Szöveg

Árva Szuli1! sasfészke a szabadságnak! hová lettek hőseid? Mély csend váltotta fel bérceid közt a riadozott hadi kürtöt, s ormaidról búsan pillognak le a völgyekbe az egykor oly hősiesen védett erődök romjai, melyeknek repedezett falai közt éji baglyok vijjognak; néma gyász nehezült pusztán hagyott vidékedre, gyász sírja felett egy hős nemzet-törzsnek, mely jobb sorsra lett volna érdemes! Lesz-e még, árva Szuli, valaha lakód, hős karú, nemes lelkű bajnoka a szent szabadságnak, mint elődei valának, vagy örökre bús tanúi maradnak romjaid a földi mulandóságnak.

Albánia egyik szögletében, elzárva a többi világtól, fekszik egy körülbelől tíz négyszög-mértföldnyi földfalat, a teremtési kaósznak még eredeti maradványa. Száznál több hegycsúcs tornyosodik itt egymás fölébe, miket szédítő mélységű szakadékok és keskeny sötét völgyek választnak el egymástól, a hegyekről lerohanó hózuhatagok szirteket, százados tölgyeket szaggatnak fel az oldalakban és rombolva ragadnak le a mélységbe; tavaszok olvadásaikor zúgó víz-árak töltik meg a szűk völgyeket, s tátongó szakadékokat képeznek rajtok. Szűk tenyészetű fű itt-ott a szakadékok partjain és kopáras oldalakon, vagy erdőségek aljaiban; vad s különösen a szirthágó zerge, a vidék majd minden gazdagsága, saskesely és sólyom, bérceinek uralgó lakója. Már a régi görögöknél is rémületes volt e vidék, melyet az alvilág földünkre felnyúló előpitvarának tartottak. Mert a hegyek gyomraiban folytonosan zúgó vizek moraja, amazok aljaiból kábító zúgással kitörő Acheron2 folyója s ezen az egy szirt-boltozat által képzett Orcus3 hídja - mely nevezetek máig is fenntartják magokat - s a vidéknek természettől összezilált vadsága - borzadállyal töltöttek el minden közeledőt. Újabb időben is, századokon át lakatlan maradt e rémes vidék, s az utas messzire kerülte azt.

De a szabadság szelleme nem riad vissza semmitől, csak a rablánc csörgetésétől. A tizenhetedik század elején, néhány albániai görög család, kétségbeesésig zaklattatva a török zsarnokság által, és független szabadság után esengve - vándorolt ki áldottabb zónáiból e zord vidékre, lángoló gyűlöletét hozván ki magával mindennek, mi török. Eleinte Szuli városkával csak négy falut, később más görög bevándorlottakkal szaporodván, hetvenet telepítettek; magok védelmére Szuli felett egy pár hegycsúcson erődöket állítottak; a szorosokat sáncokkal, szakadékaikat felvonható hidakkal látták el; szükség esetében minden fegyverfoghatóikat harcra szólították fel, s magok közt patriarchális viszonyt és tanácskozásban egyenlő szavazatot állapítottak meg. Legvitézebb és erényesebb férfiakat főnöküknek és vezérüknek, mint nevezték patriárchájoknak választák meg, kinek, inkább tiszteletben állott tekintélyénél int önkényes parancsainál fogva, engedelmeskedtek. Élelmöket sovány marha-legeltetés, vadászat, szűk földfalatok termelései, de különösebben kicsapások török birtokokra s azoknak kizsákmányolása szolgáltatták nekik, eléggé mostohán ugyan, de a független szabadság ölében, elégedést árasztván el a kebelekben. A sanyarú élet, vadászat és örökös csatázások foglalkozásai, rettenthetetlen vitézekké, erős izmúakká, kitartókká, ügyesekké, de ezek mellett nagyobb erő ellenében ármányos ravaszokká is, a hegyek megszokott mászásai pedig bámulatos gyaloglókká edzették a szuliótákat4, mely tulajdonaik egyesülvén a szabadsági szellem, vallásosság és török-gyűlölet lángolásaival, olykor túlbuzgóságaival, is rettegett elleneikké tevék őket nemcsak a szomszéd, hanem a távolabb eső muzulmánoknak is.

