A tarcali kápolna

Csatát nyert az osztrák, csatát vesztett a magyar…

A magyar tábornok lesütött ősz fővel jelent meg az országgyűlésen: „szeretnék – úgy monda – pincéből beszélni fel, hogy ne lássék arcom pirulása.”

Az osztrák tábornok víg kedvvel mulatott főtisztjei társaságában.

Az asztalon térkép feküdt, keresték rajta a helyet, hol új csata, új győzelem várandja fegyvereiket.

Egyszer jelentik a tábornoknak, hogy egy huszárt fogtak el.

– Hozzák be! – inte a vezér. Éppen jó szeszélyben volt. Maga is huszáröltönyt viselt, mint egykori huszárezredes, s fegyverét leoldva, kényelembe tette magát, míg tisztjei feszesen, fegyverben álltak, állig begombolkozva, mint a fegyelem rende hozza magával.

A huszár belépett. Vén, ősz bajuszú veterán volt. Képe fekete még a Schwechat alól elhozott puskaporfüsttől, de bajusza azért kétfelé kikenve.

Széttekintett mogorván, látszott, hogy nem tetszett neki a társaság, de amint egyszer a tábornokot megpillantá, hirtelen kiderült arca, mint a felhőből kinéző nap, s csakhogy el nem rikkantá magát.

A tábornok is összecsapta kezeit és nevetett. Hajdani legényére ismert az elfogott huszárban, ki Szoboszlón öt évig szolgált nála. Már akkor öreg Miskának hítta.

– Ismersz-e még, öreg Miska? – kérdé a huszártól jókedvűen.

– Igenis szolgálatjára, ezredes uram – felele a huszár, kezét csákótlan fejéhez emelve.

– Tábornok úr, nem ezredes! – igazítá ki az egyik főtiszt. A huszár néma lenézéssel mérte végig a közbeszólót – hogy mer egy gyalog ember mukkanni, mikor két huszár beszél egymással, habár kapitány volna is!

– Hát el hagytad magadat fogatni, Miska – kötődék a tábornok régi szolgájával.

– Mit tehettem, ezredes uram. Sokan voltak ellenem. Megszorítottak.

– De csak lenyomtál közülök vagy kettőt?

– Nem számláltam meg, de maradt ott valaki.

– Ember vagy, Miska. Adass magadnak egy ital pálinkát, s aztán eredj lovászaimhoz, ha bántanak, szidd össze.

A huszár megköszönte a jóakaratot, de csak úgy tétovázva settenkedett az ajtó felé.

A tábornok pedig tiszteihez fordult s a jövő csatatervről kezde értekezni.

Egyszer érzi, hogy valaki rángatja hátulról mentéjénél fogva. Hátranéz. Miska lopózott oda lábujjhegyen, s szörnyű rejtelmes ábrázattal intett, mutogatott a tábornoknak valamit.

– Ezredes uram, ezredes uram – suttogá szüntelen integetve valamit.

A tábornok egy kukkot sem értett a desperatus pantomímiából.

– Ezredes uram. Adja csak ide a szegletből azt a kardot.

– Mi a patvarnak neked az a kard?

– Csak adja ide. Mindjárt nem lesz itt egy német is a szobában.

Miska azt hitte, hogy ezredese is fogoly vele együtt.

A tábornok rettentően felkacagott e mondásra, s rögtön elmondá tisztjeinek, hogy a huszár milyen jó véleménnyel van felőlök. Lehetetlen volt az egész társaságnak megállani, hogy hahotára ne fakadjon.

Odamentek egyenként a huszárhoz, megveregették vállait, s beszéltek hozzá a világ minden nyelvén, amiből a huszár mind egy szót sem értett, hanem csak úgy magában mondott el rá egy hosszú, kicifrázott, kacskaringós szedtevettét.

– Hát Miska, a mi katonánk leszesz ezután, ugye? – kérdé a tábornok, s várta, hogy mit felel rá.

– Nincs itten huszárregement – monda az öreg, bajszát kétfelé törölve.

– Lesz belőled vasas német. Őrmesternek teszünk.

