A két menyasszony

Élt Szolnokon egy özvegyasszony két szép leányával; Rózsa volt az egyik, a másik Anikó.

Feketében járt az özvegyasszony, rózsaszínben jártak leányai.

Tíz év óta volt özvegy az asszony, tíz év óta hordta gyászruháját; két év óta volt a két szép leány menyasszony, két év óta hordta jegygyűrűjét.

Az özvegy napról napra aggott, fogyatkozott, közeledett férje sírja felé; a két szép leány napról napra szépült és vidámult, közeledve a menyegzője felé.

Katona volt mindkettő kedvese. Derék jó, hű fiak. Messze jártak sivatag külföldön, mégis minden hóban érkezett levelük váró mátkáikhoz, tele reményekkel, tele szerelemmel.

Most két hónap múlt el egymás után, hogy semmi tudósítás nem érkezett rólok.

Bizonyosan maguk fognak jőni, gondolák a szép menyasszonyok, s megnyugodtak benne.

*

Vége felé járt a zaklatott év. Csikorgó hideg volt. Esztendő utolsó napja.

Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsendülés köszönti fel…

1848. év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon, és túl és innen rajta fél Magyarországon.

Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az.

Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg, tömve-tömve emberekkel, kik rémült kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva, elkényszeredve s nem tudva merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban.

Hátrább nehéz málhás szekerekből hánytak le mindenféle uratlan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmijét.

Még hátrább, födetlen szekereken nagy nehézágyúkat lehete látni, otthagyva az út közepén, összevissza döntögetett ládákat, az ország pecsétjével záraikon, ruhakelméket, fegyvereket, hordókat s más egyéb, a gondviselés őrködésére bízott tárgyakat.

És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlevők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt, és összefutva minden szekeret, nem talált rá, s búsan nézett újra a másik vonat elé.

Kardos, nehézkes emberek szálltak ki, beburkolva, deresen, zúzmarásan, reszkető, fázó nők, szepegő kisfiaikat vonva kezeiknél fogva, az ottlevők az érkezőket, ezek amazokat ostromlák kérdésekkel, száz kérdésre egy válasz.

Olykor az egész vonat csak katonákat hozott, kik éh és fagy közepett vad harci dalt énekeltek a rohanó vaskocsi mennydörgése mellett.

Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal levén elfoglalva, a nagy dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak.

Benn a városban azalatt házról házra jártak az újan érkezők, szállást és meleget kérve a náloknál szomorúbb gazdáktól. Kényelmes nagyurak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában. Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában, s finnyás úrhölgyek köszönettel fogadák a fekhelyet, mit idegen férfi engedett át nekik, míg magának a földön vete ágyat.

S aztán egész éjjel dörgött és fütyült a járókelő gép. Vörös tűzszemei messzire belátszottak a vak éjszakában, kéménye bömbölve okádta a szikrával elegy fekete füstöt.

Néhol az út közepén elmaradt. A forró gőz megfagyott csöveiben, a tűz kialudt a rettentő hidegtől, s az útban tüzet raktak alá, hogy ismét felolvasszák. Két-három segélymozdony alig bírta aztán állomásra bevontatni.

Túl Szolnokon pedig a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek a göröngyös felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zúzmara.

Majd egész karavánok, gyalog, szegényes ruhában, megapadt tarisznyával – fegyverműhelyek és felszerelések személyzete.

Ismét nagy, nehéz vasgépek rozzant szekerekre rakva, miknek tetején pokrócokba burkolt férfiak, asszonyok gubbaszkodtak.

Egy-egy fekete hintó, mely az előtte menő szekerek végtelen sorát nem bírva kikerülni, kénytelen volt lépést baktatni a többi nyikorgó szekerek nyomában.

Így volt az esztendő utósó napján.

Az új év első napja csak folytatása e szomorú képnek.

