34

Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága céljául dús vagyont, hatalmat vagy kitüntetést tûzött ki, mélyen érzi iparkodásainak haszontalanságát. A széles úton is, melyen a többség a szerencse külsõ adományai után fárad, van egy pont, hol az, ki rajta halad, midõn annyi fáradság után még mindig távol céljától, midõn a körülötte tolongó tömeg által minden lépésében akadályozva, s mégis magányosan találja magát, azon szomorú meggyõzõdésre jut: hogy a megelégedés, melyet keresett, ezen úton el nem érhetõ, s ki a sokaságtól elválva, magányos utakon törekszik felfelé, nem hogy a tömeg fenséges állását bámulja, de hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy szemeinek tágasabb kilátás nyíljék; nem mert magasságáról uralkodni akar, de mert szabadság után vágyódik: az habár a kevesektõl járt ösvényen néha erejét lankadni érzi is, soha annyi keserûséggel nem tekinthet múltjára, mint most az alispán, ki szobájában fel s alá járva, midõn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyõzõdéshez jutott, hogy egész életének irányát elhibázta.

Rétyt a természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira szükséges vala, mint neki. A sors által nem rendkívüli, de nem is középszerû elmetehetségekkel, szép vagyonnal s azon külsõ tökéllyel ajándékozva meg, melyek arra, hogy szerencsések legyünk, belsõ jelességünknél talán még szükségesebbek, az ifjú Réty joggal boldognak mondhatá magát. Úgy látszott, személyes tulajdonaiból, valamint helyzetében nem hiányzott semmi, mi õt azzá teheté, s ha természetét követve a körön, melybe a végzet által állíttatott, túl nem emelkedik, most hihetõképp azon szerencsés egyediségek egyikét látnók benne, kiknek az élet majdnem minden kívánságaikat valósítá.

De volt Réty jellemének egy oldala, mely mind e reményeket meghiúsítá - gyengesége, s mi azt, hol az nem észhiányból ered, közönségesen követni szokta - hiúsága, s ezek nem engedék, hogy azt, mit sorsától nyert, nyugodtan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetébõl e hibái által, élte a csalódások s keserûségek hosszú sorává vált. Valamint azon ragaszkodás, melyet rajta iskolatársai s elsõ ifjúságának barátjai tapasztaltak, nem érzékenységének, hanem nagy részint annak volt következése, mert Rétynek mindig szüksége vala valakire, kihez támaszkodhassék, úgy, midõn az egyetemrõl visszatérve a gyakorlati életbe lépett, szüleinek nézetei s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az ifjúra; s ámbár õ atyja nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett, mint bennök osztozott, rövid idõ kellett, hogy a hiúsághoz hajlandó ifjú a kilátást megkedvelje, mely naponként szemei elébe állíttatott, s azon kitüntetések után maga is vágyódjék, melyeket eleinte csak azért nem taszított magától, mert atyja kívánatainak ellenállni nem tudott.

Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt, elsõ fellépésénél egyetemi barátjával, Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifjú érzé tettének aljasságát, s elkövetett mindent, hogy atyját e szándékáról lebeszélje. Százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt ily bánásra képes volna. De mikor atyjától hallá, hogy ezáltal éltének legszebb reményét hiúsítja meg; mikor anyja rimánkodott, s a férfiak mondák, hogy soha a megyében ily fiatal, az asszonyok, hogy soha ily csinos fõbíró nem volt; s valamennyien abban megegyeztek, hogy Tengelyi e hivatalt úgysem nyerheti el: Réty nem állhatott ellent, s minden szebb feltétel s nemesebb érzés, mely keblében felszólalt, csak arra használt, hogy átlátva hibáját barátja társaságát ezentúl kerülje, nehogy elõtte megszégyenülve álljon.

A közélet körébe ragadtatva e lépés által, megszokva azon apró dicsõséget s haszontalan kitüntetéseket, melyeket a megyei élet nyújt, s melyek a hiúságnak inkább ingerül, mint kielégítésül szolgálnak (s felfogásom szerint fõokai annak, hogy e hiba nemzetünknél annyira elterjedett), Rétynek természetes hajlama ily körülmények között még inkább kifejlõdött; s csak természetes, ha apja után az alispáni széket elfoglalva, magát e helyen, hol õt hódolók fogták körül, teljesen kielégítve érzé.

