20

Ha boszorkány szemekkel bírnánk, kik - mint jámbor apáink hitték - éjszaka, mint nappal, mérföldekre láttak, s ha a téren, melyen történetünk játszik, valamely magasabb hely volna található, most valóban ritka dolognak lehetnénk tanúi. A rónán, hol õszkor, fõképp miután az estharang a távol faluk tornyain elhangzott, csak a tanyákról áthallatszó kutyaugatás s néha távol lókopogás szakítják félbe az ünnepélyes csendet, most egy hintó és egy szekér hajt egyszerre Sz.-Vilmos felé. Két rendbeli utasok ilyenkor s e téren!... a dolog oly rendkívüli, hogy olvasóim talán hihetetlennek tartanák, ha nem beszéltem volna el, hogy ez éjjel a kislaki gulyás Violánéval, s Nyúzó Macskaházyval, mindketten a sz.‑vilmosi erdõ felé indultak, az egyik pár, hogy Violát akasztófára kerítse, a másik, hogy õt megmentse: az egyik mint kérlelhetlen ellen, a másik õrzõ angyalként. Mi e történetet még rendkívüliebbé teszi, az, hogy ez alkalommal a barátok az ellenségeknél inkább sietnek, mi, mint tudva van, a legritkább esetek közé tartozik, miután a közmondássá vált tanácsot: lassan haladj, tovább érsz, senki barátainknál inkább követni nem szokta, úgyhogy tíz eset közt kilencszer éppen akkor érnek segítségünkre, mikor hasznukat többé nem vehetjük, s õk azon keserû panasszal vádolhatják végzetüket: mért nem jöttek csak valamivel elõbb? Hogy a jelen esetben ellenkezõt tapasztalunk, az leginkább két oknak tulajdonítható. Az elsõ, hogy Viola barátai nem mûvelt emberek, s így azoknak szokásait magukévá nem teheték; a második, hogy ildomos emberek - s Nyúzó s Macskaházy kétségen kívül ezekhez tartoztak - még inkább szeretik magukat, mint amily mértékben másokat gyûlölnek, s ha valakit fel akarnak akasztatni, az eljárást nem szívesen kezdik azon, hogy tulajdon nyakukat töressék, mi - Nyúzónak tántoríthatlan meggyõzõdése szerint - okvetlenül megtörténik, ha a tiszaréti kocsis öt igáslovával úgy hajt az egész úton, mint Garacs faluban megkezdé.

- Átkozott gazember! - kiáltott a fõbíró, fejét dörzsölve, mely hatalmas zöttyenés által a kocsifödél vas részeivel nem a legnyájasabb érintkezésbe jött - zsákokat viszesz a vásárra, hogy a lyukakra nem vigyázsz? Lassan! mondom: lassan! másképp úgy nyakad közé vágok...

- Kérlek, ne félj - szólt Macskaházy, szinte fejét dörzsölve -, nincs a megyében biztosabb kocsis, mint ez; a nagyságos asszony is vele jár.

- Biztos ember? részeg, mondom, Macskaházy barátom, részeg, mint a csap.

- Dehogy részeg, mióta Porvárról jöttünk, nem is fogott ki.

- Jaj nekem! - kiáltott Nyúzó, kikapva pipáját, mely egy második zökkenéssel oly mélyen beütõdött szájába, hogy ha nappal lenne, mindenki azt hitte volna, hogy a fõbíró ez elválhatlan kedvesét végre szeretetében el akarta nyelni - jaj nekem, ez végsõ ítélet. Állj meg, kocsis! állj meg, mondom! én kiszállok.

- Várj csak egy keveset - mondá Macskaházy türelmetlenül -; itt csak nem szállhatsz ki a sár közepette, mindjárt kijövünk a gyepre, s az sima, mint az asztal.

- Csupa disznótúrás - sóhajtott a fõbíró, ki azalatt pipáját félretevé, de az utolsó élvezet után, melyet szárából szítt, még mindig köpködött -, az még veszedelmesebb, itt legalább lágyan eshetnék az ember. Én kiszállok.

- De ha kiszállsz, holnapig nem érünk Sz.-Vilmosra.

