A szabadulás.

»S mennek, mennek éjjel, nappal
  Küzdve széllel, vízzel, vaddal,
  Járnak bérczen, szikes háton,
  Ekevastól szűz rónákon...
  Látnak szilaj ménest, nyájat,
  S vándor népet, mely a tájat,
  Hol elhagyja, hol megszállja,
  Se törvénye, se királya...«

  Tompa: »Etele hún királyról.«

- Nem tudnók rávenni Taib atyánkat, hogy ő is velünk meneküljön a halálnak és némaságnak ebből a szomorú országából? kérdé egy ízben Edömér, midőn Dsámival együtt a kecskéket őrizte a szakadékok között, László pedig otthon túrót és sajtot készített a fölös tejmennyi­ségből.

- Kétszer telt meg a hold, mióta köztünk vagy, még sem ismered őt? kérdé Dsámi elkomorodva. Amit ő egyszer kimondott, azt más nem változtatja meg, csak a halál.

- És mért késlelteti a menekülésünket?

Várja, míg kedvező jeleket mutatnak a csillagok... Taib apó mindent tud! Tudja, hogy a vad sivatag rablótörzsei mely időben kószálnak szerteszét; várja, hogy a szorosokat megtöltő hegyi áradások lefussanak és a megölő forróság elmuljon, nehogy a tibbah és szmúm forró szelei öljenek meg bennünket a sivatagban; továbbá meg kell várnunk, mig Szulejka nevű tevénk megbornyazik; végre pedig meg kell várnunk a lisztet és kölest, hogy legyen mit magunkkal vinni a hosszú útra! Látod, mennyi ok van!

Hidd el, testvérem, könnyezve gondolok a boldogság ama nagy napjára, mert Taib apó igazi atyánk volt.

Edömér is mély megindulást érzett a válás gondolatára, mert ő is apjaként tisztelte, szerette a szentéletű öreget, de hazája és a szabadulás utáni sóvárgás erősebb volt minden más érzésnél szivében.

- Miért szomorodtál el olyan egyszerre? Tán sokallod a várakozást? kérdé résztvevő hangon Dsámi, midőn látta, hogy Edömér bánatosan maga elé meredve, időnként nagyokat sóhajt.

- Nem, jó Dsámim, nem a várakozás szomorít. A türelmet sanyarú sorsomban megtanáltam. Hanem Csillának, annak a kis keresztény lánykának a sorsa aggaszt. Mi lesz belőle? Mi, ha Isten segít, megmenekülünk, de ő... ő?... Fáj a lelkem, hogy semmit se hallhatok róla, hogy nem küldhetek neki izenetet...

- Ne szomorkodj! Ha Allah szerencsésen enyéimhez vezérel bennünket, igérem neked, hogy izenetet küldök neki rólad. Te pedig, ha hazádba jutsz, - felkeresheted szülőit. Amint mondád, azok gazdag és hatalmas emberek. Követséget küldenek tehát Halebbe és kiváltják a rabszolgaságból.

Edömér ujjongva ugrott föl. Hogy neki ez a jó gondolat eleddig nem jutott eszébe. Örömében megölelte, megcsókolta Dsámit.

- Óh, Dsámi, minő nagy tehertől szabadítád meg szívemet. Most már nem furdal a lelkiismeret, hogy nem válthatom be neki adott szavamat. Igenis, beválthatom és ő is megszabadul a nehéz szolgaságból.

Ezen az estén, mikor haza hajtották a nyájat, Taib apó azzal a hirrel fogadta őket, hogy holnap a nyájat a mocsár-völgybe kell hajtaniuk. A hold már háromszor megtelt, s holnap lesz jehoit napja, mikor a bánya-szádából lisztet, kölest eresztenek le számukra, a kecskéket pedig elviszik.

Csakugyan, másnap, még a regg homályos szürkületében megindultak a sokkal rövidebb úton, a bánya felé, melynek száda már nyitva volt - és egy nagy vesszőből font kas volt köteleken a völgybe leeresztve, melyben liszt, köles és árpa várta őket apró zsákocskákban.

Midőn hazaértek és Taib apó lába elé rakták a zsákokat, az szeretetteljes komolysággal nézett mindhármukra.

- Most már fiaim, készülődjetek az utra. Szabadulásotok ideje közeledik. Holdtölte napján indulni fogtok.

