A gyémántos miniszter

(Egy skicc a forradalomból)

Magyar forradalom! Te egetgyújtó alak! Véres arcú kép! Senkinek gyermeke, mégis mindenkinek halottja! Kelj föl a sírból és mulattass bennünket!

Míg éltél, nem festette le senki arcodat. Most jelenj meg nekem az éjfél óráiban, mikor a temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem tudnak alunni az önátkozta sírban, ülj festőtáblám elé, és mutasd meg arcodat képzetemnek.

A nemes büszkeség lángja égjen azon, midőn a nép áldozatairól fogok veled beszélni, azon népéről, melyet isten jó kedvében teremte a világnak, de melynek számára rossz kedvében teremté a világot.

De szégyen pírja ömöljék el arcodon, midőn azoknak neveit hallod említeni, kiket e nép naggyá tett, s kik e népet semmivé tették.

Sírj, fehérüljön el képed azok sírhalmánál, kik mások dicstelen nagyravágyásáért dicső halált haltak.

De fekete légy a bosszútól, midőn az oltár papjait hozom emlékedbe, kiknek kezei közt elvesztek az áldozatok.

Némulj el. Remegj, reszkessen alakod, midőn sírást hallasz. Karének az, millió és millió ajakról. Özvegyek, árvák, koldusok és őrültek siralma az. Hallgass, ne szólj bele. Rejtsd el arcodat.

De kacagj fel, és tartsd arcodat az égre, hadd lássa meg az, mint néz ki egy lélek, mely holta után tébolyodott meg, ha meghallod, mint vigadnak azok, kik ennyi könnynek voltak teremtői.

Azután tűnj el ismét. Menj vissza a sírba. És imádj istent: hogy engedjen meghalnod, és ne hozza el rád a föltámadás napját.

*

Hideg januári éjszaka volt. Sem holdja, sem csillaga nem volt az égnek, a zúzmarás zivatarban fekete hollók falkái kóvályogtak, szüntelen kiáltozva alá egyhangú szavakban „halál! halál!”

A fergeteg fütyölt, az egész föld fehér szemfedővel volt leterítve, a farkasok üvöltve felelgettek egymásnak egyik berekből a másikba.

És e hózivataros éjszakákon kétszázezer ember nem aludt fedél alatt.

Az ország minden részein hosszú fekete vonalok húzódtak keresztül. Kényszerű sietséggel törekvő hadcsapatok. Éjjel és nappal, hegyeken és rónákon, éjszaktól délig lehete látni e vonuló seregeket, amint dobszó, trombitahang nélkül mindenféle irányban átszeldelék az országutakat.

Zúzmaráz-lepte lovasság, utána rosszul öltözött gyalogsorok, hallgató, beszédtelen nép. Dübörgő ágyúk, ágyússzekerek, egyik a másik után, azután megint elrongyollott gyalognép, élén gubába burkolt vezetője nehéz harci ménen, azután megint lovasság, ágyúk és így tovább. A kardok, szuronyok csillogtak az éjszakában.

Néhol egy-egy siető dandár látszott, mely egy másikat üldözni látszék, az alakok sebesen vonultak el szem előtt, mint álomárnyak, s órák múlva vörös villogás látszék a láthatáron, s egy-egy eltévedt dörrenés az ütközet távoli morajából.

Azután ismét néma lett minden. Új csapatok jöttek és mentek. A hófuvat behordta nyomaikat. Sehol őrtűz, sehol megállapodás, szüntelen előre, előre, pihenés nélkül. Fel a hegyeknek, az ágyúkat nem bírják a lovak, a csatárok tolják felfelé. Maguk is leroskadnak. Keresztül mély, meredek sziklautakon, övig érő hófuvatagban, éhezve, szomjazva, fázva. Dübörgő hidakon át, befagyott folyók jegén. Elöl, hátul, oldalról üldöző seregek között, golyók zápora közt. Mindig odább, mindig odább. Fáklyafénynél, földalatti úton, s azután ismét föl meredek hegyekre ágyútűz ellen, ágyútűz elől, vészvihar elöl és hátul, vészvihar még az égen is, s mindig előre, végtelen, irtózatos úton. Egy-egy beteg vagy sebesült kidűl a sorból. Ott marad. A hó ellepi, megfagy, jól jár. A többi sort zár és siet, pihenése ütközetben van csak. Nyugodt álma, ha elesik.