– Köszönöm, nem veszi be a természetem. Aztán volnék én most is őrmester, de nem tudok írni.

– Hát mi a kőt szándékozol mívelni? Ingyen akarod itt nézi a napot?

– De bizony majd, parancsolatjára, egyszer megszököm.

A tábornoknak tetszett az őszinte felelet. A huszár észrevette.

– Hát bizony azt csak tudom, hogy egy regement cserepár nem fog engemet estrázsálni.

Egyik főtiszt haragosan kérdé ekkor tőle, hogy miért akar ismét visszamenni.

Nem kell hinni, hogy a huszár valami gorombaságot mondott volna rá.

Bajuszán egyet sodorintva felelé:

– Ott van az én regementem. Jó katona csak odatart, ahol a zászlóját látja.

Ez ellen nem lehete mit mondani.

– No Miska, hát nehogy elszökj tőlünk, inkább eleresztelek.

– Köszönöm, ezredes uram – szólt a huszár, kezét ismét füléig emelve.

– Elmehetsz.

A huszár még húzódozott, orrát vakarta és szemöldeit ráncolá.

– Ezredes uram! Csak nem kívánhatja, hogy így huszárruhában végiggyalogoljak az egész táboron, megölne a szégyen, mire kiérnék belőle. Adassa vissza legalább a lovamat.

– Lovadat? A császáré az, fiam.

– Megkövetem, én neveltem azt csikó korátul fogva, tíz esztendeje, hogy vele járok, ha füttyentek neki is, megismer. Az Isten előtt is az enyim az. Az ütközetben is inkább engem érjen a golyóbis, mint azt.

– Jól van, elviheted.

A huszár még mindig látszott valamire várni.

– Ezredes uram! Hát már így szégyenszemre menjek vissza a regementemhez, kard nélkül? Még megfarmatringolnának, azt hinnék, hogy beittam.

– Jól van, adasd vissza azt is. – A tábornok inte a jelenvolt ordináncnak, a huszár szalutírozott és elment.

Az ajtóban még egyszer visszafordult. Érzékeny szemmel egykori gazdájára tekintett.

– Ezredes uram! – szólt a lehető legnyájasabb tónusból választva a hangot. – Ezredes uram! Jöjjön át mihozzánk!

S ezzel hirtelen kiugrott a szobából, érezve, hogy most valami hallatlan ostobaságot mondott, de ki kellett mondania, annyira a szívén feküdt, ha mindjárt a nyakát reszelték volna is le érte.

Mikor visszaadták neki lovát és kardját, a tábornok egyik lovásza, ki mindenkit szeretett bosszantani, ráhágott a huszár sarkantyújára, s annak pengő taraját letörte, s azzal odább ugrott kacagva.

A vén huszár megrázta öklét fenyegetve. – Megállj, talián! visszajövök érted! – kiálta utána, s a tábornok ablaka előtt még egyszer annak rendi szerint megtéve a tisztelgő vágást, elnyargalt.

Azt mondják, hogy a tábornok szemeiben könnyet láttak, midőn kíséretéhez fordulva mondá:

– Ha ezek a mi katonáink volnának!

*

A tábornok és kíséretének pompás lakomát készített az ősz magyar gazda, kinek lakában főhadiszállását felüté.

Kívánatára a család együtt ült asztalhoz velök.

A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arccal, ragyogó szemeihez, rózsás arcaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a titkolhatlan bánat.

Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T-ból rokonaihoz igen rossz időben talált jőni.

Csata elől, csata színhelyére.

Emma volt a szép piros lyánka neve.

A lyánka bár keveset tekingete széjjel, de annál többet jártak hozzá búcsúra a délceg hadfiak tüzes pillanatai.

A bor tette-e vagy a szép lyán tekintete, ebéd utólján az egész társaság erősen mámorosnak érzé magát.

Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az öreg gazda is fölemelte poharát.

Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért, magyarokért, németekért, katonákért és szép leányokért.

A hadfiak szívéből eloszlott minden harag, s miután látták, hogy az öreg háziúrnak jólesik a magyar szót hallani idegen ajakról, előszedte mindenki, amit itt-ott eltanult belőle, s mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára.

