|
Azon ponthoz értem, hol elhagyva elõadásom eddigi modorát,
történetem fonalát megszakaszthatom. A regény- s történetírónak legszebb
kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak azt veszi
fel elõadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerûebbnek tart; miért ne élnék e
kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen nélkülözünk? Ha a gazda
tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha mi jól esnék neki aludva
átlejteni az idõszakon, mely e pillanat s az aratás között fekszik; s ha
életünk regényét bevégeztük - mert hisz van regénye minden életnek, s a
legszárazabb tanárnak voltak napjai, midõn a kevés nedvesség, mely még benne
volt, könnyekben pergett le arcain - mi jól esnék alunni a rövid ábránd után,
mely néha oly unalmas valósághoz vezet! A sors az embertõl ez adományt
megtagadta, s csak a regény- és történetíró tartotta fel e kiváltságot.
A regény- s történetíró - a komoly tudományt s derült
mûvészetet miként mertem egymás mellé állítani? - De valóban oly nagy-e a
merény? Kik való vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elõ,
hogy belõlök többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban állanak-e
azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat elmondhassanak, egy történetet
költenek, mely sokszor hasznosabb, sõt néha valóbb is igen soknál, mit történetkönyveinkben
tanulunk? Ki a jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén, a századokon
keresztül viselt láncok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra,
mint azok, kik régiség-táraikban a valódi láncokat csörgetik elõttünk, melyeket
apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy õrizkedjünk a
szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény-, mint a történetíró
feladatául kitûz; s az elõbbi, ha állításainak bebizonyítására az emberi
természetre hivatkozhatik, miért pirulna a tudós elõtt, ki minden tényt tíz
írott oklevéllel bizonyíta be. - A történetíró nagy jellemek leírásával
foglalkozik - a regényíró néha a mindennapi élet szerényebb körében választja
személyeit; de csakugyan oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket
nagyoknak nevezünk, nem koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A
történészet egy nagyszerû mikroszkóp, ahová fordítod, óriásokat látsz, de azért
az általad bámult egyén nem válik nagyobbá, s a dicsõ jellem néha tökéletes
képmása annak, mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek
színhelye, nem a lárma, mellyel fellép, nem címe teszi valóban érdekessé az
embert. Az egyetlen jel, min valóban nagy szíveket a gyáva csoport között, mely
nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, mellyel valamely nemes tárgy
iránt elteltek, s a történet nem mindég ilyenekbõl választja marionettjeit,
melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.
De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember,
kötelességeimrõl szólok, ahelyett, hogy azokat teljesítsem, azaz regényemet
folytassam; - azonban három hónapra (s pedig ily hosszú idõszakon lejtettem át)
ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim megfontolják, hogy egy egész
kellemetlen tél leírásával kíméltem meg õket, megbocsátják e kitérést, fõképp
ha tekintetbe veszik, mennyi történhetett Taksony megye fõhelyén a farsangon
által, mi engem leírásra csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt
vádat - miként történetem csak aljas körökben forog s paraszt-szenvedések
apoteózisát foglalja magában - megcáfoljam.
Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet
többi rendeivel mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a
parasztokkal úgy rendezte el dolgait, hogy nyárban, õszkor s tavaszkor ezek,
télben õ maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon
keresztül; azt tûzvén ki magának feladatul, hogy a híres csárdás, melynek fenntartása, mint mindenki átlátja, a nemzet
legnagyobb érdekében fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tõlem
függ, s ha e három hónap történetét elmondom, oly bálokat írhatnék le,
melyeknek leírásánál szép olvasónéim szívöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik,
kik õket táncvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni érzenék.
Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak, s melyekbõl
mindent levonva, harminckét for. tizenkét kr. tiszta jövedelem az ínség
enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdedóvó intézet javára adatott, s melybõl
ez intézetre nézve anyagi haszon ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó
háromolt, miután egy földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen
kisdedek javára táncolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az
egész megyében elismértetett; bálokat, mondom, melyek a polgári kaszinó
termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez képest az
egész nemesség részt vett, noha a nemes kaszinó polgári meghívóitól soha ezen
megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg. Ebédekrõl szólhatnék, hol, ha a
közmondás: in vino veritas, igaz, az,
ki a fölköszöntéseket hallá s megérté - mihez legalább négy pohár bornak
kiivása kívántatott -, meggyõzõdött, miként e haza nemcsak jó borokban, de nagy
férfiakban is gazdag - s hol olvasóimat annyira jó társaságba vezethetém, hogy
azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú legalább is fõesküdt volt.
Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon franciák, kik a nyilvános játék
törvény általi eltiltását hazájokban ellenezték, meggyõzõdhetnének: mennyire
hibáztak e törekvésökben, miután a játék törvény által el lehet tiltva, s azért
a kávéházban a fáraó-asztal mellett szintoly jól mulathatni, fõképp, ha a bank
az alispánok egyike által tartatik, mert - bírálóim engedelmével ismét deák
szavakkal élve - a közmondás szerint praesente
medico nihil nocet, ha az, ki a törvények fenntartásával megbízatott, jelen
van, a törvények megszegése természetesen senkinek nem árthat. Elmondhatnék sok
nemzetes esti mulatságot, vitézlõ szerelmet, sõt nehány tekintetes házasságot
is, s azok, kik regényemet szívesen nemesebb körökben látnák mozogni, elbájolva
olvasnák harmadik kötetemet - de ki tehet róla! nem mindenki bír azon finom
tapintattal, mely ily dolgok leírására kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam
regényem szegény személyeivel, hogy végre magam is szinte elparasztosodtam.
Senki sem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idõk, hol szerettem
is, s ez érzemény - mint sokszor - azzal végzõdött, hogy hajlandóságom egykori
tárgyát csupa tiszteletbõl, amennyire lehet, kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly
regény soha nem érdekelt szobaleányt, melynek hõse nem legalább gróf; inasok
pedig a színházban nem tapsolnak, ha pénzökért nem valami herceget látnak
meghalni. De hiába! azon különcök közé tartozom, kiket a kis világ - melyet
isten teremtett - az úgynevezett nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet
szebbnek tartják, mintha az utcáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák
gyújtását kémlelhetik, s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes
egyediséggel találkoztam, ki gyolcsingben - mint olyannal, ki divatos köntösben
járt; a minta-regénynek írását, melynek minden kitûnõ személye tizenhat õssel
bír - s az egy jóravaló ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén
felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a hercegre ráismerjen -
ügyesebb kezekre kell bíznom. Ez utódom Porvár magasabb társaságában sok egyént
fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem meg, s kit õ igen jól
használhat.
Ott van mindenekelõtt Csatlósy táblabíró úr, híres
hazafisága által ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha
kedves ételeit kérded: a kocsonya- s disznótokánnyal nem mérkõzhetik semmi;
ízlése szerint Beethoven mûvei Bandi cigány nótáit nem pótolhatják; soha idegen
kelmét - kivévén csak, ha a magyarnál olcsóbb - nem vásárol. És mennyire
szereti hazáját? Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a szabadság mindazon
felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor szívedet dobogni érzed, annyira
szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak oly hatást tesz, mintha valaki
jóreggelt, vagy alázatos szolgát mondana. Nem mindennapi szeretet ez, mely
tolakodás által kedvesének alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény,
minõt Schiller Toggenburgjában leírt, hol a lovag ott ül zárdája elõtt, s
felnéz kedvesére, s néz mindig, néz végsõ órájáig, és soha nem tesz semmit, de
szeret véghetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek kedvese
kesztyûjét vadállatok közé dobta, s õt felszólítá, hogy azt hozza vissza. A
lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha egyetlen kedvese, a haza,
tõle ily valamit követelne, egészen másképp viselte volna magát. Õ otthagyta
volna a kesztyût, de szeretete nem változott volna - e szeretet benne második
természetévé vált. Tudja mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi
veszedelmesebb, mint ha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés
elöli legszebb érzelmeinket. A táblabíró tudta ezt, s azért õrizkedett, hogy
kedves hazájával ily viszonyba ne jöjjön, legfeljebb néha egy kis ajándék vagy
nagy ígéret - ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire õ késznek mutatkozott.
