A SZEKLÁVOK ELLEN VISELT HÁBORÚ TÖRTÉNETE

Kis hajórajommal, amely százkilencvenhárom dereglyéből állt, április 30-án elindultam és megállapodtam a D'Aiguillon szigeten, ahol a dereglyék felett szemlét tartottam, és a csapatok helyesebb beosztását eszközöltem.

Május 1-én, 1776. Elindultunk a Louisbourg-tól hét lieue-nyi távolságra fekvő Manambia felé, ahol egy kellemes síkságot találtam, amely kiválóan alkalmas volt a táborozásra. Ugyanaznap este a helybeli főnökök látogatását fogadtam. Takalunin, a legelőkelőbb törzsfőnök háromszáz harcost, hat dereglyét élelmiszerekkel megrakodva és harminc ökröt bocsátott rendelkezésemre.

Május 2-án. A tábort feloszlatván, elindultunk Tanszonba, ahol este érkeztünk meg, és a Takalunin csapatát táborozva és élelmiszerekkel és szarvasmarhával ellátva találtuk. Az éj beállta előtt e vidék törzsfőnökei megjelentek üdvözlésemre, és megajándékoztak tíz dereglyére való élelmiszerekkel és mézből és szirupból készült italokkal, valamint háromszáz fiatalemberrel, katonai szolgálatra.

3-án, éppen mikor hajóra akartam szállni, az útunkat folytatandó, küldöttek érkeztek Kunifaloesztől, és tudósítottak, hogy több szekláv csapat lappang a vidéken, és csupán a kedvező pillanatra vár, hogy rajtunk üssön. Azt is jelentették, hogy a saját főnökeik már táborba szálltak, de nagyon félnek, hogy a szeklávok, akik túlnyomó erővel vannak, megérkezésem előtt sikerrel megtámadhatnák őket. A küldöttek jelentését meghallgatván, megparancsoltam nekik, hogy kövessenek, és nehogy az élelmiszereinket kísérő csapatok valamelyik hegyszorosban megtámadtassanak, De Mallendre századosnak, a jobbszárny vezérének meghagytam, hogy őket a hadtestével fedezze.

Ezen elővigyázati intézkedés foganatosítása után folytattam útamat Hirbay felé, de az ellenkező szél kényszerített horgonyt vettetnem Fontzimarunál. Az egyik dereglye, amelyen ágyúk voltak elhelyezve, egy sziklába ütődött és elsüllyedt, egy másik lyukat kapott, néhány pedig megfeneklett, aminek következtében, a balszárnyat hátra kellett hagynom, azon utasítással, hogy halásszák ki az ágyúkat és szekereket, és szállítsák el Hirbaybe. Az itteni főnökök elláttak bennünket különböző tárgyakkal és dereglyékkel, hogy a hadosztályomat elszállíthassam a találkozási helyre, ahol 4-én szerencsésen megérkeztünk. De alig volt időnk tábort ütni, mikor a szerecsenek azt jelentették, hogy De Mallendre úr hadosztálya megtámadtatott a szeklávok által. E hír következtében tizenkét dereglyén önkényteseim és a bennszülöttek egy részét elküldtem a jobbszárny segítségére. Embereim csakhamar visszatértek azzal a hírrel, hogy a hadosztályt csekély távolságra tőlünk úton látták, és hogy a csapatok egészen rendes állapotban látszottak lenni. Végre ezen utóbbiak is szerencsésen megérkeztek éjféltájban. A parancsnokuk értesített, hogy a szeklávok csakugyan megtámadták őket egy hegyszorosban, de az ellenség folyvást igen nagy távolságból lődözött rájuk, úgy hogy a golyói nem is találtak. Miután ezt észrevette, célszerűbbnek tartotta egyenesen továbbhaladni a találkozásra kitűzött hely felé, mintsem a megállapodás által zavart okozni.

5-én végre a balszárny megérkezett, és egész haderőnk együtt volt. A főnökök által küldött harcosok száma napról napra növekedett, és miután az élelmiszerek folytonos fogyasztása kellemetlen következményeket vonhatott maga után, kényszerítve láttam magamat a hadi műveletek siettetésére.

7-én visszaküldtem Kunifaloesz követeit, hogy értesítsék őt előnyomulásomról. Ugyanaznap értesítést kaptam egy csapattól, amelyet kémszemlére küldtem volt ki, hogy a szeklávok eltűntek, és visszavonultak az Antonquin tartomány határai felé.