Mindhármuknak szíve nagyot dobbant e szavakra és mintha csak összebeszéltek volna, egy hanggal ismételték:

- Oh, atyánk, jóltevőnk, jer velünk te is! Hagyd itt e gyásznak és magányosságnak völgyét!

Az öreg szelid mosolylyal ingatta nemes, tiszteletreméltó fejét:

- Ami meg van irva - nem lesz letörülve! Amint elhatároztatott, úgy fog történni minden! Ne kopogtassatok tehát azon az ajtón, mely be vagyon falazva...

Amint a zsákokat kioldozták, az egyik árpás zsákból egy tarka selyemkendő hullott Dsámi elé, melybe valami lapos, zörgős holmi volt belekötve.

Alig pillantotta meg Edömér is - nagyot dobbant a szíve, mert megismerte Csilla fejkendőjét, melyet a Halwet-ünnepen kapott úrnőjétől.

- Ah, ez nekem szól! Ismerem a kendőcskéjét! ah, Csilla, kis húgom! Adjátok, adjátok hamar ide! kiáltá leírhatatlan felindulással és remegő ujjaival alig tudta a csomókat kioldozni...

Egy sűrün teleírt, összehajtogatott pálmalevéldarab hullott ki belőle, melyre a betük tűhegygyel voltak rákarcolva...

»Szeretett bátyám, védőm!« olvasá, halk remegő hangon. »Isten áldása kisérjen mindenfelé. Hol vagy, merre vittek a kegyetlen pogányok. Nincs annyi könnyem, nincs annyi fájdalmam, amivel meg tudnálak siratni... A jó Bendár addig futott fűhöz, fához, könyörgött, tudakozódott utánad, míg megtudta, hová vittek. Ekkor megigérte, hogy levelemet kezedbe juttatja. Ah, Edömér, meg van törve a szívem, nincs többé reményem, hogy te nem vagy mellettem... Ki szabadít meg engem? Ha le tudnám irni, amit érzek, a te bátor és hős szemeid is könnyeznének... Kairam effendi, fiatal urad, még nem jött haza. Az egész házban szünet nélkül csomagolnak és nap-nap után egész teve- és öszvércsapatok indulnak a tenger felé, mert Mahmud-el-Tebrisz Sztambulba költözködik. A szultán tekintélyes és főhivatalra emelte - és fiával csak a kikötőben fog találkozni. Most jön az én szomorú sorsom! Engem is Sztambulba visznek, de amint Nekitta megsúgta, ott el fognak adni engem is, mert én is oka vagyok a köztetek levő barátságnak. Imádkozz értem és sirass meg, amint hogy én rád a nap minden órájában isten áldását kérve, siratlak és nem tudok megvigasztalódni... Egy halavány reményszál mégis maradt még szívemben. Sztambulból tán előbb eljut valami hir drága szüleimhez, mint innen a messzeségből... Óh, istenem, micsoda csapás az, hogy te nem vagy mellettem. Ha mellettem volnál, tudom, megszabadítanál minden börtönből, minden fogságból. Isten legyen veled és őrizzen, védjen kegyelmével mindenha! Ez mindennapi imája, téged sirató bánatos húgodnak, Csillának...«

Mindhármukat mélyen meghatotta az a vigasztalan fájdalom, mi a levél minden sorában nyilatkozott és Edömér éveket adott volna életéből, ha csak egyetlen egy szóból álló üzenetet küldhetett volna Csillának. László, mintha csak megsejtette volna gondolatát, hozzá lépett:

- Ha az Isten Sztambulba segít, addig keressük, míg nyomára nem akadunk. Én nem hagylak el, Edömér, hanem segíteni foglak, hogy fogadásodat betölthessed!

- Tudtodon kívül jósigéket mondál! - vágott közbe az agg bölcs ünnepélyesen és mivel eközben, a sötétség beálltával, egymás után kigyúltak az ég csillagai, maga után intve őket, fölvezeté a völgy végén álló magányos sziklacsúcsra, honnan a csillagokat szokta vizsgálni.

- Csak éjjel utazzatok, és mindig kelet felé! Az ég csillagai legbiztosabb útmutatói a vándo­roknak. Éjjel az emberek alusznak és csak a sivatag prédaéhes vadai kóborolnak szerteszét a pusztákon, - de ezek korántsem oly veszedelmesek, mint az emberek...

