|
1.
SECUNDOGENITURA
(– No, ezen gonosztett méltó bűntelésétől tehát
megszabadultál volna; de hátra van most az uxoricidium.)
– Jaj, dehogy szabadultam meg a büntetéstől,
kegyelmes uraim. Nagyon is meglakoltam érte. Mindnyájan, akik e
természetellenes táplálékban részesültünk, oly valami embertelen dühöt kaptunk
tőle, mint amilyen kifejlődik a kutyában, amit a másik eb megmart. Egyetlen
falat ez elátkozott étekből elég az emberrel megismertetni élő
testtel a pokol minden kínszenvedését. Én csak a lábából kaptam; talán azért
nem haltam meg tőle; de az is úgy égetett, úgy mart belül, elkezdve az
agyamtól végig minden porcikámon, mintha az ereim mindegyike végtől végig
egy gyomor volna, s azt mind a görcs húzná össze. Társaim még borzasztóbb
kínokat szenvedtek. Szemeik kidülledtek üregeikből, ajkaik tajtékoztak,
egymást marták, s a saját testöket harapdálták össze, ordítottak és sikoltoztak,
kacagtak és őrjöngtek, felüvöltöttek a holdra, mint a kutyák. Sokan nem
állhatták tovább az öldöklő kínt, s beleugráltak a tengerbe, ahol
elnyelték őket a cápák és a kalapácsfejű halak, akiket tengeri
angyaloknak neveznek.
Az én tagjaimat ez első kín után tehetetlen
kőmerev marasmus állta el; csak láttam, hallottam, de nem éreztem, s nem
mozdulhattam: az égető nap odasütött az arcomra, s szemeimet ki akarta
perzselni, amikre nem bírtam a szempillákat lehúzni. Megfogni a láthatárt
félkézzel, és fölhúzni a zenitre, kisebb munka lett volna nekem, mint a
szempilláimat lehúznom csak félig a kimeredt szemgolyókra.
Ekkor e végtelen kín közepett úgy érezém, mintha egy
gyönge szárnycsapás hűs szellője érné az arcomat. A vállamon ott ült
az én fehér galambom. Az a fehér galamb, aki börtönből kiszabadulásom után
olyan sokáig híven kísért mindenhova. Végínségemben újra leszállt rám. Úgy
érzém, mintha az ő kiterjesztett szárnya betakarná az arcomat, hogy ki ne
égesse a lángoló nap a nyitott szemeimet. Ez árnyék olyan jólesett. Elaludtam
alatta.
Merre és meddig hányódott még azután az árboctalan,
vitorlátlan, kormányozatlan dereglye? Ki irányozta, ki vezette azt tovább?
Más-e, mint az az egy fehér galamb? Arra nem tudok eszmélni. Társaim, kik velem
együtt voltak a dereglyén, mind elvesztek. A legtöbb kínjában beleugrált a
tengerbe, más ott halt meg az embertelen kínok között. Egyedül engemet tartott
meg a mennyei gondviselés további nehéz megpróbáltatások számára.
Egy antwerpeni indiai hajós bukkant rá a dereglyére, melyet
a hullám kénye szerint hányt vetett a hátán, s a becsületes keresztyén, életet
sejtve még kadaveremben, fölvitetett a hajójára, s újra egymáshoz férceltette a
lelkemet a testemmel. Minden ellenségemnek megbocsátok a világon, csak ennek az
egy jóltevőmnek soha. Ha a tengerbe dobatott volna, elnyelt volna a
cethal, s azóta én is ámbra volnék; miképp méltóztatnak kegyesen tudni, hogy a
cápák gyomrában terem az ámbra, s most templomot füstölnének velem. Így pedig
csak újabb gonosztettek elkövetésére maradtam meg e világon.
Az indiai hajós ápolása mellett ismét visszanyertem
emberi erőmet; kihevertem a kiállott szenvedéseket; mire a hollandi
kikötőbe megérkeztünk, semmi nyoma sem látszott rajtam a
viszontagságoknak, amik keresztülmentek rajtam.
