|
Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket. Kevés
napok leforgása alatt annyi történhetik, hogy még a boldogabb ember is, midõn
kedveseitõl búcsút vesz, alig titkolhatja el megindulását, midõn barátja kezét
utolszor szorítja. - De mi ezen érzés ahhoz képest, mely a keblet eltölti,
midõn kedveseink körét életünk szomorú pillanatainak egyikében
kényteleníttetünk elhagyni!... A szív, mely a múltat s jövõt mindig a jelennek
világításában látja, csak fenyegetõ veszélyeket sejt maga elõtt ily pillanatokban,
s nem szabadulhat a gondolattól: hogy a kört, melybõl habár csak napokra kilép,
mikor visszatér, úgy, mint elhagyá, nem fogja többé feltalálni. Hogy Tengelyi
veszélyes állásában mindezt kettõsen érezé, természetes; s valóban egész
férfiasságára vala szüksége, hogy kesergõ családja számára vigasztaló szavakat
találjon, hol semmit, mihez reményei horgonyát köthetné, maga elõtt nem látott,
s fõképp leányának vigasztalatlansága szívét soha nem érzett keserûséggel tölté
el.
- Ne sírj, kedves leányom! - mondá Vilmához fordulva. - Lám,
apád ártatlan, azt tudhatod. Kevés nap, s a dolgok való állása ki fog
világlani, s akkor visszatérek hozzátok, s te ismét szép víg leányom léssz,
nemde?
- Oh, atyám! - szólt Vilma s hangja remegett - te tömlöcben,
ott a rossz emberek között, ha csak egy napra, egy órára is, s ha meggondolom,
hogy mindennek én vagyok oka!
- Te, leányom? - kérdé Tengelyi bámulva - miképp kínozhatod
magadat ekképp? Azt gondolod talán, hogy vallomásod helyzetemet nehezítheti?
- Atyám - mondá a hölgy szomorúan -, ne szóljon ily nyájasan
velem, én nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e rossz emberek atyámra
fogni, hogy Viola elrejtését maga is tudta, s csak el akarja titkolni, s ha ez
nem lenne is, mi hozta mind e szerencsétlenséget reánk, ha nem az, hogy Zsuzsit
s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? s azt én tevém!
- S éppen mert ez oka szerencsétlenségteknek - szólt közbe
Vándory -, isten nem fog elhagyni bajaitok között. A gondviselésnek útjai
csudálatosak, de jótett soha embert nem vezetett még romláshoz.
Tengelyi e szavaknál mélyen felsóhajtott; de Vilma
nyugodtabbnak érzé magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midõn Vándory
által arra emlékeztetett, hogy talán éppen ez igazságtalan vád leend az út,
mely ellenségeinek megszégyenítéséhez vezetend, s melyen talán elrabolt
irományaihoz juthat.
Tengelyi maga azzal vigasztalá nejét, hogy fogsága
mindenesetre csak rövid lehet, s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem
fognak pártfogó barátok nélkül hagyatni.
Erzsébet újra kéré, hogy õt Porvárra követhesse, de a jegyzõ
érzé, hogy ha azon kínos pillanatokban, midõn lába a tömlöc küszöbén átlép,
családja keservét látná maga körül, szilárdsága megtörne ennyi szenvedés alatt,
s Vándory segedelmével arra bírá feleségét, hogy legalább most az elsõ napokban
álljon el feltételétõl.
- Ha, amitõl nem félek - tevé hozzá -, rabságom tovább
tartana, bejöhettek késõbb. Az elsõ napokban szükség, hogy egészen
enhelyzetemmel foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember,
s szívesen magára vállalandja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy tõletek
minél többször tudósítást kapjak. De hol van Ákos?
Erzsébet mondá, hogy midõn az alispán elment, õ is
eltávozott, hihetõképp, hogy vele szóljon, s rövid idõvel ezután, melyet
Tengelyi a kevés holminak összerakására használt, mit magával vinni
szándékozott, Ákos maga lépe a szobába. Az ifjúnak arcai lángoltak, szemein
látszott, hogy sírt.
- Szóltál apáddal? - kérdé Erzsébet a belépõt élénken.
- Szóltam! - mondá emez remegõ hangon.