A gőzgépek újra jártak egész éjt, egész naphosszant, hordva bús, elfásult képű népet, málhákat, szekereket, nagy nehézágyúkat. A tegnap jöttek siettek odább, az újan érkezők jártak házról házra, szállást és meleget keresve. Csak néhány várakozó nézte a szüntelen jövő szekereket, keresve és nem találva és újra várva kedvesét, barátját, urát vagy málháit.

Túl, a Tisza másik partján pedig szakadatlanul mentek tova a menekvők szekerei, itt-ott egy-egy gyékénnyel fedett kocsi, hol férje után futó édesanya vitte ágy közé pólált gyermekeit, a többi nagyrészint fedetlen; a szél fútt, hordta a havat a menekvő arcába. A hideg majd megvette szegényeket.

Bús, kedvetlen, elgémberedett arcok mentek tova reggeltől estig és estétől reggelig, bele a vendégszeretetlen pusztaságba, hol napi járóföldre van egy helység a másiktól, s hol a közbeeső vendégfogadókból, jöttüknek hírére, eleve megszökött minden korcsmáros.

És ez így tartott az esztendő második napján, így tartott a harmadikon, negyediken, ötödiken.

Mindig több, mindig kétségbeesőbb arcok, iszonyú hideg, iszonyú hófúvás, gyalogló csapatok, fázva, éhezve, keblükbe dugott kézzel, s nehéz, dübörgő ágyúk el-elakadva a hótól ismerhetlen úton.

A hatodik nap megszűnt a járás-kelés! Az utósó gőzgép is megérkezett; már azon alig jött egy-két ember, az is kedvetlen, szótalan, bánatos.

Akiknek várva vártjaik eddig meg nem érkeztek, azok most búsan, csüggedten keltek egyedül a szomorú útra. A biztossági hivatalok elhagyták helyeiket, ami málha, ágyú, készletszer eddig el nem vitetett, ottmaradt, senkinek sem volt többé rá gondja.

Egy óra múlva az utolsó szekér is elhagyta Szolnokot, a vissza-visszatekintők nem láttak maguk után egyebet, csak a kanyargó fekete utat a néphagyott fehér pusztaságon.

Ilyenek voltak az ezernyolcszáznegyvenkilencedik esztendő első napjai Szolnokon, és túl és innen rajta fél Magyarországban.

*

Az utósó menekvő korán reggel elhagyá a várost. Csöndesen maradt az, várva nyugton az ismeretlen jövendőt.

Délfelé hangos dobverés és trombitaszó verte föl csendjét. A magyar hadseregek vonultak keresztül.

Haragos, elmérgesedett nép, gyalog és lóháton, szidva a rossz időt, a szelet és havat és az örökös hátrálást és az egész kaputos világot, mely előlük minden ennivalót fölfalt.

Egy óráig pihenni telepedett a sereg. Szíves házigazdák örömest megoszták vele utolsó falatjaikat, s tüzet raktak neki, hogy melegedjék sok nap és éj viszontagságai után.

A jó özvegy házához is betoppant egy huszár, szép karcsú szál legény, veres csákóján kettős aranypaszomány, szép fekete bajsza pörgére pödörve, arcát a csípős szél pirosra festette, s bár váltig akarja türtőztetni magát, kitör rajta az el nem rejthető mosolygás.

E mosolygásról mind ráismernek.

Az özvegy és a két leány egyszerre kiáltanak fel:

– Gábor!

S azután odarohannak hozzá, összeölelgetik, egyik érzékenyen, a másik nevetve; hosszan, forróan a harmadik – ifjú menyasszonya, Rózsa.

– Sejtettem, hogy eljősz. Sírhatnám volt már az egész héten. Meddig maradsz nálunk?

– Még tán egy óráig lelkem, egyetlenem.

– És mikor jősz vissza?

– Talán sohasem többet.

A leány könnyezve simult vőlegénye érdemjellel díszített mellére, a másik menyasszony is odafúrta magát, s leenyelegve testvére arcáról a bút, kérdezé az ifjú huszártól halk, szemérmetes hangon:

– Hol Róbert?

