|
István halála oly váratlan,
megfoghatatlan volt Radnóthy elõtt, hogy meg sem sirathatta. Némán nézte a
halottat az ágyon, a terítõn, megindulás nélkül hallgatta a koporsó
beszegzését, a lelkész imáját, a halotti éneket. Még mindig vele volt István;
együtt mentek ki a temetõbe is, az semmi, hogy István a koporsóban feküdt, õ a
koporsó után tipegett - még mindig együtt voltak: de amikor a temetésrõl
hazatért, s üresen látta a széket, amelyet alkonyat felé a hû szolga már
elfoglalt; amikor leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával, s nem
volt senki, aki megszakítsa az irtóztató csöndet; amikor gondolkozni,
emlékezni, beszélni akart, s nem volt, aki segítse és meghallgassa; amikor
István helyett a kis Mányi lépett be, hogy õt levetkõztesse, e ragaszkodó, de
vele bánni nem tudó árva, aki alig ért derekáig, s csak a majorság õrzéséhez
értett, megeredtek könnyei, és sohasem száradtak föl.
Talán ez örökös könnyben úszó
szemek gyöngülésbõl is származhattak, de legmélyebb forrásuk a fájdalom volt.
Istvánban utolsó támasza dûlt ki, és semmi sem maradt, ami többé az élethez
kösse. Ez volt legmélyebb sebe, mert az idõ, ahelyett, hogy hegesztené,
folyvást mérgesítette. Nem volt az idõnek oly pontja, a szobának oly zuga,
amely ne emlékeztette volna Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy
szolgálni, mint István, s akaratlanul is elhanyagolta. A számtartó, aki miután
urát sír szélén látta, s Istvántól nem tarthatott, megromlott
becsületességében, s csak arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg
a maga számára a gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát.
Radnóthy mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek,
fölbomlott a rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis Mányi követve István
utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt, s
néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István hiányát, aki
oly jóízûen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni, lebeszélte róla.
Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenül töltögette poharát, s nemegyszer
földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset, vagy igen sokat evett, el-elvesztette
étvágyát, s napról napra fogyott. Mányi hiába varrta föl a hiányzó inggombot,
Radnóthy ritkán vett tisztát, mert mindig fázott; megszokott foglalatosságával,
a tûzrakással is fölhagyott, mert néha füstölt a kemence, amiért aztán
tejeskávéját is sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midõn nem volt az.
Sokat zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára, s
emlegette Istvánt, aki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli
felöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és
rendetlenül; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a mellényt.
Jó volt úgy is, nem vette észre, s midõn a kis Mányi sírni kezdett, hogy semmit
sem tehet kedvére, õ is elbúsulta magát, és sajnálta Istvánt.
A számtartó és lelkész, akik
néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon új legényt. Mindhiába. Radnóthy
senkit nem szeretett, senkit sem tûrt maga körül, csak a kis Mányit. István
végakarata s felesége emléke kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébrõl,
mint feleségérõl és Istvánról. De mit tudott beszélni vele a kis együgyû
lyányka? Emlegette a boldogult méltóságos asszonyt, hogy milyen jó volt, mily
szép ruhában járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s
hogy haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták. István ki is fürkészte, ki
volt a tolvaj, s több ehhez hasonlót.
Radnóthy mind hallgatta,
sóhajtott, siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást
beszélt, mindennap ugyanazt ismételte, s ha nem tudott tovább beszélni, õ is
sóhajtott és sírt, mint gazdája.
- Te, István, ugyan hány
esztendõs vagy? - kérdé egy estve, a sötétben Istvánnak gondolva a belépõ
Mányit.
Mányi nem mert szólani, és
gyertyát gyújtott.
- Vagy úgy! István meghalt.
Szegény, éppen hatvanesztendõs volt, két hét múlva én is éppen annyi leszek,
akkor én is meghalok. Nem hallod - folytatá fölemelkedve székérõl -, hogyan
vonít a komondor? Ez halálomat jelenti.
- Jézus Mária! - kiáltá
ijedten Mányi, gazdája lábához borulva.