És nem zúgolódik senki. Tűr, szenved, küzd és meghal. Még akkor is szent ihlet zárja le szemeit, s a haldokló nem átkozza meg a földet, mely vérét megissza s testének nem ád temetőt, s a tűrő nem átkozza meg a szenvedést, mit nyugalmáért cserélt. Az áldozat panasztalan.

Tiszteljétek a katonákat.

*

A rendőrminiszter úr ablakai még mind ki voltak világítva, pedig az idő már éjfél után járt.

– Én istenem! – sóhajta az azon menő cívis, kalapját megemelintve az ablakok előtt –, milyen szorgalmatosak ezek a haza atyjai. Még éjjel sem alhatnak az ország gondjaitól. Bizonyosan itt készítik azt a sok ménkű puskaport, vagy azon tanácskoznak, hogy milyen árkot húzzanak nemes Debrecen városa körül.

– Szegény urak! sem éjjelük, sem nappaluk. Majd szétreped a fejük a sok aggodalom miatt. Nyolc órakor összeültek s még nincs vége a tanácskozásnak. Hja, sok mindenről kell gondoskodniok. Az egész ország sorsa az ő kezükben van. Akármit tesznek, az sok hányás-vetés után történik, s mennyi mindent kell pedig tenniök!

– Egy rendőrminiszter!

– Szentséges Jehova, mennyit kell annak tudni, látni, érteni, cselekedni, kifőzni. Ő levelezésben áll valamennyi külföldi udvarokkal, megvizsgálja a passzusokat, kvártélyt rendel a deputátusoknak, elolvas minden újságot, amelyiket megunta olvasni, betiltja, dikciót mond az országgyűlésen, olyan szépet, hogy senki sem érti, kisujjában viseli az egész diplomatikát, előre tudja még azt is, ami történni fog. Hogy fér ennyi tudomány egy emberbe? Kivált egy olyan kicsiny emberbe?

– Gyerünk haza, szomszéd uram; alhatunk mind a két fülünkre, virraszt mihelyettünk a rendőrminiszter úr, és végzi az ország minden állapotját.

Éppen dolgom volt a miniszter úrnál. Benyitottam az előszobájába, aholott is majd leütött a lábamról a pipafüst.

A bureau 66 hivatalnokai közül csak hat volt jelen. A többi otthon volt és aludt, mint illik rendes emberekhez.

A hat közül kettő rettenetesen nyírt valami üres papirost, a másik kettő a postára ment, s a jött leveleket tördelte fel ex offo, s nagyon jól mulatott holmi családi titkok fölfedezésén.

A harmadik pár pedig a miniszteri szalon ajtaját ülte el. Mondanom sem kell, hogy mind a hat rettenetesen pipázott.

– Lehet Lacival beszélni? – kérdém az egyik ajtónállót, aki egy igen szép szálas termetű orangutang lehetett, míg miniszterialis írnokká nem promoveálták.

Az én majmom végignézett rajtam, nem csekély szimptómáival a megvetésnek, s nyomatékos hangon kérdezé:

– A miniszter úrral?

– Hát önök mióta híják Lacit miniszternek?

– Mióta fizetéseinket felemelte. Hanem beszélni most nem lehet vele. A konferencia fontos. Megzavarni nem szabad. A haza, tudja ön, uram, a haza elébbvaló minden privát dolgoknál. Tessék máskor idefáradni.

– De magam is közügyben jövök.

S közelíték az ajtóhoz.

– Uram, egy lépést sem tovább – szólt a tisztelt pávián pátosszal –, én a fejemmel vagyok felelős.

S elémbe állt egész hosszában.

Nem voltam róla bizonyos, hogy nem harap-e meg, s már szinte visszavonulni kezdék, midőn a belőli konferenciából ilyen töredékhangok üték meg a füleimet:

– Négy király!

Úr isten! – gondolám magamban –, mi bajuk lehet nekik egyszerre négy királlyal?

– Nem ér semmit – kiálta egy másik hang, melyet világosan Laciénak ismertem el –, mert az enyém négy disznó. Ránéztem a cerberusra. Az először el akart vörösödni, de ami nem sikerülvén neki, belém kapaszkodott, s kifelé szorongatva erősen allegált, hogy itt nem szabad hallgatózni.

Bírkózni kezdtünk. Én erősebb voltam, s egy ügyes boxírozás segedelmével egy flankenbewegungot tettem az ajtó felé, s azt minden további ellenállás nélkül bevevém.