Csatlósy tagja, sõt választmányi tagja vala majdnem minden társaságnak. Azoknak
egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem jelennek, s évenkinti aláírásukat
meg nem fizetik, de minden névkönyvben feltalálhatók, s így a számos
részvétleneknek például szolgálhatnak. Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb
egyedeknek, valóban népszerû jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei
után gondolhatnók.
Palaczkay, volt fõbíró, szinte érdekes egyéniség. Miután
Solon azt, ki az athenei polgárok között semmi párthoz nem tartozott,
büntetéssel fenyíté, ha e törvény Corpusjurisunkban állna, Palaczkay jutalomra
számolhatna - mindig nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván. Senki
nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges egyszer jobb,
másszor bal lábunkkal elõre lépni; senki nem volt inkább meggyõzõdve, hogy a
természet, midõn két fület s pedig mindeniket fejünk különbözõ oldalán s csak
egy szájat adott, mely e két fül között áll, arra akart figyelmeztetni: hogy
hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit mások körülöttünk mondanak, de
beszédünkkel maradjunk mindig a két vélemény között. Szóval Palaczkay a világ
legildomosabb embere volt.
Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János,
Porvárnak millionáriusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki Taksony
megyében az új kor arisztokráciáját, azaz a pénzarisztokráciát képviseli.
Nevetségessé szoktuk tenni az arisztokráciának ezen nemét éppen úgy, mint a
régiebbet tiszteljük. Én nem látom át, miért? A régi arisztokráciának kezdete
homályos, s valóban nem egy család alig tudja megmondani, kitõl származik;
nincs-e ez így újabb arisztokráciánknál is, hol senki nem tudja: a tõzsérnek
apja vagy nagyapja hol szerezte az elsõ forintot, melyen roppant vagyona épül?
Az elsõ, ki nagy családokból magát kitünteté, sokszor híres rabló volt, ki
hatalmas kárával egész vidékeket rémülésben tartott. A tõzsér néha híres
uzsorástól vagy csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei
legalább hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e
az pénzarisztokratáinkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három per
centeseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal, gyászt
öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás ahhoz, melyet
Európa tõzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk? Nagy családok
ivadékát néha arcvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e jellemes vonásai a
pénzarisztokráciának is? - azoknál különös hajlamokat s szeszélyeket találunk -
ezeknél is; azok a nem nemest néha megvetik - ezek azt, kinek pénze nincs - mindig;
szóval a hasonlatosság tökéletes, s csak észre mutat, ha Porváron az új
arisztokráciának képviselõjét a fõispán után leginkább tisztelik.
Még sokakat említhetnék; Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv
divatból kijött, elszomorodott nagyon, mert - mint mondá - eszerint egészen
hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabírót, ki soha regényeket nem írt,
hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sõréket hizlalt, s így egészen
oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután hihetõ, hogy egész
életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez is jövedelmezõvé, legalább
magára nézve. A megye fõmérnökét, kinél senki jobban tarokkozni nem tudott, s
egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha õ valami különös volna, miután semmi
másnak nem tartathatott, végre nagy tudományosság híréhez jutott; de amint
mondám, másokra kell bíznom mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához,
mely - Porváron egészen visszavonulva élt.
Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szinte
Porvárra jött, s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig bírta el
keservét. Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyzõ feleségének
büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az egész
megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak barátsága, az
általános bizodalom, mellyel majdnem mindenki iránta viseltetett: feljogosíták
õt, hogy emeltebb fõvel járjon körül, mint más jegyzõk feleségei. Ahová jött,
mindenütt férje magasztalását hallá - nincs becsületesebb ember a megyében, mint
Tengelyi -, ez vala a közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett,
mintha nagyságoltatnék. És most - férje tömlöcben, ocsmány gonosztettel
vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. -
Erzsébet erõs lelkû asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne mindig
támaszt talált, melynek szilárdságában bízhatott; de az, mi most történt, több
volt, mint amit a szegény nõ elbírhatott. Mintegy elkábulva fájdalmában járt
körül, kis háztartásának gondjai elveszték elõtte érdeköket - leánya maga sem
bírá többé felderíteni kedvét, s kik õt elõbb ismerék, most résztvevõleg
suttogták egymásnak, hogy Erzsébet szerencsétlenségét túl nem fogja élni.
