Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Jókai Mór
A gazdag szegények

IntraText CT - Text

  • HUSZADIK FEJEZET Háromszoros halál
Previous - Next

Click here to hide the links to concordance

HUSZADIK FEJEZET
Háromszoros halál

«Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart!» – deklamált a Pikusz az ablakban.

Ez a Vigyázznak szól!

Hát az a kutya megszökött?

Kiugrott az ablakon.

Bizonyosan a gazdája után futott.

No majd adok a semmiházinak. Már ott kapar az ajtón.

Zsuzsa asszony beeresztette.

De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, amit a bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére, s a nyakát elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú vonítást támasztani.

Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?

A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá, annak a térdére tette a fejét, s elkezdett keservesen szűkölni, nyafogni. Úgy sírt, mint egy valóságos ember.

Mi lelte ezt az ebet?

Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült utána. Rémült volt az arca, a kezeit tördelte.

Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát. Kegyelmes Istenem!

Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?

Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte. Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam perecet, pattogatott kukoricát, mindent a standon.

Ez még alig végezte, jön futvást a hajmás kofa, mint egy őrült léggömb a százráncú szoknyáival, s odakinn elkezdi a kiabálást:

Krisztus atyám! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra jutottunk! Itt hozzaak a szegen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.

Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga cigány, meg a két rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre kiabáltak:

Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a Lánchídról a Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már. Itten hozzák. Dikhec a másvilágra. Szegény Ádám apó!

Akkor én is elölöm magamatmonda Zsuzsa asszony, s futni akart.

Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.

De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a Dunába is belefulladjon, meg a lóvonatúval is elgázoltassa magát. – Hármas halállal még nem halt meg ember.

Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.

No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégisúgyhozzák. – Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a Lánchíd meg a lóvonatú vasút? Mire ideértek a hírrel, már akkorára háromféle halállal mulasztották ki.

No de most jött egy igazi hírnök, aki valósággal szemtanú volt: a Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosarában, amint szaladt.

No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony! Semmi se nem meg van baj! Csak az Ádam bacsi egy kicsit meghalta magat. De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan poeta, Vojtina Matyas: „Egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy volt”.

Óh, te bolondos Frányómondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a haaznaal!

Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt lehorgasztva. A szürke kabátja elöl csupa vér.

A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.

Jaj, jaj, édes uram! Mi történt veled?

No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörvefigyelmezteté Lidi kisasszony.

Makár úr rákiáltott az asszonynépre.

No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán elesett az öreg az utcán.

De csupa vér a ruhája! – Jajveszékelt Zsuzsa asszony.

Igen, mert betörte az orrátmagyarázá a konstábler.

S az volt a nagy szerencséjemondá Makár úr. – Érvágás helyett szolgált neki. Tolják ide azt a karosszéket, hadd helyezzük bele. El van szédülve még, de majd életre tér azonnal.

A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gond űző széket, s abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.

Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a lamentációja. (A Zsiga cigányt meg a Frányót is bízvást az asszonyokhoz lehet számítani.)

Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? – sopánkodék Zsuzsa asszony. – Sohasem szokott ez vele történni.

Egy kulcsot kell neki a nyakacsigájára tenni, attul elmúliktanácsolá a Gagyuláné.

Menjen innen azzal a kulccsal! hisz az az orrvérzés ellen való! – szólt Zsuzsa asszony.

Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteniz orraba: attul halalt mindgyar kiprüszkölijavaslá a Frányó, készséggel tartva oda a butykosát.

Semmi sem olyan ilyenkormonda a Zsiga cigány –, mint forró spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyújtsd meg frissen!

S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a páciens fel nem mordul.

Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy

Már motyog valamit! – lelkendezék Zsuzsa asszony.

Mit mondtál, édes?

Meghaltamdörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.

Ekkor aztán nekiállt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az útból.

Een tudom ennek csak a maódjátszólt nekitürkőzve. Majd kidömöckölöm een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg többet.

S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát hatalmasan dömöckölni.

A hüvelykujját kell neki huzogatni! Az a legjobbkommandirozott a klarinétos, s azzal a Miska meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét, s ketten két felül, nekivetve a lábaikat a karosszéknek, elkezdték annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint cincálni.

De már ezt az Ádám apó maga is megsokallta, felugrott, lerázta a kínzóit a nyakáról.

Menjetek a pokolba! Ne cibáljatok, dagasszatok engem! Ti hiénák! Még a halottnak sem hagytok békét?

A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a bámulatos sikert.

Oh j aj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!

Dehogy tértemházsártoskodék az öreg.

Holt ember vagyok. – Tudom én, hogy mért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy meghaljon.

Ekkor aztán a János lépett közbe.

No, dehalál ellen is van orvosság”. Van-e még abbul a fuxinos borbul?

Lidi kisasszony sietett azt előhozni.

No, öregmonda János, odatartva a palack száját a pácienséhez.