- Jaj, jaj, jaj! mindjárt felfordulunk - kiáltott Nyúzó -; uram teremtõm! állj meg! tartsd a kocsit, te gazember! Jancsi! - E felkiáltások, melyek alatt Nyúzó kezeivel görcsösen a vánkosokhoz kapaszkodva egyszersmind arról gondolkozott, mily oldalon lehetne legjobban kiugornia, egy lejtõs helynek valának tulajdoníthatók, melyen a kocsi farolva kissé meghajlott. Mielõtt azonban az ily nyájasan felszólított hajdú magas bakjáról leszállhatott, a kocsi ismét egyenesen állt.

- Menjünk! menjünk! - szólt Macskaházy, elnyomva nevetését - a gyepen vagyunk, itt egyenes az út; csontig átfázunk, ha ily lassan megyünk.

- Csak a csont maradjon meg épen - jegyzé meg a fõbíró, ki míg a kocsi állt, kissé nyugodtabbnak látszott.

- Igen - mondá a másik -, de reumatizmusom... tudod, mennyit szenvedek; a levegõ oly nedves, az egész vidék teli van betegekkel.

- Már hogy lehet az ember ily hypochondricus? - gondolá Nyúzó magában, míg a lovak lassan ügetve tovább haladtak, s Jancsi régi magyar szokás szerint szarkaként egy felhágóról a másikra ugrándozva a kocsinak majd egyik, majd másik oldalához csimpaszkodott. - Meglásd - szóla szomorúan útitársához, miután a kocsi minden erõsebb mozdulatát káromkodás vagy jajkiáltások követék -, nem jövünk ép tagokkal Sz.-Vilmosra.

- Ej, barátom, ne légy oly poltron - mondá Macskaházy -, látod én nyugodt vagyok, és én is csak csüggök éltemen.

- Neked könnyû - sóhajta a fõbíró -, nõtelen ember vagy; de lám, én! feleségem s négy gyermekem.

Az ügyész, ki, midõn eszébe jutott, hogy neki sem felesége, sem gyermeke nincs, ebben arra, hogy életéhez ragaszkodjék, talán éppoly erõs okot talált; csak a nedvesség s hideg szél ellen panaszkodott. - S pedig még bodzateát sem hoztam magammal - mondá nyugtalanul -, ha nem találok Sz.-Vilmoson s jól ki nem izzadhatom magamat, meglátod, halálos beteg leszek.

- Ne légy oly hypochondricus - mondá a fõbíró, miután nem szûnõ kiáltozásaira a kocsis lovainak gyenge ügetését lépésre változtatá. S a két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett, álmélkodva mindenik pajtásának gyávaságán.