E jelentés következtében előreküldtem a jobbszárnyat, azon meghagyással, hogy a hegységet tisztítsa meg az ellenséges csapatoktól, és magam is utána mentem egész hadseregemmel. Nagy fáradalmak és nehézségek közt keltünk át a Vohibay hegységen. Ágyúink, amelyeket szekerekre raktunk, nagy alkalmatlanságot okoztak e hegyes-völgyes vidéken. Sokkal jobban szerettem volna, ha hengereken lettek volna megerősítve.

Miután a hegyeken átkeltünk, tábort ütöttünk a Mananhar folyam partján, ahol az antimogol, antivojezon, antivohibey és a szambarive főnökök csatlakoztak hozzánk, közel négyezernyi jól fegyverzett harcossal.

Ezen a helyen a csapataimnak két napi pihenőt engedtem, és miután egy élelmiszer-raktárt szerveztem, és annak védelmére a balszárny egy csapatát hátrahagytam volna, három hadoszlopra felosztva átmentünk egy erdőn, amely hat lieue-nyi szélességben terjedt el keletről nyugatnak. Mikor az erdőből kiértünk, megpillantottam első hadosztályom táborát és vele szemközt három szekláv tábort. De miután embereim nagyon fáradtak voltak, elhatároztam elrejtőzve maradni az erdőszélen, hogy észre ne vehessen az ellenség, amelyet megtámadni szándékoztam, mihelyt a hadseregem kissé kipihente magát. E célból értesítettem az első hadosztály parancsnokságát a szándékomról, nehogy heves támadásom meglepje őt.

Hajnali három órakor, hátvédet hagyván hátra podgyászaink biztosítására, egyenesen előnyomultam az ellenség első tábora felé. Napkeltekor egy ágyúlövésnyire voltam tőle. Közeledésünkre több hadosztályban sorakoztak a táboruk előtt, ahol hajlandóknak látszottak velünk szembeszállni, és azonnal elkezdték a tüzelést. Szövetségeseink szerecsen csapatai a tilalom dacára viszonozták a lövéseket, aminek következtében kénytelen voltam előre parancsolni az ágyúimat. Húsz ágyúlövés futásra kényszerítette az ellenséget, amely elhagyta az első tábort. E táboron megállapodás nélkül keresztülmentem, és a második ellen indultam, amelyet azonban már az első hadosztályom kezei közt találtam.

Az ellenség, látván két táborának elpusztulását, a harmadikat a saját jószántából kiürítette, és ez is csakhamar a lángok martalékává lett. Ez az ütközet a szeklávoknak nyolcvan halottjukba és ötven sebesültjükbe került, akiket foglyokul ejtettünk. Az én önkényteseim közül egyetlenegy se sérült meg, csupán egy pár bennszülött kapott sebet. A szövetséges főnökök, a siker által felbátoríttatva engedélyt kértek, hogy az ellenséget üldözhessék, amit igen szívesen meg is engedtem, mert a folytonos cabarjaik vagy gyülekezeteik már kezdtek nagyon terhesekké válni.

A szerecsenek eltávozása után egy kellemes síkságon ütöttem tábort narancsfák, banánfák és kardamon növények közepette.

14-én Kunifaloesz törzsfőnök csatlakozott hozzám tizenötszáz harcossal. Elbeszélte, hogy a megfutamodott szeklávok mindenfelé azt a hírt terjesztik, hogy nem a fehér emberek verték meg őket, hanem az ördögök, akik velük vannak és borzasztó lángokat okádtak a hadseregükre.

17-én több szekláv csapat érkezett, és bocsánatért könyörgött, és egyúttal esedezett, hogy menjek az országukba és védelmezzem meg őket szerecsen szövetségeseim pusztításai elől.

18-án De Mallendre urat Antonguinba küldtem, hogy a szövetséges főnököket a fegyelem korlátai közt tartsa, ugyanazon este feloszlattam a tábort, és személyesen elindultam Antonguin tartományba.

19-én az antongézek faluja elé értem, amely körülbelül ötszáz jól elpalánkolt házból áll, és árokkal van körülvéve. A falun túl hat tábort pillantottam meg, amelyekben a szövetségeseink főnökei helyezkedtek el. Én célszerűbbnek láttam az innenső oldalon tábort ütni, hogy nyugalmat élvezhessek, amelyről végképp le kell mondani, mihelyt a bennszülöttekkel összevegyülünk.

