HARMINCADIK FEJEZET
Az anya és vetélytársnő

Amilyen szép volt az álom, olyan rettenetes volt a fölébredés.

A grófleány egy mérhetetlen örvényt látott maga előtt megnyílni, tele alakváltoztató szörnyképekkel.

Minő társadalom ez? Ahol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon. Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.

Aki egyszer „úr”-nak született, annak a szívéből ki van véve az az erő, hogy saját magának „ura” lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a pillanatnak.

Elhagyja őt, akit imádott, és az anyját veszi nőül.

Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem inkább, mert az nem követel tőle lemondást.

A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz el magával belőle; nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még azután is érzi a fájást, amikor már az elveszett tag hiányzik.

Nem szólt senkinek, nem mutatott az arcán semmi változást. Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol, szedte össze házalóktul a kopottas öltönyöket, s azokat el tudta rejteni jól.

Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.

Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.

A tóhoz érve, besurrant a hattyúházba, ott öltözött a kopottas ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a túlsó partjára, ahol széles nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.

A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy oka lehetett rá. Csak estefelé, mikor a cselédek észrevették, hogy a grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.

Akik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem találták semmi nyomát. Csak amidőn fáklyafénynél kerestek össze minden zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája zsebében volt egy levél az anyjához címezve. A levél tartalma ez volt.

„Grófnő” „Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek. Beledobom magamat a társadalom iszapjába. – Olyan fertőben fogom magamat megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. – Nem fognak rám találni másutt, mint a bűnök kloákáiban. – Irtózni fognak tőlem.

– Isten bocsásson meg önnek, ahogy én megbocsátok, s legyen boldog.” „No name.”

A grófné képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér hajlamait?

Sietett azonnal a vasúti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem láttak. Didergő, hótul belepett alakok jöttek a pénztárhoz, akik a harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.

A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt. A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar megnehezítette a közlekedést.

Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a reggeli vonattal nem érkezett meg.

Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való eltűnésre.

Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz írott levele.

Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba álljon be pincérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy fonálszálon, azon a cérnaszálon, ami a szegény munkásnőket tartja felemelve: hogy a grófleány napszámba dolgozik!

Nem! Ilyen bolondot nem hisz el senki!

Ez a „mal-entendu” nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltűnéséből ne legyen nyilvános botrány. Az ismerős világban az a hír lett elterjesztve, hogy a grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.

A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya levelében. Most már neki volt oka azt elítélni, s ebben az ítéletben megtalálni a saját felmentését.

Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is. Régi mese, de mindig megújul az a rege a bűvös tükörrül, mely azt mondta a belenéző szép mamának: „Szép vagy, szép vagy, szép királyné; – de mégis szebb a leányod!” – Ami elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.

A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a nászutazás.

Az is elmeháborodott volt, aki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő, mikor már elérték, ami után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s ahelyett, hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák a fúlükbe húsz percenkint az állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengettyűszó interpunkcióit, vacogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.

No, de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok nászutazása rafinált élvezetekkel jár.

Külön kupé: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s ahol nagy város jön vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés, kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte-Carlóban egy kis szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó narancsligetek, sorrentói idill. És a többi.

A többi?

Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincnyolc éve mellett még mindig feltűnő szépség, aki a figyelmet képes lekötni: még a saját férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csípőben széles termete még fiatalabbnak mutatja. Arca azok közé tartozik, amik az évekkel nem változnak, halvány olajbarna színnel, erős sugár szemöldei hódító kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, klasszikus metszésű orra, a lüktető cimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, ami megigéz, mély hang, melyet csak érces csendülése különböztet meg a férfiétól. És aztán azok a kicsiny kezek és lábak!

Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes. Ugyan ki adná az aranyalmát Minervának?

A mézeshetek valóban azok lehettek.

Vissza is vonjuk, amit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról. – Ez csak a parasztoknak szólt.

De sőt inkább nagyon célszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van fogva.

Vége is van aztán annak a boldogságnak, amint hazakerül az új házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.

Itt aztán az ifjú gróf folytatta a régi életmódját.

A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatotvásál: – máskor meg a legsandább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.

Egyszer – reggelizésnél – megkísérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a férjének.

– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön ön le kártyázni mindenféle emberekkel.

– „Mindenféle” emberekkel? Például?

– Akiknek a jelleme felől nincs egészen tisztában.

– Hát mi közöm énnekem azoknak a jelleméhez, akikkel kártyázom.

– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, akik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt becsületesség szabályaira.

A férj nagyot nevetett erre a szóra, aközben gyöngéden megveregetve a neje kacsóját.

– Hát a kártyaasztalnál tanuljuk a korrekt becsületességet?

– Én azt hiszem, hogy oda is magunkkal visszük.

– Kedvesem: aki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden szabad, csak észre ne vegyék.

– Akkor ön nagyon rosszul teszi, hogy nagy pénzben játszik.

– Hát kis kutyákat fésüljek krajcáros tarokkban?

– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük önnek a váltóit.

– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit valaki más fizeti ki.