A konferencia szörnyen állt. Három asztalra volt terítve. Az egyiken tea és puncs, a másik kettőn mindenféle akták forogtak kézrül-kézre, miket a parasztvilág kártyáknak nevez.

Az egyik asztalnál diabolkát játszottak vagy hatan, nagyon el voltak merülve, egyik sem vett észre, a másik asztalnál praesideált a miniszter, ott ferbliztek.

A miniszter nem volt valami magas ember, valamivel több lehetett, mint Tom Thumb, ha mellette ülő tanácsosa lett volna a rhoduszi kolosszus, ő maga pedig egy vitorlás hajó, kényelmesen áthajókázhatott volna annak szárai közt.

Arca sok keletiességgel bírt, teintje némileg közelített a cigánykolorithoz. Sok vonásaiban a cercopithecusok nemzetségével rokon, csakhogy azok persze nem tudnak olyan szépen beszélni, mint ő.

Szakálla az övéig ért, s mikor kacagott: reszketni szokott, amit hajfürtjei nem tehetének, a lehető legrövidebbre levén lenyírva.

Pőrére volt vetkőzve, s a rettenetes sok ráncról arcán gyanítám, hogy kacag. Amiről később feketére nyitott szája is meggyőzött.

Mellette jobbról egy hosszú ifjú ült. Sovány, szatirikus arca nemigen látszott osztozni a közjókedvben. Hihetőleg valami brodsitzer volt.

Balján egy termetes férfi. Szabályos, de kissé elhúzott arca igen tudományosnak akart látszani egy mal à propos applikált pápaszemmel. Szakálla, haja jól soignírozva, maga tűrhetőleg elegáns és jókedvű. A miniszter pecsétőre.

Lacival szemközt ült egy roppant titanicus férfi, kinek nyaka és könyökei arany paszomántba voltak húzva. Bizonyosan generális. Képéből kilátszott, hogy ez az ember maga megenne egy hadsereget, ha valaki előre megsütné azt a számára.

Amellett egy sejtes barna férfi, kinek arcán első percben észrevehető volt, hogy lengyel.

Az asztalszegleten végre az ördög helyén egy kis nyápic férfi ült, aki rettenetesen nyert és bosszantott mindenkit.

– Ah, szervusz! – kiálta rám Laci, amint megsejtett. – Te vagy az, akit olyan nehezen eresztenek be. Foglalj helyet, ide mellém. Osszatok neki is. Aztán ott a puncs.

– Köszönöm, nem játszom, igen nagyba megy itt. – Láttam a sok aranyat és bankjegyet heverni az asztalon egész garmadában.

– Ó, nem – felelte Laci, mind a két lábát maga alá szedve. – Egy arany a visi. Ez nem hazárd. Nemde, édes generálom? Ez utóbbi szavak a magas, atlétai termetű férfiúhoz voltak intézve, ki példás flegmával gusztálta a sántát. Kettős álla volt. Orra, ha jól emlékszem rá, csak egy.

– Nem mondhatnám – felele gordon hangon. – Már a második icce aranyat vesztem.

– Haha – nevete föl a kis nyápic emberke az asztalszegleten, akiről sohasem bírtam megtudni, hogy gyermek-e vagy vén ember, annyi silányság és aggottság egyesült arcán. Úgy látszék, hogy ő nyert legtöbbet.

– Haha! – nevete impertinens éles hangon –, az én generálisom nem is marékkal, hanem iccével méri az aranyat! Mindezt oly élesen, hogy a fülem csengett bele.

Erre általános lett a nevetés, mintha valami rendkívüli jó ötlet hallatott volna, s valójában valakitől egy icce aranyat elnyerni azon időben, mikor az országot papirosokkal láttuk beterítve, megérdemli, hogy az ember jókedvű legyen utána.

Nevetett maga a miniszter úr. Majd kitörte a széke hátát, annyira nevetett, s egy lábát feltette az asztalra.

– No, meggyűlik ezért majd a bajod az öreg kóficcal, hogy elkártyáztad a pénzt, amin kapszlikat kellett volna venned a felső hadsereg számára. – Ezt a reflexiót elég zseniálisan a miniszter úr tevé.

– Azt mondom majd, hogy elvesztettem a csatában.

– Abban, amelyikben így ír egy német bulletin: General Böse, der den Rückzug deckte, oder wenigstens decken sollte?

– De megmentettem én azért a zászlómat.

– Igen, mert elszaladtál vele az első ágyúszóra.