Kit nevezhetni bátornak? ez egyike azon kérdéseknek, melyre felelni sokkal nehezebb, mint elsõ pillanatra látszik. Egy vén francia ismerõsömtõl hallám többször, hogy jól nevelt ember, ha veszedelemmel találkozik, elébb körülnéz, s ha maga van, elszalad; ha pedig tanúkat lát, bátran nekiáll; - és ez bizonyos tekintetben igaz; de végre mit bizonyít egyebet annál, hogy mûvelt ember mások ítéletétõl inkább fél, mint egyéb veszélyektõl; két veszély között az elõl hátrál, melyet más fel sem vesz - a közvélemény elõl; s lehet-e ezt bátorságnak nevezni? Ha öngyilkosság követtetett el, a társaságnak egy, fõképp fiatalabb része bámulja a bátorságot, mások fejet csóválva gyávának nevezik a szerencsétlent, ki élte terhét tovább vinni nem merte. Kinek van itt igaza? egyiknek sem, vagy mindenkinek? Nincs senki, ki e világon semmitõl sem félne; nincs senki, ki bizonyos tárgyak elõtt, melyeknek látásán mások elijednek, nem tartaná meg bátorságát. Barátom van, merész, hogy százakkal szembeszállna, mutass neki egy kis ártatlan kígyót, s elkergeted; egy földesurat ismertem, félt mindentõl, vízen és szárazon, kocsin, lovon s gyalog, a kutyáktól, mennydörgéstõl, az utolsó földindulás óta földindulásoktól, s mióta a pesti árvízrõl hallott, árvizektõl, nappal ökrök- s bivalyoktól, éjjel zsivány- s kísértetbandáktól; azt hivém, végre feltaláltam a gyávaság ideálját, s ím, akkor hallám, hogy mikor a kolera uralkodott, senki a megyében több bátorságot nem mutatott. Ez ember szüntelen kacagott a többiek gyávasága felett, s nagy gyönyörrel s azon élvezettel, melyet a bátor érez, ha oly valamit tesz, mit senki utánozni nem mer, evé töltött káposztáját s sárga dinnyéit bámuló vendégei elõtt, kiket a fõorvos mind szörnyû halállal fenyegetett, ha ehhez hasonló merényekre vetemednének. Ím, földesuramnak is megvoltak hõs pillanatai, õt sem lehete egészen gyávának neveznem, s valóban, azok, kik - mint sokan - nem a célt, hanem csak a bátorságot becsülik tetteinkben, nem tudom, hogy boldogulhatnak ítéleteikkel. Az elõtt fogják-e levenni kalapjokat, ki négy lábnyi magas akadályon lovával átszökik, s tánc után fagylaltot eszik; vagy az orvos elõtt, ki ha csak lovat lát, elhalaványul, de a pestises betegnek puszta ujjakkal megtapintja daganatát? Van egy neme a merészségnek mindenikben; az emberek ítélete hihetõképp akként fog különbözni, miként magukat vagy az akadály átugratására, vagy a beteg megérintésére képesebbnek érzik. Hisz az erényeket úgy értelmezi mindenikünk, hogy magát az erényesek sorából ki ne zárja: mindenki oly morált képez magának, mely mellett megélhessen.

Ismét eltértem... - sebaj. - A kocsi a gyepet elhagyva az országútra tért, s kit e hazában õszkor e szerencsétlenség ért, nem haladhat oly hamar, hogy bármennyi eltérések után nem volna utolérhetõ. Az utasok helyzete nem változott. A kocsis káromkodik, Nyúzó minden zöttyenésnél jajgat és káromkodik, Macskaházy pedig a kikerülhetlen betegség fölött sóhajtozik, míg a hajdú a kocsi egyik felérõl a másikra siet, s minden oldalon szidással fogadtatik, mert mindig késõ jõ, s éppen akkor csimpeszkedik a kocsi egyik vagy másik oldalába, mikor az úgyis arra hajlott s e segedelem nélkül is felfordulhatna. Cifra a kocsi hátán az egész idõ alatt mélyen alszik, s mi azon meggyõzõdéssel hagyhatjuk itt e társaságot, hogy ha így haladnak, a gulyás két sárga lovával jóval elõbb ér a sz.-vilmosi erdõhöz.

István gulyás maga is avval vigasztalá magát s szomorú társát. Igaz, jó három órája, hogy Violáné Garacs mellett Cifrával találkozott, s Garacs jó útban talán egy órával van közelebb a sz.-vilmosi erdõhöz, mint István tanyája. De a szolgabíró - kirõl Peti által tudta, hogy otthon van - talán nem indul el mindjárt; azután az urak kocsiban járnak, s útjok rossz, míg õ könnyû szekeren, a legjobb gyepen szinte repülhet. És végre van-e valakinek a világon két oly sárgája, mint István gulyásnak?

Már sötét volt, mikor elindultak. A hold elsõ negyede, melynek a debreceni kalendáriom szerint ma este kelle megjelenni, a nehéz ködfátyolon nem hathatott keresztül, s valóban magyar pásztorember tájismerete vala szükséges, hogy e roppant síkon irányát el ne veszítse. Itt egy határhalom vagy elhagyott gémeskút, mely a ködbõl setét kísértetként kiemelkedett; ott egy múlt évrõl fennmaradt fél szalmaboglya vagy árokhányás, vagy néha, messze távolságra egymástól magányos fûzfák, melyek az áradás-járta réten felnõttek, s véletlenül megmaradva, most az õszi szélben vékony lombatlan ágaikat suhogtatták: ez vala minden. A gulyás bátran tovább hajtott, kétkedés nélkül, mintha a világ legjártabb országútján haladna, s a sárgák nekifeküdtek a hámnak, mintha a garabonciás diák sárkányaival futnának versenyt. A lovak úgy mentek, de úgy... István nem tudta, mit tegyen örömében. Feje felett suhogtatá ostorát, barátságosan szólítgatva kedves tátosait: - Vércse, ne!... ne, te sárga!... hogy kapaszkodik az istenadta!... mondom, nincs oly jó ló Magyarországban.