– De mikor már lejártak volt?

– Én tudtam volna, hogy mit csináljak velük.

– Drága uzsorát fizetett volna értük? Ez kártyaadósság volt?

– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, aki most cseppent be először a klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan hagytam szemtelenkedni.

– Miért szándékosan?

– Azért, hogy holnapután megint visszajöjjön, elbizakodva a tegnapelőtti disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.

– Ez szívtelenség.

– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző intézet. Inkább temetkezési egylet. Az én guvatom „holt ember”. Ezen volt elég oka a férjnek nevetni.

– De hátha megint a szegény halott kerül fölül, s az temeti el a sírásót.

– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelencéjét, s egy szivarókát (cigaretta) csavargatott magának. – Holnap rajtam lesz a bankadás sora. Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.

– Lorettói szent szűz! Csak nem ismeri ön a kártyákat a hátlapjaikról?

– Haha! – nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. – A hátlapjukról nem.

Azzal odatolta a neje elé a dohányos szelencéjét.

– Ugye milyen szép tabatiére ez?

Aranybul volt. A födele tükörsimára csiszolva: s minthogy domború volt, a bele néző arcát miniatűrben mutatta. Az ilyen arany tükörben látva, olyannak tűnik fel az ember, mint valami „nap-lakó”.

– Nagyon szép.

– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom. Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, amit másnak adok, s ami nekem következik. S ez az „onze et demie”-ben nagy előny.

A grófnő fölugrott a helyérül.

– De uram! Hisz ez „tricherie”.

– Ah dehogy! Ez csak „avantage”, a bankár előnye: éppen mint a „refait”.

– Nem! nem! Ez nem tisztességes dolog! Ezt senki sem teszi. – Ah bah! Ez az én találmányom. Amihez nekem éppen olyan kizárólagos szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek az általa felfedezett tengerszoros hoz.

– De nem szeretném, ha e találmány az ön nevét viselné.

– Hát – hitvestársak között nincsen titok: én csak meg akartam önt afelől nyugtatni, hogy a fáró-asztalnál én vagyok az mindig, aki utoljára nevet.

Azzal zsebébe dugta a dohányszelencéjét: kezet csókolt és elbalanszírozott.

A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, amit a férjétől hallott. Ha ez nem tréfa?

Két nap múlva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt, mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.

– Apropos – mondá a harmadik ásítás után.

– Azokat a váltókat, amiket ön a napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem szíveskedjék előkeresni.

S azzal az inexpressible-je zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyűrt százast és ezerest, s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül egy-egy névjegy is hullott ki, amire a név mellé irónnal valami szám volt felírva: ,”Jó 10.000 forintig.” Ez is mind pénz.

A grófnő iszonyattal tolta el magátul ezt a pénzt.

– Vigye ön előlem! Ilyen úton még nem került pénz az én chatouille-orrba.

– Dehogy nem! Apai ősei Raubritterek voltak, s anyai nagyapja Armeeliferant.

A grófnő görcsöket kapott, s elkezdett csuklani.

Oszkár vállat vont: „Én megkínáltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek róla”, s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a teáját. Ezúttal Bokk szivart szítt hozzá.

Azután következtek a tavaszi lóversenyek.

Oszkár egész nap a tréninggel volt elfoglalva: nem lehetett vele egyébről beszélni, mint lovakról és zsokékról.

A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami díjért nyolc paripa futott: mind korábbi versenyeken győztes kitűnőségek, s a nyolc versenyző közül éppen az lett az első, amelyre legkevésbé számítottak, a „My Dream”. A favorit, amelynek diadalát biztosnak hitték; hátramaradt rossz harmadiknak. Oriási volt a szenzáció!

A győztes paripa portréját minden illusztrált lap közölte, s nevével a legújabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominózus szó!). Azt pedig minden hírlap újdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a Derby-napon az ismeretes „Captain Green” (tudvalevőleg gróf Y. Y. Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.

A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái számára ott tarthasson istállót: aminek a tervezetét el is készítteté egy előkelő építésszel.

– De édes Oszkár – monda a grófnő egy kedvező pillanatban, amidőn hozzá juthatott, hogy a férjével beszéljen –, édes Oszkár! Ha ön most kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e meg, hogy egy másik lóversenyen éppen annyit fog elveszteni: vagy talán kétszer annyit?

– Az rajtam nem esik meg.

– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, akinek a leghíresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitűnőbbek. És mégis mindenütt megbukik velük.

– Igen, mert csak félig tanulta meg a leckéjét.

– Hogyan félig?

– Hát úgy, hogy „csak” a saját zsokéit fizeti igen jól. De aki egészen tudja a leckéjét, az a saját zsokéit is jól fizeti, de a versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.

A grófnő elképedt.

– Ne kívánja elhinnem, hogy ön is ezt teszi!

– Hát bolond legyek?

– Hiszen ez supercheriel

– Édesem! Nem ért maga ehhez. Ahol lovakrul van szó, ott minden meg van engedve. Szemesnek áll a világ.