– Estére, úgy hiszem, itt fog lenni.

– Miért nem jött veled?

A huszár mosolygott.

– Én futok előle, ő pedig üldöz.

A leány elhalványult.

– Fél évvel ezelőtt áttetette magát a vértesekhez – magyarázá a huszár szavait –, s most egymás ellen küzdünk.

A két menyasszony rémülten tekinte egymás szemeibe.

– Ti egymás ellen harcoltok! Az én jegyesem testvérem jegyese ellen. Ez az égre kiált! – szólt a huszár arája remegve.

– Nem gondoltok olykor mireánk is? – monda a másik testvér.

– Ez a katona sorsa, barátném. Szeretni, boldognak lenni, örülni, s mikor a trombita megszólal, elfeledni szerelmet, örömet, boldogságot, és nem gondolni másra, mint a kemény kötelességre.

– Ah, Gábor, tinektek nem szabad egymás ellen küzdenetek, mi el fogjuk valamelyiteket csábítani, hogy a másikhoz áttérjen.

– Nem fog sikerülni, gyermekem. Ismerem Róbertet, éppen olyan, mint én. Katonának ott van helye, ahol zászlóját látja. Ahová az vezeti, menni kell neki is, menni a halálba, menni tulajdon testvére ellen, ez a katona sorsa.

– És ha a csatában találkoznátok…

– Kicsinyben múlt, hogy már meg nem történt. Mikor Téténynél összecsaptunk, alig voltunk már ötven lépésnyire egymástól, midőn egymásra ismerénk. Hirtelen félrekapta ő lovát, én is másfelé fordultam, hogy kikerüljem. S kerestünk mindenikünk magunknak más ellenséget. Véresen tértünk vissza mind a ketten; ha összecsapunk, egyikünk hihetőleg nem tért volna vissza… Ez a katona sorsa.

– S meg tudnád őt ölni?

– Hamarabb megöletni magamat általa. Azért nem szeretem én a kardcsatát, kedvesebb előttem az ágyú, kedvesebb a golyó – a tüzér sokkal boldogabb. Sohasem látja annak arcát, akit megölt, nem kénytelen jajgatását hallani. Míg én sokszor a legdühösebb csatában, mikor a dicsőség mámora elkábítja agyamat, nem egyszer hallom magamat nevemen szólíttatni a levágott ellenséges vitéztől. „Köszönöm, pajtás”-– kiált rám lováról lehullva, valamelyik tanulótársam, régi ismerősöm lehetett ifjabb éveimből, vagy egy ezredemből előmozdított tiszt, s aztán valahányszor egyedül vagyok, mindig a „köszönöm, pajtás” hangzik fülembe. Ó, a tüzér milyen boldog…

…Künn az ablak előtt megszólalt a trombita. Az indulót fújták.

Búcsút vett a huszár, egy rövid szó és egy hosszú csók s egy az arcon végiggördülő könny … A következő percben már osztálya előtt ült délceg paripáján, és nem látszott arcán sem a könny, sem a csók.

Újra hangzott a trombita. A csapat megindult. Az özvegy ablakából fehér kendők lobogtak utána. Egy óra múlva üres volt Szolnok ismét, és az maradt késő alkonyatig.

*

Estefelé csengő tábori zenével vonult be az elhagyott városba a császári had.

Vértes, sisakos csillogó vitézek, nehéz, jóltartott harcméneken.

Csinos, rendesen ruházott, fegyverzett népüket az előttük elvonult sanyargatott, mindenben fogyatkozást szenvedő magyar hadsereggel ellentétben látni oly leverő, oly nyomasztó vala.

Hát még az a jókedv, az a délceg öröm – míg amazok csupa keserű bút, csupa elvadult bánatot mutattak arcaikon.