20-án a pártombeli összes főnökök megjelentek előttem szerencsét kívánni, és nagy kérkedések közt elbeszélni a saját hőstetteiket. Azt újságolták, hogy a szeklávok nem tartván célszerűnek a saját határaikon egyesülni, a sziget nyugati partjáig futottak.

22-én Tihenbato, az antonguini főnök személyesen megjelent a táboromban. A haja és szakálla le volt borotválva a meghódolás jeléül. Bocsánatért esedezett, hogy a szeklávokat követte, és azonnal letette a hűségi esküt, elismervén, hogy a tartománya meghódíttatott, de egyúttal könyörgött, hogy az hagyassék meg a birtokában bizonyos évi hűbérért. E főnöktől bővebb értesítéseket kaptam a szeklávokra vonatkozólag, amelyek arról győztek meg engem, hogy e nemzet királyának elment a kedve az európaiak elleni háborútól. Ugyanezen főnök arról is értesített, hogy a szeklávok királya követeket küldött Hiavihoz, és a közbenjárását kérte arra nézve, hogy békét eszközöljön ki tőlem minden áron.

Néhány nap múlva követek jelentek meg a szeklávok királyától békeajánlatokkal, de miután nem tartottam célszerűnek ezen ajánlatokat elfogadni, visszaküldtem őket azzal az egyszerű válasszal, hogy a szeklávok főnökeinek nem békét kell kérniök, hanem bűnbocsánatot. Figyelmeztettem őket, hogy itt fogok maradni, és időt engedek nekik az elhatározásra, de a királyuknak nem szabad soká haboznia afelett, hogy alávesse-e magát a keleti parti főnökökkel együttesen megállapított törvényeknek.

E követek eltávozása után a helyszínen maradtam táborommal a hónap végeig, s ezen idő alatt több tisztet küldtem ki a vidék megszemlélésére. Jelentéseikből mindinkább meggyőződtem arról, hogy célszerű volna telepet alapítani e szép, gazdag és kellemes tartományban, de segélyforrások és kellő erő hiányában nem állt hatalmamban a cselekvés.

Június 1-én, 1776. Le Cerf úr, a balszárny parancsnoka értesített, hogy Louisbourg-ból néhány szerecsen érkezett, akik állítólag két hajót láttak bevitorlázni a révbe. Ez a hír engem nagyon felbátorított.

5-én végre megérkezett a rég várt futár, és sürgönyöket hozott az udvartól, amelyekből megtudtam kimondhatlan örömömre, hogy a miniszter elküldte Őfelsége "La Sirène" nevű hajóját Franciaországból lőszerekkel, élelmiszerekkel és pénzzel a kereskedés folytatására, és hogy a küldeményt nemsokára egy újabb és jelentékenyebb fogja követni. De fájdalom, örömöm nem tartott soká, mert másfelől az Isle de France-ról érkezett sürgönyökből megtudtam, hogy a korvett a Dauphin-erődtől délre hajótörést szenvedett és elveszett, következőleg nem várhatok segélyt. És az egésznek koronájául, a miniszter magánlevélben értesített, hogy Őfelsége a Madagaszkárra vonatkozó szándékainak közlését elhalasztotta az év végeig, aminek következtében műveleteimet az állomások fenntartására stb. kell korlátoznom.

Mindezen események csakis az aggodalmaimat növelhették, kénytelen voltam hadi műveleteimet felfüggeszteni, annál is inkább, mert jelenlétem Louisbourg-ban szükségessé vált. Ennélfogva egybehívtam a tisztjeimet, hogy végleges megállapodásra jussunk a jelenlegi helyzetünkben teendő lépések iránt.