- S mit mondott? - kérdé Erzsébet s Vándory majdnem
egyszerre.
- A legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek
gyõzõdve - válaszolt Ákos keserûen. - Sírt, valósággal sírt, nyakamba borult,
kedves fiának nevezett; mondá, hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van gyõzõdve,
hogy szíve vérzik, ha arra gondol, miként ily becsületes ember s ki egykor
barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat. Mit tudom én! Õ elmondott
mindent, mi akárkit a világon meggyõzhetne, hogy Tengelyi ártatlan, s hogy
minden becsületes ember kötelessége pártját fogni; de mind e szép beszédnek
vége az vala, hogy kérésemet nem teljesítheti, s miután Nyúzó kezességet
elfogadni nem akar, õ nem kényszerítheti reá - szóval, hogy nem tehet semmit.
Hisz nem mondta-e, hogy szíve vérzik... mi többet kívánhatunk tõle?
- Azt elõre mondhattam volna - szólt Tengelyi nyugodtan.
- Nem, barátom! - folytatá Ákos indulattal - azt te nem
mondhattad volna elõre. Ha istennek angyala jõ le, s azt mondja nekem, hogy
apám így fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként
kértem õt. Sírtam, mint a gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékére
hivatkoztam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tõlem örökre megválni
nem akar, ha nem akarja, hogy átkozzam végzetemet, mely õt adta apámnak, csak
ez egy kérésemet teljesítse... s õ megtagadta!
- S ki tudja - mondá Vándory, kinek a keserûség, mellyel
Ákos apjáról szólt, fájt -, nem szólt-e igazat, midõn mondá, hogy kérésedet nem
teljesítheti?
- Hát azt gondolod - válaszolt Ákos még keserûbben -, ha
apám Tengelyiért csakugyan kezességet vállalt volna, vagy ha mit tõle késõbb
kértem, õt tulajdon házának valamely szobájában akarja õriztetni, míg e
szerencsétlen dolog világosságra jõ, Nyúzó ellent merne állni kívánatának?
Igen, de mit fog mondani a nagyméltóságú fõispán? Nem veszik-e rossz néven a
teins Karok és Rendek, ha õ Tengelyinek, kit e megyében sokan gyûlölnek,
pártját fogja? ez az, mi apámat, most, mint mindig életében, meggyõzõdésének
követésétõl visszatartóztatá, miért fiát magától eltaszította.
- Ne ítélj apádról ily szigorúan - mondá Vándory meghatva -,
ki tudja, mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.
- Hagyjuk ezt! - szakítá félbe Ákos. - Mikor a háztól
elmenék, Nyúzó már a kocsikat rendelé. Kevés idõnk marad; ne keserítsük ezt oly
vitatkozásokkal, melyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded - szólt
Tengelyihez fordulva -, veled megyek Porvárra.
A jegyzõ ismétlé, mit már családjának mondott, s csak arra
kéré Ákost, hogy amennyiben lehet, õt fogsága alatt Vilma s Erzsébet
hogylétérõl tudósítsa. - Hogy pártfogásodba ajánljam - tevé hozzá mosolyogva -,
nincs szükség.
- Oh, bár e pártfogásra még több jogom volna! - mondá Ákos
Tengelyinek kezét szorítva - bár Vilmát nõmnek nevezhetném! Ki tudja, mit apám
fia boldogságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.
- Értelek - válaszolt Tengelyi nyugodtan. - De, hála az
égnek! ártatlanságom bebizonyítására pártfogóra szükségem nincs; becsületes
nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielõtt azt helyreállíthatám,
nem fogom soha engedni egyesülésteket.
Ákos felelni akart; a kocsi zörgése, mely a ház elõtt
hallatszott, minden gondolatoknak más irányt adott.
Tengelyi, nehogy családja könnyeit látva elcsüggedjen,
sietve megölelé nejét s leányát, s felvéve bundáját, a kocsiba veté magát,
melyet Réty érte küldött, Nyúzónak nem kis bosszúságára, ki a jegyzõt
teljességgel szekeren s vasban akará Porvárra vitetni.
