HENCSEY TÉRITŐ MUNKÁJA.

I.

(Béla József. - Kovács József és felesége. - A zalavármegyei
mozgalmak. - Hogy lehet szilaj kortesbõl nazarénus?)

Hencsey rövid időre eltávozott Pestről. Czélját egyelőre elérte s élénk vágyat érzett most lelkében apjának és anyjának meglátogatására. Haza ment tehát Szent-Péter-Urba, hol azonban csak junius végéig maradt.

Ez időt is eredménynyel használta fel. Szorgalmasan irt Béla Józsefnek, hogy őt az uj hitben oktassa s napról-napra jobban megerősitse.

Béla Józsefről már előbb is megemlékeztem. Ő is lakatoslegény volt s Hencseyvel egykoru. Liptóvármegyében Hradeken született és növelkedett. Tudott magyarul és tótul beszélni. A német nyelvet Pesten és Ausztria fővárosában Bécsben sajátitotta el. Mikor Pesten a Kerepesi-úton a Magyar Nemzeti Szinházat épitették: akkor ő is Pecznik János műhelyében dolgozott. Ez a műhely szállitotta a Nemzeti Szinházhoz a lakatosmunkák nagy részét. Béla volt Hencseynek legmélyebb tisztelője s legengedelmesebb, mondhatni rajongásig ragaszkodó barátja, ki Hencseyt elkisérte mindenüvé, elkisérte még külföldi utjára is s haldokló ágyánál az fogta föl utolsó lehelletét. De utolsó áldását is.

Hencsey uj hiveket is szerzett ama néhány hét alatt, mig otthon tartózkodott. Az uj hivek: Kovács József és neje Pap Novák Anna, kik Szent-Péter-Urhoz nem messze, Nemes községben, Keszthelynek is szomszédságában laktak.

Ezt a községet ma nem e néven ismerik. Van ott egy kis község, melynek a neve Boldogasszonyfa. E mellett volt egy szőlőhegyi község Nemesfalu névvel. E két község ma már egyesült s most Boldogasszonyfa nevet visel. A helybeliek sokáig Nemes-Boldogasszonyfának nevezték az egyesült falut. Itt laktak Kovács Józsefék s velük együtt néhány kisnemes.

Minden térités közt ezt tudom legkevésbbé megmagyarázni. Itt nagy lélektani nehézséget látok magam előtt.

Kovács József nemes ember s közbirtokos volt. Kisded birtokán mezei gazdasággal s ezen kivül szőlőmiveléssel foglalkozott. Hencsey gyakran fölkereste leveleivel s ő ennek viszonzásául hűségesen följegyzett mindent, mi Hencsey életére s a kisded felekezet ügyeire vonatkozott. Adataimnak nevezetes részét az ő jegyzeteiből meritettem.

Kovács iskolázott ember volt. A gimnáziumi tanulmányok bevégeztével azonban félben szakitá az iskolákat s haza ment kisded gazdaságára. 1836-ban megnősült s a szemrevaló csinos Pap Novák Annát vette feleségül. Németül egy szót se tudott, de latin nyelven képes volt irni, olvasni és beszélni. Később, mikor Hencsey közbenjárására Fröhlichhel levélbeli érintkezésbe lépett, ő latin nyelven irta leveleit Fröhlichhez, valamint ez is ő hozzá. Fröhlichnek Zürichben és Strassburgban kelt néhány latin levele innen került az én kezembe.

Természete szilaj és indulatos volt. Nagyon csekély szó elég volt arra, hogy kedélyállapotának nyugalmát a hirtelen kitörő harag lobogása váltsa föl. Gyakran tettlegességre ragadta el indulatja s helytelen tettei miatt nem egyszer idézték biró elé. Egy alkalommal el is itélték több hónapi fogságra, melyet ki is töltött, mikor már a nazarénusok közé tartozott.