Fûzfák s határhalmok, gémeskút s boglya mintha elrepülnének a szekér mellett. A lovaknak sörénye messze szállt párolgó nyakuktól; a gulyás visszavetve bundáját, lobogó inggel, mintha szélvész ellen hajtana, ült a szekér elején; a lovak rohanva haladtak, mintha a föld égne lábaik alatt, mintha ketté akarnák hasítani a ködfátyolt s túlsó felére érni, még mielõtt az utánok ismét összefolyhatott.

- Ne félj semmit, Zsuzsim - mondá a gulyás vígan -, ott leszünk, még mielõtt az az átkozott fõbíró kikapaszkodik szobájából. Ne te, Vércse!

- Adja isten! - sóhajta Zsuzsi.

- No, az ördög elvihetné, ha még így is késõ jõnénk - válaszolt a gulyás. - Monddsza, Zsuzsi, de igaz lelkedre mondd, mentél-e így éltedben?

- Soha - válaszolt ez, kinek gondolatai máshol jártak.

- Hiszem! Sárga, ne!... No Zsuzsi, semmi szomorúság, egy óra múlva ott vagyunk, s elmegyünk a sz.‑vilmosi csikóshoz gulyáshúsra; ha más nincs, egy csikó csak találkozik, s azzal vége. Teringettét, hogy húznak, egész kezem elzsibbadt! - tevé hozzá a boldog kocsis, jobb kezébe fogva gyeplõjét, míg megfájult balját éppoly gyönyörrel lógatá maga mellett, mint ki egy darab aranyat hordva fárad el, s a fájdalmakon, melyekét érez, kincsének nagyságát méri.

A lovak egyszerre hortyogva félreugrottak.

- Mi volna ez?! - kiáltott a gulyás, ki bal kezével hamar ismét a gyeplõket ragadta meg, s ostorához kapott. - Sárga! Vércse!... ah, ez a baj! - szóla, szemeit a ködbe meresztve, midõn a farkast, mely útjokon keresztülfutva most nem messze tõlök állt, meglátá: - Férget láttatok, no, csak menj Kislakra, átkozott, Tisza és Bodor majd megtépáznak. Reménylem, Peti nem találkozott vele; no, mi baj, vén cigányhús a farkasnak se kell.

A nyugtalanság azonban, melyet Violáné Petiért, a farkast látva, érezni kezdett, s melyet István természettudományi megjegyzése szétoszlatni képes nem volt, nem tarthatott sokáig, miután alig indulva meg újra, egy határdombnál, melynél át kellett menniök, maga a cigány állt.

Peti felült. - Idején jövünk - mondá, a gulyás mellé ereszkedve -, a garacsi út, melyen azok jõnek, feneketlen, s mi gyepen megyünk.

- Csak férget ne láttunk volna - szóla szomorúan Zsuzsi -, mindig hallottam, az nem jót jelent.

- Legyen eszed, Zsuzsi - válaszolt a gulyás nevetve -, hány férget láttam én életemben, mégis itt vagyok. Mi bajunk lehetne?... ni, a sárgák nem is izzadnak.

- Csak a szekér ne törjék el - mondá Zsuzsi aggodalommal -, higgye el kend, én ma mindentõl félek.

- Dehogy törik el - válaszolt a gulyás egyet suhogva ostorával -, hisz nem fakó, nem is hintó. A hintó és szekér közt épp az a különbség, mint az úr és paraszt között. Amaz nagy, magos, csupa vánkos, kifestve elöl-hátul, úgy ránézve egész pompa, de ha bajba jön rossz úton, vagy ha hidasra eresztik, zötty! oda van!... csupa sróf és haszontalan ág-bog mindenfelõl, mihelyt nem jár töltésen vagy lágy gyepúton, sárba marad; az ilyen szekér pedig elmegy mindenütt, fõképp az én szekerem! a kerekeket magam faragtam, a vasat Peti verte rá. Ne, te sárga!