Majdnem két századon keresztül bírta e maroknyi nép, az őt környező ellenséges roppant erők közt, éppen tartani fenn függetlenségét, mely idő alatt ellenség nem volt képes a szulióták határain betörni. De a múlt század vége felé, a csaknem határtalan parancsú janinai pasa, Tebelin5 Ali, szintoly vitéz mint hatalmas, szintoly hitetlen mint ármányos, szintoly hajthatlan akaratú mint vérengző, hatalom- és kincsvágyó török dinaszta, sokképpen váltogatott alakjaiban és céljai eszközeiben az emberiség ördöge, érezve, hogy határtalan hatalmának Epirusban6, egyedül csak a szulióták vetnek gátat, elhatározta ezeknek végkiirtását. Roppant erővel ment a maroknyi nép ellen, tizenhárom éven keresztüli csatázás, sok szenvedett vereség és jó negyvenezer harcosának feláldozása után is, csak éhséggel bírhatta a szuliótákat 1803-ban tisztességes feladásra, melynek egyességénél fogva a védsereg nőstül, gyermekestül Kephalóniába költözött át, a makacsabb fiatalság pedig a hegyekbe vetette magát, azokból csapkodván olykor ki a török kirablására.

Ali 1820-ban utolsó felvonását játszotta életdrámájának. Elárultatván a portánál, pártütőnek kiáltatott ki, s az ellene küldött török sereg által, Ismail pasa vezénylete alatt, Janinában és ennek erdőiben, összerabolt halmaz kincseivel együtt, bekeríttetett.

Az élet viszonságai és vészei által megedzett nyolcvan éves Alit nem csüggesztette el a feje fölött lebegő veszély, az ellene küldött roppant erő és megmaradt híveinek csekély száma. Annyiszor tanúsított vitézségén, makacs kitartásán és mintegy zsoldban bírt szerencséjén felül, biztatták őt jól ellátott és megerősített erődei, melyek huzamos ostromot valának kiállani képesek, megvesztegetésekre töméntelen kincsei, s ravasz ármányokra leleményes esze, mik veszélyekben annyiszor tevének neki óhajtott szolgálatokat. Kincseivel török és albániai hűségeket vesztegetett meg, ármányaival pedig, fényes ígéretek és muszka segély iránti remények villogtatása mellett, az elégületlenség fő fokáig csigázott görögöket lázítgatta fel a porta ellen mindenfelé, s forradalmat idézett nálok elé, melynek a moldvai újabb események is kedvezni látszának. Nem feledkezett meg szorultságában régi elleneiről, a szuliótákról is, kiknek vitézségét, kötött frigyekben való hűségét és lángoló török-gyűlöletét sajnos tapasztalásból ismerte. Kephalóniába hozzájok küldött követe őket segélyre szólította fel, megajánlván nekik kedves Szulijoknak, melyet kezei közt tartott, azonnali visszaadását.

Egyszerre lángba csapott a lelkes kis nemzettörzsnél a honvágy és szabadság szelleme, a nyugtalan remény sebes szárnyakon robogott menhelyéből és hegyeiből elő, és miután Ismail már előbb kevélyen és durván utasította őt kérelmével vissza, örömmel kötötte meg Ali az egyességet, melynél fogva Ali átadta Szulit, a szulióták pedig hálából mellette harcolni ajánlkoztak. A kötés kölcsönös biztosítására - minthogy egyik fél sem sokat bízott a másikában - elhatároztatott, hogy Ali unokaöccsét, Husszeint7, a szulióták pedig főnökük családjából ötöt adnak kezesekül által. - "Ali mellett vagy ellen, mindegy! - gondolták a török-gyűlölő szulióták - így is, úgy is török vért fogunk ontani!"