- A vadak ellen pedig megvédnek fegyvereink! szólt közbe Dsámi.

- Úgy van, fegyvereitek lesznek! Allah kegyelméből e barlangban itt a hátam megett régi fegyverekre akadtam. E barlangocska, mely annyi éven át rejté magában a fegyvereket, fogja magába rejteni az én porhüvelyemet, hogy a vadak szét ne hurczolják csontjaimat, hanem, hogy Izrafiel angyal trombita-szavára én is előállhassak a végítélet napján!...

- Óh, atyánk, ne rémíts, ne szomoríts ily beszédekkel! Jer velünk hazánkba, s légy ottan is atyánk! kiálták mindhárman.

- Balgatag gyermekek, ti nem értitek a halált! Csak a kába és a gyáva rettegi! A halál a bölcsesség vége, az új élet kezdete. - Meg vagyon irva: »aki születik, az meghal!« Volt idõm gondolkozni a mulandóságról és az ég fenséges titkairól. Ép azért választám síromul e helyet... és jól megfigyeljétek szavaimat - mert lehet, másodszor nem mondhatom el.

- Úgy beszélsz, atyám, mintha halálodat éreznéd! Honnan e szomorú sejtelem? Tán mivel mi itt hagyunk? kérdé Dsámi fájdalmasan és ajkához szorítá az öreg reszketõ jobbját.

- Óh, ifjak, az öreg kor csak várakozás már a halál kapuja elõtt. Rég idõ óta készen vagyok e végsõ utra. Testem és talárom tiszta - azért bármely percben szólítson magához Allah, úgy, amint vagyok, fektessetek a barlangocskába, arccal napkelet: az élet és világosság forrása felé...

Fejem ama gömbölyû fekete kövön nyugodjék, hogy a nyílás feletti hasadékon a Mezarthim-csillag fénye homlokomat érje. Azután taszítsatok egyet a sziklán. Egyetlen gördítésre betemeti a nyílást, mint valaha betemette a földrengés idejében...

- És ha itt maradnánk melletted továbbra is, atyánk? kérdezé megint Dsámi nemes felbuzdulással...

Az öreg halvány mosolylyal ingatta tisztes fejét:

- Bohó fiú, a villámnak és zivatarnak akarsz gátat vetni? A végzetet akarnád megállítani? Amint meg van irva - úgy történik minden - és dicsõség annak, aki sohasem változik!

Ugy lesz, mint mondám! Ti indulni fogtok, midõn a hold szarvai egy irányban lesznek a Mezarthim sugaraival és magatokkal viszitek Risát, a hím tevét. Szulejka itt marad... Hiszen még több szerencsétlen is kerülhet ide rajtunk kívül. Legyen nekik is valami! Most pedig vigyázzátok meg az ég ama csillagait, melyek útmutatóitok lesznek a menekülés küzdelmes napjaiban...

Néma megilletõdéssel követték a reszketõ karok irányát és szívükben olyanforma szomorú sejtelemmel hallgatták a bölcs intéseket és szavakat, mintha csakugyan ezek lennének az utolsók, melyek az öreg ajakról elhangzanak...

Másnapon a várt napkelte helyett, csak egy haragosan izzó, vérvörös gömb jelent meg, homályos sárga párázatba burkolva. A kecskéket nem lehetett kihajtani, mert a fulladásig izzó szélvész dühöngött és átláthatatlan sárga ködökkel hordta tele az egész völgyet.

- Ez a szmum vége! A legközelebbi holdtöltéig nem kell félnetek se ettõl, se a tibbahtól, mondá, a homályos sárga-szürke eget vizsgálva az öreg.

A leszálló éjszaka azután szuroksetét volt. A szél borzalmasan nyögött, huhogott a hasadékok között, a barlangok öblei pedig kisérteties búgással üvöltöztek, mintha megannyi kisértet-tábor kelne belõlük szárnyaira.

Már éjfél felé járhatott az idõ, midõn egyszerre mindent túlharsogó fájdalmas bõdülés riasztotta fel õket álmaikból.

- Ez Szulejka hangja, kiáltá Dsámi és íjját, nyilait összekapkodva, meggyújtott egy szövétneket s kikapcsolva a bejárást elzáró bõrtakarót, kirohant az éjszakába.