Alig vártam, hogy újra visszatérhessek Niemengenbe, s
ismét megláthassam az én kedves feleségemet és kis magzatomat.
Harmadfél éve múlt már, hogy nem láttam őket.
Ezóta már a gyermek futni tud! Talán már a nevemre is
megtanította az anyja?
Milyen boldog leszek én itt most idehaza. Nem király, de
apa. Nem a begum férje; de a feleségemé. Áldottam a sorsot, hogy megszabadultam
a tartománytól. Van nekem tulipánkertem: többet ér az.
Éjet-napot eggyé tettem, hogy hazaérjek. Lovas stafétát
küldtem előre, hogy a feleségemet értesítse megérkeztemről.
A jó lélek pompás lakomára várt haza, s mikor leszálltam
a szekérről, a nyakamba ugrott: huszonöt fonttal nehezebb volt, mint mikor
elhagytam.
A viszontlátás boldog eszmecseréi után az első
szavam ez volt hozzá:
– Hol van gyermekem?
– Itt vannak „ők!” – szólt a jó lélek ragyogó
orcával, a lépcsőn alászálló két dajkára mutatva, kik közül az egyik egy
járni kezdő fickót vezetett kézen, a másik pedig egy bepólált kisbabát
hozott az ölében.
– Hát ez micsoda? – kérdém, az utóbbira szörnyen
elbámulva.
– No, hát a másodszülötted, te bohó! – szólt az asszony
kedélyes nevetéssel.
– Az én másodszülöttem? – Hisz én harmadfél év óta távol
vagyok már.
– Hát nem emlékszel már rá – sipegé az asszony,
szemérmesen elrejtve piruló orcáját a keblemen: – mikor a Majmúna és Danesh
tündérek összehoztak bennünket az Ararát hegyi palotában?
– Majmúna és Danesh! Tyűh, láncos lobogós teringette
tündérei!
De még az asszonynak állt feljebb!
Hogy én hát az ő hitvesi hűségében akarok kételkedni,
holott itt a bizonyítékok a kezében: az én saját levelem, melyben elmondom,
hogyan, miképpen jöttünk össze a tündérek segítségével az Araráthegyi
kastélyban? Sőt nagyobb igazság kedvéért, itt van még a „lingám” is, amit
akkor neki ajándékba adtam. Sőt még egy darab is abból a szövetből,
melynek kárpitos szárnyai boldog viszontlátásunknak sárkányszemű látói
voltak. Akkor én király voltam; ez a fiúcska tehát: királyfi.
– De asszonyom! Az ilyen dolgokban én nem értem a tréfát!
– kezdtem én kiabálni. – Ami álom volt, az nem komoly dolog, s annak nem lehet
ilyen élő következése. Én megengedem, hogy ön is álmodott akkor
énfelőlem, amikor én ön felől; hanem az a kis sírórívó poronty: ez
már nem álom, ez valóság; mégpedig nagyon kellemetlen valóság! Én megyek a
polgármesterhez! Én feladom a dolgot az érseknek! Összehívatom a Szentszéket!
Én nem hagyok magamból bolondot csinálni.
– Jó lesz, jó! Csak menjen ön a polgármesterhez meg az
érsekhez, csináljon minél nagyobb lármát a dologból: akkor ön még egyszer
akkora bolond lesz, mint most.
Én pedig megtettem, amivel fenyegetőztem; rohantam a
polgármesterhez: azt kihúztam az ágyából, mert már aludt; azt mondtam neki,
hogy itt vannak a franciák, arra az álom kiment a szeméből; akkor aztán
elmondtam neki az egész históriámat, majd elnyelt, akkorákat ásított. Akkor azt
mondta, hogy ez meggondolandó dolog; jöjjek holnap, addig menjek a
feleségemhez.
Nem is tehettem mást; mert egy garasnak ura nem voltam, a
niemengeni vendéglőben pedig előre le kell tenni a szálláspénzt,
addig az embert be nem eresztik, hát visszamentem szégyenszemre az asszonyhoz.