Elérkezett a várva várt nap, mely tizenhét évi epedő sóvárgás után újra megnyitotta a szuliótáknak a szeretett hazát. Tiszta, szelíd légű téli nap volt ez. Fenndobogó kebellel és öröm-riadozással pillantá meg már távolról a szulióta-nép a hazai bérceket, mohóbb léptekkel haladt előre, s amint ki hazája határát átlépte, zokogva borult arcra annak földén, csókjaival halmozva azt; majd feledve minden előbbi súrlódásokat, egymást ölelgeté, zajgott, ujjongott, zászlókat, kendőket lobogtatott s az öröm édes mámorában gyermekké lettek még ördögei is. Oda érve, hol Veneranda erőd alatt a hajdani Sámuel köztiszteletű szerzetesök által emelt kereszt állott, de mely időközben pogány kéz által kidöntve földön hevert, ezt hevenyében újra felállította a visszavándorolt sereg, s nem lévén templom, szabad ég alatt e keresztnél mondott a vele jött pap hálaimát, és a népnek kicsinyje, nagyja mély buzgósággal rebegte azt utána.

Az átadási parancs már előbb megérkezvén az erődök parancsnokaihoz, takarodott ki azokból a török őrsereg, s be a szuliótáké. Élet szállt ismét a holt vidékbe. Az érkezteket nem idvezelte ebben rokon honfi-kebel, egyedül Hilarius atya, a hegyek több mint negyedszázados remetéje, kinek kietlen laka, a rideg vidéknek is legvadonabb részén, cserjés, szirtes hegyoldalon állott. A szulióták hajdani közszeretetű szerzetesöket és polemárchjokat, Sámuelt - kit serkentő jóslataiért közönségesen "utolsó ítéletnek" neveztek, tisztelték az öreg Hilarius atyában: a török pedig eltűrték őt, mert egykor az előttük is tiszteletben tartott szent Athosz hegynek szerzetese volt, s hírében állott az orvoslás tudományának. Gyakran használták őt a török parancsnokok az erődök betegei és sebesültjei körül, sőt távolabbról is kerestek olykor nála orvosi segélyt.

Száműzetett a nap kéjeitől minden gond és aggály, s vidor lakoma zárta azt be. Török zsákmányú ürük, kecskék vágattak le, és a szomszéd, s rokonos pargaiak szívességéből néhány tömlő bor fokozta még felebb a kedélyek derűjét. Cervas Tódor, a lelkes deli ifjú, levette a társzekerek egyikéről tamburáját, megegyengette annak húrjait, s lelkesülve és lelkesítve, szép csengő hanggal dalolt előbb Chaidóról, a szép szulióta-hölgyről, majd Rhigas8 ismeretes harci dalát kezdte rá, melyet százszoros torok kísért:

Fel, fel vitéz palikárok!
A szabadság harca hív!
Rabigában egy nap is sok,
Ha hős honért ver a szív.
S szabad honért él a görög,
Míg melle végsőt nem hörög!

Hős bajnokok utódai,
Fel, fel a szent csatára!
Folyjanak vér patakjai!
Nincs szabadságnak ára;
S szabad honért él a görög,
Míg melle végsőt nem hörög!

Széles jó kedvében volt mindenki; csak a főnökök szívei körül borongott némi homályos sejtelem a vidám lakománál; mert alatta megérkezett Ali kezese Husszein, s más napra követelte átküldetését a szulióták főnöki öt kezesének. Kikre fog esni a kínteljes választás? Kiket fog juttatni az ádáz sors a hitetlen Ali körmei közé? ezen tűnődtek az előkelőbbek s minden lelkesebbek; mert a maroknyi népből, melyet rokonság, bensőség, közsors és közösen kiállott veszélyek egy testté szőttek össze, miként testből kivont horgas nyílvessző, mély és káros sebet vala szakítandó minden egyesnek föláldozása.