- Szegény kis Mányi,
sajnálsz! - szólalt meg Radnóthy megsimogatva a hû leánykát -, pedig még nem is
vettem neked piros kendõt. Tudod, feleségem vett volt neked, de Erzsike
elszakította. Ne búsulj, Mányi, ha meghalok is, a piros kendõ el nem marad.
A következõ hét egyik estéjén
rendkívül erõs szelek fúttak. Rengett belé a vén ház, s egyik elhagyott szélsõ
szoba bolthajtása beszakadt.
- Ez is a halálomat jelenti -
sóhajtá Radnóthy -, egy hét múlva az egész ház összeomlik, akkor én már nem
leszek, idézhetnek a Bezirkerek, kereshetnek a csendõrök, a mennyországba nem
bocsátják be õket...
A kis Mányi letérdelt, egész
éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne engedje összeomlani az udvarházat,
és tartsa meg sokáig gazdájával együtt. Radnóthy is imádkozott, és másnap
fölvette az úr vacsoráját. Oly mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendõ
halálát, hogy a hét végén csakugyan rosszul lett, lefeküdt és halni készült.
A kis Mányi megijedt, s ki
akart futni a szobából, midõn urát lefekünni látta.
- Megállj! Hová futsz?
- Orvost hívok, méltsás uram!
- Azt a vén orvost hívasd;
nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte István.
- Úgy, méltsás uram.
- Megállj, még egyebet is
mondott István.
- A kulcsot.
- Nesze, nyisd ki íróasztalom
fiókját, vedd ki belõle a legnagyobb darab papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa
senki, menj be Vásárhelyre, s add át a fõtisztelendõ püspök úrnak. Megállj, ne
fuss, nesze egy arany, több nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra
tartogattam, végy rajta piros kendõt, tudod, ahelyett, amelyet boldogult
feleségem vett, s Erzsi elszakított.
Ezzel befordult, elaludt, s többé
föl sem ébredt. A vén orvos és a fõtisztelendõ püspök csak hûlt tetemét
találták. A temetés ez utóbbi rendelése következtében az elhunyt végakaratja
szerint ment véghez. Temetési költségre kétezer forintot hagyott készpénzben,
amely összeg a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve
nyújtóztatták ki diófa koporsójában, amelyet magas ravatalra helyeztek. Három
pap jött el szolgálni; egyik a háznál fog könyörögni, a másik a templomban tart
beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsúztatja el a világtól. A marosvásárhelyi
diákság reggeltõl estig készült a nagy harmóniára. Az ebédlõt fekete posztóval
vonták be, s festett címereket szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a
tavasz legszebb virágaival hintette be a koporsót, s egész nap legyezte a
halottat.
Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután
volt, fényesen sütött a nap, és pacsirták énekeltek a levegõben. Három óra felé
megszólalt a harang, gyûlt a népség, megzendült az ének, sírtak a vénasszonyok,
susogtak a férfiak, s az elhunyt érdemeit emlegették. Egyszer egy elfojtott
zokogás erõs kitörése hallatszott. Mindenki odatekintett. A kis Mányi sírt,
miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva: „Te kis béka, még zavart
csinálsz!” történt is zavar, de nem a kis Mányi okozta. Midõn éppen a koporsó
beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszû bivalos, és jelentette, hogy
csendõrök vették körül a házat, akik el akarják fogni a méltóságos urat. Úgy is
volt. Radnóthy pöre eldûlt, s mint olyan, aki fegyvert rejtegetett, közcsendet
háborított, s a felsõséget több ízben a legvakmerõbben megsértette, egypár évi
börtönre ítéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta húzni-halasztani a pört, s
fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek veszélyesebb
oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy mindent elrontott.
Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterhez küldött iratai mindent
fölforgattak, amit az idõ, befolyás és ügyvédi furfang építettek. E terjedelmes
iratok egy darabig olvasatlan hevertek az illetõ irodákban, de végre sor került
rájok is. Innen is, onnan is kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy
tüstént fogassa el, s fenyítse meg e vakmerõ embert. Radnóthy ez újabb bûne
felújította régi bûneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta
akadályozni elfogatását, kétkedtek betegségében, s kiküldöttek érte. Ha az
elhunyt él, az ítélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így,
legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani jobbágyai
szeme láttára.
