| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A Robinsonok iskolája IntraText CT - Text |
Godfrey szerfölött le volt hangolva. Ez a nem remélt kilátás a menekülésre, mely aztán oly végzetesen meghiúsult, fog-e ismétlõdni még egyszer? Remélhette-e, hogy ismétlõdik? Nem! Föltehetõ volt, hogy e hajó közönyösségében, mely elhaladt Fina-szigete látó körében, a nélkül, hogy csak a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatott volna azt figyelemben részesiteni, - osztozkodni fog mind a többi hajó is, mely a Csendes-tenger ez elhagyatott részére téved. Miért is közelednék a többi jobban e ponthoz, mint ez közeledett, mikor a szigetnek még kikötõje sem volt?
Godfrey erre következett éjszakája igen szomoru éjszaka volt. Minden pillanatban felriadt álmából, s azt képzelte, hogy a távolból ágyúszót hall; aztán eltünõdött rajta, hát hogyha a gõzösrõl mégis észre találták venni a tüzet, mely a parton még most is lobog, s hátha most ágyúlövéssel akarják tudtul adni közeledésüket.
Godfrey hallgatózott... De mindez nem volt egyéb, mint tulizgatott agyvelejének káprázatos játéka. Mire a nap fölkelt, ugy tetszett elõtte, mintha ez az egész hajólátomány nem lett volna egyéb álomnál, mely már az este vette kezdetét.
De nem! Az mégis egész bizonyos volt, hogy a Fina-sziget mellett - alig két kis mértföldnyire attól - hajó mutatkozott; de, fájdalom, ugyan olyan bizonyos volt az is, hogy reá sem hederitett a szigetre.
Errõl a csalódásáról Godfrey egy szót sem szólt Tartelettnek. Ugyan mi haszna lett volna abból, ha szól? Különben ez a könnyelmü kedély soha sem gondolt, csak a legközelebb következõ huszonnégy órára. Ennélfogva a szigetrõl való szabadulás lehetõségének gondolata egyátalán nem foglalkoztatta. Esze ágában sem volt, hogy a jövõ még nagy események válságait zudíthatja nyakukba. Neki már kezdett emlékezetében elmosódni San-Franciscó. Õ reá persze nem várt ott menyasszony, sem dúsgazdag nagybácsi. Ha õ most a föld e zugában tánczleczkét nyithat, teljesen boldognak érezte volna magát, ha mindjárt nem is lett volna egyetlen egynél több tanitványa.
Pedig a tánczmesternek nem volt igaza, midõn azt gondolta, hogy e szigeten, a melyen nincsenek sem vadállatok, sem vademberek, semmi oly eseménytõl sem kell tartani, a mi által biztonlétük megzavartatnék. Még ugyanaz nap olyas valami történt, a mi által optimizmusa kemény próbára lett téve.
Délután négy óra felé Tartelett rendes szokása szerint osztrigát és csigát szedni ment a Lobogó-Pont mögött fekvõ partvidékre, a midõn egyszerre Godfrey azon vette észre, hogy lélekszakadva rohan vissza a Vilmos-tanya felé. Gyér haja egész üstökké merevült feje tetején.
- Mi a baj? - kiáltá nem minden aggodalom nélkül, társa elébe szaladva Godfrey.
- Ott!.. ott!.. - felelé Tartelett, egyik ujja hegyével a tájra mutatva, mely észak felé, a Vilmos-tanya óriási fái közt, keskeny szegélyben ide látszott.
- De mi van ott? - kérdé Godfrey, kinek elsõ dolga volt oda sietni a sequoiák elõtti cserjéshez.
- Csónak!
- Csónak?
- Az bizony!.. s rajta vademberek!.. Egész ármádia vadember!.. Talán emberevõk..!
Godfrey a jelzett irány felé nézett...
Egész ármádia egyátalán nem volt ott, mint a hogy a szegény fejét veszített Tartelett mondta; de csak a mennyiség tekintetében tévedt.
A tengeren tényleg volt egy kis csónak, e pillanatban elég csöndesen haladva vagy fél kis mértföldnyire lehetett a szigettõl, valahol a Lobogó-Pont irányában.
- S mibõl következteti, hogy emberevõk? - kérdé Godfrey, a tánczmesterhez fordulva.
- Hát abból, hogy a Robinsonok szigetére rendesen elõbb vagy utóbb emberevõk szoktak érkezni.
- Nem inkább valami kereskedõ hajónak csónakja az talán?