Másnap a kezesek kiválasztása végett tanácsot tartottak. Kínteljes volt ez, de dicső, s régi görög hősökhöz méltó. A nép, tán ismerve egy pár gyávábbját, tán némi ellenszenves elfogódását is követve, egy akarattal kiáltott fel egy pár nevet. - Varnakiotis menjen! hangzott Bozzaris Noti9 polemarch10 és elnök felé. Mindenki váró tekintetet vetett a kikiáltotta. - Engedelmetökkel, honfitársak! szólt ez halálsápadtan és hosszú rőt bajusza alatt rángásos ajakkal, tudjátok, hogy én nem vagyok született szulióta, kinek kezességét tehát a gyanúteljes Ali nem igen fogná elfogadhatónak találni. - Igaz, te csak sógor vagy, nem szulióta! mondá megvetőleg Noti, s a nép gúnykacajra fakadt szavaira. Varnakiotis, egy mélyen besüllyedt s csalfán hunyorgó szemű, középkorú férfiú - ki mint előkelő albániai behízelegte volt magát a szuliótáknak, s Bozzaris Marko11 testvérét bírta nőül - fojtott méreggel harapott ajakába, s dühösen fúrta át magát a népen, s elrohant, Neje aléltan borult Marko testvérének mellére, s föld alá kívánta magát égető szégyenébe. - Kutzonidas! kiáltott ismét a nép, és rája fordította szemét. - Felejtitek, jó honfitársak, szólt az őgyelgő tekintetű kis férfiú, hogy Ali kötése főnökök családaiból követel kezeseket, és én nem vagyok szerencsés ezekhez tartozni. - Köszönöm a vér-tagadást! szólt gúnyos mosollyal Tzavellas Photos12, egyike a főnököknek, kivel közel-rokonságban állott a kikiáltott; köszönöm! Tehát már második sógor! Zajos gúny-kacaj ismét a nép közt, és Kutzonidas lesütött szemekkel osont ki a tanács-teremből.

Most Chryze, Bozzaris Markónak lelkes neje állott elő, és határozott hangon ekképp szólt a nép és főnökei előtt: - Vitéz férfiak! nehéz időket élünk, a szulióta ágyát nem vetették puhára, csatázás várja és keríti őt mindenfelől, a férfi-karokra szüksége van népünknek és a hon szent ügyének, míg a nők nagy részben csak jó akaratjokkal szolgálhatnak a hazának. Engedjétek nekünk nőknek a kezesség hazafiúi áldozatát. Én megyek kezesül Alihoz! Barátnéim, nő-vérségeim! ki áll még közületek mellém? És ím azonnal melléje állt Moscho, Tzavellas neje, Drakos Anasztázia, s többen.

