Csokonai Vitéz Mihályhoz                          

Mély hallgatás van a hideg ég alatt,
Már megfakult rét puszta barázdain
     Haldoklik a Természet, a nagy
     Munka után pihenésre készül.

Hol vagynak a víg erdei lantosok
S búbos pacsirták hajnali éneki?
     Megszűntek. A dér, zuzmaraz s hó
     Jéglakatot vete ládd-e rájok.

A csorda, mely nemrég szabados mezőn
Tépázta a rét tarka virágait,
     Most zárva kérődzik fanyar szal-
     mája, csuhéja sovány korójján.

A lomha télnek zordonos éjjele
S álomhozó jégszőnyege béfede
     Mindent, szemed bármerre vessed,
     Egy örök éjtszaka álma borzaszt.

Úgy van, Barátom! s mind ezek azt teszik,
Hogy egy örök tél várakozik reánk,
     Melyet ki kell, megtudd, aludnunk
     A Lybitina setét üregébe.

Meg hát az ifjú vér pezseg és öröm
Órákat ígér, mit zsugorogsz, igyunk,
     Jer, egy palack édes tokájert,
     Majd eleget nem iszunk, ha nem élünk.