Végre fölemelte poharát a tábornok, s tiszta magyar szóval ily módon köszönté el.

– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok, mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete, legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arcának rózsái, és életteljesek és dicsőek, miként ő!

– Éljen! – harsogott minden oldalról, a poharak csengtek.

Emma rózsás ujjával fenyegetve mondá:

– Heute roth, Morgen todt. Ma piros, holnap holt.

– Kegyed csak nem akar talán meghalni.

– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint holnap. Ha tudnám, hogy arcom halványsága után elhalványuland a dicsőség is.

A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön a beszédet. Ebéd után suite-jével együtt felkerekedett, s a házigazdától katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette előrehaladó útjában főhadiszállását.

Midőn az ősz magyar ember egyedül maradt, kétszer-háromszor elmormolá magában:

„Quem dies vidit veniens superbum,
Hunc dies vidit fugiens labentem.”
      (Kit kevélynek látott a kelő nap,
      Azt elesve látta lemenőben.)

*

A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek fegyverben kellett maradnia.

A lovak földbe vert cövekekhez köttettek, egészen felnyergelve, lovagjaik mellettük feküdvének a hótalan fagyon. Rongyos sátor alatt pirospozsgás markotányosné oszt a katonáknak pálinkát és bort. Ulánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete ráncosképű cigányasszony ül, ki a katonáknak fejenként egy ezüstkrajcárért olcsó jövendőt mond tenyereikből.

Néha az ezüstkrajcár helyett persze hogy ütleget is kap, de tízen kinyeri, amit a tizenegyediken elveszt.

Lassanként mindig több-több nép támad körüle, a virtuóz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a markotányosnénak.

A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kíséretében, s amint azon lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely mindig zajosabb tért kezdett magának elfoglalni az éji némaságból.

A tábornok nem volt az az ember, aki szerette volna valakinek a mulatságát elrontani, odafordítá lovát s megállt a sátor előtt.

Kérdezősködésére felelék, hogy egy cigányasszony mond jövendőt a katonáknak.

Ismerte már ezt a fajt alföldön laktából, s odainté.

– Kurhere dade, mondj szerencsét itt ezeknek az uraknak, dikhec előre.

– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak szerencsét, csak szegény embereknek.

– Upre vén szibilla, vagy a sarkadra verek ezzel a korbáccsal.

– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra, úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.

– Ne félj, boszorkány. Fogd meg a tenyerét ennek az úrnak.

A segédőrnagy lehúzta kesztyűjét, s odatartá tenyerét a cigányasszonynak.

Elkezdett az cigányul morogni: „irgundum gule sandikhec, csororum sophengyule gágyule,” ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet belőled.

Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét, s egy ezüstpénzt vetett a cigánynőnek.

Azután egy hatgyermekes apa tartotta elébe tenyerét.

– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nemsokára, s egy szép kis magzatod lesz.

Az elnevette magát, és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen ezredi törzsorvos volt, roppant trabális férfi.

A cigányasszony legkisebb lelkiismeretet sem csinált magának belőle, ha annak azt jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.

– Neked igazat mondott – szólt nevetve a tábornok –, most iszkiri nekem mondj szerencsét. Nézd le tenyeremről, hogy meg fognak-e győzni legközelebbi csatámban vagy sem!

S azzal odanyújtá kezét.

A cigánynő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csont ujját és mondá:

Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyúid eleibe, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet!

A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tovarobogott kíséretével. A köd elnyelte alakjaikat.

Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén, s szerte a távolban mindig enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:

„Ki vagy? őrjáró, tovább!”

*

Másnap délfelé ért a hadsereg dereka Tarcal elébe.

A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt.

Tarcalhoz nem messze, az országút mellett balra, egy kerek halmocskán kisded kápolna áll.

Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor bizonyítják, hogy az a pallér, aki építette, nem e században született.

Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék földesurasága temetkezik bele, a templomába nemigen jár ember.