Tengelyi mellé az esküdt ült. A kocsis mellett s hátul a
bakon egy-egy hajdú foglalt helyet... s a szerencsétlen jegyzõ áldá istenét,
midõn Ákosnak még egyszer kezét szorítva, a lovak végre elindultak s õt
kétségbeesett családjának látásától elvonák. - Bármi vár reá ott, hová megy,
jobb embernek semmi kínzóbb e világon nem lehet, mint ha keservekben kell
látnia azokat, kiket szeret.
Hagyjuk most Vilmát anyjával s Ákossal, kikhez késõbb Etelka
jött, fájdalmukban, s kövessük a jegyzõt a megye házához.
Midõn lord Byron Velencében az úgynevezett „fohászok hídján”
állt, a gondolat, hogy minden oldalán palotát s tömlöcöket lát, a nagy költõnek
szép elmélkedésekre adott alkalmat:
I stood in Venice on the bridge of sighs
A palace and a prison on each side.
A velencei dózsepalota, mint tudva van, egyiránt híres
pompás termei s szörnyû börtönei által, melyek fenn az ón tetõ, s lenn a kanális
alatt a palota fényét szenvedésekkel keríték be. Való képe ez sok
közállománynak, hol, kik a boldog középnél magasabban vagy alantabb állnak, az
állomány áldásainak élvezetébõl kizáratnak; s mondhatlan szenvedéseket látunk
mindenfelõl, melyek között egypár száz bohóc vagy ámító a szabadság
feltartásáról tanácskozik. Velence kétségen kívül szép, szép a dózse palotája,
szépek Byron sorai is, melyek az utasnak - ha gondoláján a szomorú híd alatt,
melyen a velencei rab bírája elébe, vagy a halálhoz vezettetett, átmegy -
akaratlanul eszébe jutnak; de abban, hogy a dózsepalotában palotát s tömlöcöt
együtt látunk, magyar ember csakugyan semmi bámulásra méltót nem találhat; sõt
nálunk minden gyermek tudja, miként a tömlöc nem is lehet máshol, mint a megye
palotájában vagy legalább palotája alatt, mi kétségen kívül a legcélszerûbb,
már csak azért is: mert miután a karok és rendek valahányszor nagy számmal
összegyülekeznek, elõre gondoskodnak, hogy tanácskozásaik alatt szomjúság által
ne kínoztassanak - a megyeházban borpincére szükség nincs, s így a rabok
számára oly helyet, mely minden másra haszonvehetetlen, a pincéken kívül alig
találni.
Vannak emberek - mert e kétlábú tollatlan állatnak, miként
Pláto az embert értelmezé, mi nem jut eszébe, fõképp miután természetének
hiányát a jámbor lúd tollaival pótolá, s ezekkel emelkedik? - Mondom, vannak
emberek, kik tömlöceink ezen helyzetét rossznak hirdetik. Hígvelejû ábrándozók,
mizerikordiánus fráterek, politikus különcök... kiknek gyenge fejökbe nem fér,
hogy minden dolgok között éppen tömlöceink igénylik legkevésbé figyelmünket; s
kik, midõn örvendenek, hogy a pest-budai part lánchíddal köttetik össze:
egyszersmind nem tartják közönyösnek, hogy rabjaink - s közöttük talán sok
ártatlan - harminc vagy még több fontos láncokkal járnak körül. De az ildomos
többség, hála végzetünknek! nem hallgat e holdkórosok szavára, s Taksony megye
rendei börtöneiket eddig minden haszontalan újításoktól menten tartották.
