[Mint mikor a nap...]                        

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany színt
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Mejjét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketült fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.