Felállt e lelkes jelenetre ültéből Noti, s ellágyulva szorította meg a nők kezeit: - Nemes elhatározástok mutatja - így szólt -, hogy valódi szulióta véreink és nem sógorok vagytok; de ajánlkozástokat legföllebb is csak részben fogadhatjuk el. Ali nem elégszik meg női kezesekkel, s a vad oroszlán gyanúját és haragját nem tanácsos szítanunk. Ki állhat jót: nem békül-e ki minden órán a portával, és újólag ellenünk fordul majd egész erejével? Ám menjen közületek is egy, de a többi kezes legyen férfi. Noti javaslata elfogadtatott, és hosszas nemes tusa után Chryze választatott meg női kezesül. Nem csekélyebb és nem kevésbé nemes volt a vetély és készség önfeláldozásra a férfiak között. Csoportosan álltak ajánlkozásaikkal elő, noha köz volt köztük a hit, hogy Ali kezesei nehezen látandják meg valaha Szuli határát. Nehéz volt a választás, rokonok, barátok, érdekek, viszonyok csatáztak a sokaság nyilatkozataiban és nem bírtak ezek határozatra vergődni. - Bízzuk meg három vezérünket, Bozzaris Notit, Tzavellast és Drakost; határozzanak ők! - kiáltá végre Bozzaris Marko, Notinak unokaöccse, s az egész nép megnyugodott az indítványban. Félre húzódott a sokaság, s a három vezér magára hagyatott a tizenhét évi pusztán állt tanácsteremben, mely alig nyílhatott volna meg újra szívnyomasztóbb munkálatra. Nehéznek és kínosnak kelle lenni a választás vitájának és eldöntésének, mert csaknem délre járt már az idő, midőn a terem ajtaja megnyílt és a vezérek élén az öreg Noti a nyugtalanul váró nép közé kilépett, s a határozatot kikiáltotta: - A nemesen ajánlkozók közül Chryzével, Marko öcsém nejével, sógora Constantin öcsém, továbbá Tzavella Miklós, Drakos György és Cervas Tódor fognak Alihoz menni kezesekül! Minden szem egyszerre Cervas Irénre, a szulióta-hölgyek legbájosabbikára esett. A gyermek is tudta a népben, hogy őt szép szerelem köti Bozzaris Constantinhoz13, Cervas Tódorhoz pedig szelíd testvéri szeretet, ezért, a kettős vesztésre, részvevő szánalommal nyíltak feléje minden szívek. De önszemélyeikért is különösen kedvelték a szulióták a két ifjat. Tódornak ritka műveltségét és szellemi felsőbbségét mintegy büszkeségüknek tartották. Constantin pedig nem bírt ugyan kitűnő szellemi tehetségekkel, sem társalgási simább tulajdonokkal, tudományos ismeretei jóformán korlátoltak valának, s társaságokban szótlan volt és tartózkodó; de tiszta fogalmú józan ész, szelíd kedély, mindenkit megbecsülő és előzékeny jó szív, jellem-szilárdság, s hon, nemzet, rokonok és kedves iránti mély érzelem, mindenkinél, ki őt közelebbről ismerte, becsülést és szeretetet vívtak ki számára. A lányka, a kikiáltásra halványan, mint síri rém, üveglő, meredt szemekkel és reszkető ajakkal állt kiskorig eszméletlenül, majd nem bírván kínja nyomasztó súlyával, aléltan dőlt atyja ölébe. - Egy napon jegyest és testvért veszteni! - suttogták szánakozva a körülállók. - Egy fészekből hármat áldozni fel! - morogtak mások. - Családomat sújtja, honfitársak, leginkább a történt választás - mond Noti a panaszos zajgásra -, csak fájó szívvel egyeztem belé; de meg kell nyugodnom, mert a kedves hazáért esik az áldozat. Mi is rokon kezest bírunk Alitól, és ha mieinken hitszegés és méltátlanság követtetnék el Ali táborában, és a vitéz szulióta faj, hogy megbosszulja azt!

Constantin és Tódor vigasztaló szavakkal élesztgették az elalélt Irént. - Menjetek! szólt ez - csakhamar megemberelve magát -, én ugyan bánat kenyerét fogom enni míg megjöttök; de szulióta hölgy vagyok, kit csak gyalázat és hitszegés bír végképp lesújtani. Vezéreljen titeket Isten és védasszonyunk a Boldogságos Szűz, hogy méltó fiai maradjatok, kísértetek közt is, nemzetünknek és kis honunknak! - Nem gördült ki többé könny a lányka szép szemeiből, és erőt véve mély bánatán, hősies nyugalommal vegyült a köztársalgásba.

Másnap csaknem egész népe Szulinak kísérte ki a határig a kezeseket. Forró ölelések közt, áldás-kívánásokkal eresztették őket további útjokra. Nem lévén még a tengeri oldalról bekerítve Janina14, nem volt nehéz eljutniok Ali őrseregéhez, a várba.