László és Edömér szintén szövétneket ragadva, siettek utána, de már ekkor Dsámi a völgy végén járt és csakhamar eltûnt a szakadékok között.

- Sejtettem, óh, sejtettem! kiáltá csaknem könnyezve László. Szegény jó Szulejka te!... Nézz ide, Edömér... Oh, ezek a cudar bestiák!

Edömér borzadva nézett a fáklyafényben megcsillanó nagy vértócsára és nem messze ettõl összevissza marcangolva hevert Szulejka, kis borja azonban eltûnt...

- Ezt elhurcolták. Egy medvepár tört a sátorba. Nézd, egész oldala szét van szaggatva. Jer, siessünk mi is utána! Futva rohant a széles vérnyomokon a völgy vége felé, Edömér pedig utána.

A szélsüvöltözésbõl kiharsanó dörmögés és süket dühordítások voltak a vezetõik és átkúszva egy boltozatformájú földalatti hasadékon, egy mély sziklaszorosba jutottak, melynek egyik barlangja elõtt Dsámi küzdött életre-halálra a feldühödött hímmedvével...

Épen jókor jöttek!

Már minden nyilát ellõdözte és a nõstény medve leterítve hevert a szétszaggatott teve-borjun, a hím azonban számtalan sebbõl vérezve, egyre vadabb dühvel támadt Dsámira, ki hátát a mohos sziklafalnak vetve, egyik kezében a lobogó fáklyával, másikban pedig, handzsárforma görbe tõrkésével védelmezte magát.

A szikrákat és égõ szurokcseppeket szóró szövétnekkel csapást csapás után mért a fenevad bozontos fejére, s míg ez talpaival a szemébe hulló szikrákat csapkodta, söpörte le összepörkölõdött bundájáról, addig jobbjával döfést döfés után irányzott széles mellébe.

De barátainak segítsége nélkül ez egyszer elveszett volna, mert a meredélyen legurult medve, feltápászkodva, olyan dühvel rohant neki, hogy nem védhette volna magát...

- Itt vagyunk, Dsámi! kiáltotta László, egy ugrással mellette teremve, de midõn hosszú handzsárjával szíven akarta döfni a medvét, ez talpának egyetlen csapásával úgy félrelódította, hogy szédülve gurult alá a meredekrõl és a másik pillanatban már Dsámira vetette volna magát, ha Edömér nyilgyorsan alábukva, a két lábra állott óriási vadnak szívébe nem döfte volna kését, épen ott, hol ezt mellén a sugarasan szétváló szõr mutatta.

Dsámi büszke örömmel ölelte meg társait és a bõrök lenyúzását másnapra halasztva, siettek a diadal hirével hazafelé, - de az agg Taib, ki máskor megdicsérte az ilyen hõstettet, most szomorú, lemondó hangon suttogá:

- Íme, a végnek a kezdete! Jelek elõzik meg a halált és pusztulást... Minden siet, csak az idõ marad idõnek.

- Mit mondasz, jó atyánk?

- Semmit, gyermekeim! Jól tartsátok meg emlékezetetek kamráiban, amiket elmondtam. Ezt mondom most!

- Szentek lesznek szavaid és intelmeid szívünkben! felelék mindhárman egyszerre.

Szulejka nagyon kedves állatja volt az öregnek - és az ifjak megrettenve vették észre, mintha jóltevõjük e naptól kezdve folytonosan gyöngülne. Egyre kevesebbet mozgott, utoljára ki se jött a sátorból, mert lába mintha egyszerre megtagadta volna a szolgálatot - csak este, mikor kigyúltak az ég csillagai, vitték ki ketten a sátor elé, hol késõ éjfélig néma elmerültségben üldögélt, szemét változatlanul a sugarasan ragyogó Mezarthimra függesztve...

- Drága atyánk, addig nem mozdulunk mellõled, míg egészségedet és a régi életkedvedet újra vissza nem nyered - tolmácsolá egyik este Dsámi mindhármuk érzelmeit.

- Ti elfogtok indulni, midõn a Mezarthim sugarai egyenlõen állnak a hold szarvaival! Minden elõ van készítve. - Mennetek kell és menni fogtok!