Peti nem egészen osztá István nyugalmát. - Csak vizet ne érjünk - szólt többször, fejét vakarva -, mindig esik, s ha valahogy a lápok megteltek...

- Ne félj, Peti, minden rendiben lesz; s te is, Zsuzsi, ne búsulj. Öcsém, Pista, ki ott a Tiszán túl lakott, a múlt héten halt meg. Már régen felmondott uraságának, s elbocsátó levelet s passzust is kapott. Ezekkel a haszontalan írásokkal, melyekkel Pista felesége most úgysem tehet semmit, te Violával és gyermekeiddel elmehetsz akárhová. Magam is tudok szolgálatot húsz mérföldre innen, s ott ismét mint becsületes emberek élhettek. Ez a vármegye kemény dolog - tevé hozzá a gulyás egyet suhantva -, csak az jó benne, hogy nem messze tart. Mit mondasz, Peti?

De Peti nem szólt, nem felelt Zsuzsinak sem, ki e jó hírek hallására mintegy új reménycsillagot láta emelkedni sötét láthatárán, s remegõ hangon kérdezé: - Nem volna-e ez több boldogság, mint hogy azt szerencsétlen helyzetökben reményleni lehetne? A cigány keselyûszemeit a setét ködbe meresztve, mozdulatlanul ült helyén, csak néha, midõn aggályosan fejét csóválá, lehete látni, hogy nem alszik. A gulyás, ki ezt nehányszor észrevevé, ilyenkor egyet suhantva ostorával, csak azt válaszolá, hogy: - Nincs semmi baj, ne félj, Peti, mindjárt ott leszünk. - S õk hallgatva tovább mentek, csakhogy a köd, úgy látszott, még homályosabban ereszkedett le; a tér, melyen lovaik száguldva haladtak, még elhagyottabbnak látszott. Határhalom, fûzfa, boglyák s kutak rég eltûntek, s aki népünk bámulatos ügyességét nem ismeri, mellyel útján eligazodik, habár látszólag semmi sincs, mitõl irányt vehetne, alig foghatná meg, a sietõk miként nem tévedtek el régen. A pocsogás, mely egyszerre a lovak lábai alatt hallatszott, véget vetett haladásuknak.

A gulyás, noha nem szólt, régen osztá Peti aggodalmait. Egyes világosabb foltok, melyeket itt-ott, a köd között is észrevett, eszébe juttaták, hogy a Tisza talán mégis kiáradt. Most nem volt többé kétség. A hely, melyen szekerükkel megálltak, noha a kákás fû széles leveleivel a vizet eltakarta, már el volt borítva. A cigány leugrott s pocsogva elõre ment. Elõtte széles vízláp terjedett el, melynek határát a ködben nem láthatá. Visszafordult, s jobbra keresett utat, itt is víz mindenfelõl, csak egyes sötét foltok álltak ki szigetekként a nagy áradásból, mely az emelkedõ víz által mozgásba hozva a síkon s hullámozva tovább terjed. Csak balfelõl látszott egy hátasabb hely, mely még szárazan állt, s hova Peti a lovakat most kivezette. - Úgy, ezen talán még az erdõig jöhetünk - mondá elébbi helyére ülve -, az áradás még nem töltött el minden lápot; vigyázz, István, maradj mindig a víz mellett, másképp eltévedünk, ez a sárga ér...

- Jézus Krisztusom! - kiálta Zsuzsi, kinek lelkében egyszerre minden aggály újra fölébredt - késõn jövünk, és szegény férjem!

- Még jókor jöhetünk - válaszolt a cigány biztatva, noha szavának hangjából a legnagyobb nyugtalanság vala észrevehetõ -; ha a víz a békahágón át nem ment, a fekete tót szárazan találjuk; s akkor minden jól van. Csak rajta, István.

- Átkozott Tisza - mondá emez, párolgó lovait ostorával biztatva.