Tagadni nem lehet, itt is történtek újabb idõben dolgok,
melyek nemzetünk géniuszából fejlõdött büntetési rendszerünket veszéllyel
fenyegeték. Nemrégen ezelõtt egy fiatal táblabíró utazott keresztül a megyén,
csak azért, hogy tömlöceit megtekintse; s noha a várnagy ez napon minden rabnak
egy fél messzely pálinkát adatott, s rájok parancsolt, hogy valamennyien
kártyázzanak, csakhogy az idegen meggyõzõdjék, mi jól bánik Taksony megye
rabjaival: ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvaly úr
tömlöctartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a régi állapotot, midõn
éppen e látogatást követõ télen, egyik szomszéd megye börtönében öt vagy hat
rabnak lába megfagyott. Mert ámbár a megye minden tõle kitelhetõ gonddal járt
el, s az illetõ lábakat fafûrésszel levágatá, s ámbár a betegek, kiken e
sebészi mûtét véghezvitetett, egyen kívül mind meghaltak s így nem
panaszolkodtak, s ámbár ehhez hasonló esetek már többször történtek s soha
elébb különös figyelmet nem gerjesztének, most az egész hazában egyszerre
hallatlan lárma támadt az említett megye rendeinek kegyetlensége ellen. Mintha
bizony õk lennének okai, hogy az említett tél rendkívül hideg volt, s mintha
éppen akkor, mikor az alsó tömlöcben e lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában
nyolcvan rab együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a hõség ellen,
világos tanúságul, hogy ily gonosz emberek a legellenkezõbb vádakkal lépnek fel
felsõbbségök ellen. De miután az idegen táblabíró, ki a porvári kaszinóban a
börtönök mikénti javításáról szép felolvasást tartott, tovább utazott, s a
szomszéd megye azok irányában, kik az elfagyott lábakról kérdezõsködtek, fel
tudta tartani autonómiáját, úgyszintén az ezen esetbõl támadt lárma megszûnt, s
az erre vonatkozó parancsolatok a levéltárba tétettek - Karvaly úr is megmaradt
régi, tisztán magyar rendszerénél, melynek célirányossága mellett már az is
szól, hogy e nevelõ-intézetnek (hisz minden börtön újabb idõben annak
tekintetik) növendékei évrõl évre szaporodnak.
Olvasóim tudják, hogy megyeházaink nemcsak tanácskozó helyül
szolgálnak. Ez épületek, melyeket ha nem is a nemesség épített, kizárólag a
nemesség használ - kivéve a tömlöcöt, hol a nem nemest is eltûri ‑,
kellemesb célokra is használtatnak. Például a nagyterem - melynek zöld asztala
mellett reggel a legszebb hazafiság szavai hangzanak, vagy néha illõ
komolysággal (melyet, mint tudva van, semmi a pipázásnál inkább nem nevel)
halálos ítéletek mondatnak ki - kétségen kívül a legillendõbb hely, hol az
alispán nagy ebédjeit tarthatja... Ez azon hely, hol a rendnek hiányát, melyet
reggel a tanácskozásnál tapasztalánk, helyrehozza - az esti táncvigalom, midõn
száz pár, a hegedûk és brugók hangjainál, a legszebb tánc-rendben mozog. A
megyeház ezen mellékes céljainak egyik legfõbbike az: hogy találkozó helyül
szolgáljon... s noha a megyei fõhelyeken egy idõ óta majdnem mindenütt kaszinók
jöttek létre, s a táblabírák társalkodásra más termeket is találhatnának, a
legkényelmesebb mégiscsak a megyeháza marad, melyet hosszú megszokás
mindenkinek kedvessé tett; s alig mehetünk jegyzõi vagy fõügyészi hivatalba
anélkül, hogy a dolgozó egyedeket egész társaságtól ne találnók körülvéve,
mely, hogy a munkán segítsen, beszélgetve s pipázva szobában fel s alá jár. A
magyar nemességben sok van, mi Rómára emlékeztet... s ilyen azon hajlamunk is,
melyet követve a lehetõségig legtöbb idõnket megyeházainkban töltjük. A római
csak forumán érzé jól magát - a táblabírónak a megyeházánál kedvesebb helye
nincs. Itt mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóízûbben, mint azon az
asztalon, mely mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szívesebben, mint a
fõügyész vagy fõadószedõ hivatalában. E szokás divatozott Taksony megyében is,
s így olvasóim nem bámulhatnak, ha Nyúzó - ki mihelyt vallatását Tengelyi
házánál bevégezé s az alispánnét annak eredményeirõl tudósította Porvárra
indult - itt megérkezve a fõügyész szobáiban egész társaságot talált, s mely,
miután a fõbíró által a történtekrõl értesíttetett, ott maradt, hogy az egykor
oly büszke s most rabságra jutott falusi jegyzõnek megérkezését várja. A háziúr
közelében a megye egykori adószedõje Sáskay, Zátonyi táblabíróval, egymásnak
burnótszelencéjöket kínálva, a mostani világ romlottságáról szólnak. A kandalló
mellett Bántornyi James néhány al- s a fõjegyzõnek, ki székén elaludva nem
távozhatott, a zsürinek eljárását magyarázá meg, tudományos elõadását egyes
igen érdekes s épp azért már sokszor elmondott angol példákkal világosítva fel;
míg egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron élt, ezen esetet is a jelen büntetõ
eljárás felette nagy szelídségének tulajdonítá, s néhány táblabíró, fejét
hajtogatva, mélyeket sóhajtott, vagy legfeljebb egyes felkiáltásokkal, mint:
bizony igaz! már két esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is
megölnek! - buzdítá a szenvedélyes elõadású szónokot. Maga Völgyesy, ámbár ily
társaságoknak nem nagy kedvelõje, ma jelen volt, s a többiek - fõképp Nyúzónak
- nagy megbotránkozására többször kijelenté azon meggyõzõdését, hogy Tengelyit
e vádra nézve egészen ártatlannak tartja.