E jelentõségteljes szavakat követõ másik estén aztán feltûnt a hold vékony sarlója az égen és napról-napra jobban közeledett a Mezarthim-csillag felé.

- Lássátok, hogy nõnek a Mezarthim sugarai! Dsámi! az El-Serujah szikláig kövessétek az Atairt, a fénylõt, innen az Eufrátig az Aldebaran irányában menjetek... az Eufráton túl pedig a Mezarthim vezessen benneteket a dsibbahi oázig... De csak mindig keletnek - napkeletnek tartsatok!...

Végre elérkezett az utolsó nap, a menekülés napja...

E napon az öreg Taib apó, mintha visszanyerte volna régi erejét és frisseségét, olyan erõteljesen parancsolt és intézkedett.

A három ifjú kimondhatlan érzelmek között hordta elõ a vízzel és élelemmel telt kecskebõr-tömlõket és a szívós vesszõkbõl font kasokat s az öreg szemei elõtt, ki mind e készülõdést nyájas, buzdító vidámsággal intézte, kellett összecsomózniok, hogy a teher mindkét oldalon egyformán megoszoljék.

Így köszöntött be az este és midõn az elsõ csillag kigyúlt az égen, az öreg felállott és ünnepélyes szóval Allah áldását és kegyelmét esdette rájuk, azután mindegyiket reszketõ szóval megáldva, megölelte és megcsókolta, azután így szólt:

- Isten nagy és hatalmas! Õ parancsol a szélvésznek, villámnak és a puszták vadainak. Utazzatok szerencsével! Éljetek boldogul... Fiatalok vagytok, tiétek az élet... Én most felmegyek a sziklára és midõn a hold szarvai a Mezarthim sugarait ölelik, jertek fel hozzám, - azután Isten és a próféta nevében induljatok!

Néma fõhajtással fogadták szavait és az útra készen álló teve köré telepedve, néztek utána, míg csak fehér alakja el nem tûnt a sziklák árnyékában, aztán várták, míg a hold ezüstös sarlója a Zenith közelébe ér...

Mikor odaért és szarvai épen egy irányban álltak a Mezarthim villódzó sugaraival, dobogó szívvel siettek fel a sziklacsúcsra, de mikor felértek, Dsámi sikoltva tántorodott vissza...

Az öreg Taib némán, halottan ült szokott helyén és megtört szeme még a halálban is a bûbájos ragyogású Mezarthim-csillagra volt függesztve...

Néma fájdalomba merülve állották körül egy ideig.

- Óh, én sejtettem, sejtettem ezt! Azért nem akart velünk jönni! zokogá Dsámi, térdre ereszkedve a halott mellett, azután gyengéden felölelve, mint valami gyermeket, a kis barlangba vitte.

- Óh, testvéreim, kiáltá fájdalmas hangon, úgy tiszteljük legjobban jóltevõnk emlékét, ha végakaratát mindenekben teljesítjük... Búcsúzzunk el hát tõle, azután induljunk, míg a két égi jel egymás mellett ragyog! Õ parancsolta így! Jós lelke bizonyára tudta, hogy miért.

Úgy, amint kivánta, fektették végsõ nyugalomra. A barlang alját beterítették pettyes párducbõrökkel, Edömér pedig elõvéve keblébõl Csilla emlékét, a selyemkendõt, feje alá, a fekete kõre terítette...

A rövid ima után, mindegyik megcsókolá a hideg kezeket, azután kilépve a barlangból, meglódították a bejáró melletti szikladarabot.

Tompa rázkódással dõlt a nyílás közé a nehéz sziklalap és betemette, mintha vésõvel mérték volna ki a rovatékát...

- Pihenj békében, atyánk és szeretett jóltevõnk! És lefelé indultak a meredeken...

Dsámi azonban, mintha elfeledett volna valamit, vissza szaladt és felkapaszkodva a sziklára, benézett az egyik hasadékon.

- Minden úgy van, amint õ kivánta! A Mezarthim villódzó sugarai egyenesen odatûznek és a feltámadás napjáig ragyogni fognak nemes homlokán!

A magára hagyott teve örvendõ bõgéssel cammogott eléjük, õk pedig még egyszer búcsut intve a magányosan felmeredõ sziklacsúcsnak, szapora léptekkel megindultak a szabadság csábosan integetõ útja felé...