Voltak, kik neki már ekkor elvtelenséget vetettek szemére s azt hivék, hogy a tartózkodás, mellyel minden tárgy iránt nyilatkozik, mélyen átgondolt tervbõl ered, de õk tévedtek. Az alispán sokáig nem kívánt mást, mint hogy Taksony megyében õ legyen az elsõ, õ az, kit leginkább szeretnek s magasztalnak; óvatossága csak onnan származott, mert senkit megsérteni s így magát egy magasztalótól megfosztani nem akará. Hiúsága szerény vala követeléseiben. Azon emberek közé tartozott, kiknek nem nagyszerû dicsõség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégítve érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsõrõl lépcsõre mászhatnak, csakhogy mindig oly embereket találjanak magok körül, kik által bámultatnak; s miután a taksonyi alispánság e követeléseknek megfelelt, s Rétynek eszébe sem jutott, hogy minden párttól egyiránt kedveltetni férfinak a lehetõ legnagyobb szégyen, õ nem is kívánt egyebet.

E látszó megelégedés azonban csak addig tartott, míg körülötte senki nem találkozott, ki azt megzavarja, s a hiú férfi csak addig élvezheté jelen kitüntetését, míg benne senki magasabb vágyakat nem ébresztett. Ákos anyjának halála s második házassága elõidézte ezt.

Réty, ki elsõ házasságánál szívét követte, mert szerencséjére szüleinek akarata ez alkalommal önkívánataival ellentétben nem állt - midõn második feleségét választá, csak hiúságának kielégítését kereste, s oly nõt hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, s részint szépsége, részint esze miatt, mindenkitõl egyiránt magasztaltatott. A gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja, miként õ özvegy létére a környék legszebb leányát kaphatta meg, szívének minden más boldogságánál jobban esett, s késõbb is, midõn átlátá, hogy neje szépségén s elmésségén kívül még más tulajdonokkal bír, legalább nagy vigasztalásul szolgált. E nõ, kit olvasóim ismernek, azon helyzetben, melyet mint Taksony megye alispánnéja elfoglalt, magát megelégedve nem érezheté.

Fényes, habár elszegényedett családból származva, melynek egyes tagjai magasabb hivatalokat foglaltak el, s így az alispánnét szüntelen nemcsak arra emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él õ, hanem egyszersmind férje emelkedésére segédkezeket is nyújthatának, éppen a lehetõség, melyet emelkedésére maga elõtt látott, a büszke asszonynak jelen állását tûrhetlenné tevé, s azon pillanattól, melyben férje házába lépett, célul tûzte ki magának, hogy Réty hiúságát azon magasabb nagyravágyássá változtassa által, melyet õ maga érzett.

Ily befolyás ellenében az alispán megelégedése nem tarthatá fel magát. Ha eddig örült, hogy a megyében elsõnek tartatik, most naponként arra emlékeztetett, mi csekély e dicsõség, s mennyire nem érdemes, hogy egy élet céljaul tûzessék ki. A közszeretet s bizodalom hangos kitörései, melyek, mint a káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban, elveszték becsöket Réty elõtt, mióta naponként arra intetett, hogy inkább borának, mint érdemeinek köszönheti. A helyzetében szükséges leereszkedés mindig terhesebbé vált a gúny által, mellyel õt neje ily önmegalázásáért - mint azt büszkeségében nevezé - üldözni szokta; szóval az alispán, ki egész élte boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki megelégedjék, nejénél most csak elégedetlenséget, gúnyt, s mindazon céloknak, melyek után fáradott - megvetését találá, s mintegy megalázva érzé magát önszemei elõtt.

Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifjú korában gyengének mutatkozott, késõbb, mint férfiú, szilárdabb jellemûvé válik. Sõt valamint az, ki meredek hegyen állva, lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul, minél tovább ér: úgy az ember pályája kezdetén könnyebben állhat ellen, mint késõbb, midõn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; s Réty, ha nejét soha forrón nem szerette is, az eszes s mindig egy cél után törekedõ asszony nem szûnõ befolyása által hamar odavettetett, hogy eddig szerencsésnek tartott helyzetébõl magasabbra kívánkozzék. Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiúnak teremtett, nem arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvõ célokat tûzzön ki. A hiúság szüntelen kielégítés után vágyódik, neki minden szavára taps, minden tettéért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, s magasabb célok kivívása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket nélkülözni készek. Réty tudta, hogyha emelkedni akar, egy bizonyos utat kell választania, de midõn ezt tevé, az általános megelégedés helyett, mellyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga elõtt, kiknek megtámadása s ócsárlásai õt szerencsétlenné tevék. Ha ismét természetes hajlamának engedve céljairól megfeledkezett, s elõbbi modorához, mely szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért, a köztapsot, melyet rövid idõre aratott, elkeseríté nejének elégedetlensége. Az alispán minden tetteiben habozás s bizonytalanság vala észrevehetõ, s nem érezé a kétes helyzetet, melyet elfoglalt, senki inkább, mint õ maga.

Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, s mennyivel inkább sejdíteni kezdé, hogy közte s azon párt között, melyet új céljainak feláldozott, való kibékülésrõl többé szó nem lehet; annyival nagyobbá vált a hatalom, melyet felette neje gyakorolt. Annyit áldozott fel megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle fáradnia, és végre minden hiú ember könnyen változtatja meg hiúsága tárgyait, s ha magát egy téren reményeitõl megfosztva látja, vágyait más s néha ellenkezõ célok felé fordítja - s így Réty is. Meggyõzõdve, hogy a népszerûség, mellyel egykor bírt, visszaszerezhetlen, õ most egészen osztá neje kívánatát, s majdnem vakon követte tanácsait.

E gyengeség, mellyel neje iránt viseltetett, Rétyt odavezeté, hogy barátjai tõle mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel, mióta õt Tiszarét jegyzõnek fogadá, fõképp míg elsõ neje élt, s özvegy korában, a régi lábon állt, ismét alig jött a házhoz. Vándory maga, ki nála eddig mindennapos vala, hidegebbnek látszott. Az öreg Kislaky s Bántornyi Tiszarétre, hol elõbb sok víg órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az alispán körül csak hízelgõinek csoportja maradt. Macskaházy s hozzá hasonló emberek, kik az alispánné hatalmát ismerve, az uralkodó hatalomnak minden módon kedvében jártak, úgyhogy Réty, ha nejének ellent akart is volna állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett nem látott, s nehogy a megalázó akaratlanság, melybe jutott, mások által is észrevétessék, végre a gyengeségnél közönséges színleléssel úgy tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon akaratjának lenne kifolyása.

Olvasóim tudják a részt, melyet Rétyné Tengelyi irományainak elrablásában vett. Midõn Viola vallomása által, mely, mint mindenki gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés tárgyává vált, nem volt senki a megyében, ki a zsivány elõadásának hitelt adva, az alispánt az egész terv részesének nem gondolná. - Ezen szigorú ítélet azonban ismét igazságtalan vala. Réty, nejének tervét, mielõtt az véghezvitetett, nem ismerte, sõt bármennyire érzé azon irományok fontosságát, melyeket Vándory s késõbb Tengelyi kezében tudott, az alispán minden hibái mellett becsületesebb, s ha ez nem volna is, sokkal gyávább vala, hogysem a gonosztettben, melyet neje céloz, valaha megegyezett volna. Miután azonban a dolog megtörtént, s neje által Viola vallomásáról tudósíttatott, mit tehetett?

Elborzadva kérdé nejét: vajon a zsivány igazat mondott-e?

- És ha minden, amit a zsivány mondott igaz volna - válaszolt neje -, ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családod javára, nevednek fenntartására, érdekeid elõmozdítására? Fel fogsz-e lépni ellenem? Bíró elébe fogod-e idézni nõdet, mint rabot? Önmagad fogsz-e gázolni a névben, melyet viselsz? - Tönkreteszed magadat, s még ártatlanságodat sem fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged, mint engem vádol. Ha ellenem fellépnél is, a világ ebben is egy új alávalóságot s nem bûntelenségedet fogja látni. Elõtted egy út áll, az egyedüli, melyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat e szerencsétlen történet elpalástolására használd.

Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát, mint e pillanatban. Lelke eliszonyodott a gondolattól, hogy gonosztevõkkel akaratlan cimboraságba jutott. Õ elõre látá mindazon nehézségeket, melyekbe e tett elpalástolása által jõni fog. Sejdíté, hogy éltének nyugalma elveszett, s hogy mint a gonosztevõnek, ezentúl minden pillanatban a szörnyû titok felfedezésétõl kell remegnie - s mégis mit tehetett? - Neje helyesen fogta fel állását. Vagy mint a gonosztett üldözõje, vagy ha azt eltitkolni segíté, mint részese kelle fellépnie; középút nem volt. Hogy e kettõ között Réty a másodikat választá, jelleménél fogva természetes. A befolyás, melyet neje felette évekig gyakorolt, meggondolása annak, hogy a tett eltitkolása lehetséges, s ha az sikerül, becsületes nevét s jelen állását megtarthatja, holott ellenkezõ esetben, ha az egésznek felfedezéséhez segédkezeket nyújt, legtitkosabb családi viszonyai közbeszélgetés tárgyává válnak, s õ maga, ha nem is a bíró - legalább a közvélemény által elítéltetik, alig engedett választást, s az alispán oly irány követésére látá magát kényszerítve, melyet rosszallt, sõt melytõl egész valója borzadott.

Macskaházy meggyilkoltatása által ezen állás még nehezebbé vált. Macskaházy szobájában egyes irományok találtattak, melyek Tengelyi sajátjai voltak. Míg Tengelyi tartatik a gyilkosnak, ez irományoknak ottléte azáltal magyarázható, hogy a jegyzõ azokat gonosztette elkövetésénél ott vesztette; de ha õ felmentetik, nem válik-e ezen irományok ott-találása által a vád valószínûbbé, mely az alispán ellen ez irományok elrablása iránt emeltetett? nem fogja-e maga Tengelyi e körülményt annak bebizonyítására használni? - Vesztõhelyre hozni egy oly embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok gyõzõdve, ki egykor barátom volt, s kinek leánya fiam neje lesz, vagy enmagamat örök gyalázat-, sõt szigorú büntetésnek kitenni: ez a választás, mely számomra marad - így szólt Réty magában, s szívét leírhatlan kínok tölték el.

Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától megmenekülni nem tudott, azaz nejét, nem szerette soha; a hidegség, mellyel iránta viseltetett, most gyûlöletté változott. Elhagyva barátjaitól, megvetve s talán gyûlölve tulajdon gyermekei által, megfosztva a közbecsüléstõl, mely után egész életén át vágyódott, kitéve veszélynek s gyalázatnak - ez vala a helyzet, melyben magát látá; s Réty annyival inkább gyûlölte nejét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg önmagának a gyengeséget, mellyel eddig tanácsait követte.

Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, semhogy a változást, mely kedélyében történt, észre nem vette volna. A büszke asszony azonban e látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, mellyel oly emberek, kik bár rosszat, legalább erõsen akarni tudnak - olyanok iránt viseltetnek, kik magokat általuk eszközül használtaták, s meggyõzõdve arról, hogy férjének jóléte önterveinek sükerülésétõl elválaszthatlan, közönyösen látá annak haragját.

Az alispánnak nyugtalanságát, melyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez alkalommal azonban úgy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, mely asztalán feküdt, s melyet, midõn a szobában körüljárva, néha asztala mellett megállt, idõrõl idõre fölvett, s látszólag a legnagyobb felgerjedésben helyenként újra olvasott.

A levél, mint írásából láthatjuk, Vándorytól vala, s miután regényolvasók mindig azon kiváltsággal bírnak, melyet egyes kormányok néha igénybe vesznek, hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon elolvashatják, legcélirányosabbnak tartom, ha a levelet, mely Rétyt oly nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében elõmutatom.

A levél így szólt:

Kedves öcsém!

Tudod, nem szoktam visszaélni e névvel, mely egykor szívemnek kedves vala, de mellyel élni megszûntem, mióta meggyõzõdtem, hogy használása neked káros lehet. Testvéred vagyok, de nem követeltem soha más jogot, mint melyet szíved ád, s most is csak azért akarlak emlékeztetni e viszonyunkra, hogy szavam, ha lehet, az ösvényrõl, melyen jársz, visszatérítsen.

Te egy örvényen állsz, Sámuelem! Tekints körül! még egy lépés, s a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatlan; becsületed, mely most veszélyeztetik, talán elveszett; lelkedet oly tettek fogják terhelni, melyeket késõ bánatod helyre nem hozhat többé. Oh, térj magadba, öcsém! s gondold meg, azon külsõ fény s földi vagyon, melynek már ennyit áldozál, megérdemlik-e, hogy értök lelked nyugalmát örökre kockáztasd?