Porvár elõkelõbb férfiai közül csak a másodalispánná lett
Krivér hiányzott, ki, miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehetõ
legnagyobb szigorúsággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezõleg a
legnagyobb kíméletet parancsolta, ily ellenkezõ kívánatokat egyesíteni nem
tudván, sokkal célirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi
fogadását másokra hagyja.
Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt
szerencsésen megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a
közfigyelmet az esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi, minden érdemei
mellett, fellépése soha ily nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke
báránnyal bélelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, elõször húzta fel.
Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ figyelme elõl rejtõzni,
jól élt; s én, részemrõl, nem vonom kétségbe ez állítás valóságát.
Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez élet színpadán találunk,
éppoly könnyen szokunk, mint nehezen azon tojás- s rothadt almával való
dobáltatáshoz, mely szinte e mesterséggel jár; - s úgy hiszem, kevés ember tüntette
ki magát, ki élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga elõtt: hogy
sokkal jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi
közmondás nem nagy meggyõzõ erõvel bír, s alig van valaki, ki magát kitüntetve
látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné... s midõn a világ által
mázsának tartatik - mindamellett, hogy oly könnyen érzi magát, mintha csak egy
fél fontot nyomna - mégis ne nézne éppoly megelégedéssel maga körül, mint
Kenyházy e pillanatban.
- Bizony nehéz út volt! - mondá, midõn homlokát ráncokba
vonva, képének a lehetõségig ünnepélyes kifejezést ada. - Sohasem hittem volna,
hogy ennyi bajunk lesz!
- Hát volt baj? - kérdé Nyúzó élénken - mindjárt gondolám!
sokkal késõbben jössz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi
utadban feltartóztatott.
- Feltartóztatott? - válaszolt az elõbbi - és még mennyire!
Ha két hajdú nincs velem, nem tudom, mi történik.
- Mi a manó! - szólt a fõbíró bámulva - hát a nótárius végre
ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kísérlet?
- Nem éppen ez - felelt az esküdt, ki az érdeket látva,
melyet e kérdések a jelenlevõkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra
tagadólag kell felelnie -, de elakadtunk. A hidak egyikét most igazítják, a
kocsisnak le kellett menni a töltésrõl, s a hintó tengelyig süllyedt a sárba.
Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius maga nem segítjük a kocsit
tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak
megszabadítását megkísértették volna. De csak próbálták volna meg - tevé hozzá
öklét felemelve hõsi kifejezéssel -, majd meglátták volna, kivel van dolguk!
Késõbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb
vala, semhogy a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a fõérdek, mely
Tengelyi személyében központosult, megmaradt, s három-négy hang egyszerre
kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Mirõl beszélt? Hogy viselte magát?
- Hát sehogy se! - válaszolt a kérdezett - miután a teins
alispán nagyon szívemre kötötte, hogy rabommal a lehetõ legnagyobb kímélettel
bánjak.
- Micsoda! - vágott szavába a fõügyész, kire e szavak még
több hatást tevének, mint minden jelenlevõkre - az alispán úr csakugyan ezt
parancsolta volna?
- Éspedig mennyire! - válaszolt az elõbbi. - Soha oly
határozottan nem hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr...
még úrnak is nevezte, úgy tudom, mintha most szólna... hogy Tengelyi úrnak,
mondá, ártatlanságáról meg van gyõzõdve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgyis
kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.