Az özvegy házához egy vértes százados szállásolá be magát, a legvígabb vitéz az egész seregben, legvígabb most különösen azért, mert a két leány közül egynek vőlegénye.

Ez a fiú nem beszélt csatában-elveszésről, mint a másik vőlegény. Hogyha ráért kedvesével szemben harcairól is megemlékezni, diadaltól lángoltak szemei, imádta a csatát, a benne folyó vérért s a benne termő dicsőségért, szenvedélye volt az.

S ha látta a másik testvér-arcát könnyes szemekkel félre, magányba vonulni, elenyelegte búját katonás tréfával.

– Ne félj, jó teremtés, elhozom mátkádat a legelső harcból, fogollyá teszem és nálad hagyom hadifogságban.

De a leánynak fájt a tréfa. Komoly büszkeséggel válaszolt rá:

– Gábor nem hagyja magát elfogni, inkább meghal, de fogollyá nem lesz.

Így folyt nap nap után. Róbert nemsokára nőül veendé jegyesét. – A legelső diadalnap estéjén – monda, akkor leend az ő menyegzője.

– A legelső diadalnap – sóhajta Rózsa – az ellenfél vesztének napja lesz. Te akkor menyasszony fogsz lenni, én akkor talán özvegy.

És ezután sokat sírt a leány, vigadott a másik, de ha együtt voltak, visszafojtá mindegyik könnyét és örömét, mert tudta, hogy az a másiknak rosszul esik.

Egy napon Róbert komoly hangon, kissé titkolózva mondá Anikónak: „mához egy hétre csatánk lesz” – s az a forró kézszorítás mondani látszatott hozzá: „és diadalunk” – s az a vágyó elpirulás a menyasszony arcán mondani látszott hozzá: „és menyegzőnk”.

Titokban e napra mindkét leány ünnepélyes öltönyt készíttetett. Titokban, nehogy testvére megtudja.

Fehéret, hímzettet varratott Anikó, menyasszonynak való lakodalmi ruhát.

Feketét, egyszerűt varratott Rózsa, özvegynek való gyászruhát. Mind a kettő oly szép oly ifjú volt, termeteik egészen egyenlők.

*

Hetekig, havakig feküdtek a császári seregek Szolnokban, ezalatt erős sáncokat hánytak fel a hely védelmére.

Túl a Tiszán egy terjedelmes redoute készült, mely a hídfőt védte. A hosszú töltés mellett kivágott fákból rakattak pallisadok védpontul a lövöldözőknek, a töltés előtt pedig egy hosszúkás fűzfaerdőcskében rejtett ágyútelepek voltak felállítva.

E védkészületek mögött volt a császáriak által tutajokra épített híd. A nagy dobogóhidat még januárban leégették.

Ki e hidat el akarta foglalni, annak először is a töltés mögött felállított seregek biztos helyzetét kelle megostromolni, s föltéve, hogy ha ez sikerülendett neki, akkor a redoute és a fűzes rejtett ágyútelepei kereszttüzében találta volna magát. A helyzet megkerülhető nem volt, mert mindkét vége a Tiszával érintkezett.

A túlsó parton fekszik Szolnok, melyet fölülről a Zagyva vize s a Tisza járhatlan mocsárai védnek, míg alulról szinte stratégiai művészettel rendezett sáncok és védpontok tartják fedezet alatt.

A hídfőn innen három egymást védő megerősített pont volt félkörben felvetve.

A Tisza mellett egy hosszú futósánc, ettől lőtávolságra az elárkolt s ágyúkkal ellátott pályaudvar, citadellaszerű erős épületeivel, melynek ágyúi az egész odáig vezető defilét végigsöpörheték, s a nyugoti részen egy dombra épült kápolna, mely egyetlen emelkedett hely az egész síkságon.

