükséges többség megszerzendõ.
Minthogy e tárgyban teins Sáskay úr oly jeles ismereteket
szerzett magának, s eziránti nézeteit írásba foglalni szíveskedett, az elnök
véleménye szerint célirányos volna a tisztelt urat e jeles munka fölolvasására
kérni; mire az indítvány elfogadtatván, ez nem kevés köhécselés s mentegetõdzés
után megkezdé elõadását, mely alatt Karvaly, hihetõképp, hogy megvetését
mutassa, szemeit behunyá, sõt késõbb hortyogni is kezdett.
Elõttem fekszik az egész munka, melynél, büszkén mondom,
kevés kitûnõbb angol reportot ismerek, s mely ugyanazon formában szerkesztve,
mint ezek, Sáskay úrnak örök dicsõségére szolgál. De nehogy olvasóim, fõképp
azoknak szebbik neme e könyvet eddig olvasva Karvaly példáját kövessék, s mi
írónak legiszonyúbb csapás, szép szemeiket hibáim fölött behunyják: én csak
azokat szedem ki az írott tizenkét ívbõl, mik közelebbrõl a megyét illetik.
„Szokásban van Angliában - így kezdé fölolvasását Sáskay, kit az angol nemzet
tiszteletében senki fölül nem múlt -, hogy mielõtt valamely tárgy a parliament
tanácskozásai alá kerül, annak megvizsgálása elõtt mindig néhány férfira
bízatik, hogy aziránti véleményöket tanácskozási könnyítés végett egy
úgynevezett reportban beadják. Ez az út, melyet õ is követni akar, pedig
tizenkét okból, melyeknek csak utósóját említjük, mint legfontosabbat, mely az
angol s magyar alkotmány közti hasonlóságban fekszik.”
A két alkotmány közötti rokonság tény, melyen hazánkban
legalább kevesen kétkednek, s habár az angol s a magyar Magna Charta, némelyek
szerint csak úgy hasonlítanak is egymáshoz, mint némely nagyobb családokban az
idõsb s fiatalabb testvérek, kik közül az elsõ minden értéket, a másik csak
fényes címet bír örökül; ki tagadhatja, hogy mindkettõ a tizenharmadik század
gyermeke, hogy a hét évvel fiatalabb magyar nagy
levél, szinte nem sokkal jobb király által adatott ki, mint minõ az angol
földetlen János vala, s hogy némely kicsiségeken kívül, minõ például:
sajtószabadság, esküdtszékek, miniszteri felelõsség, jogegyenlõség stb. egyéb
fõ dolgokban nincs, mit az angoloktól irigyelhetnénk. Gazdag klérusunk, az
írott s nem írott jog közötti különbség, pereink hosszúsága, ügyvédeink
drágasága, bíróink hatalma, sõt csak keresni kell, s maguk az úgynevezett
„rotten borough”-ok sem fognak hiányzani. Hogy a dolog ezen állásában oly
kitûnõ férfiú, mint Sáskay, szép párhuzamot vonhatott, s hogy minden hallgatóit
meggyõzé, magában világos; s habár késõbb, midõn elvként fölállítván, hogy az
angol, mint a magyar alkotmány alapja a szabad választás, errõl kezde beszélni,
s e tárgyban minden nagy író nézeteit fölhozá - nehányan Karvaly példáját
követni kezdék: legalább mély csend uralkodott az egész olvasás alatt, melyet
csak egy erõs „halljuk” szakaszta félbe, midõn e szavakkal: „már ami jelen helyzetünket illeti”,
egyenesen Taksony megye jelen állapotára fordítá figyelmét.
„Két dolog van a világon - így folytatá az olvasó -, melyért
minden magyar nemesember, s így e megye nemessége is, melynél én magyarabbat
nem ismerek (helyes!) leginkább lángol: a vallás
s hazája.” A szónokot hosszú „éljen” szakítja félbe. „Azaz, mint népszerûbb
kitétellel mondani szoktuk: elõször
az, hogy a megye pecsétje a mi kezünkben legyen; másodszor, hogy a régi alkotmány szerint magyar nemesember semmire
se fizessen. Minden lelkesedés, mely nem e nemes kútfõbõl ered, mely nem e
célok egyikének elérésére irányoztatik, hála a magyar nemesség józan szellemének!