- Dehogy a Tisza! hogy beszélhet kend így - szólt a cigány fejét rázva -, mikor a víz innen jó. Még tegnap láttam a Tiszát Réten, s az alig mozdul; ez mind a Rákérbõl jõ, mióta az urak új töltést csináltak, egészen nekibolondult.

- A menkõ üsse meg, itt is víz! - kiáltott a gulyás, gyeplõjén visszarántva lovait, melyeknek egyike lebukott. Peti, térdig gázolva a vízben, a szekér elébbi irányában tovább ment. - Itt nincs baj - kiálta végre, miután a nem széles eren átjutván, ismét szárazon látá magát, s a szekérhez visszatérve, a hortyogó lovakat a víznek vezeté. - Ne féljetek, bolondok, Pista gulyásnál még többhöz fogtok szokni. - A szekér szerencsésen a túlsó parton ismét szárazra jött. S így mentek tovább, hol az árvíz a gyepet el nem borítá, vágtatva; az egyes kisebb ereken át Peti által vezetve, míg egy széles vízróna minden további haladást lehetetlenné tett.

- A fekete tó betelt - kiáltott a cigány összecsapva kezeit -, nincs ló a világon, mely ezen átmenne.

- Maradjatok itt - szólt Zsuzsi remegõ hangon -, átmegyek én magam.

- Te, Zsuzsi, az kellene még - mondá a gulyás, Violánét, ki már szekerérõl leszállni készült, helyén erõszakkal visszatartva - a tó teli van mélységekkel, s fõképp te, ki beteg voltál, ha egyszer elcsúsznál, nem bírsz fölkelni, s oda vagy.

- Ereszd bundámat! Isten megsegít; férjemet csak nem hagyhatom el végsõ nyomorúságában, tudod, föl akarják akasztani. - S ezzel a szegény asszony a szekérrõl leszállni készült.

- Legyen eszed, Zsuzsi - mondá a gulyás, hasonlóképp leszállva szekerérõl -, ha férjedet fölakasztják, s te itt fúlsz belé a vízbe, mi lesz gyermekeidbõl.

Zsuzsi leült a szekér mellé, s két kezével eltakarva képét, sírt keservesen.

- Ne félj, fiam - mondá a gulyás biztatólag -, majd elmegyünk, én vagy Peti: az erdõ, látod, elõttünk áll, csak valahogy átgázolunk... Ej, Peti! Peti! te is oly vén ember vagy! minek hoztál ide?

A cigány, ki azalatt szemeit mindenfelé jártatva, mint látszott, magát tökéletesen irányozni iparkodott, e panaszra csak azt mormogá: hogy az út, melyen jöttek, sáros idõben, két órával közelebb, s hogy mikor most négy nap erre járt, a víznek még nyoma sem volt. - Ne félj, Zsuzsi - tevé hozzá -, én átmegyek, ha az ördög elvisz is, átmegyek, csak hagy ismerjem ki magamat egy kissé. Nem az a nagy fa-e ez, hol minap voltunk? - szólt a gulyáshoz Peti, kezével a túlsó partra mutatva, hol a ködbõl az erdõ sötét, egyenes falként átlátszott, melybõl csak itt-ott egyes magasabb sudarak emelkedtek ki.

- Igen, meglehet - felele a gulyás, e magasabb sudarak egyikére fordítva figyelmét -, csak az az átkozott köd ne lenne... de, az erdõ szélén több magas fa van, az ördög ismeri meg.

- Balra a fától - folytatá a cigány gondolkodva -, mintegy kétszáz lépésnyire, az erdõben nyílás van. Aznap azon jöttünk át szekerünkkel; nem emlékezik kend?

- Hogy a menkõbe ne emlékezném, s jobbra, hacsak le nem kaszálták, a fához még közelebb nádasnak kell lenni.

- Igazság! - válaszolt ismét a cigány - még mondtad, mily jó lenne kerítésnek. No, menjünk, te jobbra, én balra, ha a nyílást megtalálom, s ez csakugyan a fa, akkor átgázolok. A fától egész a tóárok másik partjáig hátas hely van.

- Veletek megyek - szólt Violáné, ki, mint a rab ítéletét, e beszélgetésnek minden szavát remegõ figyelemmel hallgatá, felkelve -, nem maradhatok itt nyugtalanságomban magam.