Zalavármegyében ekkor a megyei pártélet rendkivül élénk volt. Minden tisztujitás és minden követválasztás nagy izgalommal folyt le. Gyakran erőszakos cselekmények háboritották meg az alkotmányos élet folyamát s az 1843-iki követválasztást hullák és véres tetemek nagy sokasága bélyegezte meg.

Nem akarom ez életet bővebben ecsetelni, nem akarom részleteit elsorolni. Deák Ferencz nagy államférfiui alakja volt e mozgalmas élet jelszava. E miatt történelmi jelentőségü volt Zalavármegye ekkori közélete. Figyelt rá az egész ország s a mult század 40-es éveinek hirlapjai hiven megörökitették a részleteket.

Kovács mind e mozgalmakban részt vett s bár kisnemes volt, de elevenen érdeklődött a közdolgok iránt, tehát tetemes részt vett bennök. Természetesen nem a zöld asztalnál, nem is az ország szine előtt, nem is vezérszereplésben, hanem mint a legszegényebb zalai nemesek egyike, elvegyülve a nemesek tömegében. E tömeg, mint minden sokaság, sokszor öntudatlanul, sokszor ittasan s csaknem mindig tulhajtott eszmék mámora közt vállalkozott valamely elvnek megdöntésére vagy támogatására. Sőt nem is elvnek, hanem csak valamely elv mögött izzó érdeknek vagy szenvedélynek.

És ez embert, a ki iskolázott volt, a ki kedvelte a szilaj korteséletet; az indulatos, családos, nemes és birtokos embert egy szegény, iskolázatlan kézműiparos ifju, egy vándorló legény megnyeri az uj hitnek, mely örök lemondást követel s a szelid életnek, mely ég-föld távolságnyira áll a kortesvilág szilaj élményeitől.

Megnyer az uj hitnek oly embert, a ki a régi hitre se ad semmit, nem azért, mert régi, hanem azért, mert hit. A ki a hit bensőségei fölött sohase elmélkedett, a kinek szive a hit borongó érzéseit nem ismeri s a ki az egész hitvallásban csak az egyházat s annak is csak külsőségeit vette észre eddig.

Hencsey ennél nagyobb diadalt soha nem aratott. Az ő ábrándos lelke és szelid, vallásos kedélye soha jobban ki nem fejtheté erejét és hatalmát, mint a mikor e félmivelt és elszilajult lelket a hitnek enyhe igájába befoghatá. Igaz, hogy gyermekkorától fogva ismerhette Kovács Józsefet, de mégis csak néhány nap alatt hajtotta végre e csodálatos téritést. Minő kár, hogy társalgásuk részletei nem állanak rendelkezésünkre.

De a mi keveset tudok e részletekből: el kell mondanom.

Kovács József pinczéjébe a szelelő lyukon át bebotlott egy rókakölyök s ezt Kovács elevenen elfogta. Heteken át tartotta s magához és feleségéhez szeliditette. De végre is mit csináljon a rókával? Megbizta feleségét, vigye be a rókát Keszthelyre s ott a piaczon az uraknak adja el.

Az asszony a rókát bevitte s eladta. Azután sietve indult hazafelé. Boldogasszonyfa Keszthelyhez hat vagy hét kilométer távolság, gyalogszerrel másfél óra járás, sietett, hogy délre még idején haza érjen.

A hol a keszthelyi út a páhoki úthoz ér, ott a keresztutnál van egy csárda, vagy legalább volt ez előtt hatvan évvel; Csali csárdának nevezik. Mikor a csárda közelébe jutott: elért egy lassan ballagó ifju embert.

Az ifju tisztes fekete ruhában volt, fején bolyhos selyem czilinder kalap. Ez különösen feltünt a menyecskének, mert ilyen kalapot csak előkelő urak viseltek abban az időben.

Viseltek bizony Pesten a kézműves legények is. A selyem czilinder kalap ugyan akkor is költséges volt s iparos legény nem is vehetett ujat, de az uraságok czilinder kalapját, ha már letették, akkor is meg lehetett az ószeresektől venni néhány filléren. S ezért a legtöbb iparos legény ilyet viselt.