A támadás e részről csaknem hihetlennek tetszék, a taktika rendes szabályai szerint ez egymást védő pontok csak a legnagyobb erőpazarlással, igen sok és igen nagy kaliberű ágyúkkal voltak megtámadhatók, és akkor is azon kockáztatás mellett, hogy visszaveretés esetére az egész ostromló sereg nem találva visszavonulhatási pontot, mindenestül a Pestnél koncentrált császári főhadseregre vettetnék ellenállhatlanul.

Egyedül a Zagyva felőli mocsáros rész maradt fedezetlen, mint ahonnan erélyes támadást várni nem lehete.

Emellett a Tisza jobb oldalán parthosszant őrszemek voltak felállítva egész Cibakházáig, mely a magyaroknak átjárási pontul szolgált, de ahol tudomás szerint néhány alakuló tartalékezreden kívül semmi haderő sem volt, a magyarok két dandárja Törökszentmiklóson levén egyesítve Vécsey és Damjanich alatt.

A támadás innen váratott, s mint a kémek kitudák, a határozott napra egyenesen a tiszántúli állomásnak volt intézendő.

*

Szolnok és Cibakháza között van egy rév. Egy kötél átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp éppen a túlsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrszeme tartá ez átjárást felvigyázat alatt.

A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénnyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.

– Látja kend azt a kompot? – rivallt a legényre, midőn a parthoz érve megsejté az átjárást.

– Látom, káplár uram.

– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.

– Jól van, káplár uram.

– Ne rezonírozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.

S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.

– Gyere ki, hej!

Odabenn valami morgó, dörmögő hang szólalt meg rá:

– „Gyere-é?” Majd még „hallja kend” is lesz.

– Ne rezonérozz, öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidenciádat, hogy az ég alatt maradsz.

A révész előjött. Vén, szürke ember volt.

– Régen híttak engemet „öcsémnek”, katona uram.

– Hány esztendős vagy?

– Biz ötvenkilenc én.

– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!

Sajátságos, hogy a vén huszár, még az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és halljakendezte.

A komp megindult a két katonával, a túlsó félen egy határvadász állt puskával, s rákiálta az általjövőkre valami idegen mondást.

A vén huszár megértette, hanem azért magyarul felelt rá vissza.

– Látod, ha szemed van, hogy huszárok vagyunk.

Az őr újra kiáltott, a huszár öklét rázta felé.

– Azt próbáld csak, ha ki nem fordítom a bőröd!

A granicsár, úgy látszott, hogy amit ígér, meg is szokta tenni, mert a következő percben rálőtt a két huszárra, a golyó keresztülütötte az öreg csákóját.

Az pedig nekifordult mérgesen a rekrutának.

– Hát kend mit kapkodja félre a fejét? Mindegy a golyóbisnak akár elöl talál, akár hátul. Te meg öcsém, ne bújj a lovam hasa alá, mert agyonrúg, nem szereti a csikót maga alatt. Csak eredj, húzd azt a kötelet.

A révész azonban sehogy sem volt hajlandó szót fogadni, hanem hasra feküdt a komp fenekében, amint meglátta, hogy ötven-hatvan granicsár ugrál elő a töltés mellől s elkezd tüzelni a két huszárra.

– Szálljon le kend – mordult a vén huszár a rekrutára, s kirántotta kardját; – hajtsa ezt a kompot, már ezt a parasztot a nyavalya töri. – S ezzel elkezdé a huszár szidni a túlparton levőket s biztatni erősen, hogy el ne menjenek addig, míg ő oda átér, s forgatta a kardját szörnyen kihívólap.

A granicsárok azonban látván, hogy ezt az embert a golyó nem fogja, odafutottak a kompkötélhez, s mire a huszár a Tisza közepéig jutott, elvagdalták azt kardjaikkal.

A kompot az elszakadt kötélnél fogva visszaverte a víz a túlsó partra. Az öreg huszár káromkodott, fenyegetölőzött s forgatta kardját nagy haragosan, ígérve rettentő dolgokat. De a kompot visszavitte a víz.

Mérgesen ugratott ki a partra a vén huszár. A közel erdőben rejtett osztálya várt rá, oda nyargalt vissza.