- Igen, egy gõzösé, mely tegnap délután szemem láttára ment el a sziget mellett.
- S ön errõl nekem mit sem szólt! - kiáltott fel Tartelett, kétségbeesetten emelve föl a kezét.
- Ugyan már minek szóltam volna, - felelé Godfrey, - mikor azt kell hinnem, hogy az a hajó visszahozhatatlanul eltünt. Ámde ez a csónak ahhoz tartozhatik. Majd meg fogjuk látni.
S gyorsan visszatérve a Vilmos-fához, kihozta onnét messzelátóját s ujra elfoglalta helyét a cserjésben.
Onnét egész figyelemmel szemlélhette a csónakot, a melyrõl viszont szintén szükségkép észre kellett venniök a Lobogó-Pont zászlaját, melyet gyöngén lobogtatott az enyhe szellõ.
Godfrey levette szemérõl a messzelátót.
- Vadak!.. Csakugyan!.. Igazán vadak!
Tartelett rogyni érezte inait s egész testén a rémület reszketése vett erõt.
A csónak, a melyet Godfrey már tisztán kivett, csakugyan vadak csónakja volt s közeledett a sziget felé. Ugy volt e ladik készitve, mint a polinéziaiak ladikjai szoktak lenni, elöl hajlított nádon elég nagy vitorlával, hátul kormányfával, a mely az egyensuly megõrzését lehetõvé tette még a szél ellenkezõ behatása daczára is.
Godfrey tökéletesen ki tudta venni még a csónaknak formáját is; prao volt e hajócska, a mi arra mutatott, hogy Fina-szigete nem lehet messze a maléziai partoktól. De nem malájok voltak, a kik a csónakon közeledtek; fekete arczu, félig meztelen alakok voltak ezek, lehettek vagy tizenketten.
Nagy volt hát a veszedelem, hogy meg találják õket látni. Bezzeg sajnálta most Godfrey, minek is tûzte ki azt a zászlót, melyet a hajóról nem látott meg senki, de melyet a vademberek bizonyosan megláttak. S most már késõ lett volna eltávolítani. És ez igazán kellemetlen körülmény volt. Ha bizonyosnak is látszott, hogy e vadak, midõn eltávoztak valamely szomszédos szigetrõl a czélból, hogy ide jöjjenek, ezt a szigetet lakatlannak gondolták; mint a hogy az is volt az «Álom» hajótörése elõtt: most ott lebegett a zászló, s ez nyilván elárulta, hogy emberi lények vannak a szigeten. S hogy rejtõzzenek el, ha ki találnának kötni?
Godfrey nem tudta, mire határozza magát. Egyelõre az volt a feladat, hogy szemmel tartsa, kikötnek-e a vadak a szigetre vagy nem. Ehhez képest kellett aztán késõbb határozni.
A messzelátóval szemén tekintetével követte a csónakot; látta, a mint eléri a hegy elõfokát, aztán megkerüli, majd a part mentén leevez, s végtére kiköt a parthoz, tulajdon annak a pataknak torkolatánál, a melynek vize két kis mértfölddel fölebb a Vilmos-tanyának tett jó szolgálatokat.
Ha tehát e vadak arra gondoltak, hogy a viz mentén bejönnek a szigetre, nagyon rövid idõ alatt oda érkezhetnek hozzájuk, a nélkül, hogy megakadályozhatták volna õket.
Godfrey és Tartelett rohanva siettek vissza lakó helyükhöz. A feladat mindenekelõtt az volt, hogy némely intézkedéseket tegyenek, a melyek által a hirtelen meglepetés ellenében magukat biztosíthatják, s idõt nyerhetnek védekezésük elõkészítésére. Godfrey egyesegyedül e felett tünõdött. A mi a tánczmestert illeti, az õ eszméinek egészen más menete volt.
- Itt van ne! - mondá magában, - sorsát senki el nem kerülheti. Igy volt a végzet könyvében megirva. Lehetetlen volt, hogy máskép történjék. Senki nem lehet a nélkül Robinsonná, hogy egy szép nap csónak ne kössön ki szigetén, s azon elõbb vagy utóbb be ne köszöntsenek a kannibálok! Mi még nem vagyunk itt, csak három hónapja s õ emberevõ uraságaik máris jelentkeznek. Igazán belátom, hogy sem De Foë, sem Wyss nem túloztak semmiben. Tessék már most, ezek után, Robinsonnak lenni.