tartós nem lehet, s habár egyes csábítóknak sükerült a magyar népet - mert hisz
alkotmányos értelemben csak a nemességet nevezhetjük így - egy idõre önérdekei
ellen vezetni, a tapasztalás gyõzelmesen megmutatta, hogy ezen abnormis,
szörnyeteg állapot nem tarthat soká, s hogy a magyar nemesség, mely szabadságát
vérével szerzé a csatamezõn, vérrel tudja azt megõrzeni a békés tanácskozás
szent termeiben is, mire újabb idõkbõl sok dicsõ példát hozhatnék fel. Igen,
uraim! - olvasá lelkesedve tovább a szónok - nagy dolgok történtek.” S itt több
esetek adatnak elõ, hol az úgynevezett subversiv párt, mely az alkotmányt, mint
látszik, azért akarja feldönteni, hogy romjaiból vasutainak töltéseket
csináljon, a házi adó vagy más kérdésekért ledorongoltatott; melyek rendkívüli
tetszéssel fogadtatván, midõn Sáskay elmondá, hogy ily példák után Taksony
megye rendei hátrább maradni nem fognak, hogy õk is utósó csepp véröket, sõt
végsõ filléröket is föláldozni készek alkotmányukért, erre nem szûnõ éljenek
következtek.
„Mi akarjuk a szabadságot! Igen, tekintetes konferencia, mi
akarjuk a sajtószabadságot, a kereskedési, lelkiösmereti szabadságot; akarjuk
mindenekfölött, hogy megyei autonómiánk oly botrányos beavatkozásoktól
megõriztessék: milyen például az, hogy minap a helytartótanács az úrbéri
telkeken lakó nemesek adóját beszedetni rendelé; mi akarjuk a haladást, akarunk
bankot, melybõl négy percentre minden nemes pénzt kaphasson, vasutakat,
csatornákat, múzeumot s politechnikumot; mi akarjuk a nemzetiséget, de akarjuk azt
is, hogy a szabadság, habár nagyobbá válik, azért mégis nemes maradjon, s féktelenséghez ne vezessen; hogy az egész nemzet
haladjon, de úgy, hogy a rend, melyben az most áll, meg ne zavartassék, hogy a
magyar nemzetiség virágozzék, de miután e nemzetiség egyedüli képviselõje a
nemes, vele gyarapodjék a nemesség
is. Aki velünk ezt nem akarja, aki jogainkat minden ajkú s származatú lakosokra
kiterjesztvén, szabadságunkat (mely mint a papirospénz, ha szerfölötti
mennyiségben kibocsátva minden kézen forog, elveszti becsét) - meg akarja
semmisíteni; ki oly politikai tévtanokat hirdet, mint: hogy vasutunk s bankunk,
adómentességünk s az õsiség eltörlése nélkül nem létezhetnek, az ellenünk, et
hunc tu romane caveto!”.
„Miután a törvény, mely által az úrbéri telkeken lakó
nemesemberek adó alá vettettek, e megyében, hála az égnek, még foganatba nem
vétetett, a nemesség legnagyobb része velünk egészen egy értelemben van, s mert
Bántornyiék mindig a házi adó fölvállalása s más ehhez hasonló tárgyak mellett
küzdenek, az elsõ s legfõbb mód, mellyel a nemességet magunkhoz köthetjük,
abban áll, hogy Bántornyi alkotmányellenes célzatait a nemesség között,
mennyire lehet, hirdessük.”
- Persze - szakítá félbe Sáskayt a báró, ki tovább nem
tûrheté a hallgatást -, ez könnyû és jó volna, ha Bántornyiék nem azt hirdetnék
a nemesség között, hogy pártuk nem a szegény nemeseket, hanem csak az urakat
akarja adó alá vetni, s hogy õk ezáltal temérdeket nyernek.
- Bolondság - mond egy öreg táblabíró félig álmosan -, föl
kell világosítani a nemességet.
- Hisz az a baj, hogy teszik - viszonzá a báró -, magam
láttam a számadást, mellyel korteskednek. A püspökre esik 50 000 forint minden
évben, gr. Kõváryra 30 000 s így tovább; a teins úr - folytatá Rétyhez fordulva
- 5000 forinttal áll ott, az egyes nemesek évenkint egy-egy garast fizetnek, és
az utak oly jók lesznek, hogy a gabona ára, mely most 5 ft., felmegy 7 ft. 30
kr-ra, magam láttam a számadást, õk igenis fölvilágosítják a nemességet!
- Hát jobban kell fölvilágosítani - szóla Sáskay -, majd egy
számadást bocsátunk ki, melyben a püspökre 1000 s minden nemesre 100 forint
esik, s a gabona ára 3 ft-ra száll.