Amint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapatjaival, már jól kezdte látni az oszló ködön át Tarcalnak tornyait, a városból egy hosszan nyúló néptömeget lát lassan szemközt közeledni.

Később valami bús, melankolikus ének töredékeit kezdé kivehetni, s látta, hogy a néptömeg között hat fáklya lobog… Végre egy fehér koporsó tűnt szemébe.

…Temetkezés.

– Ah, minő ostobaság! – kiálta fel a tábornok, bosszantatva az ominózus találkozás által, s küldé egy szárnysegédét, hogy állítsa meg a menetet, és kérdje meg, miért jőnek éppen errefelé.

A segéd visszajött, s azt a választ hozta, hogy éppen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat.

A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró, melankolikus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a jelenetet.

A katonai harcmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkíséret elhalad előtte.

Jöttek az énekesek, nyújtott hangon szomorú dalt énekelve a halálról és annak uráról.

Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú talárban, jött a kísérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt hajtá meg fejét e percben.

Középen egy fehér koporsót vittek. Fedelére mirtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla.

A koporsó egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve:

„Élt 19 esztendőt.”

A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem láthatá.

A koporsó után síró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve, köztük arcok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már azokat valahol, de azok nem látszottak őt most észrevenni.

Midőn a menet végképpen elhaladt előtte, egy hátul elmaradottól nyers hangon kérdé a tábornok:

– Ki az, akit itt temetnek?

– Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, piros volt, mint a rózsa, ma már halott és eltemetik.

– Hogy hívják?

– B**i Emma. Isten nyugosztalja meg szegényt.

A tábornokot hideg borzadás futotta végig.

Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát emelte, s ki neki azt mondá:

– Heute roth, Morgen todt. Ma piros, holnap holt…

Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e leány szemei – most!

– Fatális gondolat – mondá bosszúsan a vezér, s lovát sarkantyúba kapva, bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.

Aznap alig lehete szavát venni.

– Heute roth, Morgen todt, ma piros, holnap holt – mormogá több ízben el-elgondolkodva.

*

Eljött az éj.

A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a szobában.

Ma piros, holnap holt!

Mindig e szavak visszhangzottak gondolatai messzeségében. Mindig ez arc jelent meg előtte. Pirosan, életvidámon, mosolyogva; perc múlva sápadt, hideg szótalan halottkép.

Azután eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a messze szárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt hadak, láncra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.

Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő hadait, hallá a hurrá! ordítást üldöző csapatjainak ajkán, látta a kiszámított haditerv csalhatlan sikerét, és ekkor, mint egy futó árnyék repült keresztül eszméi világán:

„Ma piros, holnap holt.”

Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá, s néhány kísérői társaságában elindult a szokott éji őrszemlére.

A legszélső őrszem túl volt a kápolnán, s ahogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással tűnt szemébe az elhagyott mohlepte épület.

Eszébe jutott, hogy tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve.

A tábornok különös idegható borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Dacos, erős természetét bántani kezdé e gyöngeség.

Elhatározá magában, hogy le fogja azt küzdeni.

Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő a kápolna és a sírbolt kulcsait, és gyújtasson fáklyákat. Kevés idő múlva előjött az egyházfi, egy szerény öregember, kinyitá a rozsdás sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyújták, s azokkal a kísérők néhányai elülmenve, beléptek a kápolnába.

Szűk, sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya látszott ki még belőle.

Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben érezhető volt az a nehéz nyomasztó templomszag, mely sokáig csukva tartott szobák tulajdona.

A torony lépcsőzetéből három-négy fok hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengettyűkötél lelógott, csak pajkos suhancok szoktak oda néha felmászni galambfiakért.

Az oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beírva latin betűkkel, s nem kevéssé összekarcolva.

A sarkantyúk pengése szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban, s a fáklyák lobogó fénye táncoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra.

A sekrestyés mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban félbeszakítá.

– Hagyja abba, nem akarjuk e kápolna archeológiáját ismerni, vezessen le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk végtiszteletünket átadni.