Egészen másképp hatottak e viszonyok Vilmára. Mint a virág,
melyet minden szellõ ingat, s melynek a természet, hogy eltiportatástól
megõrizze, csak szépségét adta - ilyen volt õ boldogabb napjaiban. Senki e
szelíd teremtésben, mely a gyengeség minden szeretetreméltó tulajdonaival bírt,
lelkierõt s szilárdságot nem keresett volna. Apjának szerencsétlensége s a
kétségbeesés, melyben anyját látá, erõt adának neki, hogy azzá legyen, mire
szüleinek szükségük vala - vigasztalójok. Vilma meg vala gyõzõdve apja
ártatlanságáról, s erõsen remélé, hogy az igazság ki fog világlani nemsokára,
de a helyzet, melyben e tisztelt férfit látá, mélyen fájt szívének, annyival
inkább, mert azt hívé, hogy szenvedéseinek egyik oka õ maga. Éjszaka, ha
észrevevé, hogy anyja alszik, néha órákig térden állva kérte istenét, hogy
könyörüljön szülõinek ártatlan szenvedésein - arcát vánkosával takarva sírt
sokszor reggelig, de mikorra anyja felébredt, Vilma már letörülte könnyeit, s
nyugodtnak látszott. Színlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is; s kik
e hölgyet elõbb ismerék, fõképp kik a szenvedélyes keservnek tanúi voltak,
mellyel apjának szerencsétlensége õt az elsõ pillanatokban megragadta, alig
magyarázhaták magoknak a változást, mely, mióta Porvárra jött, rajta történt.
Kevés ember tudja, hogy azon gyengeség, melynek kútforrása a szív, erõvé válik,
mihelyt nem kedveseinek kívánatai, hanem nagy viszontagságok ellen kell
küzdenie. Az önzõ, ki, hol érdeke vagy csak szeszélye úgy kívánja, a mindennapi
életben tántoríthatlanul ellenáll kedvese kívánatainak, gyáván enged, ha
akarata nagyobb erõvel jõ összeütközésbe; de kinek szívét szerelem tölti el,
arra a külvilág csapásai éppen ellenkezõleg hatnak. Így edzé meg Vilma szívét
azon szeretet, mely mindent tenni képes, mert mindent tûrni kész, s Ákos
szerelme több boldogságot nyújtott neki, mint mit a világ minden szenvedései
tõle elvehettek. A szegény leány néha szinte szemrehányásokat tett magának,
hogy családja bajai között ily szerencsésnek érzi magát.
Ha valaha fiatalember, Ákos megérdemlé e szerelmet.
Van egy kor életünkben, hol mindenikünk megunva a
bizonytalan álmodozást, végre bizonyos célt keres magának. Életünknek egyik
legkellemetlenebb idõszaka ez; de miként ifjú testünk a tavaszi lázban, úgy a
lélek e betegségben fejlõdik ki - mely alatt mindent, mit maga körül lát,
undorral tekint. - Ákos e koron túl volt. Ha más viszonyokban él, ha mindazok,
miket apja körül lát, õt a pályától - melyen amaz járt - vissza nem ijesztik,
vagy ha Vilmát nem ismeri - talán a közélet körébe vetette volna magát; hisz ki
látja át ifjú korában, hogy azon eszmék, melyekért lángolunk - szebbek, mint
hogy azokat valósítani lehetne; s hogy az, mit tevékenységünkkel a közélet
mezején elérhetünk, nem érdemli, hogy érte lelkesüljünk. Ákos más helyzetben,
mint sok jeles tehetség e hazában, valószínûleg szinte csak azon fáradozott
volna, hogy azt, mi eszméiben magasabb, azon középszerûségre szállítsa le, mely
mellett sokakkal együtt járhat; hogy nagyszerû érzeményeit hangos szavakra
váltva, teli marokkal szórja ki az emberek között; de a tapasztalások után,
melyeket apjánál tett, Ákosnak ily élethez kedve nem lehetett. Az ifjú többször
jött érintkezésbe a tömeggel, s amit ilyenkor látott, nem buzdítá õt arra, hogy
kegyei után fáradjon. A tömeget szeretni vagy gyûlölni, becsülni vagy bárminõ
emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség - gondolá sokszor
magában. - E lelketlen emberhalom, mely echoként közönyösen szólal fel minden
hangnál, csak elég erõsen s azon helyrõl kiáltassék feléje, melyre felelni
szokott, nem érdemli, hagy szeressed vagy gyûlöljed. Mint a homokoszlop, melyet