Közel ahhoz a szakadékhoz, melyen át a medvét üldözték, egy még nagyobb alagút-száda setétlett a bokrok között.

Risán, a teve, vonakodás nélkül lépett a setét üregbe, hol Dsámi kicsiholt és a lobogó fáklyafénynél éjféltájban az alagút végére értek, mely után megint a szakadékos sziklavölgyek egész sora következett, kisebb-nagyobb átjárókkal és meredek szorosokkal.

Midõn a hajnal derengeni kezdett, egy mély szakadék fenekén találták magukat, melynek közepén patakocska csörgedezett, partjain zöldelõ növényzettel.

Risán fáradtan heveredett le és õk is tanyát ütöttek másnap estéig. Alig villant le azonban hozzájuk az elsõ csillagsugár, már újra elnyelte õket egy alagútforma sziklahasadék, melybõl midõn kiértek, a végtelen sivatag tárult elébük az éjszaka fenséges némaságában.

Mámorosan szívták magukba a lanyha éjjeli szellõt, mint a szabadság elsõ fuvallatát, aztán nekivágtak a végtelen pusztaságnak.

Két éjszakán át vándorolva a sivatagon, elérték az El-Serujah-sziklát, mely egy mély sziklavölgybõl kimagasló magános gránitcsúcs, lábánál némi növényzettel és egy forráskával.

Innen már az Aldebaran-csillag vezérvilága vezette õket Napkeletnek, az Eufrát egyik mellékága felé.

Árnyként lépdeltek tova a puha homokon, a néma éjszakában. Néha-néha kullogó árnyékok surrantak el mellettük jobbra-balra és a setétben megvillantak az éhes aranyfarkasok zöldlángolású szemei, a távolból pedig a prédát keresõ hiénák éhüvöltése hangzott, mire Risán ijedt horkanással toppant hátra és majd kitépte fékjét Dsámi kezébõl.

Napkeltekor nem találtak más menedéket a sívó, naptól égett pusztán, mint néhány sumbul-bokrot. Ez a félig bogáncs, félig bürökalakú óriási ernyõsvirágú gaz csak gyéren fogta fel az izzó napsugarakat, úgy, hogy kimondhatatlan sokat szenvedtek az izzó forróságtól, de még többet attól, hogy a harmadik napon már ivóvizük az utolsó cseppig elfogyott, mert a rettentõ hõség annyira kiszárította a kecskebõr-tömlõket, hogy a víz elpárolgott belõlük.

Láztól égõ fejjel, cserepes ajakkal lihegték át a napot és mikor a setétség aláereszkedtével a hûvös szellõ kissé felüdítette õket tompa bódultságukból, fáradtan vonszolták magukat tovább, tovább, kelet felé, amerre az Aldebaran sugarai villogtak.

- Ha reggelig nem találunk vizet, holnap elveszünk! Legjobb volna mindjárt lefeküdni és meghalni! lihegé szaggatottan László, amint tántorgó lépésekkel tovább vonszolta magát.

- Bátorság, László, bátorság! Éjszaka bizonyára találunk vizet, biztatá Edömér.

Risán is többször le-leheveredett és nem akart tovább menni. A szegény állat alig bírta már a rárakott terhet cipelni, csak Dsámi és Edömér kedveskedõ, biztató szavaira tápászkodott föl és hörgõ fuvással cammogott tovább...

Dsámi minduntalan hátra-hátra tekintett. Mint a szabad sivatag szülötte, legtovább birta tûrni a szomjuságot s bár õ is kimondhatlan kínokat szenvedett, meleg részvéttel nézett barátaira.

László hörgõ lihegésére egyszerre csak megállott és balkarjáról feltûrve a ruhaujjat, kivonta kését hüvelyébõl.

- Testvérem, te legjobban szenvedsz közöttünk. A vér is eloltja a szomjúságot... Szívj és üdítsd fel magadat vérembõl és e szavaknál karját fel akarta hasitani, de Edömér nem engedte.

- Nem, Dsámi, nem, ezt nem engedem! kiáltá meghatottan. Ha te tûrsz, mi is tudunk tûrni! Ugy-e, László?