Mit mond Petőfi? „Járjunk a temetőbe, Ily szomorú időbe.”

Addig nem vette el a szájátul az üveget, amíg jót nem húzott belőle.

Hallja, Jánosmonda (intraparenthesim) Makár úr. – Egy szó sem igaz abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.

Mondtam én, hogy ez csak szabónak méreg, kovácsnak orvosság”.

No hát Ádám apó! Ugye, hogy élünk?

Az mindegydörmögé Ádám.

Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok végezve.

No hát mi történtunszolá Makár.

Talán elutasította a tanácsos úr a folyamodásával?

Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan szép folyamodás, hogy méltó volna aFőváros”-ba kinyomatni. Aztán mindjárt ráírta a hátára, hogyfiat piscis”, vagy mit szokás oda írni.

No, hát akkor minden jól vanmonda Makár úr.

Magának jól van; de nekem nincs jól.

Beszéljen hát világosan.

Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédbenaggoskodék Zsuzsa néne.

Az öreg szétnézett mogorván. Leráncolta a bozontos szemöldeit.

Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit bánom? Maradjanak itt. Úgyis előbb-utóbb kitör a szeg a zsákbul.

A Ritka Panna nem bírt már a kíváncsiságával.

Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?

Az Ádám apó összeszedte magát, s még egy szíverősítő kortyot húzva a borospalackbul, ráadta a fejét:

Hát, mi tűrés-tagadás? A biz így van. Amint én korán reggel felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a tekintetes tanácsos úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsos urat keresemazt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra, csak mindig a szag után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt. A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől végig, s azt mondta : „Bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám! Kend burokban született, szerencséje van. Éppen van üres hely a szegények házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt belehelyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával. Ejnye, de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az bizonyosan Petrezselyem Jóska volna”.

No, hálá a magas egekneksóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.

No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a tekintetes úrral; de ő azt mondta: „Nem, nem engedem a kezemet megcsókolni”; akkor csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: „No most még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, amit kend kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a házasságlevél: a pap bizonyítványa afelől, hogy Kapor Ádám meg Kömény Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség.”

Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.

Én Istenem!

Hej, hogy végigszaladt rajtam a hideglelés erre a szóra mondá Ádám apó.

Mit feleljek? Hazudni nem tudok.

Ha tudnék, sem segítenék vele senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függőlámpásra.

A tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: „No öreg! Régen volt az, ugye? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben, miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát csak azt diktálja fel, majd én aztán kiíratom a bizonyítványt a mátrikulából.”

Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna valamit. – De nem vitt a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy biz olyan templom nincsen a világonés hogy minket soha pap nem adott össze.

Jaj, most mindjárt kiég a két szememrebegé Zsuzsa a kötényével takarva el az arcát.

Akkor sajnálom önöket, öregígy szólt a tekintetes úr.

De a városi statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.”

Most már én is halott vagyoksóhajtá Zsuzsa asszony. Az öreg ember végigborzolta az ősz haját a kezével.

Mikor én ezt meghallottam, csak úgy táncolt körülöttem az a sok almárium, tele nagy könyvekkel, íráscsomagokkal. Két ablak helyett négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és megrázott emberül: „No hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez esetben mi a teendője? Azonnal curukkoljon haza: vigye rögtön a Zsuzskáját a paphoz, s amit elmulasztott ötven esztendeig, most az ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a pátenst a szegények házába. De a erkölcsöt fenn kell tartani. Ez alul nincs kivétel. Meg kell házasodni.

No hát, hisz ez a legegyszerűbb dologmonda Makár úr.

De uram, ha énnekem azt mondták volna, hogy penitenciából négykézláb menjek végig a városon, s emberi szó helyett röfögjek, mint ama kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a regula, hogy én most jöjjek haza, s itt valamennyi ismerősöm előtt, ezek előtt a jámbor, tisztességes, becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én drágám, akivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arcát örökre megpirítsam, az ő szemeiből könnyeket fakasszak, amiket nem tudok letörülni, hogy akit eddig minden ember úgy becsült meg, hogyédes Kaporné asszonyom”, ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy szólitson, hogyhallod-e te Kömény Zsuzska!”

Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját az öklével.

Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? Hogyan kerültem az utcára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden ki akart futni a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kacagását. Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit mondjak, ha kérdezik, miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler úrral vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.

Pedig , hogy éppen szembejöttünk a nagy patikánál.

Az ám. Ott volt azon a tájon, ahogy egyszer csak beszakadt a lábam alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. A többiről aztán nem tudok semmit. Csak azt tudom, hogy meghaltam.

No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.

Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

Best viewed with any browser at 800x600 or 768x1024 on Tablet PC
IntraText® (V89) - Some rights reserved by Èulogos SpA - 1996-2007. Content in this page is licensed under a Creative Commons License