- Zsuzsi lelkem - mondá a cigány, ki már futásra készült, megfordulva -, beteg voltál, a föld csupa sár és iszap, megfáznál, ülj le itt, s várj meg.

- De visszajöttök? nem mentek át nálam nélkül? Az istenre kérlek, Peti, ne hagyjatok itt - kiálta a szerencsétlen nõ a távozó után.

- Ha átmehetünk - kiálta vissza a cigány még egyszer megfordulva -, én magam viszlek hátomon a túlsó partra. - Ki e pillanatban a cigány mellett áll, egy cseppet láthatott volna, mely barna arcredõi közt lefolyt.

A férfiak a köd homályában eltûntek, csak Zsuzsi maga állt ott a víznek szélén, a túlsó partról átsötétlõ erdõre meresztve szemeit. - Ily közel, s én nem mehetek hozzá - sóhajta, s lelkét a szerelem minden fájdalmai dúlták szét.

A szegény asszonynak igaza volt; a vízen túl alig ezer lépésnyire a helytõl, hol neje feléje terjeszti vágyó karjait, találjuk Violát s társait. Taksony megyének a Tisza mentében fekvõ síkságán nagyszerû tölgyesei vannak, valamint a homok szép hajlongó nyíreit s remegõ nyárfáit termi meg, s némely helyen, a festõileg elhelyezett facsoportok között a legszebb kertben képzelhetnénk magunkat, ha az ember mívelõ keze itt-ott, burgonya és tengeri földjeivel az egésznek hatását nem rontaná meg: úgy a kemény agyagban, mely a Tisza két partját képezi, hatalmas tölgyek emelik sötét koronáikat, nem ápolva emberek által, de a természet egész pompájában emelve széles sudaraikat az ég felé, melyeket nem a fejsze, hanem csak az idõ vagy a Tisza döntenek meg. Miután a fának ára Magyarország e részében oly csekély, hogy ezen tölgyek kivágatása többe kerülne, mint mit fájokért kapni lehet, az egyetlen jövedelem, melyet belõle a birtokos húz, csaknem egyedül a makkolásban áll, mely jó esztendõkben az erdõket a tiszai földesurak egyik legjövedelmezõbb tulajdonává teszi. Ledõlt s helyökön rohadó fákat ily erdõben találni éppúgy nem ritkaság, mint Amerika õserdeiben; s az idõ még talán távol van, hol a mûveltség kiterjesztve hatalmát ide is, a Tisza sötét tölgyesei jövedelmezõbbek lesznek, de szebbek bizonyosan nem, mint most, midõn sötét ágaik alatt csak a varjúk ezrei ütötték föl tanyájukat.

E nagyszerû tölgyesek egyike vala a sz.-vilmosi határon is. Az erdõség, mely e határ kiöntéseknek kitett s így a gazdaság más nemeire alkalmatlan részét takarta, lenyúlt egész a Tiszáig, melynek túlsó partján hasonló, még mérföldekre terjedõ tölgyesek álltak. Jó esztendõkben, ha tudniillik makk termett, az erdõ teli volt zajjal s élettel. Makkolásra fogadott állatok ezreinek röfögése s száz kondásnak éneke s fütyülése hangzott a fák alatt, melyek nem egy sebet mutathatának, mit e pásztorok pajkossága baltákkal sötét kérgökbe vágott. Ha ilyenkor a sz.-vilmosi erdõ mellett átmentél, a fák között itt-ott nagy tüzet s körülötte bundájokba burkolt emberi alakokat láthattál. Néha a sûrûbõl egy magányos duda vagy furuglya is kihangzott, néha víg hahota, hogy szinte irigyelhetéd ez embereknek sorsát, kik oly kevéssel vígan s megelégedve lehetnek, s kiknek minden gondjait egy kancsó bor elûzi. Most halotti csend terül el az erdõ felett. A tölgyek ez évben éppen nem termettek, s a pásztorkunyhók, melyeket a kanászok múlt esztendõkben, csak éppen hogy a legnagyobb fergetegtõl legyen hová menekülniök,