László erre egy kissé felserkent kábultságából, de csak fejét rázta hevesen és csak késõbb tudta kinyögni:

- Óh, te hû, drága Dsámi! Nemes vérednek minden cseppje drágább, semhogy rám vesztegesd! Inkább meghalok!

- Nem esküdtünk vérbarátságot, hogy egymásért mindent, még életünket is feláldozzuk? kérdé nemes egyszerûséggel Dsámi.

- Nem addig, míg remélhetünk! Én bízom Istenben! kiáltá szilárdul Edömér. Elõre, ne vesztegessük el az idõt!

És mintha a puszták elveszõ csendjébõl e szilárd hittel mondott szavak egyenesen felhatottak volna a Mindenható trónjáig, Risán egyszerre csak felkapta fejét, s örvendezõ bõdüléssel akart tova rohanni.

- Tevénk vizet érez! Bátorság és kitartás, barátim! Óh, hála néked, Allah! kiáltá ujjongva Dsámi. Utánam, testvéreim, utánam!

És majdnem futva kellett az elõre igyekvõ tevét követnie.

E biztatás Lászlónak is új erõt adott - és csakugyan, alig egy rövid óra mulva, egy picinyke oázhoz értek; melynek fái alatt kristálytiszta, hûvös forrásra találtak.

Hálát adva térdeltek le a zöld fûbe és Dsámi tanácsára csak lassan ittak a patakból s mikor kipihenték magukat, tömlõiket csordultig megtöltve, újra nekiindultak a sivatagnak, melynek csakhamar végére jutottak, miután hajnaltájban átgázoltak az Eufrát sekélyes mellékágán, ahol már a Mezarthim-csillag sugarai mutatták tovább az utat Napkeletnek a dsibbahi oáz felé...

- Barátim, itt már éjjel-nappal résen kell lennünk! A hány oáz, annyiféle néptörzs lakja - mind ellensége egymásnak, ellenségünk nekünk. Vigyáznunk kell tehát, nehogy ismét fogságba essünk, mondá Dsámi, midõn az éjszaka beálltát várták a sûrüben.

Kettõzött óvatossággal keltek tehát útra, de csak lassan haladtak, mert vizük újra elfogyván, forrás után keresgéltek, ám mindhiába...

- Víz nélkül nem lehetünk. Ti maradjatok itt, én egy tömlõvel forrás után nézek, mondá Dsámi, midõn egy többfelé ágazó, erdõs szoros út torkolatánál letelepedtek.

A bokroktól rejtett üregbõl jól látták, mint kúszik alá a homokos völgyfenékre, melynek hóhoz hasonló fehér szemecskéi vakító villogással verték vissza a felkelõ nap sugarait.

Egyszerre azonban minden csepp vér jéggé dermedt ereikben. A fák közül nagyszámú, fegyveres lovascsapat bukkant elõ és kettõ közülök vad rikoltással vágtatott feléje, mielõtt a menekülésre csak gondolhatott volna.

A vad, hegyes kucsmás alakok egy pillanat mulva beérték és leszöktek lovaikról. Míg az egyik, kését fogai közé szorítva, hátra kötötte Dsámi kezét, a másik vad nevetéssel állott elõtte...

Ebben a pillanatban egy harmadik lovas vágtatott feléjük. Gazdag öltözete és büszke, parancsoló tekintete a csapat vezérére vallottak.

Alig pillantotta meg azonban Dsámit és ez õt - villámsebesen pattant le nyergébõl:

- Allahu Akhbár! Dsámi-el-Behram! Fejedelmem fia, te vagy?...

- Muhrák! Apámnak derék alvezére! kiáltott Dsámi magánkívül. A kötelékek egy varázsütésre lehulltak kezérõl és mind a hárman porba borultak elõtte.

- Megismerted szolgádat? Oh, mily drága ajándékai az égnek a szemek! Oh, uramnak és fejedelmemnek sokat siratott, drága fia! Csakhogy élsz! Allah, Allah! Minõ örömujjongás és üdvriadal váltja fel Ebiráhban a gyászt! kiáltá Muhrák könnyes szemmel, Dsámi durva köntösének szegélyét csókolgatva.

- Egy percet se késsünk! Csak barátaimat hívom elõ - azután, amily gyorsan csak lovaid bírják, derék Muhrák, vágtatunk Ebirah felé. Óh, atyám és drága anyám, hogy vágylak ölelni titeket! kiáltá sóvárgó hangon Dsámi.