Megállt a kapitány előtt. Gábor volt az, a szolnoki leány vőlegénye.

– Mi történt, Gergő? – kérdé.

– Nem sült el a csel – monda a vén huszár. – Mondtam, hogy ne menjünk egyszerre annyian! Megsokalltak bennünket s elvágták a kompkötelet, ahogy feleúton voltunk. Lám, ha magam megyek, tán csak átbocsátnak, s akkor majd védtem volna én a kötél másik végit addig, míg a komp egyet fordul.

– Sebaj, Gergő – szólt a kapitány. – Hát amikor még nem volt komp a világon, hogy járták a vizeket? Átúsztatunk, ugye?

– Eszem a szentjét kapitány uramnak. Régen azt gondoltam már magam is, de nem akartam rezonérozni.

– No, fiúk, hát aki szereti a fürdést, utánam! – kiálta az ifjú vitéz, s azzal sarkantyúba kapva lovát, beleugratott a tajtékot verő vízbe, utána a legénység, sorban, hadi rendben. Egy kezével lova fejét tartva fel kantárnál fogva, másik kezében kivont kardját tartva csípejéhez.

Gyönyörű látvány volt, mint úszott másfélszáz vitéz a kék vízszín felett, mint vándor vadludak az égen, lovaik nyaka és tüsszögő feje látszott ki a habból, maguk is derékig víz alatt, piros csákóikon a zöld forgó tollát lobogtatta a szél.

A granicsárok egy sortüzelés után, mely kevés sikert látszott mutatni, hirtelen elhagyták helyöket, s mire a huszárok a túlpartra kiértek, már jó tovahaladtak, igen megzavart csatarendben.

E manoeuvre által a cibakházi révnél figyelő őrszem el volt vágva Szolnoktul s nem jelentheté meg, hogy azon nap estéjén oda Damjanich egész dandárával megérkezett s átkelni készül.

Az egyes futárokat a huszárok elfogdosák, s midőn késő éjjel az egész őrcsapat jött Cibakháza felől, túlnyomó erőtől szoríttatva Szolnok felé, útját állták, s heves verekedés közben leterelték Kecskemétnek.

Még azon éjjel Damjanich egész dandárjával átjött Cibakházánál a Tiszán, s ott meg sem pihenve, erőtetett marsokban éjen keresztül vonult fel Szolnok felé, anélkül, hogy e mozdulatáról az ottani dandárparancsnokokat valaki értesíthette volna.

*

Holnap csata lesz. Holnap megtudjuk, élünk-e vagy halunk. Ezeren fognak sírni, hogy ezeren örüljenek.

A két menyasszony együtt ül, bágyadt csillagfénynél, szobája ablakában. Tavasz első estéje van.

Holnap boldog nő lesz az egyik, özvegy a másik.

– Nem örülsz-e? – nem félsz-e?

– Nem …

Holnap menyegzője lesz az egyik vőlegénynek, diadallal, érdemrendekkel, koszorúkkal fog megjönni a csatából kedvese ölébe – temetése lesz a másiknak, halaványan, vérző sebbel fog feküdni a csaták mezején, megtiporva deli termete a gázoló lovaktól.

– Nem örülsz-e? – nem félsz-e?

– Nem…

A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját. Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak.

De nem kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszmeért járnak fel lelkeik az égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szívük repes, de nem szeretőik elé.

Azonban eljő szemeikre az álom, s visszahozza női szíveikbe a kitagadott érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem a harc, sem a haza, csak egyedül az ő szép arcaik, mosolygó szemekkel, enyelgő, hízelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik. Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halványan aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik.

Éjjel a jó özvegyasszony leányait álmaikban beszélni hallja. Odamegy ágyaikhoz. Az egyiknek alvó arcán könnyek gördülnek le, a másiknak arca mosolyogva borul vánkosára, s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot csókolja álmában.