Most, miként méhraj az új kasban, a tavasz enyhületében, munkásan zsong, tisztogat, tatarozgat benn, vidékkel és ennek virágaival ismerkedik künn: akként rendezgetett visszanyert új honában Szuli népe mindenfelé, forogva, nyüzsgve, járva-kelve a félpusztulásnak eredt falak, lakok között. Kik még életben valának a régi lakosokból, felkeresték egykori lakaikat s kegyeletesen javítgatták ki azokat; majd az újabb ivadékkal ismertették meg a kis haza nevezetesebb helyeit, történelmi adomákat, eseményeket regélvén azokról neki; kijelölgették számára az alkalmasabb hajlék-helyeket, segítvén kézzel és tanáccsal munkájokat. Egyszerre munkás fogalom szállt a sokáig parlagon és sír-csendű elhagyottságban hevert vidékbe, de a belrendezés gondjait csakhamar a nőknek és sühederségnek kelle átvenniök; mert a férfiak fegyvereiket tisztogatták, köszörülgették, törléseket készítgettek, a gyermekek pedig rongyokat szaggattak tépéseket sebkötözésre; minthogy az Alival között szerződés - melynek hálás lelkiismeretességgel kívántak megfelelni - harcra szólította a fegyverfoghatókat.

Az alatt a gyáva Ismail helyett, a tevékeny Kursid15 szerszkier vette át Janina ostromát. Kiütött már többfelé a görög forradalom, a görögök csoportosan hagyták oda Kursid táborát, miáltal tetemesen megcsökkent az ostromsereg száma. A szeraszkier Janinát kerítette be, őt pedig a Janina alá érkezett szulióták. Ali, janina oroszlánja, felhasznált minden rést, minden kedvező alkalmat, ki-kicsapott az ostromlókra, a szulióták híven támogatták kicsapásait, és Kursid nem kis veszteséget szenvedve, hónapok múltával sem boldogulhatott Janina ostromával. A sztambuli vérengzések, miket a török vakbuzgóság idézett elő, s melyeknek a sztambuli legelőkelőbb görög fanarióták és papok s ezek közt a köztiszteletben állt Gregor16 patriárcha estek áldozataiul, később a chiosai17 és macedóniai öldöklések, mikre gyászt öltött az emberiség - dühös lángokra lobbantották a hellének bosszúját. Csaknem irtó háborúvá fajult el a forradalom. A görög kapitányok bosszú- és dísz-jelül tűzték fel köntöseikre Gregor patriárcha köntöseinek foltjait, s ahol tehették, mint Tripolisza bevételénél, nem kímélték megtorlásul a török vért. Elkeseredéssel folytak a csatározások, váltogatott szerencsével, mely azonban az első években túlnyomólag inkább a keresztnek, mint a félholdnak kedvezett. Szárazon a vitéz Kolokotroni18, a tüzes Odysseus19, a törökfaló Nikitás, a rettenthetlen szulióta vezérek Bozzaris Noti, Marko és Tzavellas, fényes győzelmeket vívtak ki a törökön; tengeren pedig a bátor szívű Miaulis20 s a gyújtó sajkák vakmerő mestere, Kanaris21, nem egyszer riasztották a török roppant flottát a Dardanellák közé vissza.

Azonban Ali janinai pasa csillagának elhomályosodása, s majdan kialvása, új fordulatot adott a dolgoknak. A lemenő napra már nem igen szoktunk számolni, inkább csak jóslatul használjuk azt a majdan feljövendő másnapra, és erre számítunk. Ali napja hanyatlóban állt, kegyelmi fermánhoz, vagy kedvező kiegyenlítéshez kilátás nem mutatkozott, Janina erődei közül kettőt már bevettek a törökök, s így Ali frigye semmi előnnyel sem kecsegtetvén többé pártját, egymás után pártoltak el tőle hívei, s különösen az albániai számos zsoldosok hagyták cserben seregét, s a hű szuliótákon kívül alig maradt embere.