Ilyen volt a Csali csárdánál is annak az ifjunak. Az az ifju pedig senki nem volt más, mint Hencsey Lajos. Épen akkor ment haza Pestről.

A menyecske a czilinder kalap után valami vidékbeli urnak gondolta az ifjut s mikor mellette elment, tisztességesen köszönt neki.

II.

(Hencsey megfeddi a menyecskét. - Kovács Józseffel megismerkedik. -
A páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. - Istennek végezése.)

Az ifju szerényen és szives szelidséggel fogadta és viszonozta a menyecske köszöntését.

Utjuk együtt haladt, a mint a Csali csárdánál letértek az országutról s neki váltottak a nemes-falui szőlőhegynek. Hencseynek is ez volt legegyenesebb utja Szent-Péter-Ur felé. Beszédbe ereszkedtek. Kérdezte az ifju a menyecskét, honnan jön, hova megy, mi járatban van?

A menyecske elmondta keszthelyi utját s hozzátette:

- Nagy nehezen mégis csak el tudtam adni a rókát, de nagyon olcsón. Az uram azt mondta, hogy egy váltó forintot legalább hozzak érte, én pedig nem kaptam érte többet, tiz váltó garasnál. Meg se merem az uramnak mondani. Majd azt mondom, egy váltó forintért adtam el.

Hencsey erre megállt s szelid komolysággal feddőleg nézett a menyecskére. De nem csak nézése volt feddő, hanem szava is.

- Asszony, testvérem az Ur Jézusban, bünös gondolat ez a te szivedben. A mit a te uradnak akarsz mondani: az hazugság. Hazudni nem szabad senkinek, semmiért. Hát az asszonynak az ura előtt hogy volna szabad hazudni, a kivel egy test, egy lélek, mivelhogy igy rendelte az isten!

A nő elcsodálkozott ezen a beszéden. Jobban megnézte a fiatal embert. Igy beszélni csak a pap szokott s a pap is csak a szentegyházban. Most már tudni akarta, ki ez a fiatal ember? Megkérdezte egyenesen.

Hencsey megmondta. Röviden elbeszélte, hogy Pestről jön, szülőit akarja meglátogatni Szent-Péter-Urban. Az asszony emlékezett, hogy hallotta már apja-anyja hirét-nevét. Kérdezte: milyen messze van Pest? Mióta utazik?

- Ötödik napja.

Az asszony részvéttel kérdezte tovább.

- Nem éhezett e hosszu utazás alatt?

Az ifju kivett táskájából egy könyvet s rámutatott:

- Imé, lásd, van nekem a kenyéren kivül más eledelem is!

- Hisz az könyv; - micsoda könyv az?

Hencsey megmutatta az asszonynak a könyv czimlapját: »Uj Testamentom, azaz, a mi urunk Jézus Krisztusnak Uj szövetsége«.

- Ez a könyv, édes testvérem, a szentirás. Ebben vannak istennek igéi, Jézusnak tanitásai, melyek a kenyérnél jobban táplálják lelkünket és testünket.

Kovács Józsefné katholikus nő, soha se látott szentirást, de értelmes és fogékony lélek volt. Hencsey nyomban elkezdte neki a szentirást a maga felfogása szerint magyarázni. Hallgatta az asszony figyelemmel.

Nemsokára azonban hazaértek. Az asszony bemutatta az ifjut férjének. Kovács József jól ismerte a szent-péter-uri nemeseket s az öreg Hencseyt is. Épen déli idő volt. Szent-Péter-Ur oda egyenes vonalban is jó tiz kilométer távolság, vagy három óra járás gyalogszerrel. Az ifjut ott fogták ebéden. Ebéd alatt s kevés ideig ő még ebéd után is Hencsey csak a szent dolgokról beszélt. Uj hajnal hasadása, uj napnak támadása, uj hitnek és boldogságnak elkövetkezése sugárzott ki beszédéből, szemeiből, egész lelkéből.