Volt egy idõ, hol Tengelyit barátodnak nevezted; de hagyjuk ezt! Jónak látád szétszakítani e kötelékeket, s ámbár egy becsületes embernek barátsága éppoly jótéteménye az istennek, mintha egy nagy férfi szeretetét nyerhettük meg, te eltaszítád e jótéteményt magadtól, ám legyen; de ha Tengelyi soha barátod nem lett volna, ha ellenségednek tartod, vajon nem szólal-e fel szíved, midõn õt ezen helyzetben látod? Meg vagy gyõzõdve ártatlanságáról, ismered a viszonyokat, melyeknek õ áldozatja, tudod, mindezen szerencsétlenségnek kik okai, ismered az alávalókat, kik, hogy öngonosztetteiket elpalástolják, ellene vádat emelnek; tûrheted-e, hogy e föld legbecsületesebb embere ellenei által így elnyomassék? hogy a legjobb, legszeretõbb család ennyit szenvedjen, miután segíthetsz, miután ennyi embernek megmentése csak tõled függ?

Nem gondoltam, hogy azt, mit tõled legszorosabb kötelességed kíván, kérni kényteleníttessem; meg voltam gyõzõdve, hogy miután Tengelyi szenvedéseinek oka nagy részben magad vagy, mindent el fogsz követni, mi önvétked helyrehozására kívántatik; úgy látszik, csalódtam, sõt tulajdon fiad kérései nem bírhattak arra, hogy e szerencsétlen, általad megrontott család sorsát csak enyhítsed is. Lelkemnek fáj, de szükséges, hogy emlékeztesselek azon sokszor tett ígéretedre, miszerint semmi igazságos kívánatomat megtagadni nem fogod; hogy eszedbe juttassam azon kötelességeket, melyekrõl, mint annyiszor állítád - soha megfeledkezni nem akarsz.

Igen, Sámuel, ha a múlt idõre visszatekintesz, nem tagadhatod, hogy mindig testvérileg bántam veled, s javadra sokat áldoztam fel, mi az emberek nézete szerint nagy beccsel bír.

Még gyermek valék, midõn anyám meghalt, de már eléggé kifejlõdve, hogy a változást észrevegyem, mely, fõképp miután apánk másodszor házasodott meg, helyzetemben történt. Mióta anyád e házba lépett, jó napjaim elmúltak. Mielõtt gyermeke született gyûlölt, mert arra emlékeztetém, mi után leginkább vágyódott; késõbb pedig, mikor a világra jöttél: mivel félt, hogy apám örökségét meg fogom osztani veled. Az egész világ sajnálta helyzetemet, nem hiányoztak, kik ellened gyûlölséget igyekeztek bennem ébreszteni; de én forrón szerettelek, mindemellett. Nekem úgy látszott: mindazon kínzás, melyet apám házában, mióta te a világra jöttél, tûrök, semmi az örömhöz képest, melyet élvezék, ha karjaim közé szoríthattalak, ha bátyádnak neveztél, ha egyes szavakra vagy valamely játékra taníthattalak. Mostohám üldöz, így gondolám magamban, apám nem véd, szidnak és kínoznak, de végre van testvérem, s ha majd az felnõ, mi boldogok leszünk egymással.

Gyermekségem annyira szerencsétlen volt, hogy reményeimmel mindig a távol jövõben kelle tévelyegnem, s minél idõsebb levék, annyival tûrhetetlenebbnek tetszett állapotom. Hétesztendõs korodban hozzád nevelõ jött, s elválasztattam tõled is. Apám egész szeretetét benned központosítva, irántam naponta hidegebbé vált. Anyád mindinkább gyûlölt, magok a szolgák visszavonultak tõlem, s úgy látszott, közmegvetés és üldözés tárgya lettem. Nem tûrhettem többé helyzetemet. Tizenhat éves korában mindenikünk többet remél az élettõl, s inkább bízik magában, mint hogy merész feltételektõl visszaijedne. A kötelékek, melyek mindenikünket késõbb oly ellenállhatlanul láncolják munkássága köréhez - még gyengék, s az ifjú nem gyanítja, hogy midõn más pályára lép, bajait közönségesen csak újakkal cseréli fel, s hogy az örömek, melyeket élvezett, kipótolhatlanok. Hosszú küzdés után elhagyám e hazát, s a külföldön kerestem nyugalmat s szabadságot.