a fergeteg a pusztán felkapott s mely a vándor karavánt eltakarja; mint a
lavina, mely midõn a bércrõl dörögve a völgy be zuhan, erdõt s falut magával
ragad - ilyen e tömeg mozdulataiban. Elem, melynek hatása fenséges, nagyszerû s
borzasztó lehet, de melynek akaratlan hatalmát becsülni éppoly balgatagság,
mint iránta megvetést színlelni. A legjózanabb vigyázni, hogy vele érintkezésbe
ne jöjj. Ákos úgy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek boldogítását tûzte élete
céljául, elérhetõbb, de nem kevésbé szépet választott magának, mint ki babérért
fárad, s fõképp miután Vilmát szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.
Az alispán maga nem ellenezte többé fia kívánatát, s Ákos
boldogságának csak azon aggodalom álla útjában, melyet Tengelyinek még mindig
bizonytalan sorsa felett érzett.
Kálmán osztá barátjának ezen aggodalmait, mégis soha ember
talán boldogabbnak nem érzé magát, mint õ ez egész idõ alatt. Etelka az utósó
történetek által ismerni tanulta ez ifjú jellemének jobb oldalait. - A
lelkesedés, mellyel minden alkalommal, hol valakit elnyomatni látott,
felszólalt, a férfias elszántság, mellyel ha segélye kívántatott, fellépett,
elfelejteték hibáit, vagy inkább meggyõzék Etelkát, hogy miután e földön teljes
tökélyt találnunk nem lehet, jobb olyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a
fõbõl, mint olyanhoz, kinek hibái a szívbõl erednek. Igaz, hogy Kálmán vígabb
óráiban még most is lármásabb volt, mint azt az illendõség kíváná, s minden
szeretete mellett, mellyel Etelka iránt viseltetett, nem gyõzheté magát le
annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sõt valahányszor az idõ
engedé, ne vadásszon - de mindezen kis hibák mellett Etelka rég el vala
határozva, s az egész világ által Kálmán jegyesének tekintetett, ámbár
mostohája százszor mondá, hogy soha e házasságban megegyezni nem fog.
Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett s
tapasztalt, nem maradt hatás nélkül, csakhogy e hatás, mint szilárdabb jellemû
egyediségeknél mindig, ahelyett, hogy jellemét megváltoztatná, inkább eddigi
erényei- s hibáinak megerõsítésére szolgált. Olvasóim ismerik Tengelyit. Azon
egyediségeknek egyike vala õ, kiket a végzet nagyszerû tulajdonokkal keskeny
körökbe állított. Mint a tölgynél, mely sûrû erdõtõl körülvéve szabadon nem
nõhetett, a csomós, összevissza görbült ágakon a küzdelmek nyomát látni,
melyekkel keskeny körén áttörni iparkodott: úgy ily férfiaknál sokszor csak
szögletességökön vesszük észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol õket
találjuk - s nincs e földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint
ezek. Egy nagy taposómalom az élet, melyben, ha lebukni nem akarunk, elõre kell
iparkodnunk, s ezen emelkedési vágy, mely az egészt mozgásban tartja, szükséges
az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, amennyiben a legközelebbi
lépéseknél túl nem terjed. Mint a tudományokban, úgy az életben a legnehezebb,
de egyszersmind a legszükségesebb kijelelni a határokat, melyek közé
munkásságunkat szorítani akarjuk, s ki ezt nem teszi, mindig szerencsétlenné
válik. Sokszor igazságtalan irántunk a sors, s nem teljesíti legszerényebb
kívánatainkat sem; s ha mi magunk voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit
várhatunk egyebet, mint hogy ifjúságunk felette szép reményei késõbb
megbosszulják magokat? mit várhatunk mást, mint hogy magunkon is
tapasztalandjuk, miként az embernek nem annyira az, amit vesztett, mint az,
amit el nem ért: tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mindezt, s sokszor
feltevé magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, tisztán saját körére
fogja szorítani munkásságát.