Érdemes Tartelett! senkinek sem «tetszik» Robinsonná lenni; mindenki akarata ellen lesz azzá, s alig lehetett volna találóbb szavakat használni a helyzet jellemzésére, mint azt, hogy sorsotokat az angol és svájczi elbeszélõ sorsával hasonlitottad össze!
A Vilmos-fához való visszaérkezés után Godfrey azonnal a következõ elõvigyázati intézkedéseket tette. Elõször is a nagy fa elõtt gyujtott tüzet eloltották s a hamut szétszórták, betemették, hogy nyoma se maradjon; kakasok, tyukok és csirkék már bevonultak tyukketreczükbe, hogy ott töltsék az éjt s igy be kellett érni azzal, hogy a ketreczül szolgáló hely bejáróját tele rakják bokrokkal, ugy hogy az, a mennyire lehet, el legyen rejtve a szem elõl; a mi egyéb állatjuk volt, amerikai nyul, bárány, kecske, azokat szétkergették a rétségben, ámbár igen kellemetlen volt, hogy ezeknek is nincs valami istálóféléjük, a mibe be lehetne õket zárni; a szerszámokat, eszközöket behordták a házba, semmit sem hagytak kivül, a mi arra mutathatott volna, hogy erre emberek jártak. Aztán, Godfrey és Tartelett bemenvén a Vilmos-házba, magukra zárták annak ajtaját szinte légmentesen. Ez az ajtó, mint tudva van, a fenyõ lehasított héjából készült, ugy, hogy a törzs héjával egészen egymásba illett, minélfogva remélni lehetett, hogy tán elkerüli a benszülöttek figyelmét, fõleg ha azok nem vizsgálják a fát tüzetesen. Ugyanigy jártak el az ablakokkal is, melyekre szintén ráillesztették tábláikat. S aztán minden tüzet kioltottak a lakásban, mely igy egész sötétben maradt.
Oh milyen hosszú éjszaka volt ez! Godfrey és Tartelett figyeltek a legcsekélyebb, kivülrõl jövõ zajra is. Egy száraz ág zizegése, a szél süvöltése megreszkettette õket. Azt vélték, hogy lépteket hallanak a fák körül. Ugy tetszett nekik, mintha kerülgetnék a Vilmos-fát. Akkor Godfrey, fölkapaszkodván az egyik ablakhoz, kissé kinyitotta tábláját, s nagy aggodalommal eltelve kinézett a homályba.
Azonban Godfrey csakugyan léptek zaját hallotta a földrõl. Hallása e részben nem tévedhetett. Még egyszer kitekintett, s akkor látta, hogy csak a kinn maradt kecskék voltak, melyek ótalmat kerestek a fák alatt.
Különben, ha a benszülöttek valamelyike föl találná fedezni lakó helyüket, Godfrey tisztában volt magával a felõl, hogy mi tévõ lesz. Maga után hivja Tartelettet a felsõ nyiláson keresztül s felkapaszkodik vele a felsõ ágak közé, hol jobban módjukban lesz ellenállani. Puska és revolver állván rendelkezésükre, s töltényük is bõven levén, remélhették, hogy ellent fognak állhatni tiz tizenkét vad ember támadásának, a kik tüzelõ fegyver nélkül vannak. Föltéve, hogy nyilakkal s dárdákkal föl is lesznek fegyverkezve, nem volt valószinü, hogy alulról jövõ támadásuk sikeres lehessen a felülrõl jövõ s puskatüzzel intézett védelem ellenében. Ha meg betörnének a lakóház ajtaján, s belülrõl akarnának feljutni a fa lombozatához, ezt ugyancsak megkeserülhetnék, mert a szûk nyilást, melyen át kell hatolniok, a felül levõk egész kényelmesen védelmezhetnék.
Különben Godfrey egyátalán nem beszélt errõl az eshetõségrõl Tartelettnek. Szegény embert eléggé megrémitette már a csónak megérkezése. Az a gondolat, hogy tán kénytelen lesz, mint valami madár a fészkébe, fölmenekülni a fa lombjai közé, nem lett volna alkalmas arra, hogy õt megnyugtassa. Ha majd a dolog sürgõssé válik, akkor Godfrey maga után remélte vonhatni Tartelettet, a nélkül, hogy idõt engedne neki bõvebb reflexiókra.
Az éj a félelem s remény váltakozó érzelmei közt telt el. Semmi közvetetlen támadás jelei nem mutatkoztak. A vadak még nem hatoltak elõ a sequoiacsoportig. Tán a nap keltét várták, hogy bekalandozzák a szigetet.
