A Bárdy család

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsomkertem.

Mivé lettél! Mi lett belőled!

Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak most oly elpusztulva.

Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra felvirulandsz.

Édes szép hazám.

Édes szép paradicsomkertem.

*

Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.

Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn azokat leírám.

Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű nem megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta írni.

Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, hogy azon emlékezet, amely előttem ébrenlétemben véres árnyakat mutogat, csak egy nehéz kórálomnak utósejtelme.

Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés csak főfájós lelkemnek kínzott teremtménye, és e véres, kínos alakok mind csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.

Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem volna azoknak lakóit soha.

Bár mondhatnám azt: ne higgyétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mindez csak álom, felébredünk, és nem látunk belőle semmit többé.

*

Mélyen, benn az erdélyi havasok között vagyunk.

Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű vad erdővel vannak benőve, mely éppen most kezdi tavaszi világoszöld színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszín ködbe mosódnak el a távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.

Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb kilátás perspektívjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik felnyúlni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt tűzetett. Alant a völgy legfenekén kis szétszórt falu látszik, melynek estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.

Még tovább az erdő körül rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó kopogás s a mellette elfutó mocskossárga patak, mi onnan támad, gyaníttatja alatta az érczúzó malmot.

Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pörölykongás veri föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye kimutatja a vashámor helyét.

Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kígyózó folyam, minden száz lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani, roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről lehord.

Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott szerpentina vezet a kis völgyi faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán esővájta szakadékos út visz el mellette valami távolabbi helységbe.

A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora jácintok és anemonék nyílnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakon olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki, míg az udvaron egy-egy zsinóros cseléd jár-kel őgyelegve vagy a küszöbnek támaszkodva, amint hivatása hozza.

A kastély minden oldalról sűrű vasrácskerítés foga körül, melynek kőoszlopaira a gobea és ipomoea örökzöld levelű folyondárindái vannak felfuttatva…

1848 tavasz elején e kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.

Mind az egy család tagja. Mind Bárdy név viselői.

Elöl egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolcvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arcán semmi nyoma már az életnek, halavány, ráncos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, akik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább, s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.

Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arc, örökké ráncolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő, szakálla hosszú fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, csaknem dacos. Eleven típusa a kiveszni kezdő ősarisztokrata-példányoknak.

Vele szemben ül a család kegyence, Jolánka, egy szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyempillák tartják árnyékban, arca tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem s csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kisleány tulajdonképpen nem a család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árvaleánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Éppen azért lett e kislány a család kegyence, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában. A család többi tagjai közt még két nő volt.

Egy özvegyasszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem viselt egyebet fekete ruhánál és egy ifjú menyecske, a legifjabb fiúnak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban.

Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifjú anya férje, József. Szép, szabályos arcú, fekete bajuszú férfi, boldog arculatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kisfiára, hol szende feleségére.

Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arculattal testvére, Barnabás. Egy hírhedt erejű komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra. Hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan. Bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt. Vállai herkulesiek. Különben látszik rajta minden percben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megcáfolni.

Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arcán szenvedő szelídség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja és anyja évek előtt meghalt.

Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfellebb ötévesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férfi gyermekei.

Az asztal túlsó végén egy húszéves ifjú ül, Bárdy Leó. Szép, életteljes arc, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természeti fürtökbe gördörülve. Ez az asztalfőn ülő arisztokratikus arcú majoresco egyetlen fia.

Emellett végül egy öregember ül. Fehér; megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arcában van valami közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.

*

Tizenhárman ültek az asztalnál.

– Milyen különös! – szólt a család egyik tagja –, most tizenhárman ülünk az asztalnál.

A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.

– Egy közülünk meg fog halni – válaszolá rá az ősz családfő, reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.

– Ó, nem annyian – szólt fel kedvesen a fiatalasszony. – Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak félemberszámba szokták venni. – S azzal ölébe vette a kisgyermeket.

Erre többen nevetni kezdtek az ötleten. A menyecske férje a könnybe lábadásig kacagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arcára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi teleszájjal nevetett, az asztalszegleti ifjú pedig nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arcán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…

Ha ezeknek akkor valaki azt mondta volna:

„Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlenegy sem fog élve maradni.”

Ha ezt valaki akkor mondta volna…

A fák kezdették hullatni leveleiket.

A Bárdy-kastély egyik teremében látjuk a magas, arisztokratikus arcú férfit, fiával, a húszéves ifjúval.

Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiú az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes acélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.

Az ifjú búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba, s az apa hevesen jár fel s alá a szobában.

– Eredj… minél elébb… ne lássalak – szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. – Ne hidd, hogy harag szól belőlem… félek tőled… irtózva tekintek rád… eszemet vesztem, ha rád gondolok… Egyetlen fiam vagy… Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek… De ha könnyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arcon, mely nem sírt soha… Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az úr adta, az úr vette el, legyen áldva szent neve érette… Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühöngő csatában siralmasan fogtok felkoncoltatni, elfojtanám a könnyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull!… És a ti halálotok két ország halála lesz.

– Meghalnak és újra fognak születni.

– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építetek, midőn lerontjátok a régit. Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kísérteni? Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, ami van, reményben azért, ami lesz. Századokon át ok nélkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget ígértek neki, de annak a dicsőségnek neve „halál”.

– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tízmillió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.

– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet másképp. Amit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom utáni jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek el hagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az ínség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha, egy panaszt nem fogsz tőlök hallani. S akkor mondd neki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől. Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyújtja.

– Annak is az idők ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a múlt balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.

– De e szabadság százezrek éltébe fog kerülni.

– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy a mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év múlva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kísérni könny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikba; de megjön az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet, s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!

– Fiam! Egyetlenegy fiam! – kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifjú nyakába s zokogott keserűen, erőszakosan. – Látod e könnyeket?

– Látom, apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig bírja e könnyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, és mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könnyeidet látom, és mégis elmegyek.

– Eredj – rebegé az apa lesújtva, megtörve. – Lehet hogy el fogsz esni, s nem látlak többet, lehet, hogy visszajősz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! – Ezzel félrefordult s intett fiának, hogy távozzék.

Szótlanul hagyá el a szobát, s amint kilépett, elöntötte a sűrű könny arcát, hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de amint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arcára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könnyek helyét lángoló veresség foglalta el.

Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.

Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga a kisded gyermekével mulatta magát, neje bújósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkacagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.

Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kisfiú odaszaladt hozzá s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifjú közeledésére.

– Csitt, baba! – neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből –, a bácsi háborúba megy, majd hoz neked onnan aranyos paripát.

József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki:

„Isten vezéreljen!” s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.

Azután sorba csókolák valamennyien, s víg lárma közt ereszték odább.

Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt összevissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.

Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő.

A kis ezüstszőke lyánka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé: „Imre”.

Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!

A lyánka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, éppen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több, mint testvéri szeretet.

A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.

– Minek az a kard oldaladon, Imre? – kérdé reszketeg hangon az agg. – Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az isten mérte ránk, ki fordíthatja el? Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az úr kezeibe. Az égen a múlt éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-ik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, ugye? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, ugye?

Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez s azt megcsókolá.

– Tehát elmégy? Isten legyen veled utaidban, ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához – szólt az agg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: – Áldjon meg a mindenható…

– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém – sóhajta a gyászos nő, midőn öccsét megölelé –, vigyázz magadra!

A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.

Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.

Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjúhoz; ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy hímzett kokárdát tűzött föl az ifjú szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros; fehér és zöld.

– Értelek! – szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifjú, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát –, ezek Erdély színei, egyesítne Magyarországéval. Becsületére fogok válni színeidnek.

A lyánka hagyta magát öleltetni, s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:

– Emlékezzél reám.

– Ha megszűnök rád emlékezni, akkor halva vagyok.

S ezzel megcsókolá a lyánka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak, s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.

Kardja végigcsörgött a lépcsőkön.

A földszínen lakott egy kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag monda:

– No, öcsém, aztán sok törököt levágj.

– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya – válaszolá az ifjú mosolyogva.

– No, hát franciát – igazítá ki magát a múltszázadbeli férfi.

Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjúra.

– Nincs szükségem reád. Itthon maradhatsz – monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárját átvéve, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.

Amint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annál inkább a kis szőkefürtű leány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.

– Te vagy ott, én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz – sóhajtá magában az ifjú vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek szerpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.

*

Különös idők voltak az akkoriak.

Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott estenként, nem a munkáról hazajövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utcákon.

Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, amint a kis völgyi helység utcáján végignyargalt. A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség.

Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.

Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstösre festve, az ifjú vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bércek, sziklák között.

Minden csendes volt, csak a harci mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pörölye s az érczúzók kallói hallgattak mindenütt.

Imre mélán elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.

– Nono – szólt hozzá az ifjú –, még itt nincs ágyútűz, máris félsz?

A ló ismét továbbügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta s félelmesen horkolt és röhögött.

Az út egy helyen két igen közelálló sziklapart között viszen keresztül, mik, úgy látszik, mintha a Torda-hasadék mintájára egy sziklának kettéhasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az utat, mely fölé dobogó híd van építve jól-rosszul összetákolt gerendákkal.

Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bármint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.

A lovag végre bosszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult és elkezdett hátrálni.

Azon percben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a híd alatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz-tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.

Ugyane percben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztülvitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.

Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztülgázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy egészen lenézte a támadó tömeget, vagy mindenáron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s ahelyett, hogy a hídra visszafordult volna, nekivágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.

– Tágulj előlem; oláh – ordíta rájok a közelből Imre, melyre kettő rögtön belekapaszkodott a lova zablájába, a többi pedig kaszáit nekifordítva, dühösen rohanta meg.

Két lövés durrant el, s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadazó kaszák között lehete látni villogó acélkardját, amint szikrákat hányva s sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy percet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.

Nem vette észre, hogy fenn a sziklak tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, amint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.

Már alig néhány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulandott ki, midőn egy magas, óriási termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen, s azt ágaskodni kényszeríti.

Az óriás fején római rézsisak volt, bal kezében két lábnyi rövid széles pallost tartott.

Az ifjú egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt kettétörött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent vesztve s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végigterült a földön.

E percben egy lövés esett az ifjú felé a sziklatetőről.

– Ki lőtt ott? –