Erre ismét hangos hahota keletkezett. A haza atyjai rettentőképpen mulatságosnak találták, hogy egy generálisuk az első ágyúszóra kezébe kapta a zászlót s elfutott vele.

Tán még most is nevetnének, ha a szomszéd asztalnál ezalatt csetepaté nem támad.

A zaj magára ragadta a figyelmet, a szcéna még inkább. Két gentleman volt egymással éppen hajban. Az egyik egy jó szál férfi, a másik egy még Lacinál is csekélyebb individuum, mely utóbbi, hogy társával egyenlő lehessen, egy székre hágott fel, s onnan kiabálta csatahangon:

– Ez cudarság, ez lovagiatlanság, ez illojalitás! – és tudta a jó ég, még mi minden iszonyúságot nem.

– Mi baja annak a fiúnak? Mi lelt fiam, Hetveni? Dugjátok be a száját, ne sikoltson olyan nagyon! Hetveni, mit ordítasz?

– Ide nézzetek! Legyetek bíráim! – deklamált a cinegének született férfi, s hatás végett most már az asztalra lépett, ez a longurió la aranyakba veszt, s most bankókban akarják kifizetni, per hat forint darabját.

Az egész társaságban egy közös elszörnyedést jelentő „ah!” hallatott.

– Szörnyűség!

– Az a kérdés – szólt a miniszter úr szupremáciáját éreztető tónon –, hogy minő bankjegyekben. Osztrák bankjegyekben igenis hat forint mostani kelete az aranynak.

– Dehogy! – ordítá az emberaprólék türelmetlenül –, magyarokban.

– Ah, ah! – szörnyűködék az egész coetus, maga a miniszter úr is úgy rázta a fejét, mint szokta országgyűléseken, midőn a karzatnak tudtára akarja adni, hogy valamire pisszegni kell, s egy földre sújtó tekintetet vetve a vádlott egyénre, szárazon kimondá rá az ítéletet.

– Magyar bankjegyekben nyolc forint ára az aranynak – s azzal noble nonchalenc-szal vette fel ismét kártyáit és kérdezé: – Mi a visi?

A pecsétőr dupla visit tett.

– Nem hiába magad is dupla vagy – tréfálódzék a miniszter úr, s a többiek kötelességöknek érzék a tréfát megkacagni, csupan a generális nem kacagott, az egész társaság közbotrányára.

– Bizonyosan nem érti a viccet.

– Mit tudhatom én, hogy mi történik itt közöttetek, még én a hazáért a csatatéren …

– Szaladok – egészíté ki a miniszter. – Mondd el neki, Móric, magad a tréfát, hadd mosolyogjon ő is.

– A vicc jó, csak az rossz benne, hogy velem történt – kezdé a pecsétőr mondását. – Jól tudod, hogy én két hivatalt viselek, mint komám, Laci is, és te, édes generálom, és valamennyi okos ember, aki teheti. Egyfelől pecsétőr vagyok, másfelől őrnagy. A legközelebbi fizetésfelvevés napján felveszem az én ezüstös atillámat, tetejébe öltöm ezt a zsemlyeszín kaputot, s megyek a pénzügyminiszterhez tisztelkedni. Kérem tőle a pecsétőri fizetésemet, azt előmbe számlálja, én beseprem, s akkor újra meghajtom magamat, s bemutatom előtte mint ez s ez őrnagy urat, ki a fizetését jött felvenni. Az ember nem confundálódott, megcirógatta két kézzel a képemet, s rettenetes nyájasan kért engedelmet, hogy most nincs nála pénz, hanem egy óra múlva lesz, ne is fáradjak oda érte magam, csak egy káplárt küldjek el a zászlóaljamból, csak egy akkora kis káplárkát, mint a kisujjam abból a zászlóaljból, amelynek őrnagya vagyok.

De már erre méltán kerekedett fel az univerzális röhej, mert olyan zászlóalj nem egzisztált sehol.

– Valami szamár újság aztán felkapta ezt a viccet s bemutatott a közönségnek, mint azt az embert, aki nem egy ember, hanem két ember, s szépen rajtam száradt a „dupla” epitheton.

– Nagyon jó – mondá rá jókedvvel véleményét a generális úr, kivált miután akkor ő húzta be a nyápic embert, mintegy száz aranyig, aki ellenben igen silánynak találta az egész bonmot históriáját.

– Az a furcsa, hogy diákkoromban a professzorom mindig azért szidott, hogy simplex vagyok, most meg azzal vegzálnak, hogy dupla vagyok.