– Úgy gondoltam – válaszola szerényen a sekrestyés –, hogy a tábornok urat tán érdekelni fogná, megtudni a kápolna építésének eredetét, s annak nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.

A tábornok egyik kísérőjéhez fordult: „ez az ember, úgymond, tudósoknak tart bennünket!” s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:

– Nem akarunk, barátom, a szentekkel és relikviákkal ismeretségbe jőni, csak menjünk.

A sírbolt cifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltűntek a fáklyák, s a föld alatti űr vastag sötétsége lassanként kezde engedni a betörő világnak; de bár három-négy fáklya égett, a terem egyik végétől a másikig nem lehete világosan látni.

Kétoldalt a szűk fülkékbe roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az ott porladozó nevét, mindenféle nemesi címerekkel felcifrázva.

Az egyik előtt egy új alabástrom szobor állott.

Az örök álom angyala, lefelé fordított fáklyával, fején mákkoszorúval.

A szobor talapjára egyszerűen volt felvésve: B**i Emma…

– Szegény leány! – monda a tábornok résztvevő arccal s úgy érzé, mintha a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál elmaradna szívéről, mintha a kísértet, visszavezetve hideg fekhelyére, most elmaradna tőle és megnyugodnék.

– Menjünk tovább! – szólt kíséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve, úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiírva ugyanott saját nevét látná csillámlani.

Megdöbbenve lépett közelebb: egy fáklyát ide – kiálta.

Előtte egy magas faragványos ódon síremlék állott; egy csonka piramid, négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai alatt babérkoszorús kard.

És a főlapon nagy arany betűkkel a tábornok nevének hét betűi, s a kettős kifaragott pajzson családja címere.

– Mi ez? – kérdé izgatott kedéllyel a sekrestyéstől.

– A tábornok egyik őse fekszik e kő alatt.

– Nekem egy ősapám? Hogy jött az ide meghalni? Mi más tartományban lakunk.

– Itt esett el egy véres csatában ezelőtt másfélszáz esztendővel.

– Itt, ugyane helyen?

– E helyen.

– S ki ellen küzde itt?

– II. Rákóczi Ferenc ellen.

– Győzött-e?

– Megveretett.

– Az nem lehet.

– Annak emlékére épült e kápolna, hová a tábornokot eltemették.

– Miről gondolják azt?

– Odafenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik, elolvashatja, tábornok úr.

A tábornok felment a templomba kíséretével, s a márványon megavult betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megírt eseményt, mely a magyarok elleni csatában elesett hadvezér halálát gyászemlékben tartja.

– Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz ómen. Igen rossz ómen.

– Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után – szólt egyike kísérőinek.

– És én éppen azért e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik márványemlékre felíratom, hogy százötven év múlva az unoka bosszút állt elesett őseért, ha pedig elveszek, csak az évszámot lesz szükség megváltoztatni az emlékkövön, nekem is jó leend.

*

Másnap már korán reggel felöltözködött a tábornok. Nyugtalan éj után igen rosszul nézett ki.

Előszobájában valami zsinat keletkezett, arra ébredett fel. Néhány tisztje kérlelhetlenül zúgolódott és káromkodott odakinn.

– Mi az? – kérdé a tábornok.

A tisztek kétszer-háromszor hagyták ismételtetni a kérdést, anélkül, hogy feleltek volna rá.

– Senki sem fog válaszolni?

– Bagatell az egész – felelé végre egyikök. – A varjak ma reggel leverték a toronyból kitűzött zászlónkat.

– Az természetes, ha nem volt odakötve a nyele – monda a vezér. – Azon nincs mit szörnyűködni. A varjak szeretnek a tornyokra szállni. Ez harminc esztendő előtt is úgy volt.

– Persze, hogy természetes – erősíté egy másik tiszt. – Sokszor az óramutatóra is rászállnak, s az óra aztán este mutatja a delet.

– Nagyon természetes! – állíták valamennyien, s nem beszéltek többet a dologról.

– Önök, úgy látszik, nincsenek minden előítéletek nélkül. Jó katonának, ki az ágyúgolyótól nem fél, megbocsátható