Az csak kötődött velem. Azt mondta, hogy ne
pattogjak, nem ér az semmit. Ha jó képet nem csinálok a dologhoz, enyim lesz a
kár is meg a csúfság is. Akkor csak hallgattam, mert nagy szükségét éreztem a
vacsorának és a pihenésnek, de gondoltam magamban, majd „bekötöm én a te
koszorúdat holnap”.
Másnap megint elmentem a polgármesterhez; akkor már nem
aludt.
Azzal fogadott, hogy mondjam meg legelébb is, hogy úgy
beszéljen-e velem mint niemengeni konstáblerrel, vagy mint indiai királlyal?
– Hát mint indiai királlyal.
– No hát, fölséges maharadzsa vagy nábob vagy sah! Tessék
föltenni kérem – föltétette velem a kalapomat, s ő meg levette a
hivatalsüvegét. – Tessék elmondani előttünk, hogy az indiai királyoknak
hány feleséget szabad törvény szerint tartani? Hány elefántot, tevét,
rinocéroszt, hím- és kancatündért s más efféle vonómarhát lehet a szolgálatában
alkalmazni?
Vettem észre, hova akar kilyukadni. Fordítottam a dolgon.
– Kérem szépen, csak tessék velem úgy beszélni, mint
niemengeni konstáblerrel európai szokások szerint.
– No, hát hallod-e, „te” konstábler. Vedd le mindjárt a
kalapod! (Erre meg ő csapta fel a magas süvegét, s velem tétette le a
kalapomat.) Mivelhogy te keresztyén törvényeink ellenére, élő feleséged
mellett még másik feleséget is vettél, ennélfogva én neked kriminális
processzust akasztok a nyakadba, kétnejűség miatt, megkorbácsoltatlak, a
pellengérre kiköttetlek, s gályára küldelek.
Ez megint sehogy sem tetszett.
– Hát csak tessék velem inkább úgy beszélni mint indaiai
királlyal. – Ekkor aztán mind a ketten föltettük a kalapjainkat, úgy
diskuráltunk.
– Hát amikor te király voltál, akkor te mindenkinek
parancsoltál, tehát a tündéreknek is; ha neked minden szabad volt, akkor az is
szabad volt, hogy a levegőn keresztül repülj, annálfogva abban semmi
lehetetlen nincsen, hogy az első feleségeddel találkoztál, hát akkor mi
bajod mostan? Elvesztettél valamit?
– Dehogy vesztettem! Inkább nyertem. Egy fiúval többet,
mint amennyire számítottam.
– Él az a fiú?
– Hogyne élne? Ha nem élne: se fiú, se leány nem volna.
– Tehát ha él, akkor megvan. Ami megvan, az tény. Ami
tény, azt nem lehet nem ténnyé visszadisputálni. A tények erősebbek, mint
az okoskodások.
Akkor aztán megharagudtam, én is beszéltem, ő is
beszélt, egyikünk se hallgatott a másikra, utoljára kivertük egymásnak a
fejéből a kalapot kölcsönösen, s én azt mondtam neki, hogy ez az eset nem
is tartozik polgári hatóság kanalazása alá, majd elintézi ezt a Szentszék, aki ezt
a szörnyű nagy botrányt nem hagyja megbosszulatlan. No hiszen, odajutottam
még jó helyre.
Ez az egész Niemengen mind csupa atyafiság; sógor, koma,
keresztapa az egész világ, és amellett iszonyú erkölcsős emberek.
Lehetetlen itt azt valakire bebizonyítani, hogy valami erkölcstelenséget
követett el. Ha már csakugyan megtörtént, azt minden ember igyekszik eltakarni.
Azazhogy titokban minden ember beszél róla, s nagyon mulatja magát rajta, de
törvény előtt se látója, se hallója nem akar senki lenni a megesett
botránynak.