Alit ily kétségbeesett helyzetében sem hagyta el edzett bátorsága; kincseivel és megmaradt kevés híveivel még birtokában levő legerősebb várába, Karystróba vonult, mely egy kősziklás hegy tetejében, sáncokkal, bástyákkal és szilárd kerítésekkel ellátva, huzamosan dacolható állapotban állott. A vár alatt Ali egy mély barlangot völgyeltetett ki, s abba rakatta be halmozott kincseit, azok elébe, kádakban, néhány száz mázsa lőport helyezett el, leghűbb emberét, Szelimet, égő kanóccal sétáltatta fel s alá a barlang szája előtt, s végsőre szánva el magát, nyitott alkudozást a szeraszkiérral. Megérkeztek ennek követei: Ali hideg komoly udvariassággal fogadván őket, bevezette őket a kincses és lőporos barlangba. - Ha végsőre szoríttok - szólt vérfagylaló hideg elszántsággal hozzájok - magamat, kincseimet, önmagatokkal együtt légbe röpítem! Mondjátok ezt meg uratoknak. Kegyelmi fermán, biztos szabad lakhatás a birodalomban, harmadrésze kincsemnek, vagy - légbe röpítés! Az alku-követek riadva törték magukat Kursid táborába vissza, nehogy Alinak eszébe jusson még válasz előtt teljesedésbe venni fenyegetését.

Kursid, mindent féltve, cselhez folyamodott; megizente pár nap múlva Alinak, hogy a szultán kegyelmi fermánja megérkezett; de annak átadására és elfogadására, Karystro erőd, a lőporos barlang remegtető közelsége miatt, méltatlan és illetlen hely, minthogy bizalmatlanságot árul el a hatalmas és kegyelmes nagyúr irányában; s végre tehát Alinak egy közel fekvő szigetecskén álló mulatóját hozta javaslatba, mely ha Ali által elfogadtatnák, kívánta egyszersmind Szelim égő kanócának kioltatására is, úgymint amely szintén gyalázó bizalmatlanság jelének fogna tekintetni Sztambulban.

- Ne állj rá, inkább azonnal vettesd fel magadat! - tanácslák Constantin és Tódor, s a többi szulióta kezesek Alinak, kik hozzá fogytig hívek maradtak; hitetlen volt és maradt ez a faj mindig. De Ali, szorultságában nem vélvén tanácsosnak szítani a szultáni gyanút és bosszút, oly kikötéssel, hogy egy-egy részről ne több mint tíz ember jelenjen meg a nyári mulatóban, elfogadta Kursid javaslatát, s ekként az ujoncróka kelepcébe ejtette tanult mesterét. Csupán hű szuliótáktól kísérve ment ki Ali a sziget mulatójába, megparancsolván előbb Szelimnek égő kanóca kioltását. A hitetlen Kursid jó eleve megtette rendeléseit. Szelimet azonnal kanóca kioltása után torkon ragadták és kivégezték harcosai; Alit pedig a szigeten túlnyomó török csapat rohanta meg, s noha a vén oroszlán, még végperceiben is rettenthetlenül védvén magát, néhányat kardjával és pisztolyaival leterített közülök s a szulióták is vitézül harcoltak mellette, a sokaság megnyomta őt végre, s Tebelen Ali, az oly sokáig rettegett janinai pasa, Mehemed tőrétől átszúrva, halva rogyott össze. A szulióta kezesek, nem könnyű védelem után, foglyul hurcoltattak Kursid táborába.