De sietett haza szülőihez.

De beszéde csodálkozást, figyelmet, rokonszenvet és tünődést támasztott a kis nemes emberben. Megtetszett neki e különös fiatal ember. Tisztességesen meghivta, hogy házát el ne kerülje ezentul, hanem inkább minél előbb meglátogassa. Hencsey megigérte, hogy harmadnapra visszatér.

Mikor eltávozott, az asszony akkor számolt be a róka áráról s elmondta hűségesen a Csali csárdánál lett találkozás történetét, az ifju feddő szavait s a feddés okát.

Nagy töprengés vett erőt Kovács József lelkén. Istennek különös embere lehetett az a fiatal ember. Mi köze van annak ahhoz, hogy egy ismeretlen menyecske, a kit az előtt sohase látott, igazat mond-e az urának vagy nem? Nem lehet az lakatos legény. Valami kegyes zarándok vagy valami »küldött« ember lehet az. Sohase látott ő olyan lakatoslegényt a világon, a ki szentirással járja be a világot.

Ez a gondolat aludni se hagyta. Másnap kora hajnalban azt mondta feleségének:

- Lelkem, az a fiatal ember nem Hencsey volt, nem is szent-péter-uri volt. Valaki más lehetett az.

- Hiszen édes uram, megigérte, hogy harmadnapra visszatér. Majd megtudjuk holnap igazán.

- Nem ugy van az lelkem. Nem tudok megnyugodni ezen a dolgon. Ugorj át Szent-Péter-Urba, nézz be Hencseyékhez, tudd meg igazán, a kovács fia volt-e az az itt járt ember s mondd meg neki, hogy igéretéről el ne felejtkezzék. Délre még vissza is jöhetsz.

Igy történt.

A menyecske később sok időre már mint özvegy a hatvanadik életéve felé ballagó idős nő beszélte el e jelenetet. S hozzá tette, hogy boldogult férje féltékeny volt, de őt mégis addig sarkalta, mig csak át nem ment Szent-Péter-Urba. Hencseyvel szemben sohase jutott eszébe a féltékenység.

Másnap csakugyan eljött Hencsey, de nemcsak maga jött. Magával hozta Imre öcscsét is, a ki szintén kovácslegény volt apja műhelyében.

E fiura is nagy szerep vár a nazarénusok történetében s elbeszélésünk folyamán még sokszor találkozunk vele.

Julius elejéig volt ekkor Hencsey az édesapjánál. Szorgalmasan dolgozott a műhelyben, de tanitgatott is a vidéken köröskörül. Boldogasszonyfára még két vagy három izben ellátogatott. Kovács Józsefékben volt valamelyes fogékonyság az uj hit iránt, de azt hiszem, annak fölvételére mégis inkább egy szomoru külső esemény birta őket.

Hencsey téritő működése ugyanis nem maradt titokban. Különösen Kovácsék nem győztek eleget beszélni a szent érzésű derék fiatal emberről. Hire utóbb eljutott a páhoki esperes-plébánoshoz is.

Az esperesnek Bertalan volt a neve. Java korabeli, tüzes természetü, lelkes pap volt, hirtelen lobbanó, heves indulatu.

Valaki egyenesen följelentette nála Hencseyt, mint oly embert, a ki naponként olvassa a szentirást és a falubeli népeknek veszedelmes tudományokat hirdet s azokat is a szentirás megszerzésére s olvasására buzditja.

Nem tudom, honnan ered s minő korból, de tudom, hogy tul a Dunán az egyszerü falusi katholikus népnek a szentirást olvasni nem szabad. A papok legalább ugy tanitják: nem szabad. Sok indokot s köztük jó indokot is hoznak elő tanitásuk igazolására.

Az esperes magához hivatta Hencseyt s kérdezte tőle, mi igaz abban, a mivel a följelentés vádolja?