Minden cseléd, atyafi, komaasszony, szomszédasszony azt
bizonyította a feleségem felől, hogy az az én egész távollétem alatt úgy
viselte magát, hogy mustrája volt a hitvesi hűségnek. Nem járt ki a házból
máshova, mint a templomba, nem járt hozzá más, mint a gyóntató káplán; még csak
új fejkötőt sem csináltatott magának azóta. Az én vádamnak tehát nem volt
semmi alapja.
Ellenben mily hatalmas alapokon feküdt az ő védelme.
Itt volt az én saját kezem írta levél, kínai
bőrpapirosra írva, abban előadva az egész csodálatos találkozásunk.
Az egész elbeszélés hitelesítve hét bonc sajátkezű aláírása által.
Elismertetett, hogy a boncok éppen olyan hiteles személyek, mint a káptalanok
idehaza. Azoknak csak tudniok kell, hogy van-e az ő országukban Danesh és
Majmúna nevű tündér? Hogy azok nálunk Európában nincsenek, annak a klíma
az oka. Hiszen itt elefántok sincsenek, azért az elefántok mégis valóságos
élőlények. Ki merné eltagadni az elefántot, csak azért, mert nem látta?
Nem mutat-e fel a szentírás is hasonló példát: midőn Illés tüzes szekéren
utazott? Hát mikor Jónás prófétát egy cethal szállította a gyomrában tovább?
Amidőn ezek oly szent és hiteles emberekkel megtörténhettek, akkor annak
már gyerekség volt megtörténni, hogy a Danesh és Majmúna tündérek egy férjet és
feleséget egymás karjai közé vezessenek, kivált midőn azok maguk is
kívánkoznak oda; – ahogy nem kívánkozott Jónás próféta a cethal gyomrába.
De még itt vannak az asszony kezében az akkori találkozás
tanújelei, a lingám, aminő csodát Európában nem készítenek, meg a
sárkányos selyemszövet, aminek még a készítésmódját s a szövetanyagát sem
tudják itthon kitalálni. Ezek már csak elvitázhatlan tanúbizonyságok.
Mindezeket egybevetve, a Szentszék nem késik kimondani,
hogy ámbár csodálatos és véges emberi elmével megfoghatatlan eset az, hogy egy
kelet-indiai Majmúna nevű tündér egy jámbor életű niemengeni
asszonyságot éjnek idején a hátára vegyen, s vele a levegőn keresztül az
Ararát hegyére elrepüljön, s onnan reggelre megint visszatérjen, anélkül, hogy
cselédek, éjjeli őrök, s a többiek valamit észrevettek volna; de miután
sokkal inkább lehetséges mégis ennek a csodának a végbemenetele, mint az a
hallatlan szörnytett, hogy egy niemengeni tekintélyes polgárnő, egy
kapitány volt özvegye, egy konstábler és ind király hitvestársa hitvesi
hűségén csorbát ejteni engedjen – Niemengenben! – ahol ilyesmi soha meg
nem történt (mert senki se panaszkodott róla) , annálfogva ítéltetik, hogy a
házasságtöréssel vádlott asszonyság oly tiszta és ártatlan, senki sem más az
apja, mint az, akit „nuptiae denominant”!
S azzal szépen nyakamba varrták az asszonyt gyerekestül,
s nekem bele kellett szépen nyugodnom.
(A nagyherceg úgy kacagott, hogy a tokájával mind összetörte
keményített nyakfodrait: „Átkozott mulatságos történet! Nem adnám egy nyerges
lóért, hogy ezt meghallottam! Kimondták, ítéletileg, hogyha az ember az álmát
leírja, hát akkor az valóság.”)
(– De vajon csakugyan így történt-e ez, ahogy elmondád? –
kérdé a soltész.)
– Becsületemre… vagy mit is mondok? A nyakamon levő
kötélre mondom, hogy egészen így történt. Méltóztassék a niemengeni hatóságot
megkeresni evégett: az teljesen igazolni fogja előadásomat; mert a
rendkívüli eset még a város krónikájába is feljegyeztetett csodálatossága
végett. S ez indokolja majd azt a cselekedetet, amit azután elkövettem, s amit
előadandó leszek. (De majd holnap!)
|