DALNOK ÉS KIRÁLY.

Szélvész üvölt, - a tenger
Egy sajkát zúg körûl,
Rajt’ egy öreg király és
Egy ifju dalnok ûl.

S mig korona övedzi
Az aggnak õsz haját,
Még fris babér az ifju
Redõtlen homlokát.

»Mit ér mostan hatalmam, -
Szól búsan a király; -
Ki annyi harczban gyõzött,
Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti
Meghalt királyait,
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit«.

,Isten veled, szerelmem! -
A dalnok énekel; -
Isten veled örökre,
Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reám is akkor,
Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam,
Ne sírj, oh kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem’.

S a tenger inkább ordít,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve,
Törötten elmerûl. -

Megszûnt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.

1835.