Hencsey a szerénység alázatosságával, de szilárdan s habozás nélkül vallotta meg, hogy ő Krisztus evangyéliomát naponként olvasgatja s a népnek naponként hirdeti. Megvallotta azt is, minő vallást tart ő olyannak, mely mindenben az evangyéliomra van fektetve. Kifejtette az esperes előtt az uj hitnek elveit.

Az esperes elképpedt e vakmerőségen. Meg nem foghatta, hogy az ő hiveinek világi romlottsága hogy terjedhetett ennyire! Valóságos pártütést látott Hencsey munkájában az egyház ellen.

Ebben igaza is volt.

De ki is kapta Hencsey a kegyes káromkodás igéiből a maga részét. A pap tüzes volt, indulata is fölgerjedt s harsány hangon beszélt lelkére, hogy mi sors vár rá, ha a veszedelmes uton tovább is megmarad. Könyveinek és irásainak elvétele, az egyháznak átka, börtön, kín és üldöztetés e világon s ördög és pokol és ennek örök szenvedése a másvilágon. Csak győzte hallgatni két fülével.

De nemcsak a szavakat kellett meghallgatnia, hanem testi bántalmat is kellett szenvednie. Mert egyszer a pap, mikor tüzes intéseit Hencsey lassu fejcsóválással fogadta, ugy ütötte őt arczul jobb felől és bal felől, hogy mind a két szeme szikrát hányt tőle.

Hencsey azt irta: »kitombolta magát rajtam a fekete arczu pap«.

A lakatos legény fiatal volt és erős. Ha elragadja az indulat, összetörhette volna a papot. Jó nehéz utazó bot is volt a keze ügyében, de a mikor a pap arczul ütötte, hátra lépett s az ajtó sarkához támasztotta botját. Ugy lépett megint vissza a pap elé, előbbi helyére, üres kézzel. Nem szólt vissza, nem feleselt, szeliden és szó nélkül türte el a testi bántalmat is. De nem is ijedt meg se a paptól és börtöntől, se az ördögtől és pokoltól.

- A mi üdvözitőnk többet is szenvedett.

Hanem attól igenis megijedt, hogy könyveit és irásait elveszik tőle. El még a szentirást is.

Sietett haza.

Irásait, leveleit egy ládába elzárta, de bibliáját nem merte otthon hagyni. Volt egy nagybátyja Káptalan Tótiban: Hencsey Ferencz, apjának testvérje. A szentirást egyenesen oda vitte el.

Ez a falu Badacsony hegye és Csobáncz vára közt fekszik, gyalogszerrel majdnem egy napi járóföld Szent-Péter-Urtól. Mig oda járt s bátyjánál tölté az időt, eltelt néhány nap.

Alig távozott hazulról: Bertalan esperes a káplánnal vagy a mesterrel együtt azonnal ott termet Szent-Péter-Urban s szoros kutatás alá vette az öreg Hencsey házát. Vele volt az esperessel saját testvéröcscse is, a ki véletlenül akkor is ott volt a szobában, a mikor az esperes Hencseyt arczul verte.

Az öreg kovács nem sokat törődött a dologgal. Természetesnek tartotta az esperes jogát a házkutatásra. De az öreg kovácsné mégis csak anya volt s szép szóval és sürü könyeivel kérte a papot, ne vigye el fiának irásait.

- Az én Lajos fiam nagyon szereti irásait.

Mintha csak olajat öntött volna a lobogó lángra, haraggal kérdezte az esperes:

- Hol vannak azok a könyvek, melyekből fia olvasni szokott?

- Nem tudom, aligha a ládájában nincsenek.

- Vegye elé őket, hadd nézzem meg.

Az anya megtagadta.

- Nem vehetem elő; azt sem tudom, hol van a kulcsa.

Erre a »sátán« a ládát feltörette s az irásokat elvitte magával. Mikor e jelenetet irja le Hencsey: akkor már »sátán«-nak nevezi s nem »fekete arczu« papnak az esperest.