6-án haditanácsot tartottam, és az abban hozott határozat értelmében elhatároztam visszatérni Louisbourg-ba és a csapataimat hátrahagyni Mallendre úr vezénylete alatt, összes szerecsen szövetségeseinkkel egyetemben, akiket rábeszéltem, hogy egyelőre elégedjenek meg az ellenségeink felett kivívott előnyökkel és győzelmekkel. Csupán Kunifaloesz és Rozai főnökök voltak elégedetlenek, mert féltek a szeklávok bosszújától. De megvigasztaltam őket, eskü alatt megígérvén, hogy a segítségükre fogok sietni, mihelyt azt hallanám, hogy a szeklávok valamit terveznek ellenük. Kunifaloesz végre belenyugodott az ígéretembe, de a szerencsétlen Rozai fejedelem vigasztalhatatlan volt, és kijelentette, hogy többé nem fog az oldalam mellől távozni, mert miután egyszer hozzám folyamodott, minden reménye az európaikkal való szövetségén alapul. Látván, hogy e főnököt a szerencsétlensége annyira lesújtotta, megígértem, hogy a szeklávoktól követelni fogom a nejeinek, gyermekeinek és egész családjának kiadatását, és biztosítottam őt, hogy ez irányban csakhamar kedvező választ fog kapni. Erre aztán ő is megnyugodott.

7-én ajándékokat osztottam szét a főnökök közt, és megosztoztunk a hadifoglyokon is, és miután az Antonguin tartomány meghódolását biztosítottam volna, elindultam Louisbourg-ba.

8-án estefelé keltem útra, és 12-én megérkeztem Louisbourg-ban, ahol egész időmet a miniszterhez intézett sürgönyeim megírása vette igénybe, munkámat csupán azok az ünnepélyek szakították félbe, amelyeket a főnökök rendeztek győzelmünk tiszteletére.

21-én Őfelsége korvettje, az "Iphigenia" elindult az Isle de France-ra.

26-án egy dereglyecsapat közeledett a rév felé.

27-én a dereglyék horgonyt vetettek, és egész csapatom örömkiáltások közt sietett a partra. Ugyanazon este a szerecsen csapatok is partra szálltak, és tábort ütöttek Louisbourg körül. Mallendre úr jelentette, hogy elutazásom után a szeklávok követei jelentek meg előtte, és a királyuk nevében békepontozatokat ajánlottak neki, de nem levén felhatalmazása ily természetű ügyben intézkedni, azt felelte a követeknek, hogy hirtelen elutazásom meggyőzheti a királyukat afelől, hogy nem szándékozom ellenük a háborút nyomatékosan folytatni, ennélfogva célszerű volna, ha egyenesen hozzám küldene követséget, hasznára fordítaná irántuk való jó indulataimat és szerencsés eredményre vezetné ezt az ügyet, ami mindenesetre sikerülni is fog, ha jóhiszeműségének tanújeléül elküldi nekem a Rozai fejedelem családját. A tisztem azt is jelentette, hogy a követek ezzel a válasszal nagyon meg voltak elégedve, és azonnal visszatértek, és hogy az összes szövetséges főnökök pontosan engedelmeskedtek a parancsainak. A hónap utolsó napjai vigalmak közt múltak el, amelyek tetemesen megapasztották az Isle de France-on bevásárolt égettbor-készleteket.

Július 1-én az összes főnökök vonakodtak visszatérni a csapatokkal illető tartományaikba, és kijelentették, hogy okaik vannak engem el nem hagyni e pillanatban.

2-tól 9-ig az állomásokat vizsgáltam meg, míg a hadjáratból visszatért csapataim a fáradalmaikból való kipihenésre engedett időt e célra csakugyan fel is használták.

10-én felosztottam csapataimat a különböző helyőrségek megerősítésére, és elrendeltem különféle építkezési anyagok beszerzését.

11-én főtolmácsom, Mayeur úr, akit megbíztam volt, hogy fürkéssze ki az okot, amely miatt a főnökök vonakodnak engem elhagyni, értesített, hogy Hiavi levelet kapott az Isle de France-ról, amelyből megtudta, hogy engem az állásomtól meg akarnak fosztani és Franciaországba akarnak küldetni, hogy ott perbe fogattassam. Hiavi testvére ezt a hírt közölte néhány főnökkel, akik elhatározták, hogy ellene fognak szegülni minden ilynemű szándék végrehajtásának. E tudósítás, amely az egész nemzet őszinte ragaszkodásáról tett tanúságot, némi vigaszt nyújtott viszontagságaim közepette, de nem volt képes eloszlatni kellemetlen töprengéseimet.

12-én több csapat szekláv engedelmet kért, hogy megtelepedhessék a telep területén, és a mi saját szabályainknak legyen alávetve. Kérésüket teljesítettem, és földeket jelöltem ki nekik a Tingballe balpartján; e tartomány ereje napról napra növekedvén, könnyen eltalálhattam, hogy ezentúl a sziget összes lakosságának egy harmada itt lesz összpontosulva.