- Bizonyosan ugy lesz, - mondá Godfrey, - minthogy zászlónk nyilván elárulja elõttük, hogy a szigeten laknak! De õk mindössze csak tizen-tizenketten lehetnek s igy óvatosságra vannak utalva. Nem tudhatják, hogy mindössze is két hajótöröttel lesz dolguk. Ezért nem kalandoznak erre, csak napkölte után, ha ugyan meg nem telepednek...
- Ha ugyan nap költe elõtt vissza nem hajóznak, - felelé Tartelett.
- Hogy visszahajóznának? De akkor mit kerestek volna éjnek idején Fina szigetén?
- Azt nem tudom - felelé a tánczmester, ki rémületében semminõ más magyarázatot nem tudott adni a vadak ideérkeztének, mint emberhus után való vágyódásukat.
- Bármint legyen is, - folytatá Godfrey, - holnap reggel, ha a vadak nem jönnek a Vilmos-fához, mi megyünk elibük.
- Mi?
- Ugy van! Mi. Egyáltalán nem oly ajánlatos, hogy szétváljunk, mert ki tudja, hogy nem kell-e majd együtt menekülnünk az erdõ mélyébe s ott elrejtõzni egy pár napra, míg a csónak el nem távozik. Mindez a mellett szól, hogy együtt maradjunk, Tartelett!
- Csitt! - vágott közbe remegõ hangon a tánczmester. - Ugy tetszik, mintha kivülrõl zajt hallanék.
Godfrey ujra felkapaszkodott az ablakhoz, de csakhamar ismét leszállt.
- Nincs baj, - mondá. - Még mindig nem látok semmi gyanusat. Csak barmaink térnek vissza a fák alá.
- Tán mert kergetik õket! - kiáltá Tartelett.
- Ellenkezõleg, igen nyugodtaknak látszanak, - felelé Godfrey. - Hajlandó vagyok hinni, hogy pusztán a hajnali harmat hidege ellen menedéket keresni jönnek a fák alá.
- Ah jaj! - sóhajtott Tartelett oly elkeseredett hangon, hogy a helyzet komoly veszedelmei nélkül Godfreyt bizonyára hangos kaczajra késztette volna, - ime ezek a dolgok mind nem estek volna meg rajtunk, ha nyugodtan otthon maradunk a Kolderup-palotában, a Montgomery-utczán.
- A nap nem sokára fenn lesz, - szólt aztán Godfrey. - Egy óra mulva, ha a vadak addig nem jelentkeznek, eltávozunk a Vilmos-fából s a sziget északi része felé indulunk, «megvizsgálni az ellenséges tábor környékét.» Tudja ön a puskát fogni, Tartelett?
- De akkor a meghatározott irányban el is tudja sütni?
- Meglehet!... Ámbár még nem próbáltam s nem sok a bizodalmam, hogy az én puskám golyója kárt tegyen valakiben...
- Ki tudja, hátha maga a puskadurranás elégséges lesz a vadak megriasztására.
Egy óra mulva elég világos volt már arra, hogy a szem a sequoiák környékén túl is elláthasson.
Godfrey erre egymásután, de óvatosan levette az ablaktáblát mind a két ablakról. A délre nyilón át mit sem látott, a mi rendkivüli lett volna. A házi állatok nyugodtan legeltek a fák alatt s egyátalán nem voltak megriadva. Ezt megtekintve, Godfrey gondosan lezárta ezen ablakot. Az észak felé vágott nyiláson a tekintet egész a tengerpartig elhatolhatott, Mintegy két kis mértföldnyi távolságban észre lehetett venni a Lobogó Pont árboczának csúcsát is; de a patak torkolatát, azt a helyet, a hol a vadak elõtte való este kikötöttek, nem lehetett látni.
Godfrey elõbb messzelátója nélkül tekintett körül, a Vilmos-fa környékét akarván mindenek elõtt e tájról szemügyre venni.
Minden tökéletesen nyugodt volt.
Erre Godfrey, elõvevén messzelátóját, végig tekintett a partvidék félkörén, egész a Lobogó-Pont elõhegyéig.
Tán, a mint Tartelett mondotta, a vadak - az éjet a szigeten töltve - szépen visszahajóztak, nem is kutatva a szigeten az után, laknak-e rajta vagy nem. Különösnek látszott, - de mégis megtörténhetett.