- Nem hiszik, mondom, nem hiszik - válaszolá ismét a báró -,
az utolsó nemesi adókivetésnél sem esett több egy-egy sz.-vilmosira egy
garasnál, és...
- Nem mondtam - vága közbe Slacsanek -, hogy az ily
kivetésnek rossz következései lesznek. Mikor az erzsébeti pusztára - melynek
felét grófom, felét más nemesek bírják - reánk 137 ft. 30 krt, s a másik félre
csak 11 ft. 36 krt vetettek, talán százszor mondtam, hogy rossz következései
lesznek, mert a kisebb nemességet inkább ijeszteni, mint csábítani kell az
adóhoz, de akkor...
- Talán bizony szemrehányásokat akarna a teins úr tenni? -
szólt egy táblabíró mérgesen az asztal másik oldalán.
- Igen, mintha nem volna igazságos, hogy aki többet bír,
többet fizessen - mond egy másik.
- Ha ti. mindketten nemesemberek - jegyzé meg helyesen Nyúzó
-, az egész dolog, hogy is nevezted akkor, Sáskay?
- Progresszív adó.
- Igen, progresszív adó, a legliberálisabb dolog a világon;
a francia forradalom alatt találták föl.
- Én azt mondom - szólt hangosabban az elõbbi mérges
táblabíró -, hogy az erzsébeti adókivetés helyesen történt.
- És én azt, hogy nem helyesen - kiáltott föl nekitüzesedve
Slacsanek.
Mire az egész társaság: „helyesen történt, nem helyesen,
igazság, rablás, törvénytelenség, halljuk! rendre! halljuk az alispánt!”
kiáltások között irtóztató lármával fölugrott az asztaltól; hová az alispán,
Sáskay s fõképp a báró, hosszú békéltetés után, végre a nagyobb részt ismét
öszvegyûjté.
- Ne szóljunk a múltakról! - mondá az alispán végre, miután
a rend helyreállott. - Megengedem, hogy az erzsébeti adókivetés a méltóságos
gróf által terhesnek tartatott, de õméltóságának s fõképp általánosan tisztelt
képviselõjének honszeretetök- s nagylelkûségöknél fogva méltányolni fogják a
körülményeket, melyek akkor ez adó kulcsát javaslák, s a jó ügy tekintetébõl,
melynek akkor e megyében másképp többséget szerezni nem lehetett, nem fogják
rossznéven venni, hogy reá ez egy alkalommal nagyobb adót vetettünk, annyival
inkább, mert bizony a szegény nemesség alig bírja a terheket, melyek egy idõ
óta reá nehezednek.
Miután Slacsanek ezen alázatos szavak által megengesztelõdve
nemeslelkûen kijelenté, hogy minden ez alkalommal mondott helytelen
kijelentéseket rossznéven nem vesz, az alispán megköszönve a bárónak igen finom
tapintatra mutató figyelmeztetését, indítványt tett, hogy a Bántornyi ellen
indítandó agitációnál inkább az emeltessék ki, hogy pártja a porciót, katonatartást,
forspontot s útcsinálást akarja a nemességre vetni.
- Igazság - szólt az ügyvéd nevetve -, ha a nemességet
kapacitálni nem lehet, csak diákul kell hozzá szólni, mint az egykori paraszt
mondá: semmitõl nem borzad inkább, mintha diákul szólnak hozzá; a három szó,
melyet ismer: konskripció, porció és kontribúció, maga lázadást csinálhat
köztök.
- Ne méltóztassék a dolgot tréfának venni - emlékezteté
Krivér -, a névtõl sok függ; példákból tudjuk, hogy sok dolog, mely egy
megyében megbukott, megváltoztatott névvel keresztülment, s - viszont.
- Igen, s fõképp tisztújításnál - szóla közbe a báró -,
matematikai igazság, hogy kinek kétszótagú neve van, félannyi kortessel
választathatik meg, mint az, kinél négy szótagot kell kitalálni.
- Úgy tartom, eltérünk a tárgytól - emlékeztete Réty -, s ha
a tisztelt konferenciának úgy tetszik, Sáskay úr meg fogja jegyezni, hogy a
nemesség leginkább aziránt leszen fölvilágosítandó, miként Bántornyi pártja nem
annyira nemesi adót, mint valóságos kontribúciót s porciót akar behozni
(általános helyeslés). És most menjünk tovább.
Sáskay, a Bántornyi megrontására tett indítványt
följegyezvén, most minden erõk koncentrációjának szükségérõl kezde olvasni, s
miután elõadá, hog |