18-tól 29-ig felfedezési kirándulást tettem éjszak felé, a sziget belső részeibe, ahol néhány jelentékeny folyamot találtam a Ramangazi és Voliszbey hegyláncok közt, az utóbbinak tövében pedig különféle ásványokat és nagyon szép hegyikristályokat, köztük színeseket is.

Augusztus 1-én; 1776. Miután az ország nyugalma eddigelé még nem élvezett pihenési időt engedett, megvizsgáltam a lakásokat és majorokat, amelyeket jó rendben és mívelés alatt találtam. Ennélfogva elhatároztam földeket kiosztani egyesek közt, faluk alakítására. Néhány katona és mások is kértek egyes parcellákat, amelyekből hatvannégyet hasíttattam ki.

3-án egybehívattam a főnököket, és eléjük adtam, hogy itteni tartózkodásuk teljesen kimeríti a vidéket, és hogy a mennyiben szilárdul el volnának határozva, az oldalam mellett maradni, tanácsos lesz az embereiket hazaküldeni az illető tartományokba, hiszen mindig elég idejük maradna őket ismét összegyűjteni. Erre azt kérdezték, hogy mikorra várok hajókat Európából, s miután e tekintetben nem adhattam nekik határozott választ, arra kértek, hogy ne kívánjam eltávozásukat, miután ez ügyben csakis irántam táplált barátságos érzelmeik sugallatát követik, és készebbek elveszni, mintsem engem elhagyni.

9-én hírt kaptam, hogy egy magánhajó süllyedt el éjszak felé, ennélfogva elküldtem Őfelsége hajóját, a "Coureur"-t, hogy szedje fel a hajótörést szenvedetteket, és hozza Louisbourg-ba.

14-én megérkeztek a szeklávok követei, akik a nemzetük jóindulatának jeléül elhozták nekem a Rozai fejedelem családját. Hasonlóképp háromszáz ökröt és ötven rabszolgát ajándékoztak a telepnek, és arra kértek, kötelezném magamat eskü alatt, hogy többé nem fogok ellenük háborút viselni. Elfogadtam az ajándékokat, és örömmel üdvözöltem Rozai fejedelem családját, de miután azon ígéret, hogy többé nem fogok ellenük háborút viselni, a telep érdekeit érintő kötelezettség elvállalását jelentette volna, azt feleltem, hogy hajlandó vagyok ugyanilyen értelmű esküt letenni, de csak ama feltétel alatt, hogy a szeklávok királya ugyanazt teszi, és biztosítékot nyújt az iránt, hogy a keleti parti törzsfőnökök és népek szövetségéhez fog csatlakozni, elismeri magát e szövetkezet tagjául, és annak határozatait elfogadja magára nézve kötelezőkül. Ezenfelül követeltem, hogy a népével való kereskedés szakadatlan folytatásának céljából megengedje mindazon árucikkek szabad bevitelét, amelyek a telepről az országába küldetnek, és miután az árucikkek fenntartása és biztos őrizete különös gondozást igényel, engedélyt adjon arra is, hogy alkalmas helyeken raktárakat építtethessek, amelyek a katonáim által laktanyául és az utasok által megszálló helyekül használtathassanak. A követek azt válaszolták, hogy e tekintetben semmiféle ígéretet se tehetnek, hanem haladéktalanul visszatérnek, és urokat értesíteni fogják kívánságaim felől, hogy a teendők iránt határozhasson. Mielőtt a követek elutaztak volna, elhalmoztam őket ajándékokkal, ők pedig eskü alatt megígérték, hogy egész erejükből iparkodni fognak urokat rábírni feltételeim elfogadására, és őszinte híveimnek vallották magukat.