Hosszú évek múltak, mióta ezt tevém, de ha szobádon körültekintek, mely akkor apámé volt, s a pillanat jut eszembe, melyben kezét utólszor ajkaimhoz szorítám, lelkemet még most is bánat tölti el. Ha egy szeretõ szót szól, ha nyugtalanságomat észrevéve, látva az el nem titkolható könnyeket, melyek arcaimon lefolytak, ahelyett, hogy mint máskor tevé, a pityergõ gyermeket türelmetlenül elküldi, csak egyszerûen szomorúságom okáért kérdez: soha határozatom véghezvitelére nem érzettem volna erõt magamban. Én apámat szerettem még e pillanatban is, egy meleg szó ajkairól, s nekem mennyi önszemrehányás, apámnak talán mennyi bánat meg lett volna kímélve.

Apám, mint sokszor mondád, szeretett, s én elhagyám õt. Oh, Sámuel, ez fáj lelkemnek! s noha még félig gyermek valék, fájt már akkor, midõn házunkat elhagyám. De ifjúságunk napjaiban, hol magunk elõtt, mit szívünk érez, nem titkolhatjuk el, ki gyanítja, hogy a szerelem, melyet mások irántunk érzenek, hidegség palástjába rejtõzhetik? S én azon meggyõzõdéssel mentem el, hogy senki által nélkülöztetni, senkitõl visszakívántatni nem fogok, téged talán kivéve, ki gyermekjátékaid között észre fogod venni a hiányt, mely távozásom által történt, s ki talán vissza fogod óhajtani bátyádat.

Anyámnak egy közel rokona, ki mindig különös szeretettel viseltetett irántam, s ki miután a módot látá, mellyel velem mindenki bánt, e lépésre leginkább bátorított, segédkezet nyújtott célom kivitelére is. Õ szerzé meg a szükséges irományokat, melyekkel azon név alatt, melyet most viselek, külföldre meheték; neki köszönöm, hogy távollétem elsõ éveiben, noha majdnem pénz nélkül indultam el, szükséget nem ismerék. Három év leforgása után e bátyám meghalt, s oly sebesen és váratlanul, hogy hollétemrõl senkit nem tudósíthatván, segélyezésem iránt rendeléseket nem tehetett, s Göttingában, hol akkor éppen egyetemi éveimet kezdém, egyszerre önerõmre hagyatva látám magamat. Senki a hontalanságnak kínjait nálamnál fájdalmasabban nem érzé. Könnyen simulok bárkihez, s mire késõbb tapasztalás tanított, azt már félig gyermekkoromban sejdíteni kezdém: hogy alig van ember, kiben közelebbi ismeretség után igen sok szeretetre méltót nem találhatnánk, s így nem voltam barátok nélkül külföldön sem; de a gondolat, hogy mindezen kötelékek, melyek szívemet egyes emberekhez fûzték, végre, ha hazámba visszatérek, mégis meg fognak szakadni; hogy azok, kiket szeretni tanultam, nem ugyanazon körben fogják késõbb használni erejöket, mint én; hogy semmi maradandó viszonyba nem léphetek: elkeseríté minden örömeimet. Olyanhoz valék hasonló, ki e földön élve halhatatlanságot nem hisz, s így félve a haláltól s azt gondolva, hogy ez mindennek véget vet: nem örülhet létének, mely ez élet szûk határai közé szoríttatik. Ha társaim hazájokról szólván, lelkesedésökben részt nem vehettem; ha láttam, miként köztök azok is, kik egymástól távol álltak, legalább honuk múltjában s jövõjében egy közös emlék- s reménykincset bírnak, mely õket egybefûzi, s melyben csak én, a számkivetett, nem részesülhetek - lelkemben véghetlen vágy támadott távol hazám után. - De nem bíztam atyám szeretetében, nem hittem, hogy gondatlan lépésemet megbocsáthatja, s magamba fojtám vágyamat. Az, hogy bátyám halála után senki által nem segíttetém, határozatom megváltoztatására indokul nem szolgálhatott. Kevés szükségeim voltak, s azoknak fedezésére munkám elég vala; sõt, mint hasonló helyzetben minden ifjú, a gondolat, hogy mindent magamnak köszönhetek, az önmegelégedésnek egy nemével tölté szívemet, melyet semmivel nem cseréltem volna fel.

Tíz évnél többet töltöttem így. Honi emlékeim távolabb estek tõlem, s kevesebb fájdalommal töltének. Maga nyelvünk, melyet csak ritkán gyakorolhaték, szokatlanná vált, s egyetemi gradust véve, új hazámban otthonosnak kezdém érzeni magamat; s habár