Irásait nem kapta vissza soha. Maga is kérte személyesen, Kovács Józseffel is kérette, ki az esperesnek jó embere volt, de azért irásai oda vesztek.

S most történt az az esemény, mely Kovács Józsefékre oly megrenditő hatásu volt.

Hencsey, arczul üttetése után hét vagy nyolcz nap mulva, átment Kovács Józsefékhez, hogy az esperesnél történt jelenetet elpanaszkodja.

A kemény természetü nemes ember ökle összeszorult, mikor azt hallotta, hogy a pap mily kegyetlenül verte arczul az ifjut s hogy ez mily bárányszelidséggel türte el a bántalmat. Rászólt az ifjura:

- Aztán nem volt fokos a kezében édes öcsém?

- Kezemben volt a nehéz botom, de hogy az ördög meg ne kisértsen, azt is letettem a kezemből az ajtó sarkába. A pap testvérje, ki ott volt a szobában, még ki is nevetett.

- No édes öcsém, most már hiába beszélsz; nem fogadom el a te hitedet. Nem én!

Az ifju téritő nagy szelidséggel felelt:

- Lelki betegség szól belőled, édes testvérem az Urban. A haragot és boszut a megtisztitott léleknek ismerni nem szabad. A mi Urunk Istenünk végez el mindent. A pap és testvérje megérzi az ő kezét nemsokára. Meglásd, édes testvérem az Urban!

Alig mondotta ki e szavakat: hirhozó jött a faluból Boldogasszonyfáról. Lihegve nagy sebten nyitott be Kovácsékhoz.

- Tudja-e nemzetes uram, mi történt? Borzasztó eset történt. A páhoki főtisztelendő ur életét elvette az isten. Délelőtt testvéröcscse halt meg, agyonütötte egy gerenda, mely leesett a háztetőről, délben pedig a főtisztelendő ur esett le holtan a karosszékből!

Hencsey és a Kovács-házaspár elképedve hallotta e hirt.

Hencsey felsóhajtott:

- Adj uram istenem nekik bocsánatot és örök életet.

Kovácsné elkezdett imádkozni.

Férje, a szilaj nemes ember még e napon kijelentette Hencseynek, hogy ha a testvérek elfogadják: ő is belép az uj hitvallók gyülekezetébe.

III.

(A csodában való hit. - Hencsey levelei Kovácshoz. -
Nipp Anna meleg szive és meleg hajléka. - Uj hivek.)

Csodáról beszélt mindenki.

A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az emberek.

Egészséges és fiatal mindakettő. A lelkek kétségének, a hit igazságai fölött való tünődésnek, a szivek ábrándos bánatának közel és távol semmi nyoma. Az egyház külső ragyogása se bántja a szemeket s dobzódó hatalma se szül messze vidéken semmi elkeseredést. A mérhetlen vagyonu magyar egyházfejedelmek innen messze laknak. Az érsekek, püspökök, főapátok, nagy káptalanok márványpalotáit, fényes cselédségét, szépasszony történeteit, udvari tékozlását senki se látja és senki se érzi e vidéken. Ezek fölött nem elmélkednek itt az emberek. Itt csak szegény falusi jámbor lelkészek és kolduló barátok, kegyes zarándokok és remeték láthatók. A főpapok ezüstös kocsiját, hatlovas büszke fogatát s aranyos szerszámait nem bámulhatja meg a nép s nem hasonlithatja össze Jézus szamarával, mely meg van kötve Betfagéban s melynek féke csak kóczmadzagból áll.