- Tied a parancsolás, miénk a hódolat és engedelmesség! felelte Muhrák és parancsokat osztott az ezalatt köréjük gyûlt csapatnak.

Minden bajnak és veszedelemnek vége volt tehát! László és Edömér szinte álomnak hitték e meglepõ, váratlan fordulatot, és mikor Dsámival a fegyveresek elé léptek, hangos üdvriadallal fogadták õket s mint a fejedelemfi barátait, nagy tiszteletben részesíték.

Rövid, erõsítõ étkezés után, pompás tûzvérû méneket vezettek elõ a számukra és Muhrákkal együtt a csapat élére állva, szélsebesen vágtattak Ebirah, a dsibbahi oáz fõvárosa felé, hol Dsámi atyja, az emir székelt.

Útközben Muhrák elmondta, hogy csapatával a zumi törzsbõl való rablókat indult nyomozni, kik az oáz szélérõl egész csapat marhát és tevét hajtottak el.

A teve szóra Dsámi hátratekintett! Igen, Risán, hû társuk az útban, szintén ott ügetett a csapat végén és mintha osztani látszott volna urai örömét, vidám nyargalással futott versenyt a szellõlábú paripákkal.

- Risán, jó Risán! Megbecsüllek, úgy tartalak, mint jó barátot! kiáltotta vidáman feléje, azután türelmetlen, sóvárgó sürgetéseire, Muhráknak a várva várt otthonról és drága szüleirõl kellett beszélni, ki erre elmondá azt a nagy gyászt és szomoruságot, mely eltûnése óta az egész oázon uralkodik.

Mindenki azt hitte, midõn véres ruháit és tört fegyverzetét haza hozták, hogy az oroszlán tépte szét. Atyja egészen meg van törve a bánattól, anyja és hugai pedig sírással kezdik, sírással végzik a napot.

Midõn már csak másfélnapi járóföldre voltak Ebirahtól, Dsámi egy gyorslábú hirnököt küldött elõre rokonához, a fõimámhoz, hogy kíméletesen értesítse szüleit életben létérõl és érkezésérõl, nehogy a nagy öröm megártson nekik.

- Gonoszszívû nagybátyámnak legalább ideje lesz a sivatagba menekülni. Egy Szasszanida nem halhat meg a hóhér bárdja alatt. Õ rá pedig, törvényeink szerint, halál várna! Azután népemnek nem szabad megtudnia, hogy e nemes törzsben orgyilkos, áruló akadt! mondá barátainak fájdalmas büszkeséggel, kik e nemeslelküségét néma kézszorítással helyeselték.

Végre másnap elérték a dsibbahi oáz szélét.

Már messzirõl csak úgy feketéllett az izgatottan hullámzó néptömeg és midõn megérkeztek, egetverõ örömkiáltás harsogott minden ajkról. Az egész népség a fejedelemfi köré tolongott, virággal hintették be útját, sírva, nevetve csókolták köntöse szélét.

Egyszerre csak szétválott a néptömeg és egy õsz, fejedelmi alak közeledett kitárt karokkal feléje. Ez volt Szaud, az emir, a szeretõ atya, ki leírhatatlan boldogsággal ölelte mellére halottnak hitt fiát, azután egy structollakkal díszített selyemfüggönyös palakinhoz vezette, hol édesanyja és nõvérei várták örömrepesõ szívvel... És ekkor a nép örömrivallgása között megindultak az ünnepiesen feldíszített Ebirah, az emir székhelye felé.

Boldog élet, a vigalmak és ünnepélyek egész sora várt itt Lászlóra és Edömérre, kik a szomszéd oázok ellenségeskedései miatt három hónapnál tovább maradtak Ebiráhban. Az õsz fejedelem alig akarta elereszteni, csak Dsámi nem marasztotta õket, mert tudta, hogy két hatalmas érzés vonja õket a messze út felé: egyik az olthatatlan hazaszeretet, a másik pedig szent eskü és még szentebb fogadás...

A negyedik hónap vége felé aztán nagy kisérettel s gazdag ajándékokkal ellátva, útra keltek Stambul felé, hová a bátor és vitéz Muhrák vezetése mellett, hosszú és fáradtságos utazás után - szerencsésen meg is érkeztek...