16-án Mayeur úr értesített, hogy Raul, Manding, Raffangur és Ramaraombe főnökök, mint a nemzeteik küldöttei kihallgattatást kérnek. Ez az eddig szokatlan, rendkívüli kívánság némileg meglepett, de természetesen azonnal megadtam a kihallgatást, és felkeltem, hogy a főnökök elé menjek, azt hivén, hogy már úton vannak. De Mayeur úr jelentette, hogy még a táborban tartózkodnak, és ünnepélyes díszben kívánnak előttem megjelenni, ennélfogva ő előbb elmegy hozzájuk, és tudatni fogja velük engedélyemet. Mayeur úr eltávozása után azonnal meghívattam néhány tisztet és kezelési hivatalnokot, hogy legyenek jelen e kihallgatáson, amely nagyon fontosnak ígérkezett, mert a modor, amelyben a küldöttség bejelentetett, arról győzött meg, hogy a bennszülöttek valamely komoly természetű ajánlattal akarnak elém járulni, és e feltevésemben nem is csalódtam. Tíz óra tájban az erőd őrsége két fegyveres csapatot pillantott meg, amelyek szép rendben közeledtek dobszóval és lobogó zászlók alatt, és azonnal fegyverbe hívta a katonaságot, de, mint később megtudtam, az őrtiszt be volt avatva a titokba, nem ellenezte előnyomulásukat, csupán a jelszót követelte tőlük, és jelentést küldött hozzám. Magam is csakhamar megpillantottam a csapatot, amely 1200 emberből állt, a főnökeik és követeik vezetése alatt, akik előtt a tartományok lobogóit vitték. Mikor a kormányzói lakás elé értek, rendben sorakoztak, és a küldöttek az előcsarnokba beléptek, ahol a tisztjeim fogadták és elém vezették őket. A legelső üdvözlések után ezen országban különös ünnepélyességek alkalmával használtatni szokott alacsony székeket hozattam a főnökök számára; hárman közülök leültek, de Raffangur törzsfőnök állva maradt, és a következő beszédet intézte hozzám, amelyet szó szerint ide iktatok:

"Áldott legyen a nap, amelyen e világra születtél. Áldottak legyenek a szülőid, akik gyermekkorodat gondozták, és áldott legyen az óra, amelyben a szigetünk földjére léptél."

"A madagaszkári főnökök és vezérek, akiknek szíveit meghódítottad, akik téged szeretnek és híven ragaszkodnak hozzád, arról értesültek, hogy a francia király más egyéniséget akar kinevezni a helyedre, és haragszik rád azért, mert vonakodtál bennünket az ő rabszolgaságára juttatni, ennélfogva egybegyülekeztek és cabarokat tartottak, elhatározandók, hogyan cselekedjenek, ha e hír valónak bizonyulna. Az ő szeretetük és hozzád való ragaszkodásuk e körülmények közt arra kötelezett engem, hogy felfedezzem előtted a születésed és ama jogaid titkát, amelyekkel ezen egész roppant ország felett bírsz, amelynek összes népe imád téged. Igen, én magam, Raffangur, akit a Ramini család legutolsó élő ivadékának tartanak, lemondtam e szent jogomról, hogy téged kiáltsalak ki Ramini egyetlen valóságos örököseül. Az Isten szelleme, amely a cabarjaink felett uralkodik, az összes törzsfőnököknek és vezéreknek azt sugallta, hogy esküvel kötelezzék magukat, téged ismerni el ampanszakabéjük gyanánt, téged többé el nem hagyni, sőt személyedet, a saját életük árán is megvédelmezni a franciák erőszakoskodásai elől."

E kijelentés után leült, és utána Raul törzsfőnök állt fel, elmondani izenetét, amely következőleg hangzott: "Én Raul, szaphirobai törzsfőnök, több szövetkezett nemzet főnökei és vezérei által küldettem ide, hogy felkérjelek, hívj egybe holnapra egy nyilvános cabart hódolati és hűségi eskünk átvételére. Hasonlóképpen megbízattam, hogy téged felkérjelek, ne tűzesd ki a fehér lobogót, hanem a kéket, annak jeleül, hogy a hódolatunkat szívesen fogadod."

"A cabarban egybegyűlt főnökök és vezérek azon kérésük előterjesztésével is megbíztak, hogy tisztjeidet és katonáidat tartsd bizonyos távolságra attól a helytől, ahol a cabar meg fog tartatni, és addig is fogadd el testőrségedül a tizenkétszáz harcost, amelyet a nemzet állandóan a személyed körül kíván tartani."

Beszédét befejezvén, ő is leült és várta a feleletemet. Ez a váratlan jelenet engem nem csekély zavarba ejtett, de miután időt akartam nyerni a gondolkozásra és a dolog megfontolására, azonnal azt feleltem, hogy örömmel fogom látni a törzsfőnökök és a nemzetek egybegyülekezését a cabarban, és hogy ezen alkalommal fogom érzelmeimet nyilvánosan tolmácsolni. Addig is azonban felkértem őket, legyenek meggyőződve irántuk való barátságom, érdekeik iránt való buzgalmam és ama készségem felől, hogy a nemzet javára minden áldozatot meghozzak.