A lelkek semmiféle járványos betegségét se ismeri a kor és a közszellem. Ily betegség látható ok nélkül is meglepheti az egyes embert, a mikor már a tömegeket is meglepte. Kovács Józsefnek van miből élnie. Kis gazdasága egész idejét elfoglalja. Nem is nyájőrző, hogy a mig állatjai legelésznek, ő a fa árnyékában mélán üldögéljen s lelke, melynek kényszerü foglalkozása nincs, messze kalandozzon. Könyveket se olvas s idegen gondolatok nem verhetnek agyában gyökeret. Mi az oka tehát a nagy elhatározásnak, az uj hitre térésnek? Külső jutalom nem kecsegteti. Maga a téritő is szegény iparos legény. A ki maga is bántalomra és üldözésre számit ezen a világon.

A nép csodát látott, istennek büntetését s az emberi dolgokba való közvetlen beavatkozását látta a páhoki papnak és testvérjének szomoru esetében. Homér korának néphite, a Mózes korabeli zsidóság hivő képzelete, de Jézus korában is a galileai nép kegyes ábrándjai száz efféle csodát láttak. A szent könyvek s a hellenek remekkori iratai bizonyitják ezt. Csodák sohase történtek. De csodákat mindig látott a bennük mindig hitt a nép. Ma is lát, ma is hisz. Az agy és a lélek ma is olyan, mint évezredek előtt.

Alsó-Páhok közvetlen és igen közeli szomszédja Boldogasszonyfának és Nemesfalunak. A mi az egyikben történik, olyan, mintha mindegyikben történt volna. Mintha szélnek szárnyán repült volna: ugy terjedt el a hir, hogy a páhoki esperes megbántotta a jámbor, becsületes vándorló legényt, a legény istenhez imádkozott s az isten nyomban példás büntetéssel sujtotta a papot és testvérjét. A hir nagyitott is, torzitott is s elszállt Keszthelyre s azon tul végig a Balaton partjain.

Hencsey fontosnak tartotta Kovácsék megtérését, de elbizakodottá nem tette őt ez eredmény. Mindig attól félt, hogy Kovács visszaesik előbbi gondolkozásába s azért legszebb leveleit mindig hozzá intézte a távolból.

Másoknál is megkisérlé Hencsey itt szülőföldje tájékán az uj ige hirdetését, de julius első hetében már Pesten volt. Itt voltak lélek szerint való testvérjei, a mint a vele hivőket szokta nevezni. Tőlük sokáig távol lenni nem tudott.

Julius 8-áról már ekként ir Pestről Kovács Józsefnek:

- Kedves atyámfia!

- Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Hálákat adok az én Istenemnek mindenkor, valahányszor rátok emlékezem. Nagy örömmel könyörgöm értetek, hogy ti az évangyéliomnak tudományában részesek lettetek s az első naptól fogva mind ez ideig elhivén elhittétek, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, tudniillik az Isten, el is végezi mind az Ur Jézus Krisztusnak eljöveteléig.

Ezután Kovács Józsefet és nejét hosszasan intvén a szent életre, imádkozásra és alamizsnálkodásra, ekként végzi levelét:

- Reménylem pedig az Ur Jézus Krisztustól, hogy én rövid idő mulva ismét elmegyek tihozzátok és hogy akkor az én szivem is nagyobb örömben legyen, legyetek szorgalmasak, hogy igazabb állapotban találhassalak benneteket. Mily nehezen esett most is énnekem, hogy oly sietve kellett tőletek elválnom, de enged az Isten annyi időt, hogy levelemmel bátorithatom elbágyadt lelketeket.

- Tudjátok meg, és akarom, hogy tudtotokra essék a titok, hogy ha az előbbeni életbe visszaestek, kétszer gonoszabb élet lesz a jutalmatok. Azért is ugy öltsétek föl a szent léleknek ama bátorságos fegyverét, hogy inkább készek legyetek halált szenvedni, hogy sem ezen ti dolgotokat többé elhagyni.

- Maradok igaz atyafiui szeretetben levő szolgátok!

Ime, csaknem szóról-szóra közlöm Hencsey levelét, hogy nyájas olvasóm közvetlenül is ismerhesse az egyszerü iparos legény gondolkozását.

Julius 14-én már ismét irt nekik s e levélben különösen