A játék ezalatt tovább folya, a miniszter úr vesztett, s mentül jobban vesztett, annál jobban kezdte szidni azokat a gyáva képviselőket, kik minden percben készek az alkudozásra, kik egy gironde-ot akarnak Magyarországon megalapítani, és akiket ő le fog guillotinoztatni, a debreceni piac közepén, egytül egyig, mint a legyeket, s a többi s a többi – s mérgesen lehányt magáról minden öltözetet, azután megint mind felszedte magára, szidta az egész országot, egész Európát, mind az öt világrészt összevéve, az egész systema copernikianum valamennyi csillagait, s utoljára az egész lump kompániát: hogy minek jöttek ide az ő idejét és pénzét lopni!

A kompánia szokva volt a miniszter úr kedélyváltozataihoz, s sans gęne kopasztotta egymást, míg a miniszter úr egyre-másra vesztve és vetkőzve, mikor már csak az volt hátra, hogy a csizmáit is lehúzza, felugrott, hátrarúgva a székét, s ment az írószekrényéhez, új pénzerővel jelenendő meg a csatatéren.

Aki látott már békességesen mulató társaságot, melynek közepébe hirtelen egy százötven fontos bomba esik be a stukatúron keresztül, annak lehet fogalma a következő jelenetről, senkinek másnak nem.

A miniszter beletekinte a fiókjába, s azzal felordíta oly hangon, mintha harminc cserépkorsót csaptak volna egyszerre a falhoz.

– Ki járt itt?

Mind odanéztek. Legalábbis azt hitték, hogy valaki egy puskaporos minát rejtett el a miniszter íróasztalába.

– Ki járt itten? – kérdé újra sztentorral, s öklével a fiókra mutatott.

A társaság kővé válva nézett rá, s a generális úr éppen úgy kezdé magát érzeni, mint mikor Zólyomban először meghallotta az ágyúzást.

– Akarom tudni, hogy ki járt itt.

– Megvesztél, cimborám? Mit kiabálsz? ki bántott? – szólala fel végre a pecsétőr. – Én is jártam ott, és más is, odatetted a szivarokat.

– Engem megloptak.

– Lehetetlen.

– Két százas volt itt fölül, most nincs.

– Valamikor pipára gyújthattál vele. – Ez a magas, szatirikus ifjú észrevétele volt, első és utolsó ez estén.

– De nem vicc ez, hallja az úr, mert ez komoly dolog!

– De ugyan, Laci, legyen eszed, ne csinálj belőle skandalumot. Azért a rongyos kétszáz forintért.

– De én akarom tudni, hogy engemet ki lopott meg. Az én házamnál tolvaj van. Az én házamnál az ország kincsei vannak. Én semmiért sem vagyok felelős.

– De hát mi szükséged van erre a lármára?

– Nekem szükségem van erre a lármára. Az én házamnál az országnak több milliót érő kincsei vannak. Én akarom tudni, hogy kitől őrizkedjem.

De már ennyi skandalum mégis több volt, mint amennyit egy táblabíróból csinált generális gyomra elbír.

– Ejnye, ilyen adta-vette – káromkodék mindig magasodó hangon, míg végre oly dörgéssé vált irtózatos szava, mintha tízezer ember beszélt volna egy gégéből – Hát kinek néz az úr minket? Tolvajok vagyunk mi? Erre-amarra, szedte-vette! Köszönje meg az úr, hogy lealázzuk magunkat a társaságába, nem hogy még itt bennünket dehonesztáljon, mert ha itt volna a kardom, mindjárt karmonádlinak aprítanám, aki cigánypecsenyéje van! Azért, hogy én a státus pénzét elkártyázom, nem loptam én még senki fiától egy garast sem, hallja az úr. Ha policájminiszter úr meglopatja magát, van kopója elég, szagláltassa ki a tolvajt, de becsületes embereket ugyan ne derogáljon, mert ha azt nem nézném, hogy Debrecenben vagyunk, ahelyett, hogy mi megyünk el innét, az úr menne most ki az ablakon, veszedelem terringette!

Szólt és két széket két csapással összetörött, egy ökölütéssel a kártyaasztalt kettéhasította, a bundáját felvette, annak egy legyintésével az egész puncs-szervizet leverte az asztalról, a kettős ajtónak egyik szárnyát kivette sarkából, egy írnokot ledobott a lépcsőn, s ekként szörnyű erejének tanújeleit hagyva mindenütt, hangos káromkodással eltávozott, s hazáig valamennyi cívist felmorgott az álmából.