- Csudálatos! - mondá fejét csóválva Sáskay.
- Én is annak tartottam - folytatá az esküdt -, de mert már
a teins alispán úr úgy kívánta...
- Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek
tartom - szólt közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai fõképp a
fõügyészre tettek, látván, bensõképp átkozá Bandiját. - Szegény, mit tegyen?
Fia belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midõn Tengelyi bajba
keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos,
szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem való
gondolkozását e tárgyban... A nagyságos asszony, még mielõtt elmentem,
különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozásában, mely által leghívebb
emberétõl fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal járjak el, s tudva van,
hogy az alispán nejével soha ellenkezõ véleményben nincs.
- Én nem tudom - mondá fejét vakarva az esküdt -, meglehet,
hibát követtem; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még nem is
kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is akartam
mindenfélérõl, de alig felelt.
- A rossz lelkiisméret - mondá Sáskay sóhajtva.
- Magam is azt hiszem - folytatá az elõbbi -, mikor még
pipázni sem akart, pedig háromszor is megkínáltam.
- Az esküdt úr el is hagyhatta volna - mondá Zátonyi
komolyan. - Rabok irányában mindig fel kell tartanunk auktoritásunkat... mindig
egy bizonyos gravitással kell fellépnünk, másképp még egészen hasonlóinknak
képzelik magokat.
- No, sebaj! - mondá Nyúzó jókedvûen, midõn ez intésnél
esküdtjének levertségét észrevevé - hiába, te Bandi, mindig galant gyerek
voltál. Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellõ
gravitással bánnak vele.
Az esküdt kiment, s kevés perccel késõbb Tengelyi a várnagy
s egy hajdú kíséretében lépett a szobába, Völgyesytõl követve, ki mihelyt
érkezésérõl hírt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzõnek magaviselete
komoly s férfias vala, mint mindig, egyenlõn távol kérkedéstõl s
alázatosságtól, s a nyugalom, mellyel azok elõtt megjelent, kiktõl sorsa nagy részben
függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve, a többiekre nem maradt hatás nélkül.
- Nézd csak, mily átkozott büszke - mondá a fõbíró a
fõügyészhez halkan -, majd megtörjük!
- Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása
alá - válaszolt emez sóhajtva.
A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar
be vala végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab
tömlöctartója által börtönébe vezettetik, midõn Karvaly azon kérdéssel fordult
a fõügyészhez, mily vasat veressen rabjára.
E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak,
mert tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midõn az
elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban, de mert Taksony
megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas között nem kis
különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett közönyös: ha egypár fontos
lánc vagy azon félmázsás békók egyike veretik-e lábaira, melyek e megyében oly
erõseknek mutatkoztak, hogy nemcsak a rabok szabadulási kísérleteinek, hanem
azon felsõbb parancsoknak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak
használata tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a
láncok megválasztása Karvalynak bölcs belátására bízatott, s õ ismét e jogát
egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán, mint
Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé tartozott,
melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta hárítani.
Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a fõügyész
látszólag megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg: miként részérõl jónak
tartaná, ha a vasraveretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.
- Már minek? - mondá Nyúzó türelmetlenül - a rab a
fõügyésznek adatik által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával
várni kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolc vagy tíz fontosak
közül, s azzal vége.
Mielõtt még a fõügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy
lépe fel azon véleménnyel, hogy a vas felveretésében csak hasztalan kínzást
lát, mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.
- Úgy látszik - mondá Zátonyi rosszkedvûen -, Völgyesy úrban
minden gonosztevõ pártfogóra talál.
- Minden gonosztevõ nem - válaszolt emez komolyan -, de azt,
ki valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok
gyõzõdve, védelmezni dicsõségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam kértem meg
Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.
- Így hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk
tisztelni? - mondá Nyúzó, megvetõ mosollyal tekintve Völgyesyre.
- Desperatarum causarum advocatus! - nevete Zátonyi. - Csak
Viola ne szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.
- Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tõlem függ - mondá
Völgyesy, megvetéssel nézve a szólóra -, én c |