– Jól van! Nem moralizálok. Ráhagyom, hogy „lovar” és „lovag” nem egyértelmű szavak. Megengedem, hogy ahol „ló” a téma, ott a „mylordnak” ugyanaz a pátense van, ami a cigány lócsiszárnak. Én csak a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a zsokéját vesztegeti meg?

Oszkár gróf nagyot nevetett.

– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle, hogy a jól ismert zsokémat tetőtől talpig megkenik. Csak hadd fizessék. Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is tartani kell neki. Én úgy teszek, mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a tárcámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni nem ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik zsokém, akiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel.

– Hoha!

– Tőlem nem lehet lopni.

A grófnő elhallgatott.

Voltak azonban mások, akik kevésbé voltak megnyugtathatók. A zsoké-klubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak éppen a legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott a nyereségének homályos eredetére.

Hát erre is van tromf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek útját lehet vágni.

Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy őneki sietve kell lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben Izrael!

Hát csak teljesítse hazafiúi kötelességét.

A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a budapesti régi lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár gróf és Q; X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztüllőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.

Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.

Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig folyvást pezsgőzött a két szekundánsával: még most is egészen mámoros volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére, s elébb sorba próbált neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.

Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a szentimentális hangulatba, amibe a neje óhajtotta volna belevezetni. Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy őneki se keze, se lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő arcát könnyeivel összeáztatja?

– Ki halt meg?

– Csakhogy te élsz!

– Hát mi sírni való van azon?

– Te párbajt vívtál?

– Nem tudom én: régen volt már!

– Oszkár! Az Istenért! Ha megöltek volna.

– Akkor legalább most aludni hagynának.

– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Ígérd meg, hogy nem fogsz többször párbajt vívni.

– No, itt van – nesze – a numero kettő!

– Mit beszélsz numero kettőről?

– Kettő meg kettő, kétszer kettő.

– De hát beszélj okosan.

– Az egyik kettő: te meg a leányod. Ő is azt kívánta tőlem, hogy először: ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor: ne párbajozzak. Még egy harmadik kívánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jössz ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájössz.

– Én csak az életed miatt aggódom.

– Sohse félts te engem!

– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztollyal. Egy ostoba golyó: – és én egy üdvösséget veszítek el.

– Hiszen nem vívok én soha holmi kocapuskással, aki vaktába lövöldöz, s bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak akiről jól tudom, hogy kitűnően lő pisztollyal.

– És mégis abba kötsz bele?

– Igen: mert az jól tud célozni!

– S ha jól tud célozni?

– Akkor nem lőhet meg.

– Nem bírom felfogni.

– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom, s eredj a papagájaidhoz.

– Nem. Addig nem megyek el: amíg meg nem nyugtatsz. Mi az? Nibelungenhős vagy, akin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott tündéranyád?

– No, hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni azon vagyok, hogy valamiképp megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség: de nálunk még nincsenek mouchardok¹. Más országban a párbaj halálos kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja a párbaj miatti elítéltetést megbecstelenítőnek, s legtöbbször legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a recontre-t Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. Azokat nem ő maga, hanem a szekundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, amikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem, ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki érte a maga haszna. Ő átadja az én szekundánsaimnak azt a két pisztolyt, amik egyenesen az én céljaimra készültek. Mind a kettőnek az a sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, az én ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira célzok, s akkor bizonyos vagyok róla, hogy a karját vagy a mellét fogom eltalálni. Az pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy arasznyira lő el a fülem mellett. Ebbül áll az egész boszorkányság. Már most megtudtad, amit akartál. Mehetsz zongorázni.

A grófnő mellére valami nehezedett, mint egy lidércnyomás. – Oszkár! Ha én azt elhihetném, hogy te most igazat beszéltél.

– Hát ki beszélt más?

– Te mámoros vagy!

– No hát: borban az igazság. Hagyj aludnom.

– Az rettenetes, amit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani attól, hogy becsüljelek?

– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porcelánt festeni.

Azzal a falnak fordult, s elkezdett horkolni.

Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető, hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének. Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki.

A feleség nem lehet terhelő tanú. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat, bűnünket, azért a „világ” nem tud azokrul semmit. Sőt ellenkezőleg! A feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. Aki tolvaj, annak a felesége tartozik orgazda lenni. Nála a bűn = erény: ellátva a társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.

A grófnő feldúlt kedéllyel hagyta ott a férjét, aki most már a másodszori mámorálomból éppen nem volt felkölthető.

Hát ilyen az asszonyok eszményképe?

Egy ember, aki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó birbics játszónak, a cigány lókupecnek s a kirgiz útonállónak: csakhogy éppen kilencágú korona van a medvés címere fölött. S aki mind ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a cigány felesége = cigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?

Az egész rémséges revelációból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét. Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játsszék nagyban szerencsejátékot, és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! Amit félmámorában kiszalasztott a száján a férj? Majd azt is megtudja később…

Nem is sokáig várakoztatott magára a szfinx rejtélye a megoldásával.

Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt ve