Válaszom kielégítette őket. Mielőtt eltávoztak volna, mindnyájan a földre borultak előttem. A meghódolás ily jelét eddigelé még egyetlen törzsfőnök se tanúsította irányomban. Eltávozásuk után vallatóra fogtam Mayeur urat azon okok felől, amelyek a főnökök közt ezt a mozgalmat előidézték, de ő azzal mentegette magát, hogy néhányan a tisztjeim közül többet tudnak e dologról, mint ő maga. Mialatt Mayeur úrral beszélgettem, három tiszt érkezett ötven ember élén, és kijelentették előttem, hogy értesülvén ama lépésekről, amelyek ellenem az Isle de France-on terveztetnek, valamennyien elhatározták inkább az életüket feláldozni, hogysem engem a szigetről eltávozni lássanak; ami őket magukat illeti, miután összeköttetésekbe léptek a bennszülöttekkel, elhatározták, hogy végképpen a szigeten fognak megtelepedni, ennélfogva arra kérnek, ne tekintsem őket többé katonáknak, hanem olyan embereknek, akik csupán az én érdekeimet akarják szolgálni. Ez a határozott kijelentés, kiváló állású tisztek részéről, még nagyobb zavarba ejtett. Hiába kértem őket, fontolják meg, mit tesznek. Hiába mondtam nekik, hogy csak rosszallhatom a ragaszkodásukat ilyen kényes természetű elhatározáshoz. Azt felelték, hogy miután egyszer ezt a lépést megtették, többé meg nem hátrálhatnak, és miután a törzsfőnökök érdekeihez csatlakoztak, és a személyemhez is különösen ragaszkodnak, az elhatározásukat végre fogják hajtani, akár helyeslem azt, akár nem. Ez alkalommal felemlítették a miniszter eljárását irányomban, hangsúlyozták, mennyi cselszövénnyel és fondorlattal igyekeztek az Isle de France kormányzói a bennszülötteket felizgatni a mi elpusztításunkra, és azzal fejezték be nyilatkozatukat, hogy a történtek teljesen igazolják az eljárásukat. Oly modorban mondták el mindezt, hogy nem volt reményem őket a szándékukról lebeszélhetni. Ennélfogva beszédemmel főleg oda igyekeztem hatni, hogy rábeszéljem őket a kötelességeik állhatatos teljesítésére, és megígértem, hogy kieszközölöm felmentetésüket és elbocsáttatásukat, aminek következtében meg fognak végképp telepedhetni a szigeten anélkül, hogy emiatt maguknak szemrehányásokat kellene tenniök. Az egyik tiszt erre azt mondta, hogy nem fogok tíz katonát találni, aki hajlandó volna elhagyni Madagaszkárt, és hogy a tisztek közül is legfellebb kettő vagy három van más véleményben. Ez a kijelentés arról győzött meg engem, hogy a csapataim egyetértése a törzsfőnökökkel onnét származik, hogy a szeklávok ellen viselt háborúban megszokták az együttélést a bennszülöttekkel.

A katonáim eltávozása után afelett gondolkoztam, hogyan csillapítsam le a népeket, és hogyan biztosítsam a lehető legnagyobb előnyt ama kedvező hangulatból, amelyet az ország bennszülöttei tanúsítottak irányomban. E gondolatok természetesen a madagaszkári nemzetek civilizálásának eszméjére vezettek. Estefelé elrendeltem, hogy azon helyiség padlóját, amelyben a cabar meg fog tartatni, szőnyeggel borítsák be, és előkészületeket tegyenek a gyülekezet befejezése után elkezdendő vigalmakhoz.

17-én reggel az erődből huszonegy ágyúlövés dördült el anélkül, hogy a lobogó felvonatott volna, de a saját házam előtt levő nagy árbocon, parancsomnak megfelelőleg, a kék lobogó lengett. Megparancsoltam, hogy az összes csapatok az erődben maradjanak. Hét órakor hatszáz szerecsen érkezett meg, és sorfalat képezett a cabar színhelye körül. Kilenckor a törzsfőnökök összes népeik kís&eac