A többi assessorok meghunyászkodva előkeresék téli kaputjaikat, s egyenként elosongatának. Legutoljára előbújt az ágy alól Hetveni úr is, hová a csata folyama alatt egy eléggé bölcs rückgängige Bewegungot csinált, s megilletődve nyújtá kezét a háborgó miniszternek, mondván:

– Miniszter úr! Énrám csak nem gyanakszik ön? Hisz arról meg lehet győződve, hogy én öntől nem lopok.

– Jól van, jól, csak eredj.

– Hát kineveztess holnap őrnagynak.

– Hová a pokolba? nincs üres hely.

– Szabadcsapathoz?

– Van mindenütt.

– A bihari oláhok ellen még nincs.

– Hisz azok senkit sem bántanak.

– Majd bántanak, ha én odamegyek.

– Jól van no. Kineveztetlek, csak vigyen a ménkű!

Magam mind ekkorig ott vártam egy pamlagra dűlve a konferencia végét, s mikor hozzájuthattam, én is belekötöttem a miniszterbe.

– Hát neked mi bajod? mondd frissen. Három szóval elvégezd.

– Nem is lesz hosszabb. Kétszáz szekeret rendeltél ide a piacra. Tegnap estétől itt állnak hóban, fagyban, mit akarsz velök?

– Mondd meg nekik, hogy ha eluntak állni, hát leülhetnek!

Ezzel az instrukcióval kitolt az ajtón, s a szegény szekeresek másik éjjel is ott háltak a havon, hozzájuk sem szólt senki. A miniszter pedig egyedül maradt az ő pecsétőrével.

– Te Laci – szólítá ez meg a minisztert, ki hallgatva és sebesen járt alá s fel, mint szokott, ha összeszidták. – Igazán ellopták a pénzedet?

– Dehogy lopták.

– Hát mért csináltál olyan nagy zajt semmiért, még az a dromo levág, híre lesz a városban.

– Azt te nem érted. Nekem kellett ez a zaj. Mentül nagyobb híre lesz, annál jobb, magam is úgy akarom. De te nem értesz hozzá. – S ezzel kiszólt az ajtón.

– Simon!

Egy még minden eddig előfordultaknál apróbb egyén lépett be e hívásra. Úgy látszik, mintha a miniszter szemen szedte volna a magánál kisebb embereket.

– Ismersz itt valami ügyes lakatost?

Szokása volt a miniszternek mindenkit tegezni.

– Akárhanyat.

– Ne beszélj, szamár. Nekem nem akárhany kell, hanem egy bizonyos. Ha lehet, néma, de mindenesetre olyan, akinek senki sem hisz, és akit kevesen ismerjenek. Eredj, mindjárt visszajöjj.

A küldött igen alázatosan betette az ajtót s eltávozott.

Az előszoba is megüresült. A miniszter bezárta az ajtókat, s egyedül maradtak.

A miniszter úr sebesen járt alá s fel, mintha a világon minden attól függne, hogy ő meg ne állapodjék, a pecsétőr pedig végigfeküdt a pamlagon és ásítozott.

– Öcsém – szólala fel hirtelen megfordulva sarkán a miniszter s homlokát összeráncolva. – Öcsém, igen rosszul állunk.

– Tudom – sóhajtja fel a pecsétőr.

– Seregeinkről azt sem tudjuk, hogy hol vannak. Az osztrák hadcsapatok körös-körülálltak bennünket, a legmesszebb távolság tizenkettő, a legközelebb hat mérföld. A magunk katonái szidnak bennünket, az ellenéi fenyegetnek. Elöl tűz, hátul víz. Huszonnégy óránál tovább itt nem maradhatunk.

– Rettenetes! És nem lehet valamerre menekülni?

– Tán nem azon gondolkozom éjjel-nappal?

– Tán álruhában? Én mint hentes, te mint puskaműves?

– Nem ér semmit, hiszen nem értek a puskához.

– De hát nem gondoltál valamit?

– Azt hiszed? Nézz ide. Mindenféle útlevelek, csak be kell tölteni.

– Ah, ez pompás, ez nagyon derék, mit kellene beleírni?

– Ne törd rajta a fejedet. Magam ékszerárus leszek, te pedig a segédem.

– Ahhoz ékszerek kellenének, gyémántok s több afféle.

– Bizony simplex ember vagy te, édes öcsém, nem látod itt ezeket a ládákat?

A alkovenben három különböző nagyságú láda volt