A temetési menet megindult a templom felé. A kis
Mányi, akinek sánta lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai,
el-elmaradozott a koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel,
belekapaszkodott a gazdasszony ruhájába, amiért ez újra megpirongatta. „Te kis
béka, itt is zavart csinálsz!” Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az
oka. Megint a féleszû bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot kurjantván
örömében, hogy a curialistákat egzekválják. Valóban úgy is volt. Radnóthynak a
curialisták elleni pöre is eldûlt, éspedig kedvezõen. Itt nem árthattak vakmerõ
iratai, s az örökség reményében az ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették
erejöket. Az úrbéri törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és
földjét, a csendõrök éppen az ítéletet hajtották végre, kiûzték a curialistákat
lakjaikból, és elfogták az ellenszegülõket. A kertész most legkevésbé mert
ellenkezni, de annál jobban átkozta Radnóthyt, amin a féleszû bivalos szörnyen
felbõszült, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt. Kár,
hogy szándékát sohasem merte végrehajtani. A kertész még többet is érdemelt
volna, mert nemcsak átkozódott, hanem bosszúból azon éjjel az udvarházat is
felgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott reá, de azért az
udvarház tökéletesen rom lõn, amelyet többé senki sem látogatott, kivéve a
komondort, amely híven leheveredett a tornác romjaira, várta gazdáját, és
keservesen vonított.
Így pusztult el a régi udvarház, nem örökölhette
senki. Ki fogja örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A
végrendelet újabb pört támasztott. Radnóthy, mint tudjuk, kitagadta leányát, s
fia halála esetére mindenét a nagyenyedi fõiskolának hagyta. Szegény nem is
sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól
ismerte a köz- és magánjogot, ami azután történt, abból semmit sem tudott, de
nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-i törvények csak elvben törülték el az
õsiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a következõ országgyûlésre
halasztották. De nem kételkedett, hogy az országgyûlés helyett, mint annyi
mindent, ezt is rég szabályozta Bach kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor
hallotta a nemesi és nem nemesi birtok és személy egyenlõségét, hogy
lehetetlennek tartotta, hogy a fiskus jogot formálhasson valamely magvaszakadt
nemes birtokához. Azonban 1851‑ben még nem adattak ki az új örökösödési
rendet szabályozó rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új
korszak szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiskus rátette
kezét jószágára, a nagyenyedi iskola pedig pört indított. Ekkor elõállott a
harmadik követelõ is, Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy leány férje, követelte
neje anyai részét, s egyszersmind kérte, hogy kegyelmes adományozás útján
ruháztassék nejére az egész õsi jószág. Érvénytelen lévén a végrendelet, mind
követelését, mind kérését megnyerte, s hogy a nagyenyedi fõiskolának is jusson
valami, jószántából alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, akik a német
nyelvben és irodalomban legnagyobb elõmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai
pályával, és átvette a jószágot. Nemsoká híre-hamva sem maradt, ami a régi
gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis Mányi Erzsi
miatt nem is merte magát mutatni, és elbujdosott; a komondort agyonlõtték, mert
a híres apportírozó uszkárt megharapta.
Az új gazda nagy terveket forgatott fejében:
reformálni akarta a jószágot és civilizálni a falut. A curiális telkekre néhány
württembergi családot telepített, amelyek többe kerültek, mint amennyi hasznot
hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilizált. A
reform és a civilizáció miatt egypár év alatt alkalmasint csõd alá kerül, ha az
ezredesné meg nem hal, s így új örökséget nem nyer. Most már nem félt a
csõdtõl, s tovább folytatta a reformot és civilizációt. Egyébiránt a français-t
más is járja úgy, mint õ, de a polkában és valcerben keresni kell párját;
társai, kik sokszor látogatják, most is famoser Kerlnek nevezik, az asszonyok
most is mulatságosnak találják, kivéve a feleségét, aki gyakran sír, s a legérzékenyebb
verseket szavalja a Wilden Rosen-ekbõl.
1857
.oOo.
|