Az alatt Szuli különös eseménynek volt színhelye. Élénk munkásság és hangyaszorgalom nyüzsögvén itt minden felé, annak közepette egyedül Husszein, Ali unokaöccse és kezese volt a henyélő here. Neki, a hárem neveltjének, feltűnő és idegenszerű volt a szulióták sanyarúnak tetsző élete, s nem győzte csodálni azon közelégültséget, melyet ily sanyarú és viszályteljes élet mellett a szabadság ezen fiainál tapasztalt. Husszein a szebb ifjak egyikének mondható, ha szemeinek kis kancsalítása, és szája körül az olykori csalfa mosoly keblében ármányos kétszínt nem gyaníttatnak. Ő kicsinyben valódi hasonmása volt nevelőjének, Alinak: bátor harcos, tele ármánnyal, s nem válogató az eszközökben, ha célt tűzött ki maga elébe; vallási kegyeletre nem sokat adó, miként nagybátyja sem adott sokat se félholdra, se keresztre, s nem egyszer állott hírében annak, hogy kereszténnyé lett. Azonban ennek fukarságát Husszein nem sajátította el, sőt inkább pazarlásra hajlott, mire gazdag öröksége módot is nyújtott neki.

Husszein jól érezte és fogta fel helyzete veszélyességét a szulióták között. Ismert ő nagybátyjának könnyen változó hitetlenségét, gyűlöletét a szulióta faj irányában, mely minden órán méltatlan bánásra ingerlenti őt ezek kezesei iránt, s ez esetben őt fogná érni a megtorlási bosszú. Ezen gondolat és aggály nyájassá, kedveskedővé és beszínlelővé tette őt Sztambulban; mi által pár hónap alatt sikerült teljesen eloszlatni minden maga iránti gyanút; kíséret nélkül járt-kelt a vidékben, lovagolt és vadászott a hegyekben. Még inkább megnyitotta előtte a szulióta szíveket az, hogy a remetével, az öreg Hilárius atyával is, biztosabb lábon állott. Tudniillik: keleten a természet búvárai könnyen juthatnak azon tekintélyes hírnévhez, hogy bölcs megfejtői a természet titkos rejtelmeinek. Husszein babonás volt, és Szuliban még inkább, mint otthon, minélfogva sokat tartott az álom-fejtegetésre és annak tudományára. Ily célból egy párszor elfordult Hilárius atyához; kivagy maga is hívén beavatottságát, vagy elhitetvén azt, saját tekintélyének biztosítása végett, a török főúrral, híven fejtegette ennek álmait; s annál több bizalmat támasztott az ifjúban, hogy fejtegetéseiért semmi jutalmat sem fogadott el.

Végre úgy látszott, Husszein egészen be kívánta magát találni a szulióta életbe, segített apró munkákban az öregnek és nőknek, együtt étkezett velük, sőt, hogy teljes legyen az ámítása, felölté a szulióta világos színű kacagányt, s turbán helyett föltevé a kék bojtos vérszín posztó-sipkát. - Még megérjük - mondogaták elégült mosollyal az öregek -, hogy Husszeinben derék szulióta újoncot nyerünk. "Csinos szulióta levente lett belőle" sugdosták a nők, amint először mezben jelent meg köztök.

Azonban Husszein ezen szuliótáskodásának más rugója is volt, mint pusztán aggály. Már az első napokon feltűnt neki Cervas Irén, a bájteljes szulióta hölgy. A lányka sugártermete, melyet a testhez simuló szulióta öltöny igézőleg emelt ki, őzi könnyűségű járása, ellentétben a török nők nehézkességével, természet-nevelte és edzette friss telisége tagjainak, deli arca, melyre folytonos foglalkozás és a hegyi balzsamos lég rózsákat és liliomokat raktak fel, s melyet most gyöngéd epedés Constantin után még érdekesebbé varázsolt, könnyű, fesztelen, olykor élces társalgása, s különösen nőiséggel párosult férfias szilárdsága, jelleme és külseje - Husszeinnak, ki a háremi üvegházak virágaihoz volt szokva, meglepőleg szokatlan és csodálatra ragadó tünemények valának, melyek ingereinek egy huszonöt éves, gazdag, élet örömeihez és élvezeteihez igényt tartható ifjúnak alig lehete képes ellenállani. Husszein lángoló szerelemre gyulladt a lányka iránt; de nem ismerve a szulióta hölgyeket a szerelmi hűség oldaláról, ravaszul zárkózott szenvedélyével, s csak halkan lépett fel