„E hazának átalakítása nem oly feladat, melyet a tiszaréti
jegyzõ magának kitûzhetne - így szólt sóhajtva -, miért keressek ellenségeket
magamnak, fáradságom nem vezethet eredményhez? A gyöngy is csak akkor nyeri
egész becsét, ha átfúrva felsoroltathatik; az ember akkor ér legtöbbet, ha
természetes sorából ki nem lép.” De nyugodtabb pillanatainak ezen gondolatai a
szegény jegyzõnél csak addig tartottak, míg valakinek elnyomatásáról vagy
igazságtalanságról hallva, ismét új sikeretlen küzdéshez felhíva érzé magát.
Azon inpraktikus emberek közé tartozott õ, kik soha átlátni nem akarják, hogy
mívelt századunkban az, ki az elismert morál parancsait mindig követni akarja,
s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan polgárilag parancsolt
kivételei vannak - sokkal biztosabban jut vesztõhelyre, mint a mennyek
országába.
Fõképpen most, mióta új szerencsétlensége által szíve
elkeseredett, Tengelyi még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy tanácsa s Vándory,
sõt Ákos kérései nem bírhaták õt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon. Minden
eszközt, melyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de mely erkölcsi
fogalmaival ellentétben állt, õ haraggal elutasított magától! habár Völgyesy
nem egyszer figyelmessé tevé õt a nehézségekre, melyeket védelmének önmaga
gördít elébe.
- Ártatlan vagyok - szólt ily alkalommal -, s az ki fog
sülni, most vagy késõbb. Ha már be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok
gonosztevõ, nem fogom azt soha tenni oly eszközökkel, melyeket használva
önmagamat lealacsonyítom.
Hasonló vitatkozásban találjuk a jegyzõt fiatal ügyvédjével
most is.
Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó
börtönbõl, hová elõször záratott, azon szobába helyeztette által, mely, mint
tudjuk, eddig Rétyné eleségkamrájának használtatott. Mennyire a hely engedé, a
rabnak azon szerény kényelmek megadattak, melyekhez tulajdon házában szokott, s
melyek által helyzete, fõképp miután családja látogatásának akadály nem
gördíttetett elébe, tûrhetõbbé vált. E szobának ablaka az udvarra nyílt, s
Tengelyi a vasrostélyokon át nézé a derült márciusi napot, melynek sugárai
alatt a tetõk hóborítékának végsõ fehér foltjai lassanként leolvadoztak.
Völgyesy a legnagyobb felgerjedésben járt a szobában fel s alá.
- De gondolja meg, tisztelt barátom - szólt emez szinte az
ablak mellett megállva -, mily megalázás lehet abban, ha Rétyvel egypár nyájas
szót szól, vagy a fõispánt, ki oly barátilag nyilatkozott minden alkalommal,
egyszerû levél által kéri, hogy perének döntése elhalasztassék.
- És én azt mondom, hogy van benne megalázás - válaszolt a
jegyzõ türelmetlenül. - Én nem fogok koldulni senki elõtt, nem fogok kegyelmet
kérni senkitõl, ártatlan vagyok, ítéljenek el, az az õ dolguk.
- De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen - szólt az
ügyvéd sóhajtva -, én nem kívánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék
velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszítsa, mint minap
Krivérrel s a fõügyésszel tevé, kikbõl ismét ellenségeket csinált.
- S minek köszönhetem e részvétet? - válaszolt a jegyzõ az
elõbbi hangon. - Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a fõispán
felõlem nem szól kedvezõleg, legnagyobb ellenségeim